Helénához / Helennek

Fordítók: Szabó Lőrinc (Helénához) | Tótfalusi István (Helennek)

Láttalak egyszer - láttalak - csak egyszer:
Nem mondhatom meg, hány - de nem sok éve.
Július volt, éjfél; s a teleholdról,
Mely, mint a saját lelked, zúgva szelte
Meredek útját fölfelé az égen,
Ezüstselyem fényfátyol szállt, nyugodtan
És melegen és altatón, alá,
Rá ezer rózsa fölfelé tekintő
Arcára, egy bűvös kertben, ahol
Szél se rezzent, vagy csak lábujjhegyen -
Rá ezer rózsa fölfelé tekintő
Arcára, mely, a csók-fényt viszonozni,
Illatfelhőbe rajongta ki lelkét -
Rá e sok rózsa fölfelé tekintő
Arcára, melyet mosolygó halálba
Bűvölt jelenléted költészete.

Teljes fehérben, violák közt, félig
Hátradőlve ültél ott; hold sütött
A fölfelé néző sok rózsa-arcra,
S tiedre - az is - de az szomorú volt!

Nem a Sors rendelte, e nyári éjen -
Nem a Sors (melynek másik neve: Bánat),
Hogy megálljak a kertkapu előtt
S beszívjam azt az alvó rózsa-tömjént?
Teljes csönd: aludt a gyűlölt világ,
Csak te s én nem - (Óh, Ég - óh, Istenem,
Hogy ver szivem e két szót összekötve!) -
Csak te s én nem. Megálltam - néztelek -
S egyszerre minden a semmibe foszlott.
(Ah, ne felejtsd: bűvös kert volt a kert!)
A hold gyöngyös csilláma kialudt:
A moha-ágy s a kanyargó utak,
A bosszús fák és a boldog virágok
Mind eltűntek: a rózsaillat is
Meghalt a csókos szél karjaiban.
Minden - csak te nem - csak egy porcikád nem:
Csak az égi fény a szemedben, az nem -
Csak lelked a fölnéző szemben, az nem.
Csak őket láttam - a világomat.
Csak őket láttam - órákig csak őket -
Őket csupán, míg le nem ment a hold.
Mily vad titkairól beszélt a szívnek
Az a két mennyei kristály-golyó!
Mily sötét gyászról! fenséges reményről!
Mily tengeréről csöndes büszkeségnek!
Milyen mély becsvágyról! s mily vakmerőről!
Mily képességéről a szerelemnek!

De végül a drága Diána villám-
Felhő-ágyába siklott nyugaton;
S te, kisértet, a betemető fák közt
Elsuhantál. Csak szemeid maradtak.
Ők nem mentek - még most se mentek el.
Beragyogták árva utam haza:
Ők nem hagytak el (mint reményeim).
Követnek - vezetnek, sok éve már.
Szolgáim - én meg a rabjuk vagyok.
Tisztük: gyújtani s lelkesíteni -
S enyém: hogy megmentsen a ragyogásuk,
És megtisztítson villamos tüzük,
Megszenteljen túlvilági tüzük.
Értük tölt a Szépség (vagyis: Remény):
Fent szikráznak az Égen - csillaguk
Előtt térdelem át éjeimet;
S még a dél nagy tündöklésében is
Látom őket - az édesen sugárzó
Két Vénuszt, melyet nem olt ki a Nap!

Szabó Lőrinc fordítása

Egyszer láttalak egyszer - pár éve - csak egyszer:
Nem mondhatom meg, hány éve, de nem rég.
Július volt, éjfél, s a telehold, mely
Mint önnön lelked szállt fel, meredek
Ösvényt vágva a mennyei mezőn,
Ezüstös-selymes fényfátyolt dobott le
Szelíden és hévvel és álmosítón
Ezer rózsa égnek tartott fejére,
Mik egy varázsos kertben illatoztak,
Hol szél se mozdult, vagy csak lábhegyen -
Hullt a rózsák égnek tartott fejére,
Kik hálából e szerelem-sugárért
Illat-lelkük lehelték ki rajongva -
Hullt a rózsák égnek tartott fejére,
Kik mosollyal haltak meg, tőled és
Lényed költészetétől elbűvölve.

És megláttalak ott talpig fehérben,
Egy lila padon, a hold fénye a
Rózsák égnek tartott arcára és
A tiédre esett - s ez búba fordult!

Nem a Sors tette, hogy ez éjfélen...
Nem a Sors tette (melynek neve: Bú),
Hogy megálltam a kertkapu előtt,
Szívni az alvó rózsák illatát?
Sehol nesz, aludt a gyűlölt világ,
Csak te meg én nem. (Ó Ég - Ó nagy Isten!
E két szó mily szívdobogtató!) -
Csak te meg én nem. Álltam, néztem - és
Egy pillanatra eltűnt a világ.
(Hisz elvarázsolt kert volt, ne feledd!)
A hold gyöngyházszín világa kihunyt:
Mohos gyeppadok, kanyargós utak,
Boldog virágok s morcos lombú fák
Eltűntek, és a rózsák illata
Elhalt a hódoló szelek ölében.
Minden elhalt, csak egyvalami nem:
Csak az isteni fény nem a szemedben.
Csak a lélek nem, felnéző szemedben.
Csak azt láttam - a világ volt nekem.
Csak azt láttam - csak azt órákon át,
Csak azt láttam, míg le nem ment a hold.
Mily vad szív-históriák voltak írva
A két kristályos, égi szemgolyóra!
Mily sötét bú, mily magasztos remény!
Mily békés tengere a büszkeségnek!
Mily merész törekvés, mily mérhetetlen
Tágasság a szerelmet befogadni!

De végül Diana is elvonult
Nyugaton egy viharfelhő mögé;
S te, szellem, a fák boltjai alatt
Elsuhantál. Csak két szemed maradt.
Nem tűntek ők el - sem akkor, se később,
Fénylettek árva hazautamon,
S nem hagytak el (mint reményim) azóta;
Követnek és vezetnek át sok éven.
Szolgálók - s én rabszolgájuk vagyok.
Tisztük fényleni s fellobbantani -
Dolgom fényükben üdvömet keresni,
És megtisztulni villamos tüzükben.
Lelkem Szépséggel töltik (a Remény ez),
És fenn vannak az égen - csillagok,
Eléjük térdelek bús, néma át éjben;
De nappal is, az izzó déli órán
Látom őket: édes és villogó
Két Vénusz, ki a napot túlragyogja!

Tótfalusi István fordítása

<<< Versek főoldala