Lovagias ügy

   Ritzner von Jung báró magyar nemesi famíliából származott, és a család valamennyi tagja (legalábbis azóta, ameddig a vénséges vén iratok tanúsága terjed) több-kevesebb jeles képességet árult el, ilyen vagy amolyan téren, méghozzá java részük annak a groteszk képzelőerőnek a révén, amelynek a ház egyik sarja, Tieck, jó néhány élénk, noha korántsem párját ritkítóan élénk tanújelét adta.
   Ritznerrel a pompás Jung kastélyban ismerkedtem meg, ahová nyilvánosságra nem kívánkozó furcsa kalandok egész sora vezetett el az 18..-ik esztendő nyári hónapjaiban. Itt keltettem fel figyelmét, és valamivel nehezebben itt nyerhettem némi betekintést lelki alkatába. Ez a betekintés később világosabbá vált, ahogy a kezdetben is bensőséges kapcsolat szorosabbra kovácsolódott, és amikor három év múltával újra találkoztunk G..n-ben, mindent megtudtam, ami Ritzner von Jung báró jellemének ismeretéhez szükséges.
   Emlékszem, micsoda kíváncsi suttogás támadt, amikor június 25-én este megérkezett a kollégiumba. Még ennél is világosabban emlékszem, hogy jóllehet mindenki első látásra kijelentette: "ő a világ legérdekesebb embere", mégsem akadt senki, aki ezt a véleményt indokolni is megpróbálta volna. Oly tagadhatatlanul páratlannak látszott, hogy arcátlanságnak tekintették kutatni, miben is áll voltaképpen ez a páratlanság. De erről most nem beszélek, csupán azt akarom megjegyezni: az első perctől kezdve, hogy betette a lábát az egyetemre, teljes és zsarnoki, de ugyanakkor meghatározhatatlan és mindenestül igen rejtélyes hatást gyakorolt a körülötte élő közösség szokásaira, modorára, erszényére és hajlamaira. Éppen ezért valóságos korszakot képvisel az egyetem annales-eiben ^[1] az a rövid idő, melyet ott töltött, s azt mindenki, aki akkoriban az egyetemhez - vagy az egyetem csatolt részeihez - tartozott, úgy jellemzi, mint "Ritzner von Jung báró uralmának egészen rendkívüli korszakát".
   Alig érkezett meg G..n-be, felkeresett lakosztályomban. Meghatározott életkora nem volt; ezt úgy értem, hogy mindabból, amit önmagáról elárult, még csak sejteni sem lehetett, hány éves. Éppúgy lehetett ötven, mint tizenöt, márpedig valójában pontosan huszonegy éves és héthónapos volt. Korántsem volt szép ember, sőt talán inkább az ellenkezője. Arcának vonala szögletes volt és durva. Homloka magas és igen szép; orra fitos; szeme nagy, álmos, élettelen és semmitmondó. A száján már inkább akadt néznivaló. Finoman előrenyúló ajkai úgy zárultak össze, hogy lehetetlen elképzelni az emberi arcvonásoknak akár legbonyolultabb kombinációját is, amely tökéletesebben fejezné ki a méltóságot, ünnepélyességet és nyugalmat.
   Kétségtelen, hogy abból, amit már elmondottam, észrevehető: a báró azoknak a ritka emberi lényeknek egyike volt, akik a porhintés tudományát teszik életük dolgává. Erre a tudományra valami furcsa észjárás ösztönözte, és fizikai megjelenése rendkívüli módon megkönnyítette, hogy terveit valóra váltsa. Szilárdan hiszem, nem akadt G..n-nek egyetlen diákja, aki a Ritzner von Jung báró uralmának nevezett híres korszakban valaha is behatolt volna a jellemét homályba burkoló rejtélybe. Őszintén hiszem, hogy rajtam kívül senki sem volt az egyetemen, aki valaha is meggyanúsíthatta volna, hogy akár szóval, akár tettel képes bárkivel is a bolondját járatni. Előbb gyanúsíthatták volna a vén házőrző bulldogot, Hérakleitosz ^[2] szellemét, vagy akár a teológia kiérdemesült professzorának parókáját. Így volt ez akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a leghallatlanabb és a legmegbocsáthatatlanabb hóbortosságokat és bohóságokat, ha nem is közvetlenül ő maga vitte véghez, legalábbis tudtával követték el cinkosai. "Porhintő" művészetének szépsége, ha így nevezhetem, abban a tökéletes képességében rejlett (és ez az emberi természet majdnem ösztönös ismeretéből és Ritzner csodálatos önuralmából fakadt), hogy sohasem mulasztotta el úgy tüntetni fel turpisságait, mintha ezeket részben ama dicséretes erőfeszítéseinek ellenére, részben ezeknek folyományaként követték volna el, amelyekkel az Alma Mater rendjének és méltóságának megőrzése érdekében megelőzni akarta őket. Arcának minden egyes vonása oly híven tükrözte mély, szívszaggató, túláradó keserűségét, amellyel dicséretre méltó erőfeszítéseinek egy-egy ilyen kudarcát elviselni törekedett, hogy még legszkeptikusabb társai sem kételkedhettek őszinteségében. Nem kevésbé figyelemre méltó az az ügyesség, amellyel módját ejtette, hogy a groteszk benyomást arról, aki teremtette, arra terelje át, amit teremtett - a tulajdon személyéről azokra a képtelenségekre, amelyeket épp ő maga idézett elő.
