<<< Novellák főoldala
Delejes látomás
Bármennyi kétely övezi is a mesmerizmus[1] értelmezésére irányuló okfejtéseket, magát a meglepő tényt egyre szélesebb körben elfogadják. De még ezek között is találhatók kétkedők, akik bár jobbára hivatásból hitetlenkednek, egy kártékony és dicstelen társaságot alkotnak. Nincs annál hiábavalóbb időpocsékolás, mint manapság azt bizonygatni, hogy az ember puszta akaratával hatni tud embertársára, és olyan abnormális állapotba képes hozni, amely kísértetiesen hasonlít a halálra, vagy legalábbis egy a tapasztalatainkon kívül eső állapotra. Ebben az állapotban az ember csak nagy erőfeszítések árán képes akár megmozdulni is, azután elgyengül, mialatt a belső érzékei valamilyen ismeretlen, a fizikai érzékszerveken túli csatornákon át finom észlelésekre alkalmasak maradnak; intellektuális képességei csodálatosan kifinomulnak és felerősödnek; a szeretett személy iránti érzelmei elmélyülnek; végül az impressziókra való fogékonysága felerősödik, miközben ez a különleges állapot ugyanilyen mértékben kiterjed, kiteljesedik és kifejezésre is jut.
Azt mondom, hogy mindezeket - amik lényegében a mesmerizmus általános jellemzői - túlbuzgóság volna demonstrálni, és az olvasót nem is akarom ilyen szükségtelen szószaporítással untatni. Az én célom most egészen más. Ebben az előítéletekkel teli világban úgy érzem, minden kommentár nélkül el kell mondanom azt a párbeszédet, amely köztem és egy alvajáró között zajlott le.
Már jó ideje delejezem a szóban forgó személyt (Mr. Vankirket), akinél a mesmerikus érzékelés fent említett fokozódása ugyancsak bekövetkezett. Hónapok óta súlyos tüdővésztől szenvedett, aminek a fájdalmait a kezelésemmel csökkenteni tudtam. E hónap tizenötödikén, szerdán is megjelentem az ágya mellett.
A szerencsétlen heves szívtájéki fájdalmáról panaszkodott, nehezen lélegzett, s az asztma nyilvánvaló tüneteit figyeltem meg rajta. Ilyen esetekben az idegközpontjait mustárral bedörzsölve, a görcsei el szoktak múlni, ezen az estén azonban ez sem használt.
Amikor beléptem a szobába, örömteli mosollyal üdvözölt, és bár láthatóan testi fájdalmai voltak, úgy tűnt, szellemileg kissé megkönnyebbült.
- Önért küldtem ma este - mondta -, de nem azért, hogy a testemmel foglalkozzék, s fizikai ráhatásokkal könnyítsen rajtam, mint azt legutóbb nagy aggodalmamra és meglepetésemre tette. Azt nem kell önnek mondanom, hogy mindeddig mennyire szkeptikus[2] voltam a lélek halhatatlanságát illetően. Nem tagadhatom, mindig is élt bennem saját lelkem létezésének halovány érzése, akárcsak azé a léleké, amelyet mindig is megtagadtam. De ez a halvány érzés mindeddig nem vált meggyőződéssé. Erre magyarázatot nem találtam. Minden alkalommal, amikor logikus magyarázatot kerestem, a szkepticizmusom csak elmélyült. Azt tanácsolták, tanulmányozzam Cousint[3]. Elolvastam az összes munkáját, akárcsak európai és amerikai követőiét. Mr. Brownson "Charles Elwood"-ja[4] is a kezembe került. Megkülönböztetett figyelemmel olvastam végig. Mindvégig logikusnak tartottam, ám a hitetlen főhős látványos érvelései nem csupán logikusak voltak. Összegzéseiből kiviláglott előttem, hogy a vitatkozó még önmagát sem képes meggyőzni. Mire a végére ér, elfelejti, honnan indult, akárcsak Trinculo kormánya[5]. Röviden, már nem fogadtam el, hogy ha egy ember intellektuálisan hinni kezd a saját halhatatlanságában, többé már nem fog hinni azokban az elvonatkoztatásokban, amik oly divatosak az angol, francia és német moralisták körében. Az absztrakciók érdekesek, szórakoztatóak, de nincs helyük az ember lelkében. Ezen a földön a filozófia csak arra jó - erről meggyőződtem -, hogy meghamisítsa a dolgok sajátosságait. Az akarat elfogadhatja ezt, a szellem, az intellektus sosem.
