<<< Novellák főoldala


Mellonta tauta[1]



A "Pacsirta" léggömb fedélzetén


   2848 április 1.
   Nos, drága barátom - nos, a bűneiért kénytelen lesz elszenvedni egy hosszú, fecsegős levél keserveit. Én megmondtam, a szemtelenségéért azzal fogom büntetni, hogy olyan unalmas, olyan szószátyár, olyan zavaros és olyan nyomasztó leszek, amilyen csak lehetek. S ráadásul most még itt vagyok bezárva egy koszos léggömbbe vagy kétszázfőnyi canaille-jal[2], aki erőnek erejével kéjutazni akar (fura elképzelése van némelyik embernek a kéjről!), s nekem egy hónapig legalább kilátásom sincs rá, hogy terra firmá-t[3] érintsen a lábam. És nincs kivel szót váltanom. Nincs mit csinálnom. És ha az embernek nincs mit csinálnia, levelet ír a barátainak. Érti már, hogy miért írom ezt a levelet - tulajdonítsa az én ennui-mnek[4] s az ön bűneinek.
   Készítse elő a szemüvegét és készüljön fel rá, hogy bosszankodni fog. Mert én eltökéltem, hogy mindennap írok önnek ezen az undok utazáson.
   Hejhó! hát mikor látogat már el egy ötlet az emberi agyba? Hát az örökkévalóságig a léggömb ezernyi kényelmetlenségére vagyunk kárhoztatva? Hát senki nem agyalja ki a helyváltoztatás alkalmatosabb módját? Ez az egyhangú mozgás az én szememben nem sokkal jobb, mintha megfontoltan gyötörnék az embert. Szavamra, mióta hazulról elindultunk, nem tettünk meg óránként száz mérföldnél többet! még a madarak is lehagynak - legalábbis némelyik. Biztosíthatom róla, hogy csöppet sem túlzok. Utazósebességünk, nem kétséges, lassúbbnak tetszik, mint amilyen valójában - ez annak tulajdonítható, hogy nincs amihez a sebességünket viszonyítani tudnánk, valamint annak, hogy együtthaladunk a széllel. Jóllehet ha másik léggömbbel találkozunk, érzékelni tudjuk a sebességünket, s ilyenkor, be kell vallanom, nem is érzem olyan keservesnek a dolgot. Bármennyire hozzászoktam is az utazásnak ehhez a módjához, egy kicsit mindig szédelgek, ha egy léggömb húz el közvetlenül fölöttünk a szélárammal. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az hatalmas ragadozómadár, és mindjárt lecsap ránk és a karma közé kerít. Ma reggel, közvetlenül napkelte után, olyan közel repült el egy léggömb a fejünk fölött, hogy vontatókötele a kötélhálót súrolta, amelyen a gondolánk csüng, s ez ugyancsak megijesztett minket. Kapitányunk azt mondta, hogyha a ballon abból az ócska, fényes, "selyemből" készült volna, amelyet ötszáz vagy ezer éve használtak, nem úsztuk volna meg simán. Ezt az úgynevezett selymet, magyarázta, bizonyos hernyófajta béltartalmából szőtték. A hernyót eperfán tartották - annak olyasféle gyümölcse van, mint a görögdinnye -, s ha már jól meghízott, malomban megőrölték. Az így nyert pépet, elsődleges állapotában, papirusz-nak hívták, ezt még több más eljárásnak vetették alá, míg végtermékül "selymet" nem nyertek. Bármilyen furcsa, ezt valamikor nagyon becsülték, mint a női ruhák anyagát! Azonkívül a léggömböket is általában ebből készítették. De úgy látszik, ezt követőleg jobb anyagot találtak egy közönségesen euphorbium-nak - akkori tudományos nevén kutyatejnek - nevezett növény magházának molyhában. Ez utóbbi selymet, mely módfelett tartós volt, buckingham-selyemnek nevezték el, s általában úgynevezett ruggyanta-oldattal kezelve alkalmazták - ez az oldat bizonyos vonatkozásokban a manapság széles körben használt gutta perchá-hoz[5] hasonlított. E ruggyantát olykor "gumi" néven is emlegetik, és nem vitás, hogy a számos fungi - gombaféle - egyike volt. Csak azt ne mondja, hogy nem vagyok a szívem mélyén vérbeli régész.
   A vontatókötélről szólva: a mienk, úgy látom, épp most sodort le valakit azon kis mágneses hajtású hajók egyikének fedélzetéről, amelyektől csak úgy nyüzsög az óceán alattunk; a hajó lehet vagy hatezer tonnás, s akárhogy nézem, gyalázatosan zsúfolt. Nem lenne szabad megengedni, hogy e csöpp bárkák egy meghatározott számnál több utast szállítsanak. A vízbeesett utas természetesen nem szállhatott vissza a hajóra, s mentőövestül hamarosan elveszett szem elől. Nagyon örvendek, drága barátom, hogy olyan felvilágosult korban élünk, amikor olyasmi, hogy egyén, már feltehetőleg nem is létezik. A tömeg az igazi humanizmus tárgya. S ha már humanizmusról beszélünk, mit gondol, a mi halhatatlan Wigginsünk nézetei a társadalmi körülményekről igazán olyan eredetiek, mint amilyennek kortársai hitték? Mester[6] azt mondja, ugyanezeket az eszméket egy évezrede majdnem ugyanígy írta le egy Furrier[7] nevű ír filozófus, akit azért hívtak így - szűcsnek -, mert macskabőrökkel és más irhákkal kereskedett. Mester pedig tud; abban semmi kétség. Mily csodálatos, hogy napról napra igazolódik a hindu Ariesz Tottle[8] mélyenszántó megfigyelése (ezt is Mestertől tanultam): "Elmondhatjuk tehát, hogy ha nem egyszer-kétszer, nem is néhányszor hangoztatunk valamit, hanem számtalanszor, akkor az körbejár és mindenki annak megfelelően fog vélekedni."