   A szóban forgó eset előtt sohasem tapasztaltam, hogy megrögzött porhintő megmeneküljön mesterkedésének természetes következményeitől - nevezetesen, hogy tulajdon személye és jelleme váljon nevetség tárgyává. Úgy látszott azonban, mintha barátom, akit állandóan a hóbortosság légköre vett körül, csak a társadalom rideg formáinak élt volna, és még a tulajdon portáján sem kapcsolták össze Ritzner von Jung báró emlékét mással, mint a merev fenség fogalmával.
   G..n-ben való tartózkodása során valóban úgy tűnt, mintha a dolce far niente^[3] démona ülte volna meg lidércnyomásszerűen az egyetemet. Végül már egyebet sem tettek, csak ettek-ittak, mulatoztak. A diákok lakosztálya valóságos csapszékké változott, és egyik ilyen csapszék sem volt híresebb, látogatottabb a báróénál. Sok-sok tivornyánk hosszúra nyúló és szilaj volt, és sohasem szűkölködött eseményekben.
   Egy alkalommal majdnem napkeltéig együtt ültünk, és alaposan a pohár fenekére néztünk. Hét vagy nyolc tagból állt a társaság, rajtam és a bárón kívül. Legtöbbjük vagyonos, fiatal ember volt, magas rangú körökben ismerős, családjukra módfelett büszke, és valamennyiben túltengett a becsületérzés. Csak úgy duzzadtak a szélsőségesen germán véleményektől a párbajt illetően. Ezeknek az ábrándos képzelgéseknek a G..n-ben lejátszódott három vagy négy kétségbeesett és végzetes összetűzésről szóló, nemrégiben megjelent párizsi közlemények adtak új tápot és lendületet. S így az éjszaka legnagyobb részében vadul folyt a vita azoknak az időknek mindenkit foglalkoztató témájáról. A báró, aki az est korábbi részében szokatlanul hallgatag és szórakozott volt, végre mintha felriadt volna közönyéből, és átvette a beszélgetés irányítását, hosszasan fejtegette az elfogadott párbajkódex áldásait, még inkább szépségeit, éspedig olyan hévvel, ékesszólással és hatásosan, hogy a legforróbb lelkesedést váltotta ki hallgatóiból, de még magamat is meghökkentett, aki pedig eléggé jól ismertem őt, hogy tudjam: éppen azt neveti ki szíve mélyén, amiért itt síkraszáll, és különösképpen a párbajszabályok hepciáskodását sújtja megérdemelt megvetéssel.
   A báró beszédének egyik szünetében körülnézve (erről a beszédről olvasóim némi halvány fogalmat alkothatnak, ha azt mondom, hogy hasonló volt Coleridge heves, kántáló, egyhangú és mégis muzsikáló, prédikációs írásmódjához), észrevettem, hogy a társaság egyik tagjának arca többet árul el puszta érdeklődésnél. Ez az úriember, akit Hermann-nak fogok nevezni, eredeti figura volt minden tekintetben, kivéve talán azt az egyetlen tulajdonságát, hogy igen ostoba volt. Mindazonáltal sikerült az egyetem bizonyos köreiben olyan hírnévre szert tennie, miszerint mélyen metafizikus gondolkodású, és hogy - azt hiszem - bizonyos logikai képessége van. Mint párbajhősnek, még G..n-ben is nagy híre volt. Elfelejtettem azoknak az áldozatainak pontos számát, akik a karmai közé kerültek, de sokan voltak. Kétségtelenül bátor ember volt. De legfőként a párbajszabályok tüzetes ismeretével és finnyás becsületérzésével kérkedett. Ezeket a vesszőparipáit agyonlovagolta. Hermann bogarai bőséges tápot adtak a porhintésre Ritznernek, aki szüntelenül ilyesmire vadászott. Ennek azonban nem voltam tudatában, habár ebben az esetben tisztán láttam, hogy barátom valami furcsa dologban sántikál, és hogy ennek különleges alanya Hermann.
   Ahogy az előbbi folytatta beszédét, vagy inkább monológját, észrevettem, hogy az utóbbinak izgalma percről percre fokozódik. Végre megszólalt, és valami ellenvetést tett egy Ritzner által kifejtett kérdésben, majd részletesen ismertette érveit. Erre megint a báró válaszolt (még akkor is az előbbi, túlzottan érzelmes hangon), aztán - szerintem igen ízléstelenül - maró gúnnyal és csúfondáros mosollyal végezte mondókáját. Ezzel sikerült Hermann kényes pontját telibe találnia. Megállapíthattam ezt Hermann válaszának kiszámítottan szőrszálhasogató zagyvaságából. Pontosan emlékszem utolsó szavaira:
   - Engedje kijelentenem, Von Jung báró, hogy az ön nézetei, ha nagyjából korrektek is, sok kérdésben szégyenletesek, mind az ön, mind annak az egyetemnek szempontjából, amelynek ön hallgatója. Bizonyos tekintetben még visszautasításra sem méltók. Mondhatnék ennél többet is, uram... ha nem tartanék attól, hogy megsértem (ez utóbbi szavaknál nyájasan mosolygott), azt mondanám, hogy véleménye nem olyan, amilyet úriembertől elvárhatnánk.
