<<< Versek főoldala


Al Aaraaf [1]



        Első rész

Óh, semmi földit! csak a Szép
Szemsugarát, mit visszavert
A virág, hol útjára lép
A nap, belőled, tiszta kert:
Óh, semmit! csak a halmon át
A forrás rezge dallamát;
S az örömét (mit énekel
A dúlt szív) s mely úgy tűnik el,
Oly békén, hogy visszhangja, mint
Kagylóbúgás, zenél megint:
Óh, semmit, ami itt megingat,
Csak szirmot, mely gyönyörbe ringat
És nézi-óvja csókjainkat,
S ékít világot, messze villogót:
A vándor csillagot.

    Édes volt Nesace[2] ifjusága, mert
Világa az arany légben hevert,
Négy lángoló Nap közt magában,
A boldog pusztaság oázisában.
S tovább! Sugarak tengerén, mely itt
Szabad lélekre égi fényt borít,
- S a lélek, mikor oly sürű a hullám,
Nem küzdhet, pompás végzetébe hullván -
Olykor messzi szférákba lebbenő
Utakra szállt, Isten kedvence, ő,
S végül hozzánk. De íme, büszke part
Úrnője, eldob sisakot, jogart,
S a négy fényben[3] fürdeti angyali
Testét; tömjén száll s himnusz hangjai.

    Legboldogabb és legszebb ama föld
Táján, honnan a Szép Eszméje tört
Létre (s kígyózott csillagokon át,
Mint asszonyhaj gyöngy közt, és sugarát
Acháj hegyekre vetve, megpihent)
Most térdre hullt, látván a végtelent.
Míg fellegek gomolyogtak körülte,
Világa igaz jelképei: küldte
Szépségét ez, de tűrte, hogy a más
Szépségéből is jusson villanás
A fényen át - ez inda egybefont
Száz csillagot s mindent szinekbe vont.

    Egy virágágyra térdelt sebesen:
Liliom nőtt ott, olyan, amilyen
Capo Deucatón[4] főt emel, s rohannak
A szirmok szálló lábnyomához annak,
Aki halandót szeretett[5] - a múlt
Büszkesége - s aztán halálba hullt.
A Sephalica,[6] melynek kelyhe telt
Méhekkel, bíbor szárat ott emelt
Térdénél, s a bimbó, mit helytelen
Neveznek Trebizondnak,[7] végtelen
Messzi csillagok legszebbik lakója,
Méze (mesés nektárnak tudta Trója),
Az őrjitően édes, égből cseppent
A vétkesek kertjére, s íme, itt lent,
Trebizondban, egy napsütötte másik
Virágon, mely hasonlít arra, máig
A méheket kínozza: nedve vad
Őrületet s különös álmot ad.
Vigasz nélkül, az ég teljes körén
Gyászosan teng-leng a tündér növény
Levele, szirma - főt horgaszt, a rég
Elillant kéjért vezekelve még;
Feszíti hókeblét az enyhe légnek,
Bűnös szépség, ki így bűnhődve még szebb:
Nyctanthes[8] is, szent, mint maga a fény,
Az éjt illattal eltölteni fél;
És Clytia,[9] sok Nap között habozva,
Szirmát ezer mérges könny harmatozza;
S ama vágyó virág, mely a mezőn
Kinyílt s meghalt, még alig létezőn,
Illatos szíve megszakadt, hogy végig
Szálljon a király kertjéből az égig:
A Valisneria[10] lótusza, mely erre
A Rhône habjain át küzdve tör le;
És a te bíbor nedved, drága Zante![11]
Isola d'oro![12] Fior di Levante![13]
S a szent folyón lengő örök Nelumbó,[14]
Indus Cupidót hordó büszke bimbó -
Mind szép, tündér virág, mind tudja: neki kell
Az istennő dalát illattal zengni fel:

"Szellem! ki élsz az ég
    Ölén, ahol
A rémes és a szép
    Versenyt dalol!
A kék vonal felett,
    Mely őriz csillagot,
S szobád őrzője lett,
    Neked határt szabott -
Határt, mit átrepül
    Az üstökös, ha már
Gőgös trónján nem ül,
    S örökre szolga, jár
Hordozva rőt tüzét,
    Mely szívében lakik,
S nem lassulón, sötét
    Kínjától nem szökik -
Ki - tudja jól a hit -
    Vagy és élsz végtelen,
De arcod árnyait
    Ki oszlathatja fenn?
Bár minden lény, kiről Nesace,
    A hírnököd, tudott,
Öröklétedről, mint saját
    Létéről álmodott,
Isten, szavad betelt,
    A csillag felszaladt
Viharon át, de elszelelt
    Tüzes szemed alatt;
S itt Hozzád vágya tér,
    Az óhaj, mely a Te
Birodalmadba könnyen ér,
    Trónodnak részese -
A szárnyas Képzelet
    Küldött, s nem tágitok,
Míg nem válik felhők felett
    Tudássá a titok."

Szólt; s égő arcát pirulva temette
A liliomok közé, így keresve
Oltalmat tűz-szemétől; reszkető
Csillagok lesték, mit felelhet Ő.
S a lány nem mozdult, mert már a nyugodt
Légen át ünnepi hang suhogott!
A csönd hangja! riadt fülhöz süvöltő,
Mit "szférák zenéjé"-nek hív a költő!
Világunk csak szó; a nyugalmat, tudjuk,
Mi puszta szóval mind "Csönd"-nek hazudjuk.
Pedig az egész Természet beszél,
S még eszméknek is árnyék-hangja kél;
De, jaj! nem akkor, mikor a magasban
Isten örök szózata szárnyal lassan,
S a rőt szelek sziszegnek szakadatlan:

    "A láthatatlan pályán át suhan
Sok világ s csak egyetlen Napja van -
Hol szerelmem bolondság s a tömeg
Még hiszi, hogy csak föld rengése, meg
Vihar, villám az én mérgem, s a tenger
Haragja (óh, mért vetődik az ember
Dühöm útjába?) - egyetlen a Nap,
S a perc homokja, ha futásba kap,
Sötétül; de tiéd a fényességem,
Hogy titkaim vidd át a fölső égen.
Kristálylakod hagyd el, s egész uszállyal
Rézsút a holdas ég szivébe szárnyalj,
Mint tűzbogárraj lengj Szicíliának
Éjén, új fényt adj egy másik világnak!
A titkot, mellyel követségbe mégy,
Hirdesd a fényköröknek, s így te légy
Minden sziveknek átka és határa,
Hogy bűn ne szálljon az ég csillagára!"

    Fölkelt a lány a sárga éjszakán;
Egy hold sütött! A földön mindahány
Szív egyhez hű, és egy holdat imádunk;
Lám, nem birtokolt ott többet minálunk
A Szépség szülőföldje. S hogy szökellt
A csillag, a leány is útrakelt
Virág-szentélyből, hegyen-völgyön át,
De még nem hagyta el honát, Theraseát[15].


        Második rész


Magasan a hegy zománcos fején,
Egy halom - melyet bámul fekhelyén
Az álomittas pásztor, fölemelve
Nehéz szemhéját, lassan mozdul nyelve,
Majd sűrűn morogja: "Irgalmazz nékem",
Mikor a hold negyede ég az égen -
Egy halom magasult fel a tetőn,
Mely napos éterbe nyúlt reszketőn,
S éjjel a tűnt nap fényét ontva lángolt,
Míg a hold különös világa táncolt;
A halom, melyre az ég fénye hullt,
Szép márványoszlopokkal magasult
A légbe, s iker-mosolyát ragyogta
A messze lent vetélkedő habokra,
S az ifjú hegyet barlangjába fogta.
Köve megolvadt csillag, mely leérve
A sötét légben, en-szemfödelére
Ezüstöt hullat, haldokolva, szét,
S felékíti az ég minden körét.
Egy kupola, mely az égből szökött,
Koronaként az oszlopok fölött
Pihent: egyetlen gyémánt ablaka
A bíbor légbe nézett. És maga
Az Istentől eredt sugár kereste,
Szentelt szép fénykörét megkétszerezte;
Csak akkor nem, ha az ég fénye ellen
Sötét szárnyat emelt egy buzgó szellem.
De ott szeráf-szemek látták a földet
Fedő homályt is, azt a szürkés-zöldet,
Melyet a Szépség sírjául jelöl
A Természet, s leng a sarkok felől;
S minden faragott kerub, kitekintve
Márvány lakából, olyannak tűnt, mint e
Föld, mert a fülke árnya ráborult -
Mily pompás, dús szobrokat ont a mult!
Achaia, Tadmor[16] és Persepolis
És Baalbek és a szép Gomorra is
Nyugodt mélyből! Óh, hozzád ért a hullám,
De már nem vált meg, késve tornyosulván!