Ismétlem, ezt akkoriban csak félig éreztem, intellektuálisan sosem hittem. Mostanában elmélyült bennem az érzés, mígnem eljutottam odáig, hogy nem bírtam különbséget tenni a kettő között. A mesmerikus befolyásnak köszönhetően nyomon tudtam követni a dolgokat. Legjobban úgy tudnám elmagyarázni, mire gondolok, ha feltételezem, hogy a delejes túlfűtöttség állapotában követni tudtam azt az érvelést, amely abnormális állapotomban meggyőzött ugyan, de a delejes látomással összhangban, a következményétől eltekintve, nem hatott ki a normális állapotomra. Hipnotizáltan az érvelés és a konklúzió - az ok és az okozat - együtt vannak. Természetes állapotomban az ok eltűnik, az okozat, ha részben is, de megmarad.
Ezek a megfontolások azt sugallják, hogy delejes állapotomban egy sor ügyesen feltett kérdés jó eredményt hozna. Ön gyakran megfigyelhette azt az alapos önismeretet, ami egy alvajárót jellemez - azt az alapos tudást, ami magára a delejes állapotára vonatkozik; ebből levezethető az önismeret egyfajta kiskátéja.
Természetesen elégedett voltam, amiért én végezhetem el a kísérletet. Néhány delejező mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy mesmerikus álomba ringassam. A légzése egy csapásra könnyebbé vált, s szemmel láthatóan fizikai fájdalmai is megszűntek. A következő párbeszéd folyt kettőnk között (a V. a páciensemet jelöli, a P. jómagamat):
P. - Alszik?
V. - Igen - vagyis nem; jobban szeretnék mélyebben aludni.
P. (Néhány újabb delejező mozdulat után.) - Most már alszik?
V. - Igen.
P. - Mit gondol, hogy fog végződni a betegsége?
V. (Némi tétovázás után, láthatóan nehezére esett a beszéd.) - Meg kell halnom.
P. - A halál gondolata elkeseríti?
V. (Nagyon gyorsan válaszol.) - Nem - nem!
P. - Meg van elégedve a kilátásaival?
V. - Ha ébren volnék, meg szeretnék halni, de így nem számít. A mesmerikus állapot olyan közel áll a halálhoz, hogy ez kielégít.
P. - Szeretném, ha elmagyarázná, Mr. Vankirk.
V. - Azon vagyok, de nagyobb erőfeszítésre van szükség, mint amekkorára képes vagyok. Ön nem jól kérdez.
P. - Akkor hát mit kell kérdeznem?
V. - Az elején kell kezdenie.
P. - Az elején! De hol van a kezdet?
V. - Ön tudja, hogy a kezdet az ISTEN. (Ezt halkan, akadozva, a legmélyebb hódolat hangján mondta.)
P. - Akkor hát, mi az Isten?
V. (Pár percig tétovázott.) - Nem tudom megmondani.
P. - Isten nem egy szellem?
V. - Amíg ébren voltam, tudtam, mi az a "szellem", de most csak egy szónak tűnik a számomra, mint például igazság, szépség - úgy értem, egy minőségnek.
P. - Isten nem anyagtalan?
V. - Anyagtalanság nem létezik; az csupán egy szó. Ami nem anyag, az egyáltalán nem számít, hacsak nincs olyan minősége, mint az anyagnak.
