<<< Novellák főoldala


Arthur Gordon Pym
nantucketi tengerész elbeszélése


   Melyben részletesen beszámol a déltengerek felé hajózó Grampus nevű amerikai brig fedélzetén kitört zendülésről s az azt követő borzalmas mészárlásról - valamint arról, miként sikerült végül az életben maradottaknak visszafoglalniuk a hajót; hogyan szenvedtek hajótörést és hogyan viselték az éhezés szörnyű megpróbáltatásait; miként jött segítségükre a gondviselés a Jane Guy nevű brit szkúner képében; rövid útjukról, melyet a fent említett hajóval a déli jeges tenger vizein tettek; miként esett a hajó és legénysége vad bennszülöttek csapdájába a 84. délkör mentén elterülő szigetcsoporton, hogyan estek áldozatul társai a vadaknak, végül pedig hihetetlen kalandjairól, melyekre ez utóbb említett gyászos eset folytán került sor, s melyek még délebbi vizekre sodorták, ahol is meghökkentő felfedezéseket tett.


Megjegyzés

   Amikor néhány hónappal ezelőtt hazaérkeztem az Egyesült Államokba a Déltengereken és egyebütt tett utamról, ahol átéltem ama rendkívüli kalandokat, melyekről az itt következő oldalakon részletesen is beszámolok, a véletlen szeszélye néhány richmondi úriember társaságába vetett, akik behatóan érdeklődtek minden, az általam bejárt vidéket illető részlet iránt, folyvást unszolva, hogy írjam meg beszámolómat a nagyközönség számára is, mivel ez mintegy kötelességem. Nekem azonban számos okom volt vonakodni kérésük teljesítésétől, mely okoknak egy része merőben személyes természetű s ezért nem tartozik ide, más része azonban közérdekű lehet. Egyebek között visszariasztott a vállalkozástól, hogy mivel a hazámtól távol töltött idő nagyobbik részében nem vezettem naplót, tartottam tőle, hogy csupán emlékezetemre hagyatkozva nem leszek képes olyan, kellőleg részletes és összefüggő beszámolót írni élményeimről, mely valóban a hitelesség erejével hatna olvasóira, a benne foglalt igazságnak megfelelően, mely csorbítatlan, eltekintve azon természetes és óhatatlan túlzásoktól, melyekbe valamennyien beleesünk, ha érzékeinket és képzeletünket nagy erővel izgató eseményekről szólunk. Másik legfőbb indokom az volt, hogy az elbeszélendő események oly mesébe illőek, hogy bizonyítékok híján (ilyenekkel szükségképp nem rendelkezvén), hiszen még tanúm sincsen, aki beszámolóm hitelesítse, egyetlen személy kivételével, s ő is csupán félvér indián, legföljebb csak a családom és barátaim körében számíthatok arra, hogy hitelt adnak szavaimnak - hisz hozzám fűződő hosszú ismeretségük folytán okkal hihetnek igazmondásomban -, a nagyközönség azonban valószínűleg csak vakmerő és leleményes koholmánynak fogja tartani beszámolómat. Vonakodtam továbbá követni a tanácsot nem utolsósorban azért is, mert írói képességeimben sem volt kellő bizodalmam.
   A beszámolómat, különösen annak a Déli-Jeges-tengerre vonatkozó részét, legnagyobb érdeklődéssel fogadó virginiai urak közé tartozott Mr. Poe is, újabban a Southern Literary Messenger című havonta megjelenő irodalmi folyóirat szerkesztője, melyet Mr. Thomas W. White ad ki Richmond városában. Többek között ő is arra biztatott, írjam meg nyomban teljes részletességgel, mit láttam, s min mentem keresztül, bízva a közönség tévedhetetlenségében és józan ítéletében - hiszen, mint igen hihetően bizonygatta, bármily csiszolatlanra s irodalmiatlanra sikerüljön is elbeszélésem, valószínűleg épp fésületlensége lesz a legjobb bizonyság hitelessége mellett.
   Én azonban ezen érvek ellenére sem szántam el magam élményeim megírására. Utóbb, látván, hogy nem fogadom meg a tanácsát, Mr. Poe azzal az ajánlattal fordult hozzám, járuljak hozzá, hogy ő maga szerkesszen elbeszélést az általam rendelkezésére bocsátandó adatok alapján kalandsorozatom első feléről, amit ő a Southern Messenger hasábjain tenne közzé, szépirodalmi műként. Ehhez, mivel nem láttam okot az ellenkezőjére, megadtam a beleegyezésemet, s csupán azt kötöttem ki, hogy valódi nevemet nem fedheti fel. A színleg regényes elbeszélés két folytatása meg is jelent a Messenger januári és februári számában (1837-ben), s avégett, hogy az olvasók kétségkívül szépirodalmi alkotásnak véljék, a folyóirat tartalomjegyzéke Mr. Poe nevét is feltüntette.
   Végül is e kis csíny hatása győzött meg arról, hogy rendszerezve össze kell foglalnom emlékeimet és közzé kell tennem említett kalandjaim leírását; hiábavalónak bizonyult ugyanis Mr. Poe leleményes fogása, hogy a regényesség köntösét borítsa általa lejegyzett elbeszélésemre (anélkül azonban, hogy akár egyetlen tényt is megváltoztatott volna), a nagyközönség semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy az írói fantázia szüleményeként olvassa a Messenger hasábjain megjelent részletet, s Mr. Poe számos levelet kapott, melyekben az olvasók ellenkező meggyőződésüket nyilvánították. Ebből arra következtettem, hogy a beszámolómban foglalt tények puszta mivoltuknál fogva is kellő bizonysággal szolgálnak hitelükre nézve, vagyis olvasóim hitetlenkedésétől szükségtelen tartanom.
   Az olvasó számára nyilvánvaló lesz, hogy az itt következő beszámolónak mekkora hányadát mondhatom a magam írásművének; tanúsíthatom továbbá, hogy a Mr. Poe tollából kikerült első néhány oldal sem ferdít el egyetlen tényt sem. Alighanem szükségtelen pontosan megjelölnöm, meddig terjed az általa írott rész, és honnan kezdődik a magam elbeszélése, kettőnk stílusának különbözősége oly szembeszökő, hogy a határvonal azok figyelmét sem fogja elkerülni, akik nem olvasták a Messenger-ben megjelent részletet.

A. G. Pym
New York, 1838 júliusa


Első fejezet

   Nevem Arthur Gordon Pym. Apám köztiszteletben álló polgárember volt, aki hajózási kellékekkel kereskedett Nantucket városában, ahol magam is megláttam a napvilágot. Anyai nagyapám jónevű ügyvéd volt. Szerencse kísérte általában minden dolgaiban, így tőzsdespekulációiban is, melyeket a valamikor Edgartoni Új Bank néven ismert intézmény részvényeivel folytatott. Ezeknek révén és még egyéb utakon-módokon is sikerült tekintélyes vagyonkát gyűjtenie. Mivel azt hiszem, senkit nálam jobban nem szeretett, halála esetén reám várt vagyonának java része. Hatéves koromban beíratott Mr. Ricketts iskolájába - van-e olyan ember, aki megfordult New Bedfordban, és ne ismerné a félkarú, különc tanító urat? Tíz évig jártam hozzá, majd tizenhat éves koromban Mr. E. Ronald Akadémiáján folytattam tanulmányaimat. Itt meghitt barátságot kötöttem egy Barnard nevű tengerészkapitány fiával, akinek édesapja többnyire a Lloyd és Vredenburgh hajózási társaság vitorlásaival járta a tengereket - Mr. Barnard egyébként szintén közismert személyiség volt New Bedfordban, és úgy tudom, kiterjedt rokonsággal rendelkezett Edgartonban is. Fiát Augustusnak hívták, és csaknem két esztendővel idősebb volt nálam. Apja egyszer magával vitte bálnavadászatra, s Augustus végeérhetetlenül tudta mesélni a Csendes-óceán déli vizein átélt kalandjait. Gyakran előfordult, hogy tanítás után hazakísértem és náluk töltöttem a napot, sőt néha az éjszakát is. Ilyenkor egy ágyban háltunk, de sokszor virradatig is éberen hallgattam történeteit a Tinian-szigeti bennszülöttekről meg a többi szigetről, kikötőről, ahol megfordult az út során. Meséi oly ellenállhatatlanul vonzottak, hogy egyre inkább vágytam a tengerekre. Volt akkoriban egy kis vitorlásom, az Ariel, amely mintegy hetvenöt dollárt érhetett. Kis kabin is volt rajta, vitorlázata a szlupokéra[1] emlékeztetett - pontos méreteire már nem emlékszem, de annyi bizonyos, hogy tízen is elfértünk rajta kényelmesen. Kis hajómmal olyan vakmerő kalandokra indultunk, hogy visszagondolva azon csodálkozom, hogy egyáltalán megértem ezt a mai napot.
   Későbbi s nagyobb horderejű élményeim leírása elé bevezetésül ide iktatom egyik gyermekkori kalandunkat. Egy este nagy vendégség volt Mr. Barnard házában, minek során Augustus és magam is megkótyagosodtunk, méghozzá nem is kevéssé. Mint az ilyen esetekben máskor is, nem mentem haza, hanem az ő ágyában tértem nyugovóra. Augustust azonnal elnyomta az álom, amit kissé furcsállottam (bár éjjel egy óra is volt már, mikor a vendégek hazaindultak), mivel ekképp egyetlenegyet sem mesélt el kedvenc történetei közül. Félóra telhetett el a lefekvés óta, és magam is épp elszenderedtem már, amikor a barátom egyszer csak felpattant az ágyból és szörnyű káromkodás közepette kijelentette, hogy nincs a földkerekségnek az az Arthur Pymje, akinek a kedvéért ágyban töltené az éjszakát, amikor ilyen pompás délnyugati szellő lengedez. Elképedve hallgattam, nem is sejtvén, mi jár az eszében, és arra gondoltam, hogy alighanem az elfogyasztott bor és egyéb szeszek hatására vesztette el a józan eszét. Ő azonban higgadtan azzal folytatta, hogy jól tudja, én most részegnek hiszem, holott soha még ilyen tiszta nem volt az agya. Nincs más baja, mint ez az ágy, és bizony nem is fog itt kushadni, akár a kutya, ily szépséges éjszakán, hanem felöltözik és kivitorlázik a tengerre. Nem is igen tudok beszámolni róla, mi szállt meg, mindenesetre, alighogy Augustus e szavakat kiejtette a száján, engem is izgalom fogott el, és eszeveszett ötlete egyszeriben az én eszemben is kitűnő eszmének, sőt igen logikusnak tűnt. Pedig a szél szinte viharos erővel fújt, és hideg is volt már a lég - hiszen október vége felé jártunk. Én azonban kiugrottam az ágyból, valósággal önkívületben, és kijelentettem, hogy én is vagyok olyan bátor legény, mint ő, én sem vagyok hajlandó ágyban kushadni, és éppúgy készen állok bármi kalandra, vad mulatságra, mint maga Augustus Barnard.