   Április 2. - Ma beszéltem azzal a mágneses őrhajóval, amely az úszó távíródrótok középső szakaszán van szolgálatban. Megtudtam, hogy mikor ezt a távírót munkába állították, teljesen lehetetlennek tartották, hogy a távíróvezeték a tengeren is átíveljen; most viszont már azt nem értjük, hol itt a nehézség! Imigyen változik a világ. Tempora mutantur[9] - bocsásson meg, hogy etruszkból idézek. De hát mit kezdenék atalantikus távíró nélkül? (Mester azt mondja, hogy ezt az ősidőkben atlantinak mondták.) Lehorgonyoztunk pár percre, hogy a hajótól kérdezzünk egyet-mást, s a sok nagyszerű hír közt megtudtuk, hogy polgárháború dühöng Afrikában, s hogy a ragály tisztességesen pusztít mind Yropában, mind Ázsuában. Hát nem figyelemreméltó, hogy mielőtt a humanizmus hatására oly csodálatosan megvilágosodott volna a filozófia, a világ a háborút és a ragályt általában szerencsétlenségnek tekintette? Azt tudja-e, hogy az ősi templomokban még imádkoztak is, hogy e két "rossz" (!) ne sújtsa az emberiséget? Csöppet sem könnyű megérteni, ugye, hogy ősatyáinkat miféle különös elvek vezérelték cselekedeteikben? Hát olyan vakok voltak, hogy még azt sem fogták föl: a számtalan egyén pusztulása a tömegnek csak hasznára válik?