    A hang szeret mulatni nyári éjben;
A szürke hajnal mormogását ébren
Figyelni, azt, mely sok-sok ezer éve
Osont a vad csillagnéző fülébe
Chaldeában, s azóta is leszáll
Arra, ki a homályt bámulva áll;
Jön a sötét, teste mint fellegé;
Mondd: nem tapintod-é, hangját nem hallod-é?

    De mi ez? Itt van, s magával csodás
Zenét hoz, mely mint a szárnysuhogás.
Szünet - majd fölzeng minden ős-elem,
És Nesace újra termében terem.
Még érzi száguldása vad hevét,
Orcája lángol és szétnyílt az ajka,
Keble dagad, s mely gyengéd csípejét
Ölelte, az öv, kettészakadt rajta.
S a terem közepén megáll lihegni
S felkiált, Zante! Vágyna már pihenni
A tündér légben, mely csókolva fut
Arany fürtjéhez - s csak csillogni tud!

Boldog virágnak a gyengéd virág
Titkokat súgott, s a fáknak a fák;
Zenélve hullt ezer forrás a mélybe,
S a hold, a csillag fénye véle ért le;
De jött a csönd: és minden anyag, még a
Virág, vízesés, angyalszárny is néma;
És egyedül a szellem szava szólt
A bájos dalban, mit a lány dalolt:

"Szép szirmok és szárak
    Vagy vad hab közül,
Mely holdfényben árad
    S az alvóra ül -
Szép lények, kik vágytok
    Zárt szemmel a sok
Csillag közt, csodátok
    Mit földrehozott,
S a csillag levágtat
    S most veletek él,
Mint szeme a lánynak,
    Ki nektek beszél,
Mind ébredj! ne szunnyadj
    Kék lugas ölén,
Hisz álmodni nem hagy
    A csillagi fény;
És rázd ki hajadból
    A csókok lehét,
A harmatos-vadból
    A teher felét -
(Óh, angyal sem boldog,
    Ha sosem szeret)
Te vesd el a csókot,
    Mely álomba vet!
Föl! Szárnyalj! az éjben
    Harmatra ne nézz,
Súlyától ne légyen
    A röptöd nehéz;
Becézést se tűrjön
    A szíved, hiszen
Az könnyű a fürtön,
    De ón a sziven.

Ligeia![17] Te drága,
    Te szép, akinek
Még nyers ideája
    Is dalba rezeg,
Akarsz-e a széllel
    Rohanni vakon,
Vagy pihensz az éjen,
    (Úgy lebegsz azon,
Mint albatrosz, szárnyát
    Ha kitárja fönn)
És harmóniáját
    Hallgatnod öröm?
Ligeia! légy bárhol,
    Erő nem akad,
Mely külön varázsol
    Téged s a szavad
Zenéjét. Így adsz
    Álmot sokaknak,
De te nem szunnyadsz,
    Hangok riadnak:
Az eső zenél,
    Mely virágra hull
És új táncra kél
    A vihar vadul;
És növekszik félve
    Halk zajjal a fű -
Óh, dolgok zenéje,
    Mit másol a mű!
Hát röpülj el, édes,
    Ne légy soha rest,
A holdfényben ékes
    Sok forrást keresd;
A tavat, mely az égre
    Álmában nevet,
Mert az hint kebelére
    Szép ékszereket;
S hol vad indák kúsznak,
    És árnyuk is lenn,
És lányok alusznak
    A parti gyepen;
De elszökött néhány
    S a méhekkel alszik -
Hát ébreszd fel, szép lány,
    Hol mocsár ring s halk sík;
Menj! leheld fülükbe
    A vers-ütemet,
Mely után epedve
    Hunytak szemet;
Mert mi ébreszthetne
    Angyalt fürgébben,
Ki álomra dőlt le
    A hűs holdfényben,
Mint a varázs, mely győző
    Más bűbáj felett;
Az ütem, melytől ő
    Elszenderedett?"