   Nem is vesztegettük az időt, hanem felöltöztünk és lesiettünk a hajómhoz. A málladozó régi rakpartnál állt kikötve, Pankey és Társa fatelepe mellett, és olyan vadul táncolt a hullámokon, hogy az oldalával szinte a parton máglyába rakott rönköket döngette. Augustus beugrott a hajómba és kimerte, mivel csaknem félig volt vízzel. Ezután kibontottuk az orrvitorlát, felhúztuk a fővitorlát, és merészen nekivágtunk a tengernek.
   Mint már említettem, élénk délnyugati szél fújt. Tiszta és igen hideg éjszakánk volt. Augustus a kormányrúdhoz ült, én pedig az árboc tövébe, a kabin tetejére. Hatalmas iramban száguldottunk a teljes némaságban, mivel egyikünk sem szólt egyetlen szót sem azóta, hogy eloldottuk magunkat a rakparttól. Hamarosan megtörtem a csendet: megkérdeztem társamat, merre szándékszik kormányozni a hajót, és véleménye szerint körülbelül mikor érünk haza. Nem felelt rögtön, csak tovább fütyörészett, aztán kurtán odavágta: - Én kifutok a nyílt tengerre, ha nem tetszik, elmehetsz haza. - Reápillantottam, és láttam, hogy a magára kényszerített közöny valójában zaklatottságot takar. Tisztán láttam Augustust a hold fényében; arca a márványnál is haloványabb volt, keze pedig annyira reszketett, hogy alig bírta markolni a kormányrudat. Mindebből megértettem, hogy valami nincsen rendjén, és nagy riadalom fogott el. Akkoriban magam még csak igen keveset konyítottam a vitorlázáshoz, következésképp mindenestül társam tengerészeti tudományától függött az életünk. Időközben a szél is váratlanul megerősödött, mi pedig egyre kijjebb jártunk a vízen, azaz a szárazföld is egyre kevésbé óvott a heves széllökésektől, én azonban még ekkor is röstellettem volna bármi jelét adni riadalmamnak, s ezért csaknem félóra hosszat eltökélt hallgatásba burkolóztam. Akkor azonban már nem állhattam meg tovább, és megmondtam Augustusnak, hogy vissza kellene fordulnunk. Akárcsak az előbb, most is beletelt majdnem egy kerek perc, mire válaszolt vagy egyáltalán tudomásul vette szavaimat. - Idővel - felelte nagy sokára -, idővel, ráérünk arra még. - Számítottam rá, hogy efféle választ fog adni, ám volt valami a hanghordozásában, ami leírhatatlan rettegéssel töltött el. Ekkor ismét alaposan szemügyre vettem társamat. Ajka elkékült, térde összeverődött, s szinte már alig állt a lábán. - Augustus! Az ég szerelmére! - kiáltottam rá most már valóban ijedten. - Mi bajod? Mi történt veled? Mit akarsz csinálni? - Baj! - dadogta, láthatóan meglepetten, de keze ugyanakkor már el is eresztette a kormányrudat, ő maga pedig elterült a hajó fenekén. - Baj! Hát mi volna... megyünk... hazafelé... hát n-n-nem látod? - Csak ekkor hasított belém a teljes igazság. Ott termettem mellette és felsegítettem. Barátom részeg volt - az eszméletlenségig -, nem tudott se ülni, se állni, azt sem tudta, mi történik vele. Szeme üvegesen meredt maga elé; s mikor a rám törő kétségbeesésben elengedtem, zsákként dőlt vissza a fenékvízbe, amelyből felemeltem. Nyilvánvaló volt, hogy jóval többet ivott az este folyamán, semmint sejtettem, s lefekvés utáni viselkedését is épp az ittassággal járó felfokozott lelkiállapot magyarázza - minek következtében gyakran előfordul, hogy az áldozat, akárcsak az elmebeteg, képes tökéletesen utánozni a józan esze tökéletes birtokában lévő ember viselkedésének külső jegyeit. A hideg éjszakai levegő azonban megtette a hatását: gyorsan lehűtötte szeszektől fűtött energiáit, az pedig még siettette is a katasztrófát, hogy megzavart érzékeivel nyilván aligha volt képes felismerni a helyzetében rejlő veszélyeket. Végül önkívületbe esett, és nem remélhettem, hogy egyhamar észhez tér.
   Elképzelni alig lehetséges, milyen páni rémület kerített hatalmába. A bor gőze akkor már elpárolgott fejemből, s oly riadt és tanácstalan lettem, mintha sose italoztam volna. Tudva tudtam, hogy magam nem birkózom meg kis hajóm irányításával, s azt is, hogy a vad szél meg a nagy erejű apály a pusztulás felé sodor bennünket. Látni való volt, hogy vihar készülődik mögöttünk; nem volt a fedélzeten élelem, és még iránytűnk sem volt, azt viszont tudtam, hogy ha tovább tartjuk irányunkat, mire megvirrad, a partot is elveszítjük szemünk elől. Ilyen s ehhez hasonló, nem kevésbé rémisztő gondolatok kergették egymást fejemben olyan szédítő iramban, hogy néhány pillanatra szinte megbénítottak s megfosztottak a cselekvés képességétől. Hajónk eközben száguldva rohant a vízen, mindkét vitorla kibontva feszült a szélben, a hajó orra a tarajokat túrta. Csoda, hogy fel nem borultunk, hiszen Augustus, mint már említettem, elengedte a kormányrudat, nekem meg izgatottságomban eszembe se jutott, hogy magam ragadjam kézbe. Szerencsénkre azonban a hajó jól állta a szelet, s lassan én is visszanyertem lélekjelenlétemet. De a szél egyre erősödött s egyre félelmetesebben tombolt; s valahányszor egy-egy hullámhegy tarajáról alábuktunk, a hátulról ránk zúduló ár valósággal elborította a kis lélekvesztőt. Minden tagom, egész testem azonban már oly dermedt és érzéketlen volt, hogy szinte nem is éreztem a jeges vizet. Végül is a kétségbeesés meghozta az elszántságot is, és a fővitorlához léptem, hogy eloldjam. Amint várható is volt, a szél nyomban elkapta, a hajó orra fölött cibálta, szaggatta az átázott vásznat, mígnem hamarosan árbocostul elsodorta. Ez mentette meg az életemet, legalábbis egyelőre. Most már csak a kis orrvitorlával száguldottam a szélben, így is nemegyszer fenyegető veszedelmek közepette, de az azonnali halál rémétől legalább megmenekültem. Megragadtam a kormányrudat, és mivel úgy láttam, mégiscsak van valami esélyünk a megmenekülésre, immár némileg felszabadultabban lélegeztem. Augustus továbbra is eszméletlenül hevert a hajó fenekén, és mivel félő volt, hogy belefúl a csaknem lábnyi magasan álló fenékvízbe, valahogy ülő helyzetbe támogattam, s nehogy újra feldőljön, dereka köré kötelet hurkoltam, melynek végét a fedélzet egyik gyűrűsszegéhez csomóztam. Miután ekképp elrendeztem a dolgokat, amennyire dúlt lelkiállapotomtól és elgémberedett tagjaimtól telt, lelkem Istennek ajánlottam és eltökéltem magam, hogy amíg erőmből futja, kiállok bármi megpróbáltatást, ami még reám várhat.
   Alighogy erre az elhatározásra jutottam, hirtelen velőtrázó sikoly vagy kiáltás hallatszott, mintha ezer démon torkából szakadt volna fel, s úgy tűnt, körös-körül kis hajóm előtt s fölött betölti a leget. Míg élek, nem feledem, micsoda rémület hasított belém abban a pillanatban. A hajam égnek állt - úgy éreztem, ereimben megalvad a vér - a szívem verése is elakadt, s még körül se pillanthattam, hogy vajon mi lehet e szörnyű hang forrása, már eszméletlen zuhantam a hajó fenekén fekvő társam testére.
   Egy Nantucket felé tartó nagy bálnavadász hajó (a Pingvin) kabinjában tértem magamhoz. Arcok hajoltak fölém, s Augustus, aki sápadt volt, mint a halál, elkékült kezemet dörzsölte nagy igyekezettel. Amikor látták, hogy felnyitom szemem, öröm- s hálakiáltások törtek fel a köröttem állókból, könnyekkel elegyedő nevetés derítette fel a durva arcokat. Hamarosan életben maradásunk titka is megoldódott. A bálnavadász hajó, amely - amennyire csak a viharban tehette - minden vitorláját kibontva, szél ellen Nantucket felé hajózott, s haladási iránya következésképp csaknem pontosan derékszögben metszette a mi irányunkat, elgázolta kis vitorlásunkat. Hiába figyelte több tengerész is a tengert, mire észrevettek minket, az ütközés már elkerülhetetlen volt - az ő figyelmeztető kiáltásaiktól rémültem meg annyira. A hatalmas hajótest olyan könnyedén gázolt keresztül rajtunk, mint utóbb a tengerészek elmesélték, akárcsak mi tettük volna, ha tollpihe akad utunkba; egyetlen pillanatra sem akasztottuk meg haladását, irányától hajszálnyit sem térítettük el. Az áldozatul esett kis hajó fedélzetéről azonban egyetlen hang sem hallatszott; csak valami kis csikordulás vegyült a szél s a víz bömbölésébe, ahogy a törékeny sajka alámerültében egy pillanatra végigkarcolta a bálnavadász hajó tőkéjét; ezen kívül semmi. A kapitány (a New London-i E. T. V. Block) azt hitte, csak valami már hasznavehetetlen s ezért szabadjára eresztett csónakot gázolt el (ne feledjük, hogy árbocunkat elsodorta a szél), következésképp amellett volt, hogy a dologgal mit sem törődve, folytassák útjukat. Szerencsénkre azonban az őrszemül állított tengerészek közül ketten is határozottan állították, hogy láttak valakit kormányrudunknál, és kitartottak amellett, hogy talán még nem reménytelen vállalkozás megmenteni az illető életét. Vita kerekedett, mire Block dühbe gurult és mérgében kijelentette, hogy neki "nem dolga lesni minden tengeren hányódó dióhéjat; ilyen semmiségért nem változtatja meg a hajó irányát; ha pedig volt valaki az elgázolt hajón, csak magára vethet az illető; felőle akár vízbe is fúlhat". Ekkor azonban közbelépett Henderson, az első tiszt, aki a legénységgel egyetemben méltán felháborodott ezen a szívtelen beszéden. Látván, hogy a legénység is vele tart, nem sokat teketóriázott, hanem kerek perec megmondta a kapitánynak: akasztófára való gazembernek tartja és megtagadja a parancsai teljesítését, még ha felkötik is érte, amint a szárazföldre teszi a lábát. Félretolta Blockot (aki elsápadt, de választ nem adott, csak hallgatott), megragadta a kormányt, és határozott hangon kiadta a parancsot: - fordulás! -, az emberek azon nyomban a helyükön termettek, és a hajó hibátlanul végrehajtotta a manővert. Csaknem öt perc beletelt, amíg mindez lezajlott, és mindenki úgy gondolta, a lehetetlenséggel határos, hogy még bárkit is kimenthessenek a habokból - feltéve, hogy egyáltalán volt valaki az elgázolt hajó fedélzetén. Mindazonáltal, amint az olvasó már tudja, Augustus és jómagam, mindketten megmenekültünk; megmenekülésünket pedig a szerencse két oly hihetetlen fordulatának köszönhettük, amit istenfélő és bölcs emberek a Gondviselés beavatkozásának szoktak tulajdonítani.
