<<< Versek főoldala
Tamerlán [1]
Fordítók: Radó György | Tandori Dezső
Haldoklót enyhitő vigasz?
Nem erről van szó (most), atyám
Őrültség volna kérnem az
E földi mértéknél nagyobb
Dölyfömre itt bocsánatot -
Vénség, nyugvás nem vár reám.
Remény az, hol tűz tűze forr?
Ó nem, csak vágyam haldokol.
Ha van remény - s van, ó igen! -
Úgy magva szentebb, istenibb!
Nem mondom rád: "vén esztelen" -
De hogy reményt adhatsz, ne hidd!
Mondd, ismered a szörnyü dölyfben
Szégyent vallt lélek titkait?
Sóvár szív! véle örököltem
E hervadást is, mint a hírt,
A tűző fényt, mely rám sütött
A trónon, ékkövek között.
Pokol-dicsfény! azóta sem
Szorítja el szomjas szivem
Pokolként égő fájdalom
Virágodért, nyaram, napom!
A holt időnek élő hangját,
Szünetlenül kongó harangját
Egy árnyvilág üres ölén
Lélekharangnak hallom én.
Nem voltam én mindig ilyen!
Bitor vágyból került fejem
Köré e lázas diadém -
Nem épp olyan jusson szerezte
Caesar Rómát, mint ezt meg én?
Királyi ész örökjogán
S egy felsőbb szellemén, mely büszke
Győzelmet ült emberfaján.
Hegyormon sarjadt életem.
Éjente Tagláj zord köde
Harmatjával hintett tele,
S úgy érzem, a szárnyas elem,
A vad szél, mely harcolva szállt,
Nyugalmat fürtömben talált.
Az ég harmatja késve hullt
(Álmokkal terhes éj volt már!) -
Hozzám mint poklok ujja nyúlt;
S egy-egy vörös villámsugár
Zászlószerű felhők alatt
Félig lehunyt szememnek ott
Királyi pompát mutatott,
S az égzengésben kürt riadt:
Rámtört e hang s oly harcba vont,
Mit emberek vívnak s szavam,
Az én szavam száll - kis bolond! -
(Ó, táncolt volna boldogan
A lelkem ily hang hallatán) -
Kiáltottam győztes csatán!
Eső vert és fejem felett
Nem volt fedél - bősz szél alatt
Süket lettem, meg béna, vak.
Azt hittem: emberkéz vetett
Reám babért; s amint vadul
Hideg lég zúgott, rám ömölt,
Hallottam, amint romba hull
Sok ország - rabnép jajt üvölt -,
Hadam morajlik és a trón
Körül nyüzsög sok talpnyalóm.
Zord óra! akkor lett szivem
Vad szenvedéllyel zsarnoki,
S a trón uráról senkisem
Hinné, hogy másra született.
Higgyék! de volt egy lény, aki
Már tudta akkor is, mikor
Tüzem még ifjan égetett
(Mert húny a vágy, ha nő a kor) -
E vas-szívben volt némi kis
Hely női gyengeségnek is.
Szóval ki nem fejezhetem,
Hogy' ég az égő szerelem!
S egy tűnt arc szépségét nyomon
Követni immár nem tudom,
Mert rajza, mint a játszi szél
Emléke, már csak bennem él.
Olyan ez, mint böngészni nyűtt
Könyvekben ős törvényeket,
Révült szemmel látván együtt
Sok értelmet rejtő betűt
S üres képzelmeket.
Megérte Ő szerelmemet!
S én gyermekként imádtam őt,
Kit írigykedve leshetett
Az angyal is; szíve előtt
Minden reményt, gondolatot
Mint oltáron égettem én,
És mind nyílt volt és gyermeteg,
És szűz - hisz példát ő adott.
Mért hagytam el s követtem én
Lidérces belső tűzemet?
Korunk s szerelmünk nőtt - egymással
Jártunk erdőn, vad táj ölén;
Testemmel óvtam hófuvásban;
Ha nyájas Napból hullt a fény
S kereste ő a nyílt eget -
Szemébe néztem menny helyett.
