Lenóra / Lenore

Fordítók: Radó György (Lenóra) | Tandori Dezső (Lenore) | Németh Dezső (Lenore)

Eltört a szép aranykehely ^[1]!
                               Ő elhagyott örökre!
Harang, felelj! - most libben el
                               szent lelke styxi ködbe;
S te, Guy de Vere ^[2], szólj, mért nem sírsz?
                               óh, sírj, amíg lehet!
Nézd, zord, silány ravatalán
                               fekszik szerelmesed!
Jöjj! mondd tehát a gyász-imát -
                               zengd sírató dalod!
Sirasd a legkirályibb lányt,
                               ki ifjan lett halott -
Ki kétszeresen halt halált,
                               mert ifjan lett halott!

"Gazok! Kincsére vágytatok,
                               gyűlölve szűz szívét,
S úgy áldva Őt, mig bágyadott
                               Hogy érte jött a Vég!
Hogy' mondhattok ti most imát,
                               mint rekviem-karok,
Ti - épp ti - rút szemmel-verők,
                               Kiknek rágalma fog,
Ti, kik miatt ártatlanul
                               s ily ifjan lett halott?"

Peccavimus;^[3] ne sápitozz!
                               a gyász-dal szárnyain
Istent dalold, hogy már a holt
                               lelkét ne bántsa kín!
"Előre ment" a jó, a szent,
                               s reményem - oldalán,
Komor magány borult reám,
                               hisz ő lett volna hű arám -
A tünde szép, a szendeség -
                               most itt fekszik, szegény,
Aranyhaján még élet ég,
                               de nincs többé szemén -
Hajában még az élet ég -
                               halál lebeg szemén.

"El messze, hess! szivem repes.
                               Ajkam nem gyászt rebeg,
De ősi himnuszt zengedez,
                               s az angyal fent lebeg!
Harang se kell; ne fogja el
                               lelke a zengzetet,
Míg üdvözülten elröpül
                               az átkos Föld felett.
A Jóhoz, fent, a Rossztól ment
                               s elért a földi szellem -
Pokolból szállt s üdvöt talált
                               a messzi-messzi Mennyben -
Bú, baj helyett szent trónja lett
                               az Úrnál, fenn, a Mennyben!"

Radó György fordítása

Jaj, oda szegény, az aranyedény ^[1]! a szellem a porba kiloccsan...
Kongj, gyász-zeném! egy drága lény forog alvilági habokban.
Ej, Guy de Vere ^[2], te se könnyezel? most ülj tombolva tort!
Nézd, kit fed el rút gyászlepel? A kedvesedet, Lenore-t!
Őt őrzi ma gyertyaláng, ima, komor ének érte zokog -
Ó mondd, ki lehet fenségesebb, mint egy ily ifju halott?
Kit nász helyett vár gyászmenet, az kétszeresen halott!

"Szemforgatók! Imádtatok aranyat s nem arany szivet!
S hogy ágynak esett, esedeztetek: Isten könnyítse meg...
Siratja ma himnusz s rekviem? Pokolba ez áhitatot!
Hol kígyó nyelv és kapzsi szem sziszegett s áhitozott;
Ti üldöztétek el őt! odalenn, íme, vádol az ifju halott!"

Peccavimus;^[3] de ne lázadozz; nyugtassa el ajkad ima;
Békét így Isten hátha hoz holt Lelkünk kínjaira.
A drága Lenore más létbe forr - a remény ott nem tünemény;
S te gyászolod menyasszonyod vad kínok földi terén,
Ím, ravatalán egy szőke leány kiterített holtteteme!
Fény éled tán haja színaranyán, de halál-kék hideg a szeme -
Csupa élet, lám, de csak ott a haján - a szemén a halál hidege!

"Hess, károgók! A szivem nyugodt, gyászdal nem kell ide;
Szállj, angyalom! Leng himnuszom: kendőm ma e drága ige!
Ne kongj, harang! rút földi hang lelkét ne érje már;
A tiszta egekbe tovább ne kövesse e bűnös föld, e sár.
Itt űzte gonosz; barátaihoz menekült fel a fényteli égbe -
Megtörte kín e Pokol körein - így tért meg a mennyek ölébe -
Hol színaranyod, szent Trón, ragyog: az égi Király közelébe."

Tandori Dezső fordítása

Oh, tört aranytál! A szellem elszáll talán mindörökre!
Gyászharang bongj! - Alvilág folyón bolyong a szented lelke;
És Guy de Vere, te nem könnyezel? – Sírjál most vagy sose!
Lásd! A ravatal vár, ott fekszik már kedvesed, Lenóre!
Gyere! Bíborban indult el búsénekkel a gyászmenet! -
Egy himnusz árad fenségesen a holt hajadon felett; -
A gyászének kettős halottat; ifjút és arát temet.

„Álnokság! szeretni gazdagon a gyűlölt büszke nőt,
És ha ágynak esik, máris áldásnak láttok szemfedőt!
Álság a szertartás körül? Így szól érte énekkacat…
És gonosz szemek és rágalmak a gyalázó nyelv alatt,
De az ártatlan holt sosem hal el, mindig ifjú marad!”

Peccavimus; de halkulj el! És mondj egy szombati imát,
Menj Istenhez és kérd, enyhítse holtunkban lelkünk kínját.
Drága Lenórád remélte száll veled, s el nem hagyod,
Elindult hozzád a vad gyerek, mint kedves menyasszonyod.
Ő volt tiéd, a vidám széplány, most szerényen fekszik itt,
Arany haja az élet még, de lefedi éj a szemeit.
Haján még életfény terül, de halál csukta le szemeit.

„Repülj! Eredj! ördög mélyre, te tépett dühös szellem –
A poklodból bánat, nyögés szól, de távol fönt a Mennyben -
Égkirálynak oldalán arany trónja áll fenségesen!
Harang ne bongj, ha már a lelke száll, a szent dallam alatt,
Madárhang viszi lengve föl, ne érje Földön kárhozat!
S nekem könnyű a szívem ma este! Gyászdal fel nem emel,
Lég-angyal száll és régi napokról dicső dalt énekel!”

Németh Dezső fordítása

[1] Utalás az ószövetségi Prédikátorok Könyvére, ahol a gyász jeleként széttörik az aranyedényt
[2] Guy De Vere megörökli apja birtokát, de mikor visszatér a család ősi kastélyába, a család maradék része ellenségesen, rosszindulatúan fogadja.
[3] Vétkeztünk

<<< Versek főoldala