   Még széllel szemben volt a hajó, de az első tiszt már lebocsáttatta a csónakot, és azzal a két emberrel, akik felszólamlottak a kapitánynál, hogy láttak engem a kettészelt sajka kormányánál, maga benne is termett. Épp hogy eleveztek a hajó árnyékából (a hold továbbra is fényesen ragyogott az égen), amikor az nagy ívben szélbe fordult, Henderson pedig felugrott ültéből és teli torokkal fölkiáltotta a tengerészeknek, hogy visszafelé haladjanak. Egyebet nem mondott, csak ezt hajtogatta türelmetlenül: - Vissza! Vissza! - Az emberek igyekeztek végrehajtani a parancsot, csakhogy időközben a hajó megfordult, szél alá került és egyre inkább nekilendült, noha mindenki a fedélzeten volt, és mindent elkövettek, hogy bevonják a vitorlákat. Az első tiszt ezalatt a nyilvánvaló veszedelem ellenére is megragadta a horgonyláncot, amint a csónakból elérhette. Ekkor ismét nagyot lódult a hajó, a jobb oldala szinte a tőkéig kiemelkedett a hullámokból, miáltal nyomban érthetővé vált az első tiszt izgatottsága. A hajó sima, fénylő oldalára (a Pingvint vörösréz lemezzel borították) egy emberi test simult érthetetlen mód s a hajótest hánykolódásával egy ütemben hevesen neki-nekiverődött a rézlemezeknek. Többször is hiába kísérleteztek, csónakuk szétzúzódását is kockáztatva, míg végre, mikor újra kiemelkedett a hajó oldala, sikerült kiszabadítaniuk veszedelmes helyzetemből; a hajótestre simuló emberi alak ugyanis én voltam. Az történt, hogy a palánkot tartó szögek egyike kilazult, átfúrta a rézborítást, és amikor a hajó áthaladt fölöttem, én fennakadtam rajta. Átfúrva durva szövésű, zöld zekém gallérját s a jobb fülem alatt behatolva, beakadt két nyaki izom közé. A hajón nyomban ágyba dugtak - noha úgy látszott, már nemigen van bennem élet. Orvos nem volt a fedélzeten. A kapitány azonban különös gonddal ápolt - gondolom azért, hogy ekképp jóvátegye legénysége előtt korábbi felháborító viselkedését.
   Henderson ezalatt újra csónakba szállt, pedig a szél közben már orkánná fokozódott. Alig egy-két perc múlva rá is bukkant kis hajónk roncsaira, egyik embere pedig segélykiáltásokat vélt hallani a süvöltő szélben. Ez arra késztette a rettenthetetlen tengerészeket, hogy több mint félóra hosszat kitartóan folytassák a keresést, noha Block kapitány ekkor már többször is sürgető jelet adott nekik a visszatérésre, és csónakjuk is oly törékeny kis alkotmány volt, hogy minden perc azonnali s halálos veszedelemmel fenyegette őket. S valóban, alig is érthető, hogyhogy nem süllyedt el kis sajkájuk már az első pillanatban. A kis csónak azonban eleve bálnavadász hajó számára készült, s ezért, mint azóta már jó okkal hiszem, valószínűleg légkamrái voltak, akárcsak a walesi partokon használatos mentőcsónakok némelyikének.
   Mivel a keresés hasztalannak bizonyult, elhatározták, hogy visszatérnek a hajóra. Ám alighogy ezt eldöntötték, elhaló kiáltást hallottak, s valamely sötét tárgy suhant el a csónak mellett nagy sebességgel. Nyomába eredtek és hamarosan utol is érték. Kiderült, hogy az Ariel kabinjának teteje volt az, s mellette ott küzdött a hullámokkal Augustus, láthatólag immár ereje végső megfeszítésével. Megragadták és akkor látták, hogy kötél fűzi a vízben hányódó roncshoz. Amint az olvasó bizonyára még emlékszik, magam kerítettem a dereka köré ezt a kötelet, hogy végét egy gyűrűhöz erősítve, ülő helyzetben rögzítsem eszméletlen barátomat, akinek végül is ez mentette meg az életét. Az Ariel könnyű ácsolatú kis vitorlás volt, s elsüllyedvén természetesen darabjaira tört; a kabin tetejét, mint az várható is volt, a bezúduló víz ereje leszakította, s így (bizonyára egyéb törmelékkel egyetemben) hamar a felszínre emelkedhetett, magával vonszolva Augustust is, aki ekképpen megmenekült a vízbefúlás szörnyű halálnemétől.
   A Pingvin fedélzetén több mint egy óra belételt, amíg be tudott számolni kilétéről s értelmesen előadta, miféle baleset érte kis hajónkat. Végül lassan magához tért, és hosszan beszélt arról, mit élt át a vízben. Eszméletlenségéből arra ocsúdott, hogy a víz alatt van, hihetetlen sebességgel pörög maga körül, és kötél tekeredik a nyakára szorosan, három-négyszeresen. Ezután rögtön azt érezte, hogy valami erő felfelé rántja, majd feje kemény tárgyba ütközött, amitől ő ismét visszazuhant az eszméletlenségbe. Amikor legközelebb magához tért, már sokkal tisztább öntudatra ébredt, bár gondolatai még akkor is ködösek és zavarosak voltak. Annak azonban most már tudatában volt, hogy baleset történt, ő a vízbe zuhant, ám szája legalább a víz fölött van, s többé-kevésbé akadálytalanul lélegzik. A kabin teteje akkor valószínűleg száguldva repült a vízen; maga után vonszolva a hanyatt fekvő Augustust. Nyilvánvaló volt, hogy ha ezt a helyzetét tartani tudja, vízbe fúlnia szinte lehetetlenség. De egy hullám még fel is lódította az úszó kabintetőre; itt próbált hát barátom megkapaszkodni, s időnként segítségért kiáltott. Ám röviddel azelőtt, hogy Mr. Henderson reá talált, kimerültségében már kénytelen volt lazítani szorításán, aminek következtében lesodródott a roncsról s magában már fel is hagyott minden reménnyel. A hullámok között küzdve az életéért Augustusnak sejtelme sem volt róla, hogyan kerülhetett a vízbe, nem emlékezett sem az Ariel-re, sem a reménytelen helyzetéhez vezető előzményekre. Egész valóját hatalmába kerítette a rettegés és a kétségbeesés. Amikor pedig végül kihúzták a vízből, nyomban elhagyta minden lelki ereje, s mint már mondottam, egy óra is belételt, míg valahára fel tudta fogni a történteket. Engem jószerével már a halálból hoztak vissza (miután három és fél óra hosszat minden egyéb módszer sikertelen volt) forró olajba mártott flanelldarabokkal dörzsölve testem, mely eljárást egyébként Augustus javasolta. Nyaksebem, bár látszatra igen súlyos volt, valójában nem sok gondot okozott, s hamar fel is épültem belőle.
   A Pingvin, megküzdve az orkánnal, melyhez fogható erejűt nemigen tapasztaltak még a nantucketi partoknál, reggel kilenc óra tájt futott be a kikötőbe. Mi Augustusszal még épp idejében értünk Mr. Barnard házába, hogy megjelenjünk a reggelinél, amely az esti mulatság miatt aznap szerencsére kissé későbbre tolódott. Azt hiszem, az asztal körül ülők annyira el voltak foglalva a maguk kialvatlanságával, hogy a mi kimerültségünk nem is igen tűnhetett fel nekik - noha persze, ha valaki alaposabban szemügyre vesz bennünket, állapotunk aligha maradt volna titok. Az iskolás fiúk azonban általában nagy mesterei a színlelésnek, s bizton hiszem, hogy egy sem akadt nantucketi barátaim között, aki csak gyanította is volna, hogy az a szörnyű történet, amit a tengerészek városszerte meséltek, miszerint a viharban elgázoltak valami bárkát, s legalább harminc-negyven szerencsétlen a vízbe fúlt, valójában rólunk s az Ariel-ről szól. Mi magunk azóta is gyakran emlegetjük az esetet - de még ma is mindenkor beléreszketünk. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával Augustus őszintén megvallotta, hogy azóta sem érzett soha életében olyan dermesztő rémületet és tehetetlenséget, mint amikor kis hajónk fedélzetén egyszer csak rádöbbent ittassága mértékére s érezte, hogy mindinkább az elfogyasztott szesz hatása alá kerül.


Második fejezet


   Akit rokon- vagy ellenszenv vezérel, a legegyszerűbb tényekből sem képes biztonsággal levonni a legtermészetesebb következtetést sem. Azt hihetnők, hogy efféle katasztrófa, mint aminőt az imént elbeszéltem, alaposan lehűtötte a tengerészélet iránti kezdődő szenvedélyemet. Ámde épp ellenkezőleg történt; soha még oly heves vágyat a tengerészélettel együtt járó zord kalandok iránt nem éreztem, mint egy héttel csodálatos megmenekülésünk után. E rövid időszak bőségesen elegendőnek bizonyult arra, hogy kitörölje emlékezetemből az árnyakat, ám annál élénkebb színekben vetítse elém az eset kellemesen izgalmas pillanatait, könnyen végzetessé válható hajótörésünk festői vonásait. Egyre több időt töltöttem Augustusszal és egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattam őt. Értett hozzá, mint kell úgy előadni tengeri kalandjairól szóló történeteit (melyeknek nagyobbik része, mai hitem szerint, merő kitalálás volt), hogy a magamfajta könnyen lelkesedő fiatalemberre, kinek képzelete is elevenen fel-felizzó, jóllehet kissé homályló volt, a lehető legnagyobb hatást tegyék. Az a legkülönösebb, hogy minél borzasztóbbnak festette a tengerész életét, minél többet beszélt a reá váró szörnyű szenvedésekről és megpróbáltatásokról, én csak annál hevesebben vágytam tengerre szállni. Az általa festett kép napos oldala csak kevésbé keltette fel rokonszenvemet. Képzelgéseimben hajótöréseket, éhezést láttam; halált s barbár bennszülötteket, kik foglyul ejtenek; láttam magam, amint áthatolhatatlan s ismeretlen vizek közepén magányos, fekete sziklaszirten töltöm könnyek s bánat között hátralevő életem. Mint utóbb megtudtam, az ily látomások s vágyképek - hiszen valósággal vágyakozva gondoltam minderre - általánosak egy bizonyos igen népes emberfajta, a mélakórban szenvedők között; az idő tájt azonban, melyről most beszélek, látomásaimat a reám váró s általam mintegy kötelességszerűen beteljesítendő sors előrevetülő képeinek tekintettem. Augustus hatása átjárta egész lelkemet. Valószínűnek tartom, hogy meghitt együttléteink következményeképp bizonyos mértékig kettőnk jelleme is szinte felcserélődött.