P. - Akkor hát Isten anyagi?
V. - Nem. (Ez a válasz nagyon meglepett.)
P. - Akkor hát micsoda?
V. (Hosszú szünet és némi motyogás után:) - Értem, de nem könnyű dolog ezt megmondani. (Ismét hosszú szünet.) Nem szellem, mert létezik. Nem is anyag, ahogyan ön érti. De az anyagnak vannak fokozatai, amiről az embernek nincs tudomása. A nagyobb tömeg magában foglalja a finomságot, a finomság áthatja a tömeget. Az atmoszféra például tartalmazza az elektromosság lényegét, míg az elektromosság áthatja az atmoszférát. Ezek a fokozatok növelik a finomságot és a ritkaságot, mígnem eljutunk a részecske nélküli, oszthatatlan anyaghoz; és itt a hatás-ellenhatás törvényei módosulnak. A végső vagy részecske nélküli anyag nemcsak a lényege mindennek, de mindent át is hat; így azután minden dolog benne is van. Az anyag az Isten. Amit az ember a "gondolat" szóval fejez ki, az ugyanez, csak mozgásban van.
P. - A metafizikusok[6] azt állítják, hogy minden cselekvés mozdulatokra és gondolatokra redukálható, s hogy ez utóbbi az előbbiből ered.
V. - Igen, és most már érzem, mi okozza a zavart ebben az elméletben. A mozgás a lélek cselekvése, nem a gondolkodásé. A részecske nélküli anyag vagy Isten tétlen állapotában (majdnem úgy, ahogyan elképzeljük) az, amit az ember léleknek nevez. És az önmozgás (az emberi akarat megfelelője) a részecske nélküli anyag esetében az egység és az örökérvényűség eredménye; de hogy miképpen, azt nem tudom, és most már azt is látom, hogy soha nem is fogom megtudni. De a részecske nélküli anyag a benne foglalt minőség törvényeitől mozgatva, maga a gondolkodás.
P. - Meg tudná precízebben fogalmazni, hogy mit ért a részecske nélküli anyag fogalma alatt?
V. - Azt az anyagot, aminek a fokozatait az ember nem képes érzékelni. Van például fémünk, egy darab fánk, egy csepp vizünk, gázunk, kalóriánk, elektromosságunk, fénygerjesztő éterünk. Mindezeket anyagnak nevezzük, és minden anyagot egyetlen általános fogalommal jelölünk; ezzel szemben kettőnél jóval több fogalom szükséges ahhoz, hogy megkülönböztessük egymástól azt, amit fémnek vagy fénygerjesztő éternek nevezünk. Amikor ez utóbbihoz elérkezünk, ellenállhatatlan késztetést érzünk arra, hogy vagy szellemmel ruházzuk fel, vagy semmibe vegyük. Az egyetlen megfontolás, ami taszít minket ettől a koncepciótól, az atomi felépítés; de még itt is segítségül kell hívnunk az atomokról alkotott elképzelésünket, mert az is része a végtelen parányiságnak, tömörségnek, érzékelhetőségnek, súlynak. Semmisítsük meg az atomok felépítéséről szóló elképzelésünket, és többé nem fogjuk az étert entitásnak[7], vagy legalábbis anyagnak tekinteni. Mert sokkal inkább a szellem szót tartjuk rá érvényesnek. Lépjünk most egy lépéssel a fénygerjesztő éter mögé, és tételezzünk fel egy olyan anyagot, amely még az éternél is ritkább, ahogyan az éter is ritkább a metánnál, s egyszeriben megérkeztünk (az iskolában tanult dogmák ellenére) egy különleges tömeghez: a részecske nélküli anyaghoz. Mert bár az atomok végtelen kicsinységét elfogadjuk, a köztük lévő tér végtelen kicsinységét abszurdnak tartjuk. Lesz egy pont, a ritkaságnak lesz egy foka, ahol ha az atomok megfelelő számban fordulnak elő, a köztük lévő tér egyszerűen megszűnik, s a tömeg összefüggővé válik. De figyelembe véve, hogy az atomszerkezet elméletét félretettük, a tömeg természete elkerülhetetlenül a szellem fogalma felé mutat. Jóllehet az teljesen világos, hogy ugyanolyan teljes anyagról van szó, mint azelőtt. Az igazság az, hogy lehetetlen szellemként felfogni, mert azt sem lehet elképzelni, hogy mi nem. Amikor ilyesmivel hitegetjük magunkat, az értelmünket csaljuk meg a végtelenül ritka anyagról szóló elmélkedéseinkkel.