A zsenge vágy sziven tapint;
Mert napfény hullt ránk és mosoly,
Elűzve apró gondjaink,
Lánytréfáin kacagva s oly
Heves keblére bújva lett
Fölöslegessé mind a szó:
A lelkem ontott könnyeket
És nem kellett megnyugtató
Beszéd - ő sem kérdezte: mért,
Csak rám vetette halk szemét.
De szerelemnél többre tört
A lelkem: küszködött, pörölt,
Magában szállt a szirt felett,
S a becsvágytól új hangja lett -
"Te voltál, úgymond, életem:
Te, nagyvilág s élményeim
A földön - légben - tengeren -
A kéj meg az a csöppnyi kín,
Mely új kéjt ád, s az eszményképem,
Az éj üres ködálmai -
S a még semmibb morzsák a létben
(Árnyak s fény zordabb árnyai!)
Ködszárnyon mind eltávozott
És így eggyé keveredett
Képed s egy név - a te neved!
Két más s mégis közös dolog."
Becsvágyó voltam. Ismered,
Atyám, e vágyat? Semmiképp!
Hogy egy szegény koldus szemet
A trónra s fél világra vet!
Szidtam szerény sorsom nyügét.
De amint bármely álom a
Harmatpárával messzeszáll,
Ez is szétfoszlott volna, ha
Nincs benne egy szépségsugár,
S egy percig - óráig - napig
E kettős báj el nem vakít.
Együtt jártunk a meredély
Felett; a természet kevély,
Erdőből, szirtből lett, magas
Tornya előtt feküdt a domb -
A lanka! melyet sok lugas
Övez, s ezer patakja zsong.
Fényről, nagyságról szóltam - ám
Kendőzött szóval, mely mögött
Ő méltán sejthetett csupán
Egypercnyi témát; s nézve őt,
Tán könnyelműen hittem el,
Hogy ő is érzi azt, mit én -
Úgy éreztem: trónt érdemel,
Királyi trónt ez arc, e fény -
S túl szép, hogy itt kallódva el,
Ragyogjon zord erdők ölén.
Nagyságba burkolóztam és
Viseltem álom-koronámat -
De mégse' csak fantáziám
Terített hermelint reám -
Hanem az, hogy a gyülevész
Nép közt a becsvágy oly vadállat,
Melyet gazdája láncra vert;
De kint a pusztán frigyre kelt
Nagyság, vadság és szörnyüség,
Hogy együtt szítsák föl tüzét.
S most nézz Szamarkandon körül!
A Föld úrnője! Ó, dicső
A városok közt. Áll-ledűl
Az, melyre rámutat; hisz ő
Az egy, a legnemesb csoda,
Amilyen nem volt még soha!
S ha dől, utcáinak köve
Másutt a trónnak lesz töve,
S kit vall legfőbb úrnak? Timúrt,
Ki a megbűvölt nép előtt
Országok romjain vonult -
A felkent vakmerőt!
Ó szerelem, az égi nagy
Remények földi lelke vagy!
Úgy ittunk, mint esőt iszik
Sirokkó-szikkasztotta sík,
S ha nem hatott áldó erőd,
Szivünk sivár volt, mint előbb.
Ó eszme, mely a vad zenét
S bizarr szépség igézetét
Fontad életemre s körém,
Ég áldjon! - a Föld lett enyém!
Reményem sasként szállt s midőn
Előtte nem volt szirt, csak ég,
Szárnyát leszegte csüggedőn,
S enyhülten nézett vissza még.
Est volt. Mikor leszáll a Nap,
Szivében zord bánat fakad
Annak, ki még nézné tovább
A nyári napfény bíborát,
S meggyűlölvén a gyakran kedves
Alkony ködét, mindegyre les, les
Közelgő éji hangokat
(Mit csak lélek hall), mint ki vad
Álmában futva futna el,
De nem tud, bár a vész közel.
