<<< Novellák főoldala


Eleonora



Sub conservatione formae specificae salva anima.
Raymond Lully[1]


   Erőteljes fantáziájáról és lángoló szenvedélyességéről híres fajtából származom. Az emberek őrültnek mondtak; de még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e; vajon sok nagyszerűség, vajon minden mélyenjáró dolog nem a kóros gondolkodásból származik-e - olyan lelkiállapotból, amely felülemelkedik az általános értelmi képességen? Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára. Homályos látomásaiban megvillan előtte az örökkévalóság, és felébredvén, borzongva érzi, hogy a nagy titok határmezsgyéjén járt. Apránként megtanul valamit az olyan bölcsességből, amely javára válik, és még többet annak puszta megismeréséből, ami rossz neki. Ha kormányavesztetten vagy iránytű nélkül is, de bejárja a "kimondhatatlan fény" hatalmas óceánját; és mint a núbiai geográfus[2] kalandorjai, agressi sunt mare tenebrarum, qui in eo esset exploraturi[3].
   Mondjuk hát, hogy őrült vagyok. Annyit legalábbis elismerek, hogy szellemi létemnek két határozott formája van: a világos értelem elvitathatatlan állapota, amely az életem első korszakát kialakító események emlékéhez kapcsolódik, és az árny és kétség állapota. Ez a jelenhez és annak emlékéhez tartozik, ami létem második nagy korszakát alkotja. Ezért mindazt, amit erről a korábbi korszakomról elmondok, higgyétek el; annak pedig, amit a későbbi időről elbeszélek, csupán annyi hitelt adjatok, amennyi netán kijár neki; vagy vonjátok kétségbe mindenestül; vagy ha nem tudtok benne kételkedni, a rejtély megoldásához hívjátok segítségül Oidipuszt[4].
   Rég elköltözött anyám egyetlen nővérének egyetlen lánya volt, akit ifjúkoromban szerettem, és akiről nyugodtan és világos elmével vetem most papírra ezeket az emlékezéseket. Unokahúgom neve Eleonora volt. Mindig együtt laktunk, tropikus napfényben, a Tarka Fű Völgyében. E völgyön át sohasem húzódott eltévedt lábak nyoma: hatalmas dombok kiszögellő láncolata fogta körül nagy ívben, és zárta el a völgy legkedvesebb zugait a napfény elől. Közelében nem tapostak ösvényt, s hogy elérje boldog otthonunkat, senkinek sem kellett erőszakkal visszahajtani sok ezer erdei fa lombozatát, sem halálra gázolnia a milliószámra illatozó csodálatos virágokat. Így hát magunkban éltünk, mit sem tudva a völgyön kívül eső világról - én, unokahúgom és édesanyja.
   A birtokunk felső végében húzódó hegyeken túl elterülő komor táj felől keskeny és mély folyó bukkant elő, amelynél fényesebb csak Eleonora szeme volt. Ide-oda kanyarogva végül is homályos szakadékban tűnt el, még azoknál is komorabb dombok között, ahonnan előjött. Mi a Csend Folyójának neveztük, mert hömpölygéséből mintha valami megnyugvás áradt volna. Ágyából nem kelt mormolás, és oly gyengéden haladt tova, hogy a mélyében heverő gyöngyszemű kavicsok, amelyeket szívesen el-elnézegettünk, meg sem rezzentek, hanem mozdulatlan nyugalommal feküdtek, mindegyik a maga régi helyén, örökös ragyogásban.