   Amikor Hermann bevégezte kétértelmű kijelentését, minden szem a báróra szegeződött. A báró elsápadt, majd erősen elpirult, aztán elejtve zsebkendőjét lehajolt, hogy felemelje, és ekkor futólag megpillantottam arckifejezését, melyet az asztalnál ülők egyike sem vehetett észre. Arca pajkosan sugárzott, ez volt természetes vonása, de csak akkor öltötte magára, ha kettesben voltunk és fölengedett. Egy pillanat múlva felegyenesedve nézett szembe Hermann-nal, és teljes bizonyossággal állíthatom, hogy arckifejezését még sohasem láttam ily hirtelen megváltozni. Egy percre még azt is hittem, hogy az imént tévedtem, és Ritzner józanul komoly. Úgy látszott, az indulat fojtogatja, és arca halottfehér volt. Kis ideig hallgatott, mint aki leküzdeni igyekszik felindulását. Mikor ez szemmel láthatólag sikerült neki, a keze ügyében álló borospalack után nyúlt, szorosan megmarkolta, és így szólt:
   - A hangnem, melyet velem szemben használni jónak látott, mein Herr^[4] Hermann, oly sok tekintetben kifogásolható, hogy sem kedvem, sem időm részletekbe bocsátkozni. Az azonban, hogy véleményem nem olyan vélemény, aminőt úriembertől elvárna az ember, oly közvetlenül sértő megjegyzés, hogy csak egyféle magatartást tesz számomra lehetővé. Mindazonáltal tartozom bizonyos udvariassággal e társaságnak és önnek, aki e pillanatban vendégem. Ezért megbocsátja majd, ha mindezt fontolóra véve kissé eltérek az úriemberek között hasonló személyes sértések esetében általában dívó szokástól. Ön megbocsátja majd, ha némileg próbára teszem képzelőerejét, és megkísérlem egy pillanatra az élő Herr Hermann-nak tekinteni az ön képét az amott álló tükörben. Amint ezt megtettem, már nem lesz semmi baj. Ezt a borospalackot az ön tükörképébe vágom, és ily módon, ha nem is pontosan betű szerint, de szellemében mégis tökéletesen kifejezem az ön inzultusa miatt érzett haragomat, és ugyanakkor elkerülöm a fizikai erőszak alkalmazását az ön valóságos személyével szemben.
   Így szólván, a borral telt palackot a pontosan szemközt álló tükör felé hajította, amely tökéletes élességgel verte vissza Hermann képét; és persze szilánkokra tört. Egyszeriben talpra szökött az egész társaság, és Ritznert meg engem kivéve, mindenki távozott. Amint Hermann elment, a báró suttogva kért, mennék utána és ajánlanám fel neki szolgálataimat. Beleegyeztem, bár nem tudtam pontosan, mihez fogjak egy ilyen nevetséges ügyben.
   A párbajhős merev és túlontúl keresett viselkedéssel fogadta felajánlott segítségemet, és karon fogva lakosztályába vezetett. Alig bírtam megállni, hogy szemébe ne nevessek, amikor a legmélyebb komolysággal apróra megvitatta a személyét ért inzultust, amelyet "kifinomultan furcsa jellegűnek" minősített. Szokásos stílusában tartott fárasztó tirádája végeztével, leemelt könyvespolcáról néhány párbajjal foglalkozó dohos kötetet, és hosszú ideig ezeknek tartalmával szórakoztatott, felolvasását komoly kommentárokkal kísérve. Ezeknek a műveknek csak egyik-másikára tudok visszaemlékezni. Ott volt közöttük Philip Le Bel: Szabályzat a párviadalról; Favyntól A becsület színtere, valamint Audiguier-nek A párbajok engedélyezéséről szóló értekezése. Iszonyú nagyképűen még Brantôme Párbajemlékek című könyvét is előszedte, amelyet 1666-ban adtak ki Kölnben, Elzevir nyomással - nagy értékű és páratlan vellum papirosra nyomtatott kötet volt ez, Derôme könyvkötészetéből. De figyelmemet főként és titokzatosan, ravasz képpel egy vaskos, nyolcadrét alakú kötetre hívta fel, amelyet valami Hedelin nevű francia írt, barbár latinsággal, s amely ezt a furcsa címet viselte: Duelli lex scripta et non: aliterque.^[5] Ebből felolvasta nekem a világ egyik legbolondosabb könyvfejezetét "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se"^[6] címmel, amelynek körülbelül a fele - mint kijelentette - szigorúan alkalmazható az ő "kifinomultan furcsa" esetére, habár az egészből egy árva szót sem értettem. Miután befejezte a felolvasást, becsukta a könyvet, és azt kérdezte, szerintem mi itt a teendő? Azzal válaszoltam, hogy teljességgel megbízom az ő felsőbbrendű érzelmi finomságában, és alávetem magam annak, amit javasol. Úgy látszik, hízelgett neki ez a válasz, mert leült, és a következő sorokat intézte a báróhoz:

   Uram! Barátom, P. úr, átnyújtja Önnek e sorokat. Kötelességemnek tekintem, hogy Öntől az Önnek alkalmas legkorábbi időpontban magyarázatot kérjek a mai est folyamán az Ön lakosztályában lezajlott eseményeket illetően. P. úr örülni fog, ha Önnek egy barátjával, akit erre a célra Ön kijelölni szíves lesz, megteheti az előzetes lépéseket a találkozásra.

Teljes tisztelettel legalázatosabb szolgája
Johann Hermann

báró Ritzner von Jung úrnak,
18.., augusztus 18.

Nem tehettem okosabbat, mint hogy ezzel a levéllel felkeressem Ritznert. Bólintott, amikor átadtam. Aztán hellyel kínált, komoly képpel elolvasta a levelet, majd a következő választ írta, amelyet aztán átadtam Hermann-nak:

Uram! Közös barátunk, P. úr révén megkaptam az Ön ma esti sorait. Kellő megfontolás után, őszintén elismerem az Ön magyarázatkérésének jogosultságát. Ezt elismerve (tekintettel nézeteltérésünk kifinomult természetére és a rajtam esett sérelemre), még e soraim írásakor is nehezemre esik szavakba foglalnom, amit magam mentségére elmondhatnék, éppúgy, mint megfelelnem az ügy valamennyi követelményének és árnyalatának. Mindazonáltal erősen bízom abban a végletekig kifinomult ítélőképességben, amelyről Ön az illemszabályok körébe vágó dolgokban régóta és oly kiválóan ismeretes. Ezért teljes bizonyossággal afelől, hogy megértésre találok, kérem, engedje meg, hogy felfogásom közlése helyett felhívjam nagybecsű figyelmét Sieur Hedelin véleményére, amelyet "Duelli lex scripta et non: aliterque" című könyvének "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se" című kilencedik fejezete foglal magában. Bizonyos vagyok benne, hogy az Ön judiciumának finomsága az összes itt tárgyalt kérdésben elegendő lesz meggyőzni Önt arról, miszerint már az a puszta körülmény is, hogy én Önt erre a csodálatos könyvfejezetre figyelmeztetem, eleget tehetne annak a magyarázatkérésnek, amelyet Ön, mint becsületére kényes férfiú, hozzám intézett.