S hogy Hold - fehérlő Hold - vetett
Zenitjéről fényt? Meglehet.
Ám ez hideg mosoly - e fény
Olyan a bánat éjjelén.
(El is fullad bennünk a lég),
Mint egy halál utáni kép.
Ifjúkorunk a nyári Nap,
Fogyásánál nincs gyászosabb:
A tudni kívánt már tudott,
S mit bírni vágytunk, elfutott.
Bár veszne kérészéletünk
A szép déllel, mely mindenünk.
Hazajöttem - s nincs otthonom:
Elmúlt, mi azzá tette volt.
S kilépve mohos kapumon,
Halkan tapostam bár a port -
A kőküszöbből szólt felém
Egy hang, melyet ismertem én -
Pokol! kihívlak én, vajon
Van-é izzó tűz-ágyadon
Megtörtebb szív, több fájdalom?
Atyám, ó, én hiszem, s ma már
Tudom - mert a meg nem csaló
Halál, a messzi boldogok
Honából érkező Halál
A vaskapun rést hagy, hogy ott
A végtelent árszárnyaló
Fényt küldjön az elzárt Való -
Hiszem, hogy minden földi út
Eblisz[2] kelepcéjébe fut -
Ezért történt, hogy míg ott jártam
A Szerelem szent barlangjában,
Hol égő áldozat naponta
Legtisztább illatát rajongva
A hószárnyú Bálványra ontja:
A Szerelemre, melynek lombját
Az égi fények általfonják,
S melynek villámló sasszemét
El nem kerüli morzsa, légy -
Történt, hogy láthatatlanul
Az élvek közt Becsvágy suhant,
Majd felkacagva és vadul
A Szerelemre rárohant.
Radó György fordítása
Halál óráján enyhület?
Atyám, ezt (most) nem kérdezem -
Mérték feletti bűnömet
Kegyelmedre ajánlanom?
Szép korral nyugvás, irgalom:
Vágyát őrült dölyfnek hiszem!
Tűzre tűz az csak - nem remény,
Haldoklás vágy helyén;
Ha bízhatom - Isten! S miért ne? -,
Szentebb az, s túljáról e földnek:
Nem ócsárollak, balga vénje,
Ám ily kegyet ki várna - Tőled?
Tudod a szellem kínjait,
Hol a vad dölyfre hullt a szégyen?
Mit sóvár szívre örökít
Hír s név - a hervadás jegyében?
Dicsőség tündökölt reám
Trónom ékköves magasán:
Pokoli glória! s azóta
Nem félek, hogy tűzfájdalomra,
Kárhozatra taszít a vágy -
Szív szomja, nyár, virágos ágy!
Holt idők. Így kong szüntelen
Lélekharang, mint rejtelem:
Ürességek árnytitkait
Így hallom visszhangozni itt.
Más voltam én hajdan koron!
Bitorló vágyból homlokom
Lázas koronapántja támadt -
Caesarnak, ó más volt joga
Rómához, mint prédás vadásznak,
Ha öröksége égi szellem,
Melyet e föld örök-sora
Alávetve kell, hogy viseljen?
Hegyvidék volt szülőhazám:
A Taglaj köde környezett,
Rám harmatokkal könnyezett,
S bozontos főm boltozatán
A szárnyas szél kalandozott,
Nyugtot lelt fürtös fészken ott.
Az ég hullatta cseppjeit
Boldogtalan, kései éjen,
Hogy lelket már Pokol kerít,
S a villámlás dúlt vörösében,
Felleglobogós ég alatt
Már Félig húnyt szemem előtt
Uralkodások, nagy idők
Képeihez vad kürt riadt,
Sodort e hang, népek csatáját
Jövendölvén, velem az élen -
S én, balga gyermek, édes átkát
Boldognak hittem, s mintha Éden
Tárult volna ez álmokon,
Rikoltottam diadalom!
Fejem az égnek!