   A folyót és a medrében kacskaringósan surranó sok-sok tündöklő patak szegélyét, a kavicsos vízfenékig mélyen alányúló partmeredélyt, a folyótól a környező hegyekig terjedő völgyteknőt puha, zöld fűszőnyeg borította, sűrű, sima, vaníliaillatú pázsit, széltében-hosszában telehintve sárga boglárkával, fehér margarétával, bíborszínű ibolyával és rubinpiros aszfodélosszal, úgyhogy páratlan szépsége szinte hallhatóan szólt szívünkhöz Isten szeretetéről és dicsőségéről. És e pázsit felett, itt is, ott is kis ligetekké nőttek a fantasztikus fák. Karcsú törzsük nem meredt fel egyenesen, hanem kecses lejtéssel a fény felé hajolt, amely délidőben a völgy középpontját ragyogta be. Kérgüket, amelynél simább csak Eleonora orcája volt, ében és ezüst pettyezte váltakozó tündökléssel, úgyannyira, hogy már csak a koronájukról hosszan aláhullámzó és a zefírrel enyelgő hatalmas leveleik ragyogó zöldje miatt is szíriai óriáskígyónak képzelhette volna őket az ember, amint hódolatukat mutatják be uralkodójuknak, a Napnak.
   Ebben a völgyben kóboroltam én Eleonorával kéz a kézben tizenöt éven át, mielőtt szívünkbe költözött a szerelem. Élete harmadik és az én életem negyedik lustrumának vége felé történt, hogy egymást átölelve ültünk a kígyószerű fák alatt és a Csönd Folyójának vizében képmásunkat néztük. Több szót már nem is ejthettünk ennek az édes napnak további során. És még a holnapról is alig szóltunk pár félénk szót. Felidéztük Erósz istent a habokból, és most éreztük, hogy felgyújtotta bennünk ősapáink tüzes lelkét. Mindent elárasztott a fajtánkat századok óta jellemző sajátos szenvedély és vele azok az ábrándok, amelyekről fajtánk ugyancsak hírhedett volt, és együtt lázas gyönyört leheltek a Tarka Fű Völgyébe. Egyszerre minden megváltozott körülöttünk. Furcsán tündöklő, csillag alakú virágok pattantak elő a fákon, ahol azelőtt semmiféle virág nem nyílt. Elmélyültek a zöld szőnyeg színárnyalatai; és amikor egymás után fonnyadtak el a fehér margaréták, helyettük tucatjával fakadtak a rubinpiros aszfodéloszok. És élet járt nyomunkban; az eddig sohasem látott karcsú flamingó, megannyi más, vidám színekben ragyogó madárral, meglebegtette előttünk skarlátszín tollazatát. Arany- és ezüsthalak tanyáztak a folyóban. Kebléből lassan-lassan mormolás kelt, végül andalító dallammá nőtt, és ez istenibb volt, mint Aiolosz hárfája[5], és nála csak Eleonora hangja édesebb. És ugyanakkor egy terjedelmes felhő, amelyet hosszan figyeltünk Heszperosz[6] tájain, csupa karmazsin és arany, tovalebbent onnan, békésen megült felettünk, napról napra mélyebbre és mélyebbre szállt alá, amíg pereme a hegycsúcsokon nem nyugodott, hogy csodás ragyogásra váltva komor sötétségüket mintegy örökre bezárjon bennünket valami bűvös börtönbe, mely maga volt a megdicsőülés.
   Eleonora szép volt, mint az angyalok, mégis oly természetes és ártatlan, mint rövid élete a virágok között. Semmiféle ravaszsággal sem leplezte a szívét éltető szerelem hevét, és e szív legmélyebb zugát is velem fürkészte át, amint ott jártunk együtt a Tarka Fű Völgyében, és a benne legutóbb esett hatalmas változásokról beszélgettünk.