Ezer szeráf, szárnyas szellem, nagy angyal
A Birodalmat áthasítva nyargal.
Sok ifju álom jár még kába röptén,
És csak "tudás"-ban nem szeráf - a csöpp fény,
A már lehullt, szétvált előttük újra,
Halál! Isten szemétől csillagunkra.
E tévedés halálnál édesebb volt;
Hisz nálunk is a tudásból sötét folt,
Bús pára száll tükrére az örömnek;
Náluk ez pusztulás lett volna, szörnyebb;
Mert mit ér (nékik) tudni, amit látok:
Hogy az igaz hazug s az áldás átok?
Őket édesen s úgy érte a vég,
Hogy nagyszerű volt életük s elég;
Nem követte öröklét hulltuk csendjét,
Csak lenge álom, mely maga a nemlét -
Fáradt lelkem bár ott nyughatna el,
Az égi léttől messze és pokolhoz sem közel!
Mely szellem nem figyelte, s míly csalit
Mélyén, e himnusz buzdításait?
Két vétkes nem; s lehullt; nem irgalmaz az Ég
Annak, ki mást se hall, csak verdeső szivét;
Egy szűzi-angyal és szeráf-szerelme.
Óh, hol fogadták be a vak Szerelmet
A józan lecke mellett? Elbukott,
Míg "teljes fájdalom-könnyeket" hullatott.

Nagy szellem volt ő, ő, ki elesett:
A vándorló mohos kutak felett.
A fenti fény körébe bámuló,
Szerelmével holdfényes álmu, jó.
Nem csoda! Minden csillag szemszerűen
A Szép hajára néz édes derűvel;
Csillag, patak szent fénye járta át
Szerelem-űzte szíve bánatát.
Az éj (számára bánat éje volt)
Szirten lelte az ifjú Angelót.[18]
Az égre kúszik s néz kegyetlenül
A sok csillagvilágra, mely ott lenn elterül.
S ő szerelmével itt ült, rávetette
Sötét sastekintetét az egekre;
Majd a leányra, de egy újabb sor dúlt
Pillantással megint a Földhöz fordult.

"Ianthe, drága, nézd! Mily csöpp sugár!
Be szép, ha a tekintet messze jár!
Nem ilyennek látszott az őszi esten,
Mikor elhagytam fénylő termeit s nem
Bánkódtam. Óh, emlékszem: a nap ott
Varázsos sugarával rácsapott
Lémnosban[19] a díszes arany teremre,
Amelyben ültem, s aztán a szememre;
Szemhéjamat nehéz sugara kába
Súllyal hajtotta át az éjszakába!
Előbb szemem szerelmen, szirmokon
Perzsa Szádit[20] követett szent uton;
De, óh, e fény! Elszunnyadtam, s elöntött
A Halál a szép szigeten, s aként jött,
Oly lágyan: egy alvó hajszál se tudta,
Hogy minden érzékemet elborítja.

Végső kikötőm, óh Föld, partodon
Egy büszke templom volt: a Parthenon[21].
Oszlop-fala több szépséget ragyog fel
Sugárzó keblednél is, én szerelmem;
S mikor a vén Idő feloldta szárnyam,
Tornyáról akkor én sasként kiszálltam,
S egy perc alatt egy évet lekaszáltam.
Ameddig csüngtem leges térein,
Kertjének fele gördült félre, mint
Sebes szekér, a szemem előtt, és még
A lakatlan városok is kifúlva,
Ianthe, akkor megrohant a Szépség,
Csaknem emberré válni vágytam újra."