   Április 3. - Nagyszerű szórakozás a kötéllétrán fölmászni a ballon tetejére, s onnét venni szemügyre a környező világot. Lentről, a gondolából, tudja, nem olyan tágas a kilátás - lefelé nemigen lát az ember. De ha kiül ide (ezt is itt írom), a pompásan párnázott nyílt piazzára[10] a tetőn, akkor minden irányban mindent lát. Most is egész tömeg léggömb látható mindenfelé, nagyon eleven kép, s a levegő visszhangzik a millió meg millió emberi hang zümmögésétől. Hallom, azt mondják, hogy mikor Yellow vagy (mint Mester mindenáron nevezi) Violet[11], aki állítólag az első léghajós volt, makacsul állította, hogy igenis minden irányban át lehet szelni a légóceánt, kortársai még csak oda se hallgattak rá, hanem afféle élénk képzeletű bolondnak tartották, mert az akkori filozófusok (?) kijelentették, hogy az lehetetlen. Ami azt illeti, számomra manapság megmagyarázhatatlan, hogy azoknak az őskori tudósoknak hogyan haladhatta meg a tudományát ilyen nyilvánvalóan megvalósítható valami. Bár mióta a világ világ, mindig is az úgynevezett tudósok emeltek gátat a művészet haladása elé. Egy biztos, hogy a mi tudósaink nem olyan szűklátókörűek, mint azok a régiek voltak: mondok önnek valami furcsát erről. Azt tudja-e, alig ezer éve, hogy a metafizikusok[12] megszabadították az emberiséget attól a páratlan téveszmétől, miszerint az igazsághoz csak két út vezethet? Még elhinni is nehéz! Úgy rémlik, réges-régen, az Idő sötétjében, élt egyszer egy török (de lehet, hogy hindu) filozófus, bizonyos Ariesz Tottle. Ez az ember találta ki, vagy legalábbis terjesztette, amit a kutatás deduktív[13], vagy a priori[14] módszerének neveztek el. Abból indult ki, ami az ő állítása szerint axióma, vagyis magától értetődő igazság, és "logikailag" jutott el az eredményre. Legnagyobb tanítványa bizonyos Neuklidész[15] és bizonyos Cant[16] volt. Nos, nem is volt semmi baj Ariesz Tottle-lal egészen addig, amíg föl nem tűnt egy bizonyos Sertés[17], aki egészen más rendszert prédikált, amit ő a posteriori[18], azaz induktív[19] módszernek keresztelt el. Az ő elgondolása teljesen az érzékletre épült. A tények - instantiae naturae[20], ahogy nagyképűen emlegette - megfigyelése, elemzése és osztályozása révén jutott el az általános érvényű törvényekig. Ariesz Tottle módszere egyszóval a numená-n[21], Sertésé a phainomená-n[22] alapult. Nos, az utóbbi rendszer akkora bámulatot váltott ki, hogy mikor alkalmazni kezdték, Ariesz Tottle kegyvesztett lett; de végül mégiscsak teret nyert, s megoszthatta az igazság birodalmát maga és modernebb riválisa között. A tudósok immár azt állították, hogy a megismeréshez mindössze két út vezet, az arisztotelészi és a baconi. Mint bizonyára tudja, a "baconi" a Sertésre utal, csak így etruszkul jobban hangzik és méltóságteljesebb.
   Nos, drága barátom, biztosíthatom róla, a leghatározottabban, hogy amit elmondtam, az a legszavahihetőbb szaktekintélyek véleményén alapszik; s ebből könnyen megértheti, hogy egy ilyen első pillantásra is képtelen elképzelés mennyire hátráltathatta az igazi tudás kibontakozását - amely szinte teljes egészében intuitív alapon következett be. Az ősi elképzelés a kutatást arra kárhoztatta, hogy a földön kússzon; és évszázadokig annyira el voltak telve kiváltképp Sertéssel, hogy minden gondolkodásnak minősíthető tevékenységet lényegében berekesztettek. Senki nem mert kimondani egy igazságot, amelyért, úgy érezte, csak a lelkének tartozik köszönettel. Nem számíthatott, hogy egy igazság bizonyíthatóan az-e, mert a kor golyóbis-fejű tudósai csak az odavezető utat vették figyelembe. A célra ügyet se vetettek. - Az eszközöket lássuk - kiáltottak -, az eszközöket! - S ha az eszközöket szemügyre véve úgy találták, hogy nem férnek bele sem Aries (azaz a Kos), sem a Sertés kategóriáiba, akkor a tudósok nem is mentek tovább, hanem a "teoretikust" bolondnak kiáltották ki, és elhatárolták magukat tőle meg az igazságától.
   Ezt persze nem lehetett örökké fenntartani, hisz ezzel az araszoló módszerrel az igazság maximumát csak időtlen idők alatt lehetett volna elérni, a képzelet elnyomása ugyanis olyan rossz, amiért az ősi kutatási módszerek nagyfokú biztonsága sem nyújt kárpótlást. Ezeknek a germeneknek, frinciáknak, ingoloknak és amrikkánusoknak (mellesleg ezek az utóbbiak a mi közvetlen őseink) tévedése nagyon rokon azoknak a "bölcseknek" a tévedésével, akik azt hiszik, hogy egy tárgyat eleve jobban látnak, ha a szemükhöz közel tartják. Ezeket az embereket elvakították a részletek. Ha Sertés módra indultak el, a "tényeik" korántsem voltak mindig tények, édeskeveset számított, ha ezek csak képzelt tények voltak, s tények is csak azért, mert annak látszottak. Ha viszont Kos ösvényén indultak el, ez az ösvény alig volt egyenesebb, mint a kos szarva, hiszen sosem voltak olyan axióma birtokában, ami valóban az lett volna. Úgy látszik, vakok voltak, hogy ezt nem vették észre; hiszen ezeknek a réges-régen bebizonyított axiómáknak egy részét már az ő idejükben is megcáfolták. Például: - Ex nihilo nihil fit[23]; "egy test nem hathat ott, ahol nincsen"; "szöges ellentétek nem léteznek"; "fényből nem lesz sötétség" - ezeket, s még tucatnyi mást, korábban habozás nélkül axiómának fogadták el, noha már abban az időben is, amelyről beszélek, tarthatatlannak ítélték őket. Milyen képtelenség, hogy ezek az emberek akkoriban makacsul hitték, hogy az "axiómák" az igazság változhatatlan alapjai! De még legrendíthetetlenebb híveiknek szavaiból is könnyű bebizonyítani hiábavalóságukat, az axiómák megfoghatatlanságát általában. De ki is a legrendíthetetlenebb közülük? Lássuk csak! Megyek és megkérdezem Mestert, s egy perc múlva itt vagyok... Ó, már meg is van! Itt egy könyv, amit vagy ezer éve írtak, s nemrégiben fordítottak le ingolból - ami, mellesleg, mintha az amrikkánus kezdetlegesebb változata lenne. Mester azt mondja, hogy ez kifejezetten az említett témáról, a logikáról írott legokosabb őskori mű. Szerzője (akit a maga idején nagyon nagyra tartottak) valami Mill[24] vagy Miller, vagyis Molnár; feljegyezték róla, ami korántsem érdektelen, hogy volt egy taposó-lova, egy bizonyos Bentham[25]. De lássuk csak a tanulmányt!
   Ó! "Az, hogy valami elképzelhető vagy elképzelhetetlen - mondja Mill úr, nagyon helyesen -, semmi esetre sem az axiomatikus igazság ismérve." Hát van olyan józan modern filozófus, akinek eszébe jutna vitatni e közhelyet? Velünk együtt csak azon csodálkoznék, mi jutott eszébe Mill úrnak, hogy akár csak utaljon is ilyen nyilvánvaló dologra. Eddig rendben - de lapozzunk egyet. Mit látunk itt? "Ami egymásnak ellentmond, az nem lehet mindkettő igaz - azaz nem létezhet együtt a természetben." Itt Mill úr, teszem azt, arra gondol, hogy egy fának vagy fának kell lennie, vagy nem-fának - azaz nem lehet egyidejűleg fa is meg nem-fa is. Helyes: de kérdem én, miért? A válasza ez - és nem is tesz úgy, mintha ez más lenne, mint ami: "Mert lehetetlen elképzelni hogy két ellentmondás egyaránt igaz legyen." - De ez egyáltalán nem magától értetődő válasz; hisz nem épp az imént szögezte le: "Az, hogy valami elképzelhető vagy elképzelhetetlen, semmi esetre sem az axiomatikus igazság ismérve"?
   De én most nem azért panaszkodom ezekre az őskoriakra, mert, mint tulajdon példájuk bizonyítja, logikájuk alaptalan, értéktelen és képtelen, mint inkább azért a nagyképű és hülye állításukért, hogy az igazsághoz nem vezet semmi más út, csak az ő két csúf ösvényük, az egyik, amelyiken csúszni, a másik, amelyiken mászni lehet - a megismerésnek más eszköze nincsen, csak amelyikhez volt merszük hozzáláncolni a lelket, pedig az semmit sem szeret annyira, mint fennen szárnyalni.
   Mellesleg, drága barátom, nem gondolja, hogy zavarba hozta volna ezeket az őskori dogmatikusokat, ha azt kellett volna megmondaniuk, hogy minden igazság legfontosabbikát és legnagyszerűbbjét a két útjuk közül melyiken közelítették meg? A gravitációra gondolok. Newton Keplernek köszönhette. Kepler bevallotta, hogy mindhárom törvényre véletlenül bukkant rá - minden törvények közül épp e háromra, amely a nagy ingol matematikust elvezette ehhez az elvhez, a fizika valamennyi elvének alapjához, amelyen túllépve már a metafizika birodalmába lépünk. Kepler véletlenül akadt rá, azaz a képzelete segítségével. Lényegében teoretikus volt - ez a mainapság oly szent szó valamikor megvetést fejezett ki. Vajon nem jönnének-e zavarba ezek a vén vakondokok akkor is, ha azt kéne megmagyarázniuk, hogy a két "út" közül melyiken juthat el egy rejtjelfejtő egy szokásosnál is titkosabb írás megfejtéséhez, vagy hogy Champollion[26] melyiken terelte az emberiséget ahhoz a szinte megszámlálhatatlan és időt álló igazsághoz, amely mind abból eredt, hogy sikerült megfejtenie a hieroglifákat?
   Még egy szó erről a témáról, és többé nem untatom vele. Vajon nem módfelett különös-e, hogy örökké az igazsághoz vezető két útról fecsegve ezek a vakbuzgó emberek szem elől tévesztették az igazán széles utat, amit manapság mi oly világosan látunk - az ellentmondásmentesség útját? Hát nem furcsa, hogy az Isten művéből nem sikerült visszakövetkeztetniük arra a létfontosságú tényre, hogy csak az ellentmondás teljes hiánya lehet az abszolút igazság? Milyen sima a mi utunk, mióta meghirdették ezt az elvet! A kutatást kivették a vakondokok kezéből és rábízták az igazi, egyedül igazi gondolkodókra, a tüzes képzeletű emberekre. Ezek képesek elméletet alkotni. El tudja képzelni, hogy őseink mily kitörő megvetéssel fogadnák e szavaimat, ha a vállam fölött beleláthatnának a levelembe? Ezek az emberek, mondom, elméletet alkotnak; s az elméleteiket addig csiszolják, tömörítik, rendszerezik, addig tisztogatják apródonként, az ellentmondások minden salakjától, míg végül a teljes ellentmondásmentességet még a legmakacsabbak is kénytelenek észrevenni, éppen mert az, tehát eleve abszolút és vitathatatlan igazság.