   Végül, miután egy nap könnyezve beszéltünk arról a végső és szomorú változásról, amely utolér minden emberi lényt, már csak ezen a bánatos témán rágódott, beleszőtte minden beszélgetésünkbe, mint ahogy a sirázi dalnok[7] énekeiben mindegyre ugyanazok a képek jönnek elénkbe, a költői kifejezés valamennyi hatásos változatában. Látta, hogy a halál ujjai járnak keble fölött, és mint a tiszavirág, csak azért a báj tökélye, hogy utolérje a halál; de a sír borzalmát számára csak az a gondolat jelentette, amelyet egy este, ahogy a félhomályban ott ültünk a Csönd Folyójának partján, felfedett előttem. Kínozta az a gondolat, hogyha majd eltemettem a Tarka Fű Völgyében, örökre elhagyom a völgy boldog rejtekét, és szerelmemmel, amely most oly szenvedélyesen az övé, más leányt ajándékozok meg odakünn, a hétköznapi világban. És ekkor és ott hirtelen Eleonora lábai elé vetettem magam, és esküt tettem neki és az egeknek, hogy a földkerekség egyetlen leányával sem kötök soha házasságot, hogy semmi módon nem leszek hűtlen drága emlékéhez vagy annak az odaadó gyengédségnek emlékéhez, amellyel engem boldogított. És a világmindenség hatalmas urát hívtam kegyes és ünnepélyes esküm tanújául. És a tőle és Eleonorától kicsikart átok, ha ígéretemet megszegném, olyan borzalmas méretű büntetéssel volt súlyos, hogy azt leírni sem merem. És Eleonora ragyogó szeme minden szavamra még jobban felragyogott; és úgy sóhajtott fel, mintha gyilkos súly hullott volna le kebléről; és keservesen zokogva remegett, de elfogadta esküvésemet (mert hisz gyermek volt még), és ettől megenyhült halálos ágya. És alig pár nappal ezután, nyugodt haldoklása közben, azt mondotta nekem, hogy azért, amit lelki nyugalmáért tettem, elköltözése után ez a lélek fog őrködni felettem, és ha megengednék neki, látható alakban tér vissza hozzám éji őrködése idején, de ha ez nem állna a paradicsomban élő lelkek hatalmában, legalább jelenlétének adja majd gyakori jelét, elsóhajtva felettem az esti szélben, vagy az angyalok tömjénfüstölőjének illatával töltve meg a levegőt, amelyet belélegzek. És ezekkel a szavakkal az ajkán bevégezte ártatlan életét, véget vetvén az én életem első korszakának.
   Eddig híven mondtam el mindent. De ahogy áthaladok az idő ösvényének azon a sorompóján, melyet szerelmesem halála állított elém, és folytatom létem második korszakával, úgy érzem, árny ereszkedik alá agyamra, és nem bízom e feljegyzések józan voltában. De hadd menjek tovább. Súlyosan vánszorgott egyik év a másik nyomában, én még mindig ott laktam a Tarka Fű Völgyében - de újra, másodízben is, megváltozott minden. A csillag alakú virágok visszahúzódtak a fák törzsébe, és soha többé nem mutatkoztak. A zöld szőnyeg színárnyalatai elhalványultak, a rubinpiros aszfodéloszok egymás után hervadtak el, és helyükön tucatszámra fakadtak sötét, szem formájú ibolyák, amelyek mindig harmatterhesen, nyugtalanul vibráltak. És ösvényeinket elhagyta az élet; a karcsú flamingó immár nem lebegtette előttünk skarlát tollazatát, hanem a völgyből bánatosan visszarepült a dombok közé, mindazokkal a vidáman csillogó madarakkal, amelyekkel együtt érkezett. És az arany-, ezüsthalak tovaúsztak a völgyszoroson át birtokunk alsó végébe, és soha többé nem pompáztak a kedves folyóban. És lassan-lassan egyre mélyebb és mélyebb mormolásban halt el az az andalító dallam, amely lágyabb volt Aiolosz szélhárfájánál, és amelynél csak Eleonora hangja volt istenibb, amíg végül teljesen visszatért a völgy eredeti ünnepélyes csendje. És azután, utolsóul, felkelt a terjedelmes felhő, és átengedve a hegycsúcsokat régi komorságuknak, visszaenyészett Heszperosz régióiba, és magával vitte a Tarka Fű Völgyéből megannyi aranyban pompázó csodáját.