   Körülbelül másfél évvel az Ariel elsüllyedése után történt, hogy a Lloyd és Vredenburgh cég (amely tudtommal valamiképp a liverpooli Enderby cég érdekeltsége) hozzálátott, hogy alaposan kijavíttassa és bálnavadászatra felszerelje a Grampus nevű briget[2]. Ócska bárka volt már a Grampus, s látni való volt, hogy hiába is tesznek meg minden lehetőt kijavítására a hajóácsok, immár aligha lesz belőle újra tengerbíró jármű. Nem is igen tudom, miért esett épp a Grampus-ra a választás, hiszen a cégnek voltak más és jobb hajói is - mindenesetre így történt. Kapitányul Mr. Barnardot nevezték ki, és elhatároztatott, hogy Augustus is elkíséri apját az útra. Amíg a hajó felkészítése folyt, Augustus sűrűn ösztökélt, hogy ragadjam meg ezt a kiváló alkalmat vágyaim kielégítésére. Fogékony hallgatóságra talált bennem - ám a dolgot mégsem lehetett ilyen egyszerűen nyélbe ütni. Apámnál nem találtam nyílt ellenállásra, anyám ellenben sírógörcsöt kapott a terv puszta említésére is; nagyapám pedig, aki után szép örökség várt rám, megesküdött, hogy kitagad, ha csak felhozom is még egyszer a dolgot. E nehézségek azonban nemhogy elkedvetlenítettek volna, csak olajat öntöttek a tűzre. Eltökéltem, hogy mindennel dacolva vízre szállok; s miután Augustust is beavattam elhatározásomba, hozzáláttunk elképzelésem megvalósításának előkészületeihez. Én időközben óvakodtam attól, hogy akár csak említsem is rokonaim előtt a bálnavadászatot, s színleg tanulmányaimba merültem, úgy hogy mindenki azt hitte, letettem a tervről. Azóta többször is átgondoltam viselkedésemet, s mondhatom, utólag igen helytelenítem. Csak az tehetett képessé ennyi s ily hosszas színlelésre - amely minden szavam s cselekedetem áthatotta - s e színlelés lelki terhének elviselésére, hogy hevesen izzó várakozással tekintettem a képzeletben oly gyakran átélt és sóvárogva vágyott tengeri út beteljesedése elé.
   Tervem álcázása végett az előkészületek javát természetesen Augustusra kellett bíznom, aki viszont ideje nagyobbik részét a fedélzeten töltötte, mivel apja őt bízta meg bizonyos, a tiszti szállásban s a raktárban folyó munkálatok felügyeletével. Esténként azonban mindig találkoztunk, és újra meg újra megtárgyaltuk reményeinket. Már csaknem egy hónap eltelt, ám nekünk még semmiféle kivihető tervet nem sikerült kieszelnünk, mígnem Augustus végre közölte velem, hogy már tudja, mit kell tenni, s ő már mindent át is gondolt. Volt egy rokonom New Bedfordban, bizonyos Mr. Ross, aki olykor két-három hétre is vendégül látott. A Grampus indulását 1827 június közepére tűzték ki, s Augustus azt találta ki, hogy egy-két nappal ezen időpont előtt kapjon apám levelet Mr. Rosstól, amelyben, mint máskor is, meghív, töltsek két-három hetet náluk, New Bedfordban, Roberttel és Emmettel (az ő két fiával). Augustus magára vállalta, hogy megszerkeszti a levelet és a kézbesítéséről is gondoskodik. Én erre a levélre majd elindulok mindenki hite szerint New Bedfordba, ám valójában barátomat fogom felkeresni, aki ekkorra keres nekem valami jó búvóhelyet a Grampus fedélzetén. Megnyugtatott, hogy búvóhelyem kellőleg kényelmes lesz néhány napi tartózkodásra, ami alatt semmiképp sem szabad mutatkoznom. Mikor a hajó már eléggé kint jár a nyílt tengeren ahhoz, hogy a visszafordulás gondolata fel se merülhessen, elfoglalhatom helyem a kényelmes kajütben: apja pedig majd jót nevet a sikerült csínyen. Útközben pedig épp elég hajóval fogunk találkozni, melyekkel levelet küldhetek haza, hogy megnyugtassam szüleimet.
   Végre eljött június közepe, és tervünk megérett a megvalósításra. A levél megíródott, apám kézhez is kapta, én pedig egy hétfő reggelen elhagytam szüleim házát, hogy mint mindenki hitte, felszálljak a New Bedford-i postahajóra. Én azonban ehelyett egyenesen Augustushoz tartottam, aki egy utcasarkon várakozott reám. Eredeti elképzelésünk szerint alkonyatig meg kellett volna húznom magam valahol, s csak a sötétség leple alatt felszöknöm a fedélzetre, aznap reggel azonban sűrű köd telepedett a városra, ami a kezünkre játszott, s ezért úgy döntöttünk, nem vesztegetjük bujkálással az időt. Lementünk a kikötőbe, Augustus elöl, én mögötte, vastag tengerészköpenybe burkolózva, amit Augustus hozott magával, nehogy valaki véletlenül rám ismerjen. Ámde alig hogy befordultunk a második sarkon, néhány lépéssel Mr. Edmund kútja után, ki más toppan elém, mint idős nagyapám, Mr. Peterson, s egyenest az arcomba mered. - A mindenségit, Gordon - szólalt meg hosszas hallgatás után -, miféle ócska gúnya ez rajtad? - Uram! - feleltem, igyekezve meglepetést és sértettséget színlelni, amennyire csak e szorongatott pillanatban lélekjelenlétemtől kitelt, és a lehető leggorombább hangon ezt mondtam: - Asszem, uraságod téved; mert először is engemet nem Gordonnak hínak, másodjára pedig vegye tudomásul, nem tűröm, hogy akárki vén csirkefogó ócsárolja az ünneplő kabátomat! - Alig tudtam megállni kacagás nélkül, annyira elképedt a tisztes öregúr a meghökkentő goromba letorkolástól. Megtántorodott, egy-két lépést hátrahőkölt, előbb elsápadt, majd elvörösödött, előkapta szemüvegét, majd lekapta az orráról és végül esernyőjét a magasba emelve rám rontott. Ám mintha csak hirtelen eszébe ötlött volna valami, megtorpant, sarkon fordult és egész testében reszketve elsántikált, dühösen dörmögve maga elé: - Persze... az új szemüveg... azt hittem, Gordon az... micsoda pimasz... a semmirekellő matróza...
   Minthogy ekképp kis híján rajtavesztettünk, most már óvatosabban folytattuk utunkat, és meg is érkeztünk biztonságban célunkhoz. Alig egy-két ember volt a fedélzeten, s ezek is a hajó orrán voltak elfoglalva: az előfelépítmény hullámvetőjén kopácsoltak valamit. Barnard kapitányról tudtuk, hogy a Lloyd és Vredenburgh cég irodájában tárgyal késő estig, tőle tehát nem kellett tartanunk. Elsőnek Augustus ment fel a fedélzetre, én pedig kisvártatva követtem. Szerencsére mindketten észrevétlenek maradtunk. Egyenest a tiszti szállásra tartottunk, ahol egy teremtett lelket sem találtunk. Mondhatni fényűzően felszerelt helyiségek voltak - ami bálnavadász hajón elég nagy ritkaság. Bekukkantottunk a négy díszes kabinba, melyek mindegyikében széles és kényelmes ágyak álltak. Egy nagy kályhán is megakadt a szemem, és feltűnt, hogy milyen értékes szőnyegek borítják a padlót. A helyiségek hét láb magasak voltak, azaz akárki kiegyenesedhetett bennük, s általában véve is mindent sokkal tágasabbnak és tetszetősebbnek találtam, mint vártam. Augustus azonban nem hagyott bámészkodni, hanem sürgetett, hogy mielőbb foglaljam el búvóhelyemet. A maga kabinjába vezetett, amely a hajó jobb oldalán volt, s egy rekeszfallal határos. Beléptünk, s ő becsukta mögöttünk az ajtót, majd a reteszt is rátolta. Körülnéztem, és megállapítottam, hogy ennél kedvesebb kis kamrát még soha nem láttam. Mintegy tíz láb hosszú volt, s csak egyetlen ágy állott benne, széles és kényelmes, amint már említettem. A kajütnek a rekeszfal felé eső oldalán még egy asztal s egy szék számára is volt hely, sőt még egy könyvespolc is elfért, rajta könyvek is, jórészt útleírások. Sok egyéb apró berendezési tárgy tette még lakályosabbá a kajütöt, közülük most csak azt a szekrényforma hűtőládikát említem, melyre Augustus külön is felhívta a figyelmemet, megmutogatván a benne tartott különféle csemegéket és finom italokat.
   Ezután öklével megnyomogatta a szőnyeg egy bizonyos pontját, abban a kis sarokban, amit az imént említettem, és tudtomra adta, hogy ott kis "ajtót" fűrészelt a padlóba, majd a pallókat gondosan visszaillesztette a helyükre. Ahogy öklével megnyomta, az elfűrészelt palló ellenkező oldala kissé megemelkedett, épp annyira, hogy ujjával alányúlhatott. Ezen mód feltárta a kis ajtót (melyet fölülről a rászögezett szőnyeg fedett), és kiderült, hogy a nyílás a hátsó hajóraktárba vezet. Foszforos gyújtóval lángra lobbantott egy gyertyaszálat, majd lámpásba helyezte és lebocsátkozott a nyílásba, engem is felszólítva, hogy kövessem. Így is tettem, minekutána Augustus a kis rejtekajtó aljába vert szög segítségével helyére húzta a padló kifűrészelt pallóit, miáltal a kabin szőnyege is természetesen a helyére került, tökéletesen elfedve a nyílás minden nyomát.