Mélységes tisztelettel legengedelmesebb szolgája
Von Jung
Johann Hermann úrnak
18.., augusztus 18.

   Hermann mogorva tekintettel kezdte olvasni a levelet, de csakhamar komikus önelégültség mosolya derengett fel arcán, amikor az Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se-ről szóló fecsegéshez érkezett. Elolvasta a levelet, majd a lehető legnyájasabb mosollyal felkért, maradjak ülve, míg ő átnézi a szóban forgó értekezést. Fellapozta, és gondosan elolvasta a levélben megjelölt szakaszt, majd becsukta a könyvet, és megkért, hogy mint bizalmas ismerőse, fejezzem ki Von Jung bárónak legmagasabb véleményét lovagias magatartásáról, másodsorban pedig biztosítsam, hogy teljes mértékben elfogadja az adott magyarázatot, amely félreérthetetlenül a legtiszteletreméltóbb és legkielégítőbb jellegű.
   Mindettől némileg meghökkenten, visszamentem a báróhoz. Úgy látszott, hogy Hermann barátságos levelét magától értetődő dologként fogadja, és néhány közömbös szót váltva velem, egy másik szobájából előhozta a Duelli lex scripta et non: aliterque című örökbecsű értekezést. Átnyújtotta a kötetet, és megkért, lapozzak bele. Megtettem, de vajmi kevés haszonnal, mert képtelen voltam a legcsekélyebb értelmet is kihámozni belőle. Ekkor ő vette kezébe a könyvet, és felolvasott belőle egy fejezetet. Amit olvasott, meglepetésemre nem volt egyéb, mint két pávián párbajának szörnyűségesen abszurd leírása. És a báró ekkor megmagyarázta a rejtélyt: kiderült, hogy a könyvet, ahogy prima facie^[7] meglátszott, Du Bartas ^[8] értelmetlen verseinek módján írták: ami annyit jelent, hogy nyelvezetét leleményesen úgy formálták, hogy a fül számára az érthetőség, sőt a gondolati mélység minden jelét mutatta, holott a valóságban a leghalványabb értelme sem volt. Az egésznek kulcsa abban rejlett, hogy a szöveg minden második és harmadik szavát váltakozva ki kellett hagyni, és ily módon a modern időkben dívó párbaj komikus kifigurázásainak valóságos sorozata tűnt elő.
   A báró mindezek után elmondotta, hogy az értekezés iránt a mai eset előtt két vagy három héttel keltette fel Hermann érdeklődését, és beszédének általános hangneméből megelégedéssel látja: Hermann odaadó figyelemmel tanulmányozta, abban a szilárd meggyőződésben, hogy szerfelett érdemes művel van dolga. Majd azzal folytatta a báró, hogy Hermann inkább vállalt volna száz halált, semhogy beismerje: semmit a világon nem ért meg abból, amit valaha a párbajról összeírtak.

Fóthy János fordítása

[1] évkönyv (latin)
[2] korai görög materialista filozófus (i.e. ?535-?475)
[3] édes semmittevés (olasz)
[4] uram (német)
[5] A felsorolt könyveknek csak egy része létező mű. Vital d'Audiguier könyvének eredeti címe Traité des Duels (1617); Pierre des Bourdeilles Brantôme művének címe: Anecdotes. Touchants des Duels, de nem Kölnben, nem Elzevir nyomással és nem vallum papírra nyomtatták.
[6] tettlegességgel, feltételezéssel elkövetett vagy abszolút sértések (latin)
[7] első pillantásra (latin)
[8] Guillaume Salluste Du Bartas (?1544-?1590), francia katona és költő

<<< Novellák főoldala