   Ám Eleonora ígérete nem merült feledésbe; hallottam az angyalok tömjénfüstölőinek suhogását, és a völgy felett folyvást szent illat áramai lebegtek; és magányos órákban, mikor súlyosan vert a szívem, lágy sóhajokkal terhesen lebbentek el felettem a homlokomat simogató szelek, és titkos értelmű mormolással volt telve gyakran az éjszakai lég, és egyszer - ó, csak egyetlenegyszer! - arra ébredtem halálosan mély álmomból, hogy szellemajkak nyomnak csókot ajkaimra.
   De a szívemben támadt űrt ez sem tölthette be. Epedtem a szívemet azelőtt csordultig betöltő szerelemért. Ám végül gyötörni kezdett a völgy, melyben minden Eleonorára emlékeztetett, és a világ hívságaiért és zajos diadalaiért elhagytam mindörökre.
   Egy idegen városban találtam magam, s ott mintha minden arra törekedett volna, hogy kitörölje emlékezetemből a Tarka Fű Völgyében sokáig álmodott édes álmokat. Egy díszes udvar pompája és temérdek látványossága, fegyverek vad zörgése és nők ragyogó szépsége megzavarta és megrészegítette elmémet. De lelkem mind ez ideig hű maradt esküjéhez, és Eleonora az éj csöndes óráiban még jeleit adta közelségének. Ám egyszerre csak megszűntek ezek a megnyilatkozások, szemem előtt elsötétült a világ, és döbbenten álltam szemben az égő gondolattal, amely hatalmába kerített, a szörnyű kísértésekkel, amelyek megszálltak; mert a király vidám udvarába, akit szolgáltam, valamely távoli, távoli és ismeretlen országból eljött egy leány, és szépsége egy csapásra megejtette hitszegő szívemet, és zsámolya elé minden küzdelem nélkül borultam le a leglángolóbb, legalávalóbb szerelem imádatával. Mi is volt valóban a völgy ifjú leánya iránt érzett szenvedélyem az imádatnak ahhoz a hevéhez, őrületéhez, lélekemelő önkívületéhez képest, amellyel egész lelkemet könnyekben ontottam ki a tündéri Ermengarde lába elé? Ó, ragyogó volt az angyali Ermengarde! És mert ezt tudtam, más számára már nem jutott bennem hely. Ó, isteni volt Ermengarde, az angyal, és ahogy szeme mélységeibe néztem, csak e mélységekre gondoltam - és csak reá.
   Megnősültem: - nem féltem az átkot, amelyet én idéztem fel, és keserűsége nem bosszulta meg magát rajtam. És az éj csendjében egyszer, de csak egyetlenegyszer behatoltak ablakrácsomon a rég elmaradt lágy sóhajok, és egy meghitt, édes hanggá formálódtak, e szavakat ejtvén:
   "Aludj békén! - mert él és uralkodik a Szerelem Szelleme, és égő szívedbe fogadván őt, Ermengarde-ot, feloldoztatsz Eleonorának tett esküd alól. Hogy minő okból, majd megtudod ott fenn az egekben!"



Fóthy János fordítása


[1] A sajátos külső megtartása mellett üdvözül a lélek (latin). Raymond Lully (?1235-1315) katalán származású ferences szerzetes, misztikus filozófus, költő.
[2] az arab Idrisiről van szó (?1090-?1154), akit egy egy XVII. századi félreértés folytán tévesen neveztek núbiainak.
[3] megközelítették az árnyak tengerét, hogy megkeressék, ki van benne (latin)
[4] görög tragédiahős, aki megfejtette a szfinx rejtvényét, és ezzel megmentette Théba népét.
[5] Aiolosz a szelek istene a görög mitológiában
[6] Az esthajnalcsillag (görög)
[7] Siráz dél-iráni város, Samaz-ad-Din Muhammad Hafiz (?1325-?1390) perzsa költő szülővárosa


<<< Novellák főoldala