   A lámpás oly halovány fényt vetett, hogy csak a legnagyobb nehézséggel sikerült eltapogatóznom a raktár útvesztőjében, ahol egyszeriben találtam magam. Szemem azonban lassan-lassan hozzászokott a homályhoz, és barátom kabátja szárnyába kapaszkodva, immár könnyebben haladtam előre. Augustus szűk és alacsony járatokon, tekervényes úton, néhol kúszva, egy vasveretes ládához vezetett, aminőben akkoriban a finomabb cserépárut volt szokás szállítani. A láda csaknem négy láb magas volt, és hat láb hosszú, ám igen keskeny. Két nagy, üres olajoshordó állott a tetején, azokon pedig tömérdek szalma hevert; a halom egészen a mennyezetig ért. A ládát minden irányban szorosan a mennyezetig tornyosuló torlasz vette körül, amely egymásra dobált hajófelszerelési tárgyakból és különféle ládákból, kosarakból, hordókból és bálákból állt, úgy hogy szinte a csodával volt határos, hogy egyáltalán megtaláltuk a ládához vezető utat. Utóbb megtudtam, hogy Augustus szándékosan hordta ebbe a raktárba a sok kacatot, ekképp készítve számomra tökéletes búvóhelyet; a munkában csak egyetlen segítőtársa volt, egy olyan munkás személyében, aki nem tartozott a hajó legénységéhez.
   Barátom ezután megmutatta, hogy a láda egyik vége nyitható. Félre is tolta, és feltárult előttem a láda belseje. Álmélkodva láttam, hogy az alját az egyik kabinból származó derékalj borítja, s ezenkívül is fel van szerelve minden lehető kényelemmel, ami ily szűk helyen csak elképzelhető, mely mindazonáltal eléggé tágas volt ahhoz, hogy akár ülve, akár teljes hosszamban kinyúlva kényelmesen elhelyezkedhessem. Egyebek között néhány könyv, toll, tinta, papiros várt, három pokróc, egy nagy korsó víz, kis láda tengerészkétszersült, három-négy hosszú bolognai kolbász, egy hatalmas sonka, sült birkacomb és hat üveg bor meg szíverősítő. Nyomban birtokba is vettem pöttömnyi lakosztályom, s mondhatom, nagyobb megelégedéssel, mint amilyet bárki fejedelem érezhet új palotájába lépve. Augustus ezután megmutatta, hogyan nyílik-csukódik a láda oldala, majd lámpását a padlóra helyezve egy ott heverő zsinórra irányította a figyelmemet. Ez a zsinór, magyarázta, a rakomány útvesztőjén átkígyózva rejtekhelyemtől egy szögig vezet, amely közvetlenül az ő kajütjébe vezető rejtekajtó alatt áll ki a raktár padlójából. E kötél segítségével az ő irányítása nélkül is könnyen kitalálhatok az útvesztőből, ha valamely váratlan körülmény ezt szükségessé tenné. Így szólván elbúcsúzott, nálam hagyva a lámpást, hozzá jó néhány gyertyaszálat és foszforos gyújtót, s megígérte, valahányszor csak a felfedeztetés veszélye nélkül megteheti, fel fog keresni zugomban. Ez június tizenhetedikén történt.
   Három napot és három éjjelt töltöttem már (amennyire megítélhettem az idő múlását) rejtekhelyemen; ezalatt csak kétszer mozdultam ki ládámból, hogy felegyenesedve kinyújtóztassam tagjaimat a láda bejáratával szemben álló két üres rekesz közötti kicsiny helyen. Mindez idő alatt színét sem láttam Augustusnak; ez azonban csöppet sem aggasztott, hiszen tudtam, hogy minden órában várható már a brig indulása, s a nagy nyüzsgésben nyilván nemigen adódhat alkalmas pillanat a látogatásra. Végül nagy sokára hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd becsukódik, s Augustus halk hangon engem szólít, hogy jól vagyok-e, és nincs-e valamire szükségem. - Semmire - feleltem -, jobban már nem is lehetnék; mikor indulunk? - Alig félóra múlva - felelte. - Azért jöttem, hogy ezt tudassam veled, meg aggódtam is, hogy nem nyugtalankodsz-e távolmaradásom miatt. Most néhány napig nem tudok majd lejönni; talán három-négy nap is beletelik. A fedélzeten egyébként minden rendben. Majd ha felmentem és becsuktam magam után az ajtót, mássz végig a zsineg mentén a szögig. Találsz majd ott egy órát; biztosan jó hasznát veszed, hiszen itt a sötétben másképp nem követheted az idő múlását. Fogadok, hogy már most sem tudod, mióta vagy itt eltemetve; még csak harmadik napja; ma huszadika van. Odavinném neked az órát magam, de máris félek, hogy keresni kezdenek, hová tűntem. - Azzal eltávozott.
   Körülbelül félórával a távozása után határozottan éreztem, hogy mozgásba lendül a hajótest, és sok szerencsét kívántam magamnak az útra. Vagyis elégedetten nyugtáztam magamban az indulást, és elhatároztam, hogy nemigen töröm a fejem, hanem nyugodtan kivárom az események folyását, amíg ládámat felcserélhetem a tágasabb, bár semmiképp sem kényelmesebb kabinra. Addig is azonban első dolgom volt elmenni az óráért. Égve hagytam a gyertyát és megindultam tapogatózva a sötétben a zsinór mentén, követve minden tekervényét, s nemegyszer tapasztaltam, hogy hosszú, fáradságos kúszás után is csak néhány lépésnyire kerültem el attól a helytől, ahonnan a vargabetű kiindult. Végül azonban elérkeztem a szöghöz, meg is találtam az órát, amelyért a hosszú utat megtettem, majd sikeresen visszatapogatóztam zugomhoz. Ezután szemügyre vettem, milyen könyvekkel látott el gondos barátom. Lewis és Clarke útleírását választottam ki olvasásra, amelyben a Columbia torkolatához tett expedíciójukról számolnak be. Ennek lapozgatásával töltöttem az időt, amíg el nem álmosodtam, mire gondosan eloltottam a gyertyát és hamarosan mély álomba merültem.
   Amikor felébredtem, furcsán kába volt a fejem, és beletelt némi idő, míg nagy nehezen emlékezetembe idéztem helyzetemet. Aztán lassan minden az eszembe jutott. Fényt lobbantottam, és megnéztem hány óra, a szerkezet azonban lejárt, s én következésképp semmi mód meg nem állapíthattam, hogy milyen hosszan aludtam. Tagjaim mindenesetre jócskán elzsibbadtak, s kénytelen voltam kiállani nyújtózkodni, hogy újra meginduljon bennük a vérkeringés. Nyomban mardosó éhség lepett meg, és erről eszembe jutott a birkacomb, amelyből már elalvás előtt is falatoztam és igen kitűnőnek találtam. Annál nagyobb volt elképedésem, amikor elővettem, és azt láttam, hogy már valósággal oszlásnak indult. Ez a körülmény fölöttébb nyugtalanná tett; s felidézve az ébredéskor érzett kábulatot is, arra a következtetésre jutottam, hogy módfelett hosszú időt tölthettem álomba merülten. Valószínűleg a raktár fülledt s dohos levegőjének is része lehetett ebben, és az is elképzelhetőnek tetszett, hogy ez a rossz levegő még igen súlyos következmények előidézője lesz. Kínzó fejfájás gyötört; úgy éreztem, alig kapok levegőt; elmémet komor gondolatok nyomasztották. Arra azonban mégsem tudtam elszánni magam, hogy a barátom kajütjébe vezető ajtó felnyitásával vagy bármi egyéb mód felhívjam magamra a figyelmet, ezért csak felhúztam az órát és igyekeztem elcsitítani aggodalmamat.
   Eltelt a következő huszonnégy óra, de senki sem keresett fel, s én magamban már a legrútabb gondatlansággal vádoltam Augustust. Legfőképpen az aggasztott, hogy ivóvizem mintegy félpintnyire apadt, engem pedig hatalmas szomjúság gyötört, mivel a megromlott birkasült helyett éhségemben a kolbászra vetettem rá magam és jócskán falatoztam belőle. Nyugtalanságomban már olvasni sem tudtam, a könyvek nem kötöttek le. Időközben ismét elálmosodtam, de küzdöttem ellene, mert reszketve gondoltam arra, hogy talán itt, a hajófenék zárt légterében is olyasféle káros gázoknak lehetek kitéve, mint aminők a faszén égésekor keletkeznek. A hajótest hánykolódásából megállapítottam, hogy már jócskán kint járunk a nyílt tengeren, valami szüntelen, tompán suhogó hang pedig, amelyet mintha irdatlan távolságból hallottam volna, azt tudatta velem, hogy odakinn valószínűleg nem mindennapi erejű vihar tombol. Nem leltem magyarázatát, hogy miért nem keres már fel Augustus. Hiszen bizonyára elég nagy távolságot megtettünk már ahhoz, hogy felmehessek a fedélzetre. Baleset érhette - de ugyan mi olyan történhetett volna vele, ami megakadályozza abban, hogy kiszabadítson börtönömből, hacsak életét nem vesztette vagy vízbe nem esett, mely gondolat azonban természetesen csöppet sem szolgált megnyugvásomra. Elképzelhető volt, hogy szembe kapjuk a szelet és azért még most is a nantucketi partok közelében lavírozunk. Ezt a magyarázatot azonban kénytelen voltam elvetni, hiszen ez esetben bizonyára sűrűn irányt változtattunk volna, márpedig a hajótest mindvégig bal felé dőlt, azaz a szelet indulásunk óta jobbról kaptuk. S azonkívül, ha valóban továbbra is a sziget szomszédságában hajózunk, ugyan mi akadályozhatta volna meg Augustust abban, hogy lejöjjön hozzám és tudósítson erről a körülményről? Ekképp töprengtem magányomban nem sok jóval biztató helyzetemben, s arra az elhatározásra jutottam, hogy még huszonnégy óráig várok, de ha ezalatt sem érkezik senki felmentésemre, elhatolok a rejtekajtóhoz és tanácskozom a barátommal, de mindenképp szívok egy kis friss levegőt a résen át és kajütjéből kiegészítem vízkészletemet. Miközben ily gondolatok foglalkoztattak, újra elnyomott az álom, azaz jobban mondva visszahullottam előbbi kábulatomba minden erőfeszítésem ellenére, hogy ébren maradjak. Szörnyű, lidérces álmok gyötörtek. Álmomban átéltem minden elképzelhető kínt, szenvedést és rettenetet. Egyebek között ádáz pofájú vad démonok fojtogattak hatalmas vánkosokkal. Óriáskígyók tartottak gyilkos ölelésben, miközben rémisztőn csillogó szemüket mereven reám szegezték. Aztán végtelen, elhagyatott pusztaság tárult fel előttem. Égig érő, hatalmas fatörzsek sorakoztak, ameddig a szem ellátott, szürkén és lombtalan. Gyökereiket messzire húzódó mocsárba mélyesztették, melynek szörnyű vize feketén s mozdulatlan csillogott alant. És e különös fák szinte emberi mód hadonásztak csontváz karjaikkal, halálos kínban, kétségbeesett sikolyokkal könyörögve irgalomért a néma vizeknek. Aztán változott a kép, és én mezítelen s egymagam álltam a Szahara izzó homokján. Lábamnál vad oroszlán kushadt. Hirtelen felnyitotta villogó szemét és reám emelte pillantását. Aztán mintegy görcsbe rándulva talpra ugrott és rám vicsorította szörnyű fogait. A következő pillanatban mennydörgéshez hasonló bömbölés szakadt fel vérvörös torkából, s én e hangra összecsuklottam. Ekkor végre a rémülettől fulladozva felocsúdtam kábulatomból, de öntudatomat csak részben nyertem vissza. Iszonyodva láttam, hogy álmom valóság volt. De legalább ismét birtokában voltam érzékeimnek. Hatalmas szörnyeteg mancsai nehezedtek mellkasomra - a fülemben dohogott forró lihegése -, borzalmas fogai fehéren villogtak rám a homályból.
