<<< Versek főoldala


Ulalume [1]



Fordítók:   Babits Mihály | Radó György



Az ég hamufellege kóbor,
A lombot elaszta a hév,
A gallyat elölte a hév,
A hó a magányos október,
Az év egy emléktelen év,
A vidék tava vadködü Auber[2]
És réve a Weir-tövi rév:
Éjfedte a vadködü Auber,
Rémjárta a Weir-tövi rév.

Itt rég a titáni fasorban
Lelkemmel, a ciprus alatt,
Psychével[3] a ciprus alatt
Bolyongtam a vulkani korban,
Mikor szivem árja szaladt,
Mint nyugtalan láva szaladt
Yaanek-hegyi[4] lávasodorban,
Mely távoli sarkra halad,
Mely zúg, mig a lávasodorban
Az északi sarkra halad.

Szavunk szomorú vala; kóbor
Lelkünket elaszta a hév,
Szivünket elölte a hév:
Nem tudtuk, a hó hogy október,
S nem tudtuk, az éj hogy az év
Legéjjelebb éjjele[5] (ah ez az év!)
Nem láttuk elült tavad, Auber,
(Noha vitt már rajtad a rév)
Feledtük elült tavad, Auber,
És rémeid, Weir-tövi rév.

S mig az égen a lángok oszoltak
S hunyt sorban az éj szeme le,
Szállt sorban az ég tüze le:
Ime tünt végén a fasornak
Nagy fény ködös égi jele,
Amelyből egy nagy csoda-holdnak
Két gyönyörü szarva kele,
Astarte[6] jelének, a holdnak
Gyémántszinü szarva kele.

S szóltam: "Kegyesebb ez a holdnál,
Száll egy sohaj-étheren át,
Repül csupa sóhajon át,
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
Szú-rágta szivembe belát;
Jön a Leo-csillagu pontnál[7]
Mutatni a béke honát,
A léthei béke honát,
Jön e vészes mennyei pontnál,
Fényes-szemü égi barát
Az Oroszlán-csillagu pontnál,
Nyájas, csodafényü barát."

De Psyche nyög, ujjat emelve:
"Jaj, e fényben nem bizom én,
Se-szinében nem bizom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
Fuss, mert utolér ez a fény."
Szólt félve; lehulla seperve
Szép szárnya az út fövenyén
Nyöge fojtva; lehulla seperve
Dísz-tolla az út fövenyén,
Szomorúan rút fövenyén.

Feleltem: "Eh, babonasejtés!
Menjünk csak e csillag után
Menjünk üde fénye után.
Sybillai súgarat ejt és
A remény s báj fénye. Vidám.
Lásd, rezgve az égbe fut ám.
Hihetsz neki; cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán.
Hihetünk, mert cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán:
Mert rezgve az égbe fut ám!"

Így szólva Psychét megöleltem
Csitítva szivében a bún,
Könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
Megakadtam egy kriptakapún,
Ős íratu kriptakapún.
S szólék: "Mi van írva, ó, lelkem,
E legendás kriptakapún?"
S felelé: "Ulalume - Ulalume -
Itt nyugszik a holt Ulalume."

S szivem ekkor lőn mint a kóbor
Levél ha elaszta a hév,
Mint lomb, ha elölte a hév.
S szólék: "Bizonyosan október
Vala s ép ez az éj, gonosz év,
Mikor erre vitt ez a rév,
Terhem s magam, itt ez a rév.
De mi csalt ide, éppen az év
Ezen éjjelén? (Ah ez az év!)
Már látom: e láp ködös Auber
És réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
S vad, rémteli Weir-tövi rév."


Babits Mihály fordítása



Az ég hamu volt, komor, éber;
    A lomb elaszott s csupa dér -
    A lomb zizegő s csupa dér;
Éj volt, rideg, árva október
    Az az év, mely időtlenül él;
Ott volt a te bús tavad, Auber,
    A te tájaid ón-köde, Weir -
A te zord tengerszemed, Auber,
    A te rémeid erdeje, Weir.

Nagy ciprusok ősi során itt
    Lelkemmel róttam utam,
    Psychével róttam utam.
Míg forrt a szivemben a láng, mint
    Vulkánon a lávafolyam -
    A láva, mely egyre rohan,
Ha kénkövet ont ki a Yaanek,
    Hol a sarkkörök égöve van -
Ha zúg a havas hegy, a Yaanek,
    Hol az éjszaka égöve van.

Szavunk nyilt volt, komoly, éber,
    De a lelkünk csupa dér -
    A múlt hamu és csupa dér -
Ki tudhatta, hogy itt az október,
    És itt van az évben az éj?
    (Óh, éjjelek éjjele ez éj!)
Hogy e tó a te bús tavad, Auber -
    (Noha ez volt egykor a cél)
Hogy e táj a te zord vized Auber
    S a te rémeid erdeje, Weir?

