O, Tempora! O, Mores!

Ó, idők! Ó, erkölcsök! Még ha éltek,
Úgy vélem, búsan országot cseréltek -
Mert véget ért rég az erkölcs uralma,
Hiányát látja vén és fiatal ma;
És az idő? Sokan azt hirdetik, hogy
A "régi szép időknél" bármelyik jobb,
Mely bölcs tannak minden szavát hiszem,
Bár gyanítom, még rosszabb a jelen.

Törtem fejem - itt így nem mondja senki,
De szólásban nekem mintám a Jenki -
Törtem fejem, mi jobb: tréfára vennem
Mindent - s ha nem: hát csak komolyra mennem;
Hérakleitosszal sírni szüntelen,
Mígcsak ki nem vörösödik szemem,
Vagy épp nevetni trák Démokritosszal,
S mint ő, az élet lapjait vihogva
Forgatni, mondva a szamárfüleknek:
"Nem ostoba, ki a holnaptól retteg?"

Ezzel tán a kérdés megmenekül,
Nem nyúzzák képviselők vég ne'kül!
Nem két, de nyolc oldalról nézi Bob,
Vitára hogy ez vagy az volna jobb.
Mi legyen hát? Az asztalra teszem,
S jobb kedvemben majd újra fölveszem,
S közben a közöny fegyverét vetem be,
Ezzel se sírva, azzal sem nevetve,
Nem hízelgek, átkokat sem rikoltok,
Csak egy barátot kézen fogva - morgok.

Morog, barátom? mondod. És mi végre?
Már nem is tudom, uram, de az égre,
Hát nem gyalázat magamnak s kegyednek,
Hogy a dolgok a pofánkba merednek,
Hogy az utcán látunk hajlongni százat,
Ki ember volna, de majom-utánzat?
Bocsásd meg, olvasóm, e durvaságot,
De káromkodom, szamarat ha látok.
Ám tudok értekezni is, ha kell,
Csak türelem, a változás közel,
S ahogy mondják a politikusok,
Szóban és tettben javulni fogok.

Minden város közül - s nem egyet láttam,
Mert mint ön, én is utaztam, barátom -
Lelkemre, nem emlékszem egyre sem,
Ha a dolgot általában veszem
(Képviselő így adja érveit,
Mert egyenként megdőlne mindegyik),
Mely alkalmasb, mely több sikert ígérhet,
Mint ez, egy fürge, fess boltossegédnek;
Itt élheti világát minden ízben,
Ficánkolhat, akár hal a vízben,
Fürtjét szép homlokából hátravetve
Átszökhet pultja fölött, mint evetke,
S bevégzi este, mit kezd délelőtt,
Hölgyet csal meg, majd táncoltatja őt;
Mert a bálon mely szépség menekül két
Kéztől, honnan átvette retiküljét?
S van-e kőszívű lány, ki megveti
Az ifjút, ki szalagját mérte ki?
Egy ily halat, comme il faut bel-amit
Volt szerencsém ismerni, éppen itt,
Bár csak látásból, mert félénk vagyok,
S ha tehetem, mást ki nem kacagok;
De szólj hozzá, s vág oly grimaszt, nagy Ég!
Komoly maradni nincs erőd elég.
Érte dobog a hölgyek szíve, mint
Csodát, kalapját úgy bámulja mind
S költséges frakkját, holott e szemek
Férfin egyébként sose csüggenek.

A puszta hangja tiszta muzsika,
Ki látta, nem feledheti soha,
Inge gallérja tipp-topp - nagyonis
Sokak szemében így fest Adonisz.
Bölcsek vitatják gyakran, hol vehet
Emberben, vadban az ész lakhelyet;
Mert hogy eszméi állatnak is vannak,
A szépfiú a bizonysága annak,
És minden kornak dogmái felett
Egy szilárd tény jobb, mint tíz bölcselet.

Hisz gondolkodik ő, bár messziről
Látni, maga sem tudja, hogy miről.
Lám, kecses lába hogy perül s bokája:
Ott lelt az értelem tanyára nála,
S ahol fejét rázná egy bölcselő,
Ott bizonnyal a lábát rázza ő.
Rám bosszúból rázza a lábait,
S ez is bizonyság, hogy gondolkodik -
Tükröt tettem macska-szeme elé,
Hol szamár voltát megszemlélheté!
Tudom, magára ismer rajta; ha
Mégsem, kénytelen lesz az ostoba,
S ha kétli még, ami másnak volna vicc,
Álljon a portré végén neve: PITTS!

Tótfalusi István fordítása

<<< Versek főoldala