   Ha ezer élet függ is egyetlen szavamtól vagy mozdulatomtól, akkor sem tudtam volna kiejteni egyetlen szócskát sem, képtelen lettem volna megmoccantani egyetlen porcikámat is. A fenevad, bármi lett légyen is, egyelőre mozdulatlan maradt, s úgy tűnt, nem fenyeget közvetlen veszedelem - ekképp feküdtem alatta tehetetlen, s úgy hittem, közeleg a vég. Éreztem, rohamosan elhagy minden testi és lelki erőm - egyszóval azt hittem, menten meghalok, mégpedig pusztán a félelemtől. A fejem szédült - a gyomrom émelygett - a szemem káprázott - már a rám meredő tüzes szemgolyókat is csak ködösen láttam. Erőm végső megfeszítésével halk fohászt rebegtem Istenhez és megadtam magam sorsomnak. Hangom azonban, úgy látszik, felébresztette a fenevad szunnyadó haragját. Teljes hosszában rám vetette magát; de mekkora volt csodálkozásom, amidőn az állat halk, elnyújtott nyüszítéssel mohón, öröme és szeretete végletes jeleit adva nyaldosni kezdte kezemet és arcomat! Értetlen meredtem magam elé, a meglepetéstől zavarodottan - de hogy is ne ismertem volna fel újfundlandi ebem, Tigris jellegzetes nyüszítését s szeretetének különös, de oly megszokott jeleit! Ő volt a fenevad, Tigris. Hirtelen vér tolult fejembe - szinte beleszédültem, ahogy visszatért belém az élet és rám tört a boldogság, hogy megmenekültem. Sietve feltápászkodtam derékaljamról és forrón megöleltem hű barátomat és kísérőmet. A keblemet oly hosszan nyomasztó érzelmek szenvedélyesen patakzó könnyekben fakadtak fel belőlem.
   Akárcsak előzőleg, most is kábán s kusza öntudattal ébredtem. Hosszú időbe telt, amíg gondolataim ismét elrendeződtek, és lassan képes voltam felfogni helyzetem, minek utána fokról fokra emlékeim is megelevenedtek. Tigris felbukkanására azonban hiába kerestem magyarázatot; ezer eshetőséget is végiggondoltam, de végül kénytelen voltam beérni az örömteli ténnyel, hogy velem van, megosztja komor magányomat, és kedveskedésével vigasztal. Az emberek általában szeretik kutyájukat, én azonban a szokásosnál is jobban vonzódtam Tigrishez; és nem is hiszem, hogy állat valaha jobban rászolgált volna gazdája szeretetére. Hét esztendeig volt elválaszthatatlan társam, és számtalan esetben adta tanújelét mindazon nemes tulajdonságoknak, melyek miatt az ember szereti a kutyát. Egy elvetemült kis nantucketi utcagyerek keze közül mentettem ki még kölyökkorában, aki nyakára kötelet hurkolva már épp a vízpartra vezette Tigrist; a felnőtt állat három évvel utóbb azzal szolgálta meg tettemet, hogy megmentett egy útonálló lecsapó furkósbotjától.
   Megkerestem az órát s fülemhez tartva megállapítottam, hogy szerkezete ismét lejárt; ez azonban most már egyáltalában nem lepett meg, mivel különös állapotomból arra következtettem, hogy ismét hosszú időt aludtam át; ám hogy valójában meddig hevertem kábulatban, azt természetesen nem tudtam. Arcom lázasan tüzelt, szomjúságom immár elviselhetetlen volt. Körültapogatóztam ládámban, hogy megkeressem maradék vízkészletemet, mivel koromsötét vett körül, ugyanis gyertyaszálam tövig égett, a foszforos gyújtó dobozkája pedig nem akadt a kezembe. Mikor végre kitapogattam a korsót, üresen találtam - semmi kétség, Tigris lefetyelte fel, miután felfalta a birkacomb maradványait, hiszen a tisztára rágott csont ott hevert ládám bejáratánál. A romlott húst könnyen nélkülöztem, a víztelenség gondolatára azonban megint elfogott a csüggedés. Már alig volt bennem erő, a legkisebb mozdulat is olyan erőkifejtésre késztetett, hogy utána egész testemben reszkettem. Amúgy is súlyos gondjaimat tetézendő, a hajó is hevesen hánykolódott, minek következtében a ládám tetején elhelyezett üres olajoshordók minden pillanatban legurulással fenyegettek, márpedig ha ez bekövetkezik, végképp eltorlaszolták volna előlem a ki- s bejáratot. Mindezek felett pedig még a tengeribetegség is elővett. E sokféle körülmény összejátszása arra késztetett, hogy vállalva bármi veszedelmet, elhatoljak a rejtekajtóhoz és megpróbáljak segítséget kérni, amíg erre még egyáltalában képes vagyok. Ezt eltökélvén, hozzáláttam, hogy tapogatózva gyertyát és gyújtót keressek. Ez utóbbira hamar rátaláltam, az előbbi azonban semmiképp sem akadt a kezembe (holott jól emlékeztem, hová helyeztem a kis köteget), így hát egyelőre abbahagytam a keresést és ráparancsoltam Tigrisre, hogy maradjon fekve, magam pedig újfent nekivágtam az ajtóhoz vezető útnak.
   Útközben egyre nyilvánvalóbbá lett, mennyire elerőtlenedtem. Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam előrehaladni, négykézláb kúsztam, s nemegyszer előfordult, hogy tagjaimból hirtelen minden erő kiszállt, s én arcra rogytam; ilyenkor percekig hevertem a padlón szinte önkívületi állapotban. Lassan mégiscsak sikerült előrevonszolnom magam, miközben minden percben attól rettegtem, hogy elveszítem eszméletemet, mely esetben itt, az egymásra dobált limlom dzsungeljének útvesztőjében nem is számíthattam másra, mint biztos halálra. Aztán amikor megint összeszedtem minden erőmet, hogy előbbre taszítsam magam, homlokom egy vasalt láda sarkába vertem. Szerencsére csak elkábultam néhány percre, de miután magamhoz tértem, kétségbeesve láttam, hogy a láda eltorlaszolja utamat; nyilván a hajó heves hánykolódása vetette oda. A legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam hüvelyknyit sem arrébb mozdítani, olyannyira beszorult a körülötte hányódó egyéb ládák és hajófelszerelés közé. Bármily gyenge voltam is tehát, nem maradt más választásom, mint új utat keresni, s egyben lemondani a zsinórról, mely idáig vezetett, vagy átmászni az akadályon s a túloldalán folytatni az utat. Az előbbi eshetőség annyi nehézséggel és veszedelemmel fenyegetett, hogy csak borzongva lehetett reá gondolnom. Mostani testi és lelki kimerültségemben óhatatlanul eltévednék és nyomorúságos végre jutnék a hajófenék komor s viszolyogtató labirintusában. Ezért hát tétovázás nélkül amellett döntöttem, hogy ismét összeszedem maradék erőmet s elszántságomat, hogy megpróbáljak átmászni az utamat elrekesztő ládán.
   Midőn evégett fölegyenesedtem, borzadva láttam, hogy a feladat még annál is nagyobb, mint amilyennek szorongva képzeltem. A szűk ösvény mindkét oldalán valóságos fal emelkedett különféle súlyos fölszerelési tárgyakból, melyek egyetlen rossz mozdulatomra könnyen a fejemre zuhanhattak; vagy ha éppenséggel sikerülne is élve kikerülnöm az omlás alól, visszavezető utamon bizonyára legalább oly áthághatatlan akadályként emelkedne elém, mint most a láda az ellenkező irányban. A láda egyébként magas és igen esetlen formájú volt, és sehol rajta lábamnak kapaszkodót nem találtam. Nyújtózkodva is hiába próbáltam elérni a tetejét, remélvén, hogy majd felhúzódzkodhatom, ámbár erőm ehhez aligha lett volna elegendő, és azt hiszem, jobb is, hogy ezzel a próbálkozásommal kudarcot vallottam. Végül is egy újabb kétségbeesett kísérletem alkalmával, hogy félretoljam utamból a ládát, egyszerre azt éreztem, hogy felém eső oldala megreszket. Izgatottan kaptam oda, és nagy örömömre megállapítottam, hogy az egyik szélesebb deszkát alig valami tartja a helyén. Zsebkésemmel, amely szerencsére velem volt, hosszú és kitartó munkával sikerült kifeszítenem; majd az így keletkezett nyíláson átbújtam és elmondhatatlan boldogságomra azt tapasztaltam, hogy szabad előttem az út vagyis hogy az álló láda teteje hiányzik, ugyanis, mint most megállapítottam, az aljával fordult felém. További utamat különösebb nehézség nélkül tettem meg, míg a zsineg mentén haladva meg nem érkeztem a padlóba vert szöghöz. Dobogó szívvel ismét felegyenesedtem s megpróbáltam óvatosan felnyomni a kabin padlójába vágott ajtót. Kissé nehezebben engedett, mint gondoltam, ezért ismét próbálkoztam, ezúttal már kissé határozottabban, de továbbra is attól szorongva, hogy esetleg nem Augustust, hanem valaki mást találok a kajütben. Az ajtó azonban, legnagyobb megdöbbenésemre, nem engedett. Ez kissé nyugtalanná tett, hiszen jól emlékeztem, hogy azelőtt épphogy csak hozzá kellett érni, máris készségesen nyílt. Most már mindenre elszántan nyomtam - az ajtó azonban meg sem moccant; minden erőmmel nekiveselkedtem -, de erre sem engedett; mérgesen, dühödten, elkeseredetten nyomtam - az ajtó azonban dacolt erőfeszítésemmel; meg sem moccant, amiből nyilvánvaló volt, hogy vagy felfedezték a rejteklejárót és gondosan beszögezték, vagy pedig valamely hatalmas súlyt hengerítettek fölébe, aminek elmozdítása meghaladta erőmet.