   Április 4. - Ez az új gáz csodát művel, az új, tökéletesebb gutta perchával egyetemben. Milyen biztonságosak, tágasak, kezelhetők s minden szempontból kényelmesek ezek a mi modern léggömbjeink! Itt épp egy óriási közeledik felénk legalább óránként százötven mérföld sebességgel. Láthatólag zsúfolva van emberekkel - talán három-négyszáz utasa is van -, mégis mérföldnyi magasra száll föl, s egy uralkodó megvetésével tekint le szegény miránk. Ami azt illeti, nem olyan sok az az óránként száz vagy akár kétszáz mérföld sebesség sem. Emlékszik még, hogyan röpített át minket a vonat a kenedói kontinensen? Óránként háromszáz mérföld sebességgel - az volt ám az utazás! Látni ugyan nem lehetett semmit - mást se csinálhatott az ember, mint hogy csapta a szelet, lakomázott s táncolt a nagyszerű szalonokban. És arra emlékszik-e, milyen különös érzés volt, ha az ember véletlenül kinézett és megpillantott valamit, mikor a kocsi teljes sebességgel haladt? Páratlan látvány volt - egynek látott az ember mindent. Én a magam részéről csak azt mondhatom, hogy szívesebben utaztam az óránként száz mérföldes lassú vonattal. Azon legalább üvegablakok voltak - s még kinyitni is szabad volt őket - s legalább valami képfélét kaptam a tájról... Mester azt mondja, hogy a Nagy Kenedói Vasút nyomvonalát részben már kilencszáz éve kitűzhették! Sőt, arra az állításra merészkedik, hogy még most is felismerhető a vágányok nyoma - s e nyomok ugyanarra az időszakra utalnak, amelyet az előbb említettem. Vágány akkoriban úgy látszik, csak kettő volt; manapság, tudja, tizenkettő, s most építenek még hármat-négyet. Az ősi vágányok nagyon keskenyek voltak, a síneket olyan közel helyezték el egymáshoz, hogy az a mi fogalmaink szerint egyenesen komolytalan, nem is szólva róla, hogy milyen hallatlanul veszélyes. Ami azt illeti, még a jelenlegi - tizenöt yardos - nyomtávot sem tekintik kellően biztonságosnak. Magam sem kétlem, hogy azokban a régi időkben is létezett valamiféle vágány, ahogy Mester állítja; mi sem természetesebb, mint hogy valamikor - legkevesebb hétszáz évvel ezelőtt, az biztos - az Északi és a Déli Kenedó egyesült; s hogy a kenedóiak kénytelenek voltak egy nagy vasútvonalat építeni át a kontinensen.