Tépázd szél - s lelkem lenne orkán,
Emberé bár, babért tarolván,
Erő, míg minden: verdeső!
Dicsőségem zúdult: jeges lég,
Vele a romlás áradott,
Bőszült lényem tölthette kedvét,
Népei üvöltő rabok,
Hadai könyörtelenek -
A trónnál hízelgő sereg.
Ez éjen lobbant szenvedélyem!
Zord, zsarnokul embertelen,
S a trón így követelte éppen,
A trónkövetelőt, velem.
Atyám, volt mégis valaki:
Igaz, gyermekkorom tüzén
Jóra tudott izzítani.
(Ám ez: ifjonti tünemény!
Tűnik.) A gyengéd nőiség
Nem lágyítja a vas szivét.
Nincs rá szavam - és sose lesz:
Szeretni mily szerelmetes!
De egy tűnt arc szépsége már csak
Emlék-rajz, drága vonalának
Nyoma sincs lelkemben, eszemben
Már csak... mint a szél, tűnve lebben.
Mintha avíttas könyveken
Járnék, ódon törvényeken
Szemem fárasztanám,
Rég holt betűk során,
S lehet, mind csak én képzelem.
Szerelmem érdemelte ő!
Gyermek-imádatomat angyal
Leshette, dús irígyelő:
Minden reménnyel, gondolattal
Övé voltam, oltára szent volt,
Ajándékaim dőre zsengék,
Tömjénezésem szerte szállt;
Miért nem ez kellett, e mennybolt,
Pokoltűz helyett végtelenség:
Fény helyett vágyhattam - halált?
Így, együtt nőttünk - szerelemben;
Róttunk rétet, vágtunk vadont;
Hófúvásban őt óvta testem,
S vártam, hogy nyár-fényt dús Nap ont.
Ekképp tárt ő nagy, tág eget,
Szemén kerestem - mennyeket.
A zsenge Vágy tárgya - szívünk.
Nap fényén mosoly szállt, derű,
És semmi gond nem járt velünk.
Tréfa volt minden, s egyszerű,
Lüktető keblére bújtam,
Így hulltak boldog könnyeim,
S mi szólhatott megnyugtatóbban,
Mint kettőnk némasága, ím!
És ő semmit nem kérdezett;
Néztek rám tengermély szemek.
Ám lelkem még többet akart,
S így, nyugtalan, vihart kavart:
Szállt már a szirtes ég ölén,
Telhetetlen becsvágy körén -
Nem volt más létem - csak tebenned,
A világban, s minden valóján,
Ölén a földnek s tengereknek,
Egeknek - élvezetbe forrtán
Csöpp kínoknak - új gyönyöröm
Így lett az éj, hívságos álmom -
Ködök körén - dúlt árnyözön! -
Való helyett láz ideálon:
Derengő szárnyon szállt tova
Kavargón, mégis egyre-vallón:
Nevedre - és én hallva hallón
Tudtam, mi az egy - s hogy Mást: soha!
Becsvágyó szenvedélyemet,
Atyám, ismered? Nem, tudom!
Mi az, ha koldus vet szemet
A fél világra, s - mit tehet?
Átkozódik, kudarcokon.
De mint elszállnak álmaink
Harmat tükrén, ez az enyém,
Ez is tűnt volna, ha nem int
Szépség sugara, mint remény:
Egy perc - óra - nap: mind, amíg
Lelket kettőző báj vakít.
Együtt jártunk ormos hegy-élet,
Szédültébe szemünk lenézett;
A Természet vad sziklatornyát
Szegélyezte lankás vadon,
Láttunk csillogó patakocskát
Ezernyit, fényt habjaikon.
S beszéltem: sok bámulatos,
Büszke dologról - ő csupán
Úgy vehette, ifjú vadóc
Képzeleg így. Hittem talán:
Lelke hasonló vágyakat
Dajkál? Könnyelmű bizalom!
De úgy láttam: sugár fakad
Arcán, szemén, méltón a trón
Lehetne hozzá foglalat,
Nem ez az eldugott vadon!