   Elborzadtam e felfedezésre és végtelen csüggedés vett rajtam erőt. Hiába törtem a fejem, semmi valószerű magyarázatát nem leltem annak, ki és miért zárhatott elevenen e sírkamrába. Akkori állapotomban nem is voltam képes összefüggően gondolkodni, s a földre roskadva átadtam magam az agyamat elöntő komor képzelgésnek, melynek során elvonultak előttem a reám váró végzet, a szomjhalál, az éhhalál, a fulladás és az elevenen eltemettetés rémképei. Végül azonban mégis visszanyertem valamelyest lélekjelenlétemet. Föltápászkodtam és kitapogattam a rejtekajtó szélét, majd figyelmesen megvizsgáltam, nem szűrődik-e le a hasadékon valami fény barátom kabinjából; vizsgálódásom azonban eredménytelen maradt. Ezután azzal kísérleteztem, hogy késem pengéjét a résbe illesztettem és megpróbáltam felnyomni, ám egyhamar valami kemény tárgyba ütköztem. Végighúzva rajta a kés hegyét, megállapítottam, hogy tömör vasból van, s mivel felülete furcsán hullámosnak bizonyult, arra következtettem, hogy alighanem horgonyláncba ütköztem. Ezek után nem volt mit tennem, mint visszatapogatózni ládámhoz, hogy megadjam magam szomorú sorsomnak vagy szökési tervek kieszelésével csitítsam zaklatott lelkemet. Nyomban el is indultam visszafelé és számtalan akadály leküzdése árán megérkeztem zugomba. Ahogy kimerülten derékaljamra rogytam, Tigris termett mellettem, teljes hosszában elnyúlva oldalamon, mintha vigasztalni akarna kedveskedésével vagy éppenséggel lelket önteni belém, hogy képes legyek elviselni súlyos helyzetemet.
   Különös viselkedésével végül is sikerült magára vonnia figyelmemet. Percekig nyalogatta arcom s kezem, majd ezzel hirtelen felhagyva, halk nyüszítést hallatott. Amikor pedig kinyújtottam kezem, hogy megsimogassam, minden alkalommal hanyatt fekve találtam. Miután ez többször is megismétlődött, furcsállani kezdtem a dolgot, ám megmagyarázni nem tudtam. Minthogy úgy vettem észre, kedvetlen és letört, arra gondoltam, hogy bizonyára megsebesülhetett; de hiába tapogattam végig mind a négy mancsát, semmiféle sérülésnek nem találtam rajta nyomát. Ezután arra gondoltam, hogy talán éhes, s egy sonkadarabot vetettem neki, amit nyomban fel is falt - utána azonban folytatta különös viselkedését. Ekkor az jutott eszembe, hogy akárcsak engem, nyilván őt is a szomjúság kínozza, és már csaknem meg is nyugodtam ebben, amikor felötlött bennem, hogy eddigelé még csak a mancsait vizsgáltam meg, holott talán a fején vagy teste valamely más részén sérült meg. Fejét is óvatosan végigtapogattam, de ott sem találtam sebet. Mikor azonban kezem végighúztam a hátán, megéreztem, hogy szőre egy helyütt felmered, mi több, a szőr mintegy csíkban egész teste körül fel van borzolva. Félresimítva a szőrt egy zsineget találtam, melyet ujjammal követve, kiderült, hogy a hasa alatt folytatódik, sőt az eb egész testét körülveszi. Amikor pedig tüzetesebben is vizsgálat alá vettem a zsineget, papírdarab akadt a kezembe, amit mindjárt levélnek gondoltam, s melyet a rajta átfűzött zsineg az állat mellső bal lábának hajlatában rögzített.


Harmadik fejezet


   Rögtön arra gondoltam, csak Augustus akarhatott üzenni ily mód, hogy tudósítson a helyzet állásáról, mivel ő maga valami számomra ismeretlen körülmény folytán nem tudott a terv szerint kiszabadítani tömlöcömből. Az izgatottságtól reszkető kézzel nyomban újra nekiálltam, hogy megkeressem gyújtómat s a gyertyát. Homályosan még emlékeztem rá, hogy elalvás előtt gondosan eltettem tűzi szerszámaimat; s mielőtt legutóbb a rejtekajtóhoz vonszoltam magam, még tudtam is, hogy hová. Most azonban hiába gyötörtem az agyamat, és hiába töltöttem el kerek egy órát a kereséssel, minden fáradságos igyekezetem meddő maradt; soha még ily tantaluszi kínjait a szorongó s zaklatott léleknek! Amint így tapogatóztam a sötétben, fejemmel ládám bejárata felé fordulva, egyszer csak halvány derengés ötlött szemembe a fartőke irányából. Meghökkentett e fordulat, s mindjárt el is indultam a fény felé, annál is inkább, mivel úgy tűnt, forrása csupán néhány lábnyira lehet tőlem. Alig tehettem meg azonban néhány lépést, szem elől veszítettem a derengő fénypontot, és hogy újra megleljem, kénytelen voltam visszatapogatózni ládám fala mentén kiindulási helyemre, s ott felvenni eredeti testhelyzetemet. Óvatosan jobbra-balra forgatva fejemet kitapasztaltam, hogy ha lassan, meggondoltan lépegetve indulok el, s más irányba, mint az elébb, akkor sikerül közelebb férkőznöm a fényforráshoz, anélkül, hogy elveszíteném a szemem elől. Csakhamar oda is értem (számtalan szűk átjárón nyomakodva keresztül), és megállapíthattam, hogy a derengést tulajdon gyújtóim foszfora árasztja; ott hevertek a pálcikák egy oldalára fordított üres hordóban. Épp azon töprengtem már, vajon hogyan kerülhettek ide, amikor két-három darab, nyilvánvalóan kutyafog rágta gyertya akadt a kezembe. Ebből nyomban le is vontam a következtetést, hogy Tigris, úgy látszik, elfogyasztotta egész gyertyakészletemet, amire azonnal el is fogott a kétségbeesés, hogy immár soha nem is fogom elolvasni Augustus üzenetét. A viaszszálak morzsái annyira elvegyültek a hordó alján felgyülemlett szeméttel, hogy hamar letettem összekapirgálásukról. A foszfort azonban, amelyből szintén csak néhány szemernyi maradt meg, összeszedegettem, amennyire tudtam, és újabb nehézségek árán visszaverekedtem magam zsákmányommal a ládához, ahol kutyám hűségesen várakozott reám.
   Tanácstalan voltam, hogy most mitévő legyek. A hajófenékben olyan sötét volt, hogy az orromig sem láttam. Még a kis papírszelet fehérségét is alig tudtam kivenni, s azt is csak úgy, ha oldalvást tartva néztem, mikor is, mint megállapítottam, valamelyest jobban látszott. Elképzelhető hát, micsoda mélységes homály uralkodott börtönömben; ily körülmények között barátom üzenete, ha ugyan valóban üzenet állt, s az ő üzenete, azon a kis papírdarabon, bizony még súlyosbította is helyzetemet azáltal, hogy oktalanul zaklatta az addig átélt izgalmaktól amúgy is dúlt s megviselt elmémet. Lázasan dolgozó agyamban a legképtelenebb gondolatok is megfordultak, miként gyújthatnék világosságot; csak kusza, mákonyos álomban juthatnak eszébe az embernek efféle ötletek, s bódulatában sorra azt is képzeli mindegyikről, ésszerű s kivihető, hogy már a következő pillanatban mindjárt elvesse, mint ostoba agyrémet, aszerint, ahogyan hol a józanság, hol meg a zaklatott képzelet felvillanása tölti be agyvelejét. Végül mégis támadt olyan ötletem, mely megvalósíthatónak tetszett, méghozzá olyannyira, hogy csodálkoznom kellett, miért is nem jutott már korábban eszembe ez a kézenfekvő gondolat. Egy könyv táblájára simítottam a papírdarabot s a hordó aljáról összeszedegetett foszforszemcséket egyenként reá helyeztem. Aztán tenyeremmel gyorsan és egyenletesen dörzsölni kezdtem. Nyomban tiszta, fénylő világosság öntötte el a papír felszínét; s ha állt volna rajta bárminő írás, bizonyára semmi nehézséget nem okozott volna elolvasnom. A papíron azonban egy szó nem sok, annyi sem volt - csak a sivár, csüggesztő fehérség nézett vissza rám; a foszfor derengő fénye néhány pillanat múlva elhalt, és vele halt lelkemnek minden reménysége.
   Már nemegyszer említettem, hogy elmém akkor már valósággal a téboly szélén tántorgott. Nem kétséges, hogy ezenközben voltak józan pillanataim is, ám csak ritkán. Ne feledjük, hogy ekkor immár bizonyára napok óta egy bálnavadászhajó fülledt rakterének bűzhödt, szinte miazmás levegőjét lélegeztem be és hosszabb ideje ivóvízzel is szűkösen voltam ellátva. Sőt, tizennégy-tizenöt órája már egyáltalán nem jutottam vízhez - és ugyanannyi idő óta nem is aludtam. Eközben pedig éppenséggel szomjúságot keltő sós húskészítmények képezték legfőbb, sőt amióta a birkasült megromlott, egyetlen táplálékomat, kivéve a kétszersültet, ennek azonban nem sok hasznát láttam, hiszen olyan száraz és kemény volt, hogy dagadt és kiszáradt torkomon egyetlen falatot sem tudtam belőle leerőltetni. Ráadásul magas láz is gyötört, és émelyegtem. E körülmények együttvéve elegendő magyarázattal szolgálnak, miért kellett nyomorú és csüggedt órák hosszú sorának eltelnie, míg végre felötlött bennem, hogy hiszen a papírszeletnek még csupán az egyik oldalát vizsgáltam meg. Meg sem kísérlem leírni, micsoda düh rohant meg (hisz talán még soha életemben nem éreztem ilyen haragot), amikor rádöbbentem, milyen égbekiáltó mulasztást követtem el. Az elkövetett hiba önmagában még nem lett volna helyrehozhatatlan, ha ostobaságom és lobbanékony természetem nem változtatja azzá - csalódottságomban ugyanis, hogy semmi írást nem leltem a papíron, gyerekes dühvel darabokra szaggattam s egyetlen mozdulattal elszórtam, és hogy hová, merre, azt lehetetlenség volt megmondani.