   Április 5. - Szinte elemészt az ennui. Mester az egyetlen ember a fedélzeten, akivel beszélgetni lehet; és ő - szegénykém! - képtelen másról beszélni, mint régiségekről. Mással se foglalkozott egész nap, mint hogy arról próbáljon meggyőzni: a régi amrikkánusok maguk kormányozták magukat! - hát hallott már ilyen képtelenségeket? -, hogy afféle mindenki-önmagának szövetségben éltek, a "préri-kutyák" mintájára, amelyekről a mesében olvasunk. Azt mondja, a legeszeveszettebb elképzelésből indultak ki, nevezetesen abból, hogy "mindenki szabadnak és egyenlőnek születik" - mikor épp az egyenlőtlenség törvénye nyilvánul meg oly láthatóan mind az erkölcsi, mind az anyagi világmindenségben. Minden ember "szavazott", mint mondták - azaz beleártotta magát a közügyekbe -, amíg nagysokára föl nem fedezték, hogy ami mindenki ügye, az senkié sem, s hogy a "köztársaság"-ot (úgy hívták ezt a képtelenséget) voltaképpen senki sem kormányozza. De, mint mondják, a "köztársaságot" létrehozó filozófusok önelégültségét alaposan megtépázta az a döbbenetes felfedezés, hogy az általános választójog módot adott bizonyos csalárd mesterkedésekre, amelyek révén bármelyik párt, amely nem szégyellte a csalást, össze tudott szedni annyi szavazatot, amennyi kellett, és ezt senki meg nem akadályozhatta, sőt még csak észre sem vette. Elég egy kicsit is elgondolkozni ezen a fölfedezésen, hogy nyilvánvalóak legyenek a következményei, azaz hogy ilyen körülmények közt a gazság törvényszerűen eluralkodik - más szóval, hogy egy köztársasági kormány nem is lehet más, mint gaz. Miközben a filozófusok az ostobaságukon szégyenkeztek, hogy az elkerülhetetlen rosszat nem látták előre, s valami elméletet igyekeztek kiagyalni, a kérdést egy csapásra megoldotta egy Csőcselék nevű fickó, aki a kezébe ragadott mindent, s fölállította a zsarnokságot, amelyhez képest a mesebeli Zéró[27] és Hellófagabalus[28] zsarnoksága illedelmes és élvezetes volt. Ez a Csőcselék (mellesleg: külföldi volt) állítólag a legundokabb lény volt, aki valaha a földet taposta. Termetre óriás - arcátlan, telhetetlen, mocskos; epéje egy ököré, szíve egy hiénáé, az agya egy páváé. Végül a saját ereje vitte a sírba, azzal, hogy holtrafárasztotta. Ennek ellenére megvolt a haszna, mint ahogy mindennek megvan, akármilyen gonosz: olyasmire tanította meg az emberiséget, amit, nem kell félni, sose felejt el - hogy ne szegüljön szembe a természeti analógiákkal. Ami a republikanizmust illeti, a föld színén sehol sem találni rá analógiát - hacsak a "préri-kutyák" esetét nem tekintjük annak, ami azt látszik bizonyítani, hogy a demokrácia csodálatraméltó kormányforma - kutyák számára.