Borult rám így nagyság palástja,
És képzelt koronát viseltem,
Mégsem csak lázas képzelet
Műve volt ez! nem őrület!
De hogy a becsvágy: mint a láncra,
csúfra vert állat a tömegben;
Nyalhatja gazdája kezét,
Reménye mégis: büszkeség,
Szabadság, s minden porcikája
Arra vár, pusztíthatna lángja.
Most Szamarkandra vesd szemed!
Nem a Föld királynője-é?
Álljanak vagy ledőljenek:
Sors függ tőle, városoké!
Mind a világnak oly csodája,
Hogy nem lesz, s méltán, soha párja!
Akármelyik utcakövén
Új trón támadhat, tünemény!
És uralkodója? Timur -
Kit bűvölten imád a nép,
Ki vert országokon vonul,
Babért szent homlokára tép!
Ó, szerelmünk szent szerzeménye!
Földi lelkünk égi reménye!
A Szellem eső-áradása
Sirokkó-szikkasztotta tájra!
Kihalt szivünket éltető,
Ezerszer is áldott erő!
Eszme! Hogy létem szét ne hullna,
Védted szép, vad zenébe fogva:
Tőled búcsúzom, hű igézet:
Helyetted a Föld, mi enyém lett.
A sas Remény, s túl szirteken,
Szállt már csupán az ég ölén,
Szárnyát leejtve hirtelen:
Visszanézett, enyhületén.
Alkonyult: így, ha száll a nap,
A szív egyre komorabb,
Ha nézné még, s oly örömest,
Mit fönn a fény, üdvére, fest.
S gyötrelmére az esti köd
- A gyakran kedves! -, fák között
Fülel, lelkének mit üzen?
Vad kezd így futni hirtelen,
Álmán, jól érzett veszedelmen,
Holott tudhatná: lehetetlen.
S hogy a hold, a fehérlő hold vetett
Oly fényt, hogy szégyenített deleket?
Vacogtató mosoly! Sugara
A lélekszikkadás maga,
Bánat éjén, mint a halál,
Már mindenünkben fúlva áll.
Fiúkorunk: napja a nyárnak,
S nincs útja gyászosabb fogyásnak;
Tudjuk már, amit tudni vágytunk,
S bármi fut, már futamodásunk,
Ó, vessz, világ, csak nap világa:
Ha zenited érve - jutsz vak árnyra!
Itthon vagyok - s nem otthonom már,
Hol nincs többé, mi otthonos,
Hol mohos kapu áldva küld s vár,
S léptem tündököl, bár poros:
A kő küszöb: az szólt felém,
Hang, egykoron úgy ismertem én!
Jaj, Pokol, tagadlak - megadd
Legpusztítóbb tűz-ágyadat,
Szívet törő fájdalmadat -
Atyám, s valómmal már, hiszem:
Tudom, hogy a Halál - igaz!
Küldik a messzi üdvözültek,
Kiket nem csal már semmi sem,
Lényegéül üzenetüknek,
Vas Kapu résén szállt ki az,
Mintha sodorná a magas
Végtelen, míg ember-utunk:
Hogy Eblisz vermére jutunk!
Így esett, hogy míg a Szerelmek
Szent ligetén jártam, tereltek
Tiszta illatok, napra nap
Áraszt ilyen nagy Áldozat,
Hószárnyon, bálványa felé,
S mintha égi fény intené,
Üdvét, s ha morzsán, hintené,
És a villámló sasszemek,
Láttán is, engedelmesek:
Hogy történt, hogy élvek között
A Becsvágy légi tüneménye,
Vad kéje teljén, felszökött,
Gyűrt szerelmet rút röhögésbe?
Tandori Dezső fordítása
[1] Ismertebb nevén Timur Lenk, mongol uralkodó és hódító (1336-1405).
[2] Eblisz: a dzsinnek, gonosz szellemek fejedelme
<<< Versek főoldala