P. - Számomra leküzdhetetlen akadálynak tűnik az abszolút összefüggőségének, koalesszenciájának[8] ötlete; s hogy a légben úszó tárgyak enyhe ellenállásba ütközve haladhatnak, amely ellenállás most bizonyos fokig megállapíthatóan létezik, de amely annyira csekély, hogy még Newton zsenijének figyelmét is elkerülte. Tudjuk, hogy a testek ellenállása a sűrűségük mértékétől függ. Az abszolút koalesszencia abszolút sűrűség. Ahol nincs köztes tér, ott nem lehet szó lágyságról. Egy abszolút sűrű éter ugyanolyan hatásosan le tudja fékezni egy csillag haladását, mint egy gyémánt- vagy acélkeménységű éter.
V. - Az ön ellenvetésére könnyű válaszolni, pedig szinte a megválaszolhatatlanság határán van. Ami a csillag haladását illeti, teljesen mindegy, hogy a csillag halad át az éteren, vagy az éter a csillagon. Nincs megmagyarázhatatlanabb csillagászati tévedés, mint az, amelyik az üstökösök sebességcsökkenését az éteren való áthaladással hozza összefüggésbe, mert bár az étert ritkának feltételezzük, az rövidebb időn belül szabhat gátat mindenfajta csillagászati forradalomnak, mint hogy ezt az elméletet elfogadják azok a csillagászok is, akik hajlamosak lebecsülni azt, amit nem képesek megérteni. A lassulást egyrészt valóban tapasztalták, s ebből feltételezték az égitest áthaladásakor fellépő súrlódást. Az egyik esetben a visszatartó erő átmeneti és teljesen belső, a másikban végtelen mértékben felhalmozódott.
P. - De ebben - az anyagnak Istennel való azonosításában - nincs semmi istenkáromlás? (Ezt a kérdést kétszer is el kellett ismételnem, mire a delejezett maradéktalanul megértette.)
V. - Meg tudja mondani, hogy az anyag miért kevésbé tiszteletreméltó, mint a lélek? Elfeledkezik arról, hogy az az anyag, amiről én beszélek, űrtartalmát tekintve skolasztikai[9] szempontból maga a "lélek" vagy a "szellem", mindazonáltal ugyanezen szempontból az "anyag" is. Isten az összes, a szellemnek tulajdonított erejével együtt nem más, mint az anyag legmagasabb rendű formája.
P. - Akkor tehát azt állítja, hogy a mozgásban lévő részecske nélküli anyag a gondolat.
V. - Általában véve ez a mozgás az egyetemes lélek egyetemes gondolata. Ez a teremtő gondolat. Minden teremtett dolog Isten gondolata.
P. - Azt mondja: "általában véve."
V. - Igen. Isten az egyetemes lélek. Új egyéniségekhez anyag szükségeltetik.
P. - Most "lélekről" meg "anyagról" beszél, mint a metafizikusok.
V. - Igen, hogy elkerüljem a zavart. Amikor azt mondom "lélek", a részecske nélküli vagy végső anyagot értem alatta; az "anyag" szóval mást fejezek ki.