   Április 6. - Az éjszaka kitűnően látszott az Alpha Lyrae, amelynek tányérja a kapitány távcsövén félfoknyi szélességet betöltött, s olyasféle képet nyújtott, mint a mi napunk, ha az ember ködös időben szabad szemmel nézi. Az Alpha Lyrae, bár sokkal nagyobb, mint a mi napunk, nagyon hasonlít rá a foltjai, az atmoszférája és sok más részlete tekintetében. Mester azt mondja, hogy a két égitest közötti kapcsolatot már korábban megsejtették. A mi rendszerünk égi mozgása láthatólag (még kimondani is különös) egy bámulatos csillaghoz igazodik a galaktika közepében. Megállapították, hogy valamennyi égitest e csillag, vagy legalábbis a Tejút valamennyi égitestjének közös gravitációs középpontja körül kering, amely valahol a Fiastyúk Alküóné nevű csillaga tájékán helyezkedik el, s mi ezt a kört száztizenhétmillió év alatt írjuk le! Mi, a jelenlegi fényforrásainkkal, csodálatosan tökéletes teleszkópjainkkal meg minden mással persze nehezen értjük meg az ilyen feltevések alapját. Első hirdetője bizonyos Mudler[29] volt. Kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy őt e vad feltevésre mindenekelőtt a puszta analógia vezette; ha azonban így volt, az elképzelés fejlődése során mindvégig ragaszkodnia kellett volna az analógiához. Igen, egy nagy középponti égitestet tételezett fel; ennyiben Mudler következetes volt. E központi égitestnek azonban, dinamikai értelemben, nagyobbnak kellett volna lennie, mint a környező égitesteknek együttvéve. Ám föl kellett volna tennie a kérdést: - Miért nem látjuk? - kiváltképp mi, akik a halmaz közepe táján helyezkedünk el, legalábbis a szomszédságában ennek az elképzelhetetlen középponti napnak. A csillagász itt talán a feltételezett fénytelenségben talál menedéket; de az analógia itt egyszerre megbicsaklik. De még ha elfogadjuk is, hogy ez a középponti égitest fénytelen, arra hogyan találunk magyarázatot, hogy a körülötte ragyogó számtalan nap fénye sem teszi láthatóvá? Nem kétséges, hogy végül marad a föltevés: ez csupán az összes égitest közös gravitációs középpontja - de az analógia itt ismét csak megbicsaklik. A mi rendszerünk, az igaz, egy közös gravitációs középpont körül kering, de ez azzal a nagyon is anyagi természetű nappal van kapcsolatban, abból következik, amelynek a tömege jócskán ellensúlyozza a rendszer többi alkotóelemének tömegét. A matematikai kör olyan görbe, amelyet végtelen számú egyenes alkot; de a körnek ez az elképzelése - az az elképzelés, amelyet minden földi görbe vonatkozásában színtisztán matematikai, s nem gyakorlati elképzelésnek vélünk - igenis gyakorlati, mert csak úgy képzelhetjük el azokat a titáni körpályákat, amelyekkel - legalábbis képzeletben - dolgunk van, ha föltesszük, hogy a mi naprendszerünk és a többi a galaktika valamiféle középpontja körül kering. Próbáljon csak meg akár a legélénkebb képzelet egy lépéssel is közelebb jutni e kimondhatatlan körök megértéséhez! Aligha paradoxon tehát az az állítás, hogy a villámcsapás fénye, amely ennek az elképzelhetetlen körnek a vonalát követi, egyenes vonalban halad. Az viszont, hogy napunk útvonala e kör mentén - azaz naprendszerünk keringésének nyomán - az emberi érzéklet számára akár millió meg millió év alatt is eltér az egyenestől, elfogadhatatlan feltevés; ám azok az ősi csillagászok, úgy látszik, mégis bedőltek annak a gyermeteg hitnek, hogy csillagászatuk történetének kurta ideje alatt - azaz semmi kis két-háromezer év alatt, ami épp csak egy pont a görbén - láthatóvá vált e görbület! Milyen érthetetlen, hogy ez sem ébresztette rá őket a valóságra - hogy a Nap és az Alpha Lyrae egyaránt egy közös gravitációs középpont körül kering!


   Április 7. - Az éjszaka megint csillagászattal szórakoztam. Jól látszott a Neptunus öt aszteroidja[30], s érdeklődéssel figyeltem, mint kerül fel egy hatalmas keresztgerenda két vállkőre Daphnisz[31] új templomában a Holdon. Mulatságos elgondolni, hogy olyan parányi lények, mint a holdlakók, akik csöppet sem hasonlítanak az emberre, mégis a mienket ennyire meghaladó műszaki hozzáértésről tesznek tanúbizonyságot. Az ember nehezen tudja elképzelni, hogy azok a hatalmas súlyok, amiket ezek a holdlakók láthatólag oly játszva kezelnek, valóban olyan könnyűek, mint amilyen könnyűnek az eszünk mondja őket.


   Április 8. - Heuréka! Mester dicsősége teljében. Egy kenedói léghajó adott jelt nekünk ma, s dobott át a fedélzetünkre néhány friss újságot: volt bennük egy-két hallatlanul érdekes hír bizonyos kenedói, vagy inkább amrikkánus régészeti leletről. Valószínűleg tudja, hogy hónapok óta dolgoznak már a Paradicsomban, az uralkodó fő-mulatókertjében, hogy megalapozzák az új szökőkutat. A Paradicsom, úgy látszik, a szó szoros értelmében is sziget volt[32], emberemlékezet óta - azazhogy északi határa mindig is (ameddig a följegyzések visszanyúlnak) egy folyócska volt, vagyis inkább egy nagyon keskeny tengeröböl. Ez az öböl addig szélesedett, míg el nem érte jelenlegi szélességét - az egy mérföldet. A sziget teljes hossza kilenc mérföld; szélessége erősen változó. A terület - mint Mester állítja - vagy nyolcszáz évvel ezelőtt sűrűn be volt építve házakkal, ezek egyike-másika még a húsz emelet magasságot is elérte; a föld (valami érthetetlen oknál fogva) e környéken különösen értékes volt. A végzetes földrengés azonban 2050-ben úgy romba döntötte és elborította a városkát (ahhoz, hogy falunak mondjam, némileg nagy), hogy még legfáradhatatlanabb régészeinknek sem sikerült mind ez ideig elegendő adatot (pénzdarabok, érmek vagy feliratok formájában) felszínre hozniuk, hogy abból akár csak halavány árnyékát is föl lehessen építeni valamiféle elképzelésnek a bennszülött lakosság életformájára, szokásaira stb. stb. stb. vonatkozólag. Eddig mindössze annyit sikerült megtudni róluk, hogy a vadak Knickerbocker[33] törzséhez tartoztak, amely azután, hogy Recorder Riker, az Aranygyapjú Lovagja fölfedezte, elárasztotta az egész kontinenst. Arról szó sincs, hogy civilizálatlanok lettek volna, sőt, sokféle művészetet, mi több: tudományt műveltek a maguk módján. Azt mondják, sok szempontból nagyon ügyesek voltak, s megszállottjai annak, hogy olyasféle épületeket emeljenek, amelyeket az ős-amrikkánus nyelvben "templom"-nak hívtak - ez egy pagodaféle, amelyet két bálvány, az úgynevezett Vagyon és Divat imádatára szenteltek. Végül, mint mondják, a sziget kilenctized részét már ilyen templomokkal építették be. A nők alakja, úgy látszik, furcsán torz volt, a derekuk alatt hátul valami furcsa, természetes dudor nőtt, s e kidudorodást, megmagyarázhatatlan módon, szépnek tekintették. Csodával határos módon fönnmaradt egy-két kép az ily módon eltorzult nőkről. Furcsán festenek, nagyon furcsán - mintha átmenet lennének a pulykakas és a púposteve közt.
   Nos, ez a néhány apróság szinte minden, ami a régi Knickerbockerekről ránk szállt. Úgy látszik azonban, hogy miközben az uralkodó kertjének (amely, mint tudják, az egész szigetre kiterjed) közepén ástak, a munkások egyike egy kocka alakú és nyilvánvalóan faragott gránittömböt hozott felszínre, amely több száz fontot nyomott. Jó állapotban maradt meg, a földmozgás, amely eltemette, láthatólag nem sok kárt tett benne. Az egyik felületén márványlap van, amelyiken (képzelje csak!) felirat - olvasható felirat - áll! Mester ujjong a gyönyörűségtől. A márványlapot eltávolítva egy üreg bukkant elő, s benne egy ólomdoboz, mely különféle pénzdarabokat, egy nevekkel teleírt hosszú tekercset, több, újsághoz hasonlatos iratot és más holmit tartalmazott, mely mind hallatlanul érdekes a régész számára! Nem kérdéses, hogy ezek hiteles amrikkánus leletek, amelyek mind a Knickerbocker törzs tulajdonát képezték. A léggömbünk fedélzetére átdobott újságokban benne van a pénzdarabok, a kéziratok, nyomtatványok hasonmás képe. Az ön szórakoztatására idemásolom a márványlap Knickerbocker nyelvű feliratát:

Hirdesse e szobor
GEORGE WASHINGTON
örök emlékezetét
Az emlékmű alapköve 1847. október 19-én tétetett le ünnepélyesen,
New York Városa Washington Emlékbizottságának védnöksége alatt,
annak a napnak évfordulóján, amelyen,
az Úr 1781. esztendejében, Yorktown városában
Lord Cornwallis[34]
megadta magát
Washington tábornoknak

   Ez, így, Mester szó szerinti fordítása, itt tehát félreértés nincs. Ebből a néhány megmaradt szóból is több fontos dolgot tudunk meg, amelyek közül korántsem a legkevésbé fontos, hogy ezer évvel ezelőtt maguk az emlékművek már kimentek a divatból - ami nagyon helyes is -, és az emberek megelégedtek annyival, hogy szándékuk jeléül, miszerint valamikor majd emlékművet fognak emelni, szép csöndben letettek egy alapkövet, mely "magányában, egyedül" (elnézést, hogy Bentont[35], az amrikkánus poétát idézem) a nagylelkű szándék zálogául szolgált. Ezenkívül pontosan megtudjuk, hol, hogyan került sor a szóban forgó nagy megadásra, s hogy ki adta meg magát. A "hol" kérdésére Yorktown a válasz (bárhol is légyen az), a kicsoda kérdésére pedig Cornwallis tábornok (aki az ó-amrikkánus "corn" szóból ítélve gazdag kukorica-kereskedő lehetett). A fölirat megemlékezik - hogy is? - "Lord Cornwallis" megadásáról. Most már csak egy a kérdés: miért akarták a vadak, hogy megadja magát? Ha arra gondolunk, hogy e vadak minden kétséget kizáróan kannibálok voltak, arra a következtetésre jutunk, hogy kolbásznak kívánták őt feldolgozni. Ami a megadás "hogyan"-ját illeti, kifejezőbb magyarázatot nem is kívánhatunk. Lord Cornwallis megadta magát (kolbásznak) "New York Városa Washington Emlékbizottságának védnöksége alatt" - ez utóbbi, nem kétséges, valami jótékonysági intézmény volt, amely alapkövek letételével foglalkozott. - Uramisten! Mi baj? Ó! Látom már - a léggömb kilyukadt, s mi belebukfencezünk a tengerbe. Csak annyi időm van hát, hogy hozzátegyem: az újságban talált írás sietős áttanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, hogy a kor amrikkánus nagyembere bizonyos John volt, valami kovács, és Zachariás, valami szabó[36].
   Isten önnel, a viszontlátásig. Hogy megkapja-e ezt a levelet, vagy sem, az nem különösen érdekes, hisz úgyis a magam örömére írtam. De mindenesetre palackba dugaszolom a kéziratot, és bedobom a tengerbe.