   Az ezzel a felismeréssel rám szakadt gondok legsúlyosabbikától azonban Tigris okossága megszabadított. Hosszas keresgélés után ugyanis mégiscsak ráakadtam a széttépett papír egy szeletkéjére, ezt mindjárt az eb orra alá dugtam és megpróbáltam megértetni vele, hogy azt várom tőle, hozza ide hozzám a többit is. Legnagyobb elképedésemre (mivel én tulajdonképpen nem idomítottam be egyikére sem azon feladatoknak, amelyek kitűnő elvégzéséről fajtája oly híres), Tigris láthatólag azonnal felfogta, mit kívánok tőle, és néhány percnyi keresgéléssel, szimatolással rá is akadt egy jókora papírszeletre. Odahozta hozzám a leletet, majd megállt előttem és orrát a kezemhez dörzsölte, várta, hogy megdicsérjem. Meg is simogattam a fejét, mire azonnal folytatta a keresést. Ezúttal csak percek múlva tért vissza, ám amikor végül is megjött, megint egy nagyobbacska papírdarabot hozott a szájában, amivel ki is egészült a széttépett levél, minthogy, úgy látszik, dühömben is csak háromfelé szakítottam. A foszfor maradék szemcséit szerencsére már könnyen megtaláltam - hiszen egyik-másik még ekkor is bocsátott ki valami halvány derengést. Eddigi viszontagságaimból már megtanultam, hogy nem szabad elhamarkodottan cselekednem, azért most már hosszan fontolgattam, mitévő legyek. Igen valószínűnek tetszett, hogy a papírszelet másik oldalán, amit az elébb nem vizsgáltam meg, valóban áll valami üzenet a számomra - csakhogy melyik lehet a másik oldala? A darabok összeillesztésével még nem lettem okosabb, habár afelől legalább így már bizonyos lehettem, hogy a szöveg (ha egyáltalában létezik) a papírnak egyazon oldalán helyezkedik el, és szavai is a helyes sorrendben követik egymást. Nekem azonban mindenekelőtt azt kellett kétséget kizáróan meghatároznom, a papírnak melyik oldalán olvasható az üzenet, mivel ha tévednék, harmadik kísérletre maradék foszforom már bizonyosan nem lenne elegendő. Kiteregettem hát a papírszeleteket egy könyv hátára, akárcsak az elébb, és néhány percig gondosan mérlegeltem a kérdést. Végül is arra gondoltam, hogy a papír írásos oldalának felülete alighanem egyenetlenebb, mint a másik, s hogy kellőképp érzékeny tapintással ez az egyenetlenség talán érzékelhető is lehet. Elhatároztam, hogy kísérletet teszek, és óvatosan végighúztam ujjamat a papírdarabok felém eső oldalán - semmit sem éreztem azonban, s ezért megfordítottam a szeletkéket, melyeket ezután újra összeillesztettem és kisimítgattam a könyvön. Újra óvatosan végigvezettem rajta mutatóujjamat és ekkor arra lettem figyelmes, hogy ujjaim nyomán végtelenül halovány, mégis jól érzékelhető sugárzás árad a papírról. Azonnal tudtam, hogy ez csakis az előző alkalommal a papírra hintett foszfor megtapadt apró szemerkéitől származhat. Nyilvánvaló volt tehát, hogy az írás, ha csakugyan létezik, csak a papír másik, most leborított oldalán lehet. Megint megfordítgattam hát a papírdarabokat és munkához láttam, ugyanolyan módszerrel, mint az elébb. Bedörzsöltem a foszfort s ettől, akárcsak az elébb, nyomban fény áradt a papír felől - csak épp ezúttal határozottan ott álltak előttem a nagy ákombákomokkal rótt, vörös tintás írás sorai. Akárminő fényt bocsátott is ki azonban a foszfor, ez csak villanásnyi ideig tartott. Ha azonban nem lettem volna annyira izgatott, ez az idő is elegendő lett volna arra, hogy elolvassam mind a három mondatot - azt ugyanis megállapítottam, hogy az üzenet három mondatból áll. Izgatottságomban azonban, hogy egyszerre faljam fel eszemmel az egész szöveget, végül is csak az utolsó szavakat sikerült elolvasnom: "... vérrel - ne mutatkozz, mert az életed függ tőle."
   Ha az üzenet egész szövegét sikerül elolvasnom, és teljes egészében tudomásomra jut az intelem, amit barátom ekképp kívánt eljuttatni hozzám, bizonyára tizedannyira sem rémiszt meg a tartalma, még ha a legrémesebb katasztrófáról tudósít is, mint ez a töredékes figyelmeztetés, amely a belőle sugárzó meghatározhatatlan borzalommal elmondhatatlanul feldúlta lelkemet. "Vér" - épp e szó állt ott, mely időtlen idők óta oly terhes minden rejtelemmel, kínnal s borzalommal; gondolhatni, mily fokozott jelentőséggel bírt most szememben, összefüggéseiből kiragadottan, lemeztelenítve, az előtte álló szavak nélkül, melyek megvilágíthatták volna pontos értelmét; börtönöm áthatolhatatlan homályában milyen súlyosan, mily borzongató kondulással hullott alá e két szótag - "vérrel" - dúlt lelkem legbensőbb zugolyába.
   Augustusnak bizonyára jó oka van rá, hogy azt kívánja tőlem, továbbra se jöjjek elő rejtekhelyemről, de megvallom, kielégítő magyarázatát nem leltem, hiába gondoltam végig ezer és egy feltevést. Közvetlen azután, hogy legutóbb megint megjártam a rejtekajtóhoz vezető utat, s épp azelőtt, hogy Tigris különös viselkedésével magára vonta figyelmemet, már eltökéltem, hogy lesz, ami lesz, nem tűrök tovább, hanem kiáltozással tudtára adom a fedélzeten tartózkodóknak, hogy itt vagyok, vagy ha nem hallanák meg a hangomat, akkor késemmel átvágom magam az alsó fedélzet szintjére. Félig-meddig bizonyosra vettem, hogy végső soron a két terv valamelyikét siker fogja koronázni, s ettől valamelyest bizakodásom is visszatért (amire egyébiránt semmi okom nem volt), és így ismét volt erőm elviselni helyzetem gyötrelmeit. Az a néhány szó azonban, amit sikerült elolvasnom az üzenetből, most megfosztott e végső elkeseredésemben kiagyalt lehetőségtől, s ezúttal első ízben mindenestül átéreztem sorsom kilátástalanságát. Kétségbeesetten levetettem magam derékaljamra s körülbelül másfél napig hevertem szinte önkívületben, amelyből csak olykor-olykor ocsúdtam fel s akkor is csupán pillanatokra.
   Végül nagy nehezen mégiscsak magamhoz tértem és ismét hozzáláttam, hogy átgondoljam helyzetemet, számba vegyem a reám leselkedő borzalmakat. Éppenséggel elképzelhetőnek tartottam, hogy még huszonnégy óra hosszat kibírjam víz nélkül - ennél tovább azonban semmiképp. A börtönömben töltött első napokon könnyelműen kortyolgattam a szíverősítőkből, melyekkel Augustus ellátott, de persze csak a lázamat korbácsolták magasabbra, szomjamat azonban nem enyhítették. Készletem immár egyetlen palackra csappant s ez is valamiféle erős barackpárlat volt, amelytől felfordult a gyomrom. A kolbász az utolsó falatig elfogyott; a sonkából csak egy kis bőrke maradt; a kétszersültet pedig, néhány morzsa híján, felfalta Tigris. S mintha mindez még nem lett volna elég, a fejem is percről percre jobban fájt, s mindinkább elhatalmasodott rajtam az a különös kábulat, amely akkor telepedett rám, amikor először nyomott el az álom. Néhány órája már levegőt is alig kaptam, és minden lélegzetvételnél görcsösen megrázkódott a mellkasom, ami további aggodalomra adott okot. Ezeken kívül is volt azonban még okom a nyugtalanságra, sőt valójában csak ez a baljóslatú körülmény késztetett arra, hogy erőmet összeszedve, lerázzam kábulatomat. Az ok kutyám viselkedése volt.
   Viselkedésének megváltozására akkor lettem figyelmes, amikor másodszor is megpróbáltam fényt gerjeszteni a foszfor dörzsölésével. Tigris fogát vicsorítva, halk, de fenyegető morgással kapott a kezem után, de akkor annyira izgatott voltam, hogy nemigen törődtem vele. Nem sokkal ezután, mint már említettem, levetettem magam derékaljamra és csüggedt bódulatba estem. Kábulatomból különös, sípoló hangra riadtam, s döbbenten fedeztem fel, hogy a hangot Tigris adja ki; szűkölve, lihegve furakodott hozzám, láthatólag izgatottan, és szeme vadul villogott rám a homályban. Rászóltam, mire halk morgással válaszolt, majd elhallgatott. Én nyomban visszazuhantam kábulatomba, amelyből megint csak a kutya ébresztett fel. Ez még kétszer vagy háromszor megismétlődött, míg olyan riadalmat nem keltett bennem érthetetlen viselkedése, hogy kábulatom is elszállt, és magamhoz tértem. Most már ott feküdt ládám bejáratánál, félelmesen, jóllehet halkan morogva, de olyan szörnyűségesen vicsorgatva agyarait, mintha görcsök rángatnák. Nyomban megértettem, hogy kutyám vagy a szomjúságtól vagy a bezártságtól, a hajófenék fülledt levegőjétől megveszett, ám tanácstalan voltam, mitévő legyek. Elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy hű társam megöljem, biztonságom azonban nyilván ezt kívánta. A sötétben is jól láttam reám meredő szemében a gyilkos indulatot és tudtam, csupán percek kérdése lehet, hogy mikor támad rám. Végül már nem bírtam tovább a feszültséget és eltökéltem magam, hogy kimászom ládámból bármi veszedelem árán, s ha nem lesz más választásom, végzek Tigrissel. Ehhez azonban fölötte kellett elmásznom, ő pedig, úgy látszik, megsejtette tervemet - ugyanis fektéből mellső lábaira emelkedett (amit szeme megváltozott magasságából megállapíthattam) és kivicsorította félelmetes fogsora fehérjét, ami a sötétben is jól látszott. Magamhoz vettem a maradék pálinkámat tartalmazó üveget meg a sonka bőrkéjét, felfegyverkeztem a nagy szeletelő késsel, amit Augustustól kaptam, aztán szorosan, amennyire csak lehetett, magam köré tekertem köpenyegem és megtettem az első lépést a láda kijárata felé. Ám alighogy megmozdultam, a kutya hördülve a torkomnak ugrott. Teste egész súlyával a jobb vállamra zuhant, s én a nagy erejű lökéstől balra dőltem, míg a dühödt állatot tovább vitte a lendület. Térdre buktam, s fejem a pokrócok közé fúródott; ez mentett meg második dühödt rohamától, pedig jól éreztem a nyakamat borító takarót cibáló foga nyomását - de szerencsémre, nem tudta átharapni valamennyi réteget. Tehetetlenül hevertem a kutya alatt és tudtam, hogy csupán pillanatok kérdése, mikor bírja le ellenállásomat. A kétségbeesés azonban megsokszorozta erőmet, merészen felálltam, leráztam magamról az állatot és gyorsan fölnyaláboltam a pokrócokat. Hirtelen mozdulattal Tigris fejére vetettem valamennyit, és mire ki tudott volna bontakozni alóluk, én már kívül is voltam a ládán, sőt az ajtaját is sikerült rázárnom a megvadult ebre. Sajnos azonban a dulakodás során elveszítettem a sonka bőrkéjét, és ezzel készleteim egyetlen üveg pálinkára apadtak. Amikor tudatomig hatolt e felismerés, egyszerre