P. - Azt mondta, hogy "új egyéniségekhez anyag szükségeltetik."
V. - Igen, mert a szervezetlen lélek, az csupán az Isten. Egyéniségeket, gondolkodó lényeket teremteni csak úgy lehet, ha megtestesítjük az isteni lélek egy darabját. Így lehet egyéníteni az embert. Az ilyesfajta beavatás nélkül az ember Isten marad. Na már most, a részecske nélküli anyag inkarnált[10] részeinek különleges mozgása az emberi gondolat; mint ahogyan a teljes mozgás maga az Isten gondolata.
P. - Azt mondja, hogy a testtől megfosztott ember az Isten?
V. (Némi tétovázás után.) - Ilyet nem mondhattam, ez abszurd.
P. (Visszatérve a megjegyzésemre.) - Igenis mondta, hogy "beavatás nélkül az ember Isten marad."
V. - És ez igaz is. Az így megfosztott ember Isten lehet - egyéni jelleg nélküli. De az embert nem lehet így megfosztani, legalábbis sosem lesz megfosztva, mert akkor azt kell feltételeznünk, hogy Isten cselekedete önmagára irányul - és ez hiábavaló, haszontalan cselekedet. Az ember teremtmény. A teremtmények isten gondolatai. A gondolatok természete, hogy visszavonhatatlanok.
P. - Ezt nem értem. Azt mondja, az ember sosem vetkőzheti le a testét?
V. - Azt mondom, sosem lesz testetlen.
P. - Magyarázza meg.
V. - Két test van: egy kezdetleges és egy befejezett, hasonlóan, mint a hernyó és a pillangó esetében. Amit "halálnak" nevezünk, az a fájdalmas metamorfózis[11]. A mi mostani inkarnációnk progresszív, ideiglenes. A jövőnk tökéletes, befejezett, halhatatlan. Az igazi cél a végső élet.
P. - De a hernyó metamorfózisát maradéktalanul ismerjük.
V. - Mi igen, de a hernyó nem. Az anyag, amiből a mi kezdetleges testünk felépül, a test szerveiben is megtalálható; vagy még érthetőbben, kezdetleges szerveink alkalmazkodtak az anyaghoz, amiből kezdetleges testünk felépül; de nem ahhoz, ami a végső testünket alkotja. A végső testből emiatt hiányoznak kezdetleges érzékeink, de mi belülről csak a porhüvely romlását észleljük, nem a belső formáét, pontosabban nem ezét a belső formáét, hanem amelyikkel a végső életet elért ember rendelkezik.
P. - Gyakran említette, hogy a mesmerikus állapot nagyon hasonlít a halálhoz. Ez hogy van?
V. - Amikor azt mondtam, hogy hasonlít a halálhoz, úgy értettem, hogy a végső élethez hasonlít, mert amikor belépek ebbe az állapotba, kezdetleges életem érzékei függőben maradnak, s a belső dolgokat közvetlenül érzékelem, szervek nélkül, egy olyan médiumon keresztül, amit majd a végső, szervek nélküli életemben fogok alkalmazni.