Sírig hű Mestrája



Göncz Árpád fordítása


[1] a jövő dolgai (görög)
[2] csőcselék, söpredék (francia)
[3] szilárd talaj (latin)
[4] unalom (francia)
[5] bizonyos forró égövi fák tejnedvéből előállított kaucsukszerű anyag (maláji-angol)
[6] az eredeti szövegben a pundit szó szerepel: pundit (vagy pandit), azaz brámán tudós.
[7] François Marie Charles Fourier (1772-1837) francia utópista szocialista filozófus, aki azt tanította, hogy az ipari kommunákból falanxokat (gazdaságosan 1620 fős kommunákat) kell létrehozni, és az embereket falanszterbe kell terelni. A transzcendentalista Brook Farmot 1844-ben falanxszá alakították át, az ott nyomtatott Harbinger később a fourieristák lapja lett (1845-49).
[8] Arisztotelész (i. e. 384-322) görög filozófus
[9] Változnak az idők (latin)
[10] tér, piac (olasz)
[11] Utalás Jean Pierre Blanchardra, az esernyő feltalálójára, aki a bostoni Dr. John Jeffries társaságában megtette az első tenger feletti légi utat, amikor 1785-ben a Csatornán átkelt Angliába. 1793-as philadelphiai leszállásánál Washington elnök is jelen volt. A sárga (yellow) és az ibolya (violet) összekeveréséből pedig zöld lesz: a Nassau-ballon hírhedt Mr. Green-je.
[12] metafizika: a dialektikával szembenálló, a természet jelenségeit mint különálló, változatlan jelenségeket szemlélő filozófiai rendszer (görög)
[13] az általános tételből az egyesre következtető (latin)
[14] a tapasztalatot, a tényeket megelőző (latin)
[15] Euklidész (i. e. 300 körül) alexandriai matematikus. Elemek című művének elején felsorolt alapfeltevéseiből kiindulva bizonyítja tételeit.
[16] Immanuel Kant (1724-1804) német filozófus, akit Poe rettenetesen utált általánosító frázisai miatt. (A frázis angolul cant, de a can't = nem tud értelmezés is szóba jöhet az általánosítás miatt).
[17] Az eredeti szöveg alapján James Hogg skót költő (1770-1835), akit kortársai "az ettricki pásztor"-nak neveztek (...one Hog, surnamed the "Ettrick Shepherd,"...); valójában Francis Bacon (1561-1626) angol író, államférfi, filozófus, aki Arisztotelésszel és Platónnal szemben a tapasztalaton alapuló empirizmus tételeit fektette le. (bacon = szalonna)
[18] tapasztalaton alapuló (latin)
[19] az egyes tényekből az általánosra következtető (latin)
[20] a természet tényei (latin)
[21] magánvaló dolgok; a jelenségek megismerhetetlen lényege Kant filozófiájában (görög)
[22] jelenség (görög)
[23] De nihil nihilum, in nihilim nil posse reverti: A semmiből semmi nem lehet (latin). (Lucretius: De rerum natura, A természetről. Diogenes Laertius szerint ez az epikuroszi fizika alapelve.)
[24] James Mill (1773-1836) angol történész, filozófus. A mű, amire Poe utal: A System of Logic (A logika rendszere, 1843)
[25] Jeremy Bentham (1748-1832) angol moralista, filozófus, politikai író, a "hasznosság" (utility) elvének híve. Mill és Bentham együtt alapították 1824-ben a Westminster Review című folyóiratot, a radikális filozófusok orgánumát.
[26] Jean François Champollion (1790-1832) francia egyiptológus. Elsőként fejtette meg az egyiptomi hielogrifákat.
[27] Nero, Claudius Caesar Germanicus (37-68) római császár, féktelen zsarnokságáról híres. Neki tulajdonítják Róma felgyújtását (64). A növekvő elégedetlenség elől elmenekült Rómából, s öngyilkos lett.
[28] Heliogabalus (?201-222) római császár; tulajdonképpen Varius Avitus Bassianus. Uralkodása pazarlásáról nevezetes; erkölcstelen életmódja miatt katonái meggyilkolták.
[29] Johann Heinrich von Mädler (1794-1874) német csillagász
[30] kisbolygója (görög)
[31] Hermész és egy nimfa fia, pásztor a görög mitológiában. ...Daphnisz új templomában a Holdon.: Richard Adams Locke "Discoveries in the Moon Lately Made at the Cape of Good Hope" (A Jóreménység-foknál tett legutóbbi felfedezések a Holdon) című munkája szerint Sir John Herschel templomra emlékeztető alakzatokat látott a Holdon. (1835)
[32] utalás Manhattan-re: a szigetet nyugaton a Hudson folyó, délen a New York-öböl, keleten az East folyó, északon a Harlem folyó egyik ága határolja. ("És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől [...] Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala." Mózes I. könyve, 2,8.10 [Károli Gáspár fordítása])
[33] Washington Irving (1783-1859) amerikai író 1809-ben könyvet jelentetett meg Knicker Bocker álnéven The History of New York (New York története) címmel; a könyv a korabeli útikönyvek modorában ironikus képet rajzol a város holland korszakáról. A holland telepesek leszármazottaira később rátapadt a Knickerbocker név. Irving álnevét az 1830-as években egy írócsoport is kölcsönvette, tagjai Bryant, Halleck, Willis stb.
[34] angol tábornok (1738-1805) az amerikai függetlenségi háborúban; yorktown-i fegyverletétele 1781-ben a háború végét jelentette.
[35] Thomas Hart Benton (1782-1858), Missouri állam szenátora.
[36] John: John Smith, a Virginia Társaság és Jamestown városának alapítója. Lehet, hogy Poe összekeverte Joseph Smith-szel, a mormon egyház megalapítójával, akit 1844-ben Illionisban meggyilkolt a csőcselék. Zachariás: Zacchary Taylor (tailor = szabó) 1849-50-ben az Egyesült Államok tizenkettedik elnöke ("az öreg kontár").


<<< Novellák főoldala