"Én Angelóm! Miért is lennél ember?
Fényesebb lakhely vár rád közelemben,
Szerető asszony és zöldebb mező
És drága báj, szerelmet érező."

"De halld, Ianthe! mikor elmaradt
A lágy lég s szárnyas szellemem haladt,
Talán megszédült elmém, és a későn
Elhagyott világ zűrzavarba lépőn
Továbbszökkent helyéből és a széllel
Tűzként rohanva tüzes égbe ért el.
S éreztem, édesem, hogy akkor kezdtem
Hullni; nem gyorsan, ahogy emelkedtem,
De a fényben reszketve lefelé
Vonultam az arany csillag felé
Réz sugáron át. Nem volt hosszu pályám,
Mert csillagod tőlem nem messze várt rám,
Szörnyű csillag! mely éjén az örömnek
Vörös virágként ront a félő Földnek."

"Jöttünk, s földedre; de úrnőnk szavát
Mi ketten nem változtathatjuk át;
Jöttünk, szerelmem; fönt, lent és körül,
Mint tűzbogár, ha jő, megy és örül,
S okát nem kérdjük; épp elég, ha ad
Intést, mit ő az Istentől fogad.
De a szürke Idő sosem vetette
Tündér szárnyát még tündöklőbb terekre
Világodnál! Kicsiny volt s szürke szinte
S csak angyalszemek látták eleinte
Al Aaraafot, mikor feltűnt az égen
S vágtatni kezdett holdas messzeségen;
De mikor fényköre már nagyranőtt,
Mint a szép szobra az ember előtt,
Mi bámultunk öröksége felett,
És, mint a Szép, a csillag reszketett!"

A szeretők szót így váltottak ott
Az éjben, mely tűnt s nem hozott napot.
S lehulltak; mert nem irgalmaz az Ég
Annak, ki mást se hall, csak verdeső szivét.


Devecseri Gábor fordítása



[1] A Koránban a menny és a pokol közötti régió neve
[2] Az Al Aaraaf uralkodónője, egyben a szépség megszemélyesítője
[3] utalás a négyszög formájú csillagképre (Kassziopeia)
[4] Ma: Akra Deukaton; Levkadi (ókori nevén Leukádia) sziget déli csúcsának olaszos neve
[5] Szapphó, aki a legenda szerint Phaón iránti szerelmében Leukádia sziklájáról levetette magát
[6] Indiai növény
[7] A Fekete-tenger melletti ókori Trapezusz, amely kertjeiről volt híres
[8] Indiai növény
[9] Napraforgó
[10] helyesen Vallisneria; trópusi növényfajta
[11] Jácint, valamint a sziget neve, ahonnan a virág állítólag származik
[12] Aranysziget (olasz)
[13] Levante virága (olasz)
[14] Az indiai lótusz elferdített neve
[15] Seneca számol be egy szigetről, amely a tengerészek szeme láttára bukkant fel a tengerből Théra (Santorini) és a Thirasia szigetek közelében; a szigetet Plinius is említi, többek között Thia néven. A sziget Therasea elnevezése Poe-tól származik.
[16] Más néven Tamar: Salamon király sivatagban épített városa, klasszikus nevén Palmüra.
[17] Egy nimfa neve, itt a zene megszemélyesítője. Jelentése: jól hangzó (görög)
[18] Michelangelo megifjodott szelleme, aki Ianthéval, a nem földi lánnyal a mű második részének főszereplője.
[19] Erre a szigetre zuhant Héphaisztosz, mikor Zeusz az Olümposzról a földre hajította.
[20] XIII. századi perzsa költő
[21] 1687-ben még teljes pompájában állt Athén legmagasabb pontján. (Poe saját jegyzete)


<<< Versek főoldala