P. - Szervek nélküli?
V. - Igen; a szervek arra valók, hogy velük az egyén érzéki kapcsolatba kerülhessen az anyag különleges osztályaival és formáival a többi osztály és forma kirekesztése mellett. Az ember szervei ehhez a kezdetleges állapothoz alkalmazkodtak, és csak ehhez; a végső állapot, a szervek nélküli csak korlátozott mértékben érthető meg, kivéve egy pontot: Isten akaratának természetét, azaz a részecske nélküli anyag mozgását. Önnek más véleménye lehet erről a csupa agynak képzelt végső testről. Ez nem az; de ha megismeri a természetét, közelebb kerül annak megértéséhez, hogy mi az. Egy világító test átadja rezgéseit a fénygerjesztő térnek. A rezgések hasonlóképpen hatnak a retinára; ez pedig ugyanilyen módon a látóidegekre. A látóideg is rezgéseket közvetít az agynak, az pedig a részecske nélküli anyagnak, amely áthatja azt. Ez utóbbinak a mozgása a gondolat, aminek az érzékelése is rezgés. A kezdetleges életforma ezen a módon kommunikál a külső világgal; és a külső világ a szervek sajátosságainak köszönhetően korlátozott. De a végső, szervek nélküli életformában a külső világ áthatja az egész testet (amely, mint mondtam, anyagát tekintve rokonságot mutat az aggyal), mégpedig nem másnak, mint egy, a fénygerjesztő éternél is ritkább anyagnak a közvetítésével; és az egész test ezzel az éterrel unisonóban[12] vibrálni kezd, mozgásba hozva a részecske nélküli anyagot, amely áthatja. Ez a kezdetleges szervek hiánya miatt van, s emiatt tulajdonítjuk a majdnem végtelen érzékelést a végső életformának. A kezdetleges lények számára a szervek egyfajta börtönt jelentenek, amiből csak magas fejlettségi fokon szabadulhatnak ki.
P. - Kezdetleges "lényekről" beszél. Vannak az emberen kívül más, kezdetleges, gondolkodó lények?
V. - A csillagköddé, csillaggá, bolygókká és egyéb égitestekké szerveződött ritka anyagokból álló végtelen halmazok valójában nem is csillagködök, napok vagy planéták. Azoknak egyetlen célja, hogy táplálékot szolgáltassanak a végtelen sok kezdetleges lény kialakulatlan érzékszervei számára. De ezeknek a végső életformáknál is fontosabb, kezdetleges lényeknek nem csupán ilyesfajta testekre van szükségük. Ezek mindegyikét különféle formájú, szerves, kezdetleges, gondolkodó lény lakja. Bennük a szervek a lakott hely jellegzetességeihez idomulnak. A halál vagy metamorfózis során ezek a teremtmények megismerik a végső életet - a halhatatlanságot -, és egy kivételével minden titoknak a birtokába jutnak, puszta akarattal minden cselekedetre és helyváltoztatásra képessé válnak. Nem a csillagokat lakják, amik számunkra kézzelfoghatóak, hanem az űrt magát, a végtelent, amelyben még a csillagok árnyéka is feloldódik, s hogy az űr a lakóhelyük lehessen - amiről mi azt hisszük, hogy arra való -, azt nem létezőként kiiktatják az angyalok érzékelésének útjából.
P. - Azt mondja "ezeknek a kezdetleges lényeknek nem csupán csillagokra van szükségük." Miféle szükséglet ez?
V. - A szervetlen életre, akárcsak a szervetlen anyagra általában, nem vonatkozik egy különleges törvény: az Isteni Akarat. A szerves élet és anyag (összetett, szubsztanciális[13] és törvények keretei közé szorított) a gátak felállításának szándékával született meg.
P. - De hát... mi indokolja e gátak felállítását?
V. - A sérthetetlen törvények következménye a tökéletesség, a jó, a negatív boldogság. A megsérthető törvény eredménye a tökéletlenség, a rossz, a pozitív fájdalom. Az organikus élet és anyag összetettsége, valódisága miatt fennálló gátak leküzdésével a törvények egy bizonyos, hasznos mértékig megsérthetők. Ezért a fájdalom, amely a szervetlen életben lehetetlen, a szervesben létezik.
P. - De mi jó van az ily módon lehetséges fájdalomban?
V. - Ha a dolgokat összehasonlítjuk egymással, azok vagy jók, vagy rosszak. Egy megfelelő elemzés kimutathatja, hogy a gyönyör nem más, mint a fájdalom ellentéte. A pozitív gyönyör csak elmélet. Ami miatt egyszer örömet érzünk, ugyanaz miatt máskor fájdalmat érezhetünk. Ha sosem szenvednénk, sosem lehetnénk boldogok. De azt láttuk, hogy a szervetlen életben nincs fájdalom; innen a szükségessége a szervesben. A Föld primitív életeinek fájdalma az alapja a Mennyek végső életformája üdvösségének.