De most, hogy az éjszaka vén volt
    S a csillag a hajnalig ért -
    Hajnalt a nagy óra igért -
Hol utunk messzibb fele szétfolyt,
    A ködben ujabb csoda kélt:
Felkélt egy erőstüzü félhold,
    Két szarva mutatta az éjt-
Astarte ez ékkövü félhold,
    Két szarva uralta az éjt.

"A holdnál" - szóltam - "e foszlány
    Melegebb: a jajok közepett
    Libeg át, a bajok közepett:
Ő látta e nyűtt, sebes orcán,
    Hogy a könnypatak egyre pereg,
S hol leskel a csillag-oroszlán,
    Ott jött fel, az égre vezet -
    Fel, a léthei csöndbe vezet -
Hiába les ránk az oroszlán,
    Ragyognak e tünde szemek -
Idejön, bár lesse oroszlán,
    Rajongnak e tünde szemek."

Psyché felemelte az ujját,
    S szólt: "Szép, de gyanús ez a Hold, -
    Különös, gyanus, ónos e Hold -
Ne is álljunk meg - gyere, fuss hát!
    Meneküljünk el, gyere!" - szólt.
Szólt félve, leszegte a tollát
    És szárnya söpörte a port -
Zokogott, leeresztve a tollát,
    Míg szárnya söpörte a port,
    Bánkódva söpörte a port.

S szóltam: "Hiu félelem ámít.
    Villog, de vezessen e fény!
    Csillogva fürösszön a fény!
Szibillai lángja világít
    S ma benne a Szép, a Remény!
    Nézd! - fénylik az éjjel egén!
Bízzunk csak, amíg tüze csábít,
    Egyenest haladunk, te meg én -
Bízzunk, ahová tüze csábít,
Meglátjuk a célt, te meg én,
    Hisz a mennybe ragyog fel e fény!"

Psyché lecsitult - simogattam,
    S szive úrrá lett a borún -
    A kételyen és a borún,
De utunk végén a fasorban
    Sír állta utunk szomorún,
    Kapuján felirás, szomorún;
S szóltam: "Mi van írva amottan,
    Hugom, ott a kapun, szomorún?"
    S felel ő: "Ulalúm - Ulalúm -
    Ez az eltemetett Ulalúm."

Szivem akkor lett komor, éber,
    Meg a lomb elaszott s csupa dér
    Meg a lomb zizegő s csupa dér,
És szóltam: "Ez volt az október,
    Ez volt az a multbeli éj,
    Ez volt utamon csak a cél -
    Hol a múltam terhe kisér -
    Hisz az éjjelek éje ez éj
    Ilyen útat a démon igér!
S tudom: ez volt bús tavad, Auber -
    Ez tájaid ón-köde, Weir -
Tudom: ez tengerszemed, Auber,
    S a te rémeid erdeje, Weir."


Radó György fordítása



[1] A név etimológiája bizonytalan, bár angol kiejtése az Eulálie-ra emlékeztet. Egy másik feltevés szerint Poe a latin ululare (siratni) szóból kovácsolta.
[2] Valószínű, hogy Poe a zeneszerző Auber-re céloz, nem helynévre; ahogy a Weir szó is egy tájképfestő neve, említésével az eredetiben képeinek hangulatára utal.
[3] A lélek megszemélyesítője a görög mitológiában. Eros kedvese és hitvese; mint az élet lehellete, mely a meghalónak ajkain kirepül, az ember erőtlen képmása, árnya, mely az alvilágban öntudat nélküli életet folytat. [r]
[4] Az angol szövegben nyilvánvalóan a déli-sarki Frebus vulkánt jelenti; eddig még nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy Poe miért találta ki ezt az elnevezést.
[5] Mindenszentek előestéje, azaz október 31. éjszakája, amikor a halottak hatalmat nyernek.
[6] Az eredetiben itt is inkább a Vénuszt jelenti, nem a holdat (Poe nem is említi a hold szót). (Astarte a föniciaiak nőistensége, Baal felesége, kinek tisztelete a filiszteusok közvetítése révén Izraelbe is eljutott. Salamon király Jeruzsálemben szentélyt állított neki. Babilonban Istar néven a háború istennőjeként tisztelték, a többi keleti népek a Hold vagy a Vénusz csillagistennőjének, a szerelem istennőjének tartották; kultusza érzéki, templomai a vallásos prostitució szinhelyei voltak. [r])
[7] Az asztrológia szerint a Vénusz az Oroszlán jegyében heves vágyat vagy szerelmi bánatot jelent.



<<< Versek főoldala