P. - Van még egy kifejezés, amit nem értek - a "végtelenség valóságos, tényleges kiterjedése."
V. - Ez valószínűleg amiatt van, mert nem elég általánosan értelmezi a "lényeg" szót. Nem minőségre kell gondolni, hanem egy érzetre - ez a gondolkodó lények érzékelése, a szervezetük anyagának adaptálása. Számos olyan dolog létezik a Földön, ami a vénuszlakók számára semmit nem jelent; a Vénuszon is vannak látható és tapintható dolgok, aminek a létezéséről még csak nem is tudunk. De a szervetlen lények - az angyalok - számára a részecske nélküli anyag a lényeges; úgy is mondhatnánk: mindaz, amit mi "űrnek" nevezünk, számukra az a valódi lényeg; a csillagok mindeközben, habár mi anyaginak tekintjük őket, elkerülik az angyalok érzékeit, mégpedig ugyanolyan mértékben, mint ahogyan a részecske nélküli anyag, amit mi anyagtalannak tartunk, elkerüli a szerves életek érzékszerveit.
Amint az alvajáró gyenge hangján kiejtette ezeket az utolsó szavakat, az arcán olyan kifejezést véltem megpillantani, amely megriasztott, és jobbnak láttam, ha azonnal felébresztem. Mielőtt még megtehettem volna, enyhe öröm terült szét a vonásain, hátrahanyatlott a párnáján, és kilehelte a lelkét. Megfigyeltem, hogy alig egy perc múlva az egész teste kőkeményre merevedett. A homloka jéghideg volt. Valójában úgy tűnt számomra, hogy a Halál Angyalának kezétől olyan. Vajon az alvajáró értekezésének utolsó mondatait már az árnyak birodalmából mondta el nekem?
Nemes Ernő fordítása
[1] az élő szervezet mágneses kisugárzásának téves elméleten alapuló, ezt gyógykezelésre alkalmazó eljárás a 18. században. (Franz Anton Mesmer (1733-1815) - német orvosról, az elmélet szerzőjéről.) [r]
[2] kételkedő, hitetlenkedő [r]
[3] Kétségtelenül az eklektikus Cours de l'historie de la philosophie-ről van szó, amely 8 kötetben 1815 és 1820 között jelent meg. 1840 óta "ministre de l'instruction publique", Victor Arbiter volt Franciaországban az oktatás és filozófia tekintetében a legfőbb döntőbíró.
[4] vagyis Charles Elwood: or, The Infidel Converted (Charles Elwood, avagy a megtért hitetlen), 1840. Az ex-presbiteriánus, ex-unitárius, ex-transzcendentális Orestes Augustus Brownson, a Boston Quarterly Review szerkesztője 1844-ben a római katolikus egyház tagja lett.
[5] Ahogyan Gonzago vágja oda Antonius gőgös arcába: "Mire az államának végére ér, elfelejti, hogy kezdte." (Shakespeare: A vihar, II. felvonás, I. jelenet; Babits Mihály fordítása)
[6] metafizika: a bölcseletnek a tapasztalaton túli, érzékeinkkel nem tapasztalható dolgokkal, azok végső okaival foglalkozó ága [r]
[7] entitás [r]
[8] összeolvadásának, összevegyülésének [r]
[9] skolasztika: a középkor teológiai filozófiája, amely Arisztotelész tanait és a keresztény dogmákat igyekezett összhangba hozni [r]
[10] megtestesített [r]
[11] átalakulás, átváltozás [r]
[12] egyhangúlag, egybehangzóan [r]
[13] lényegi, lényeges [r]
<<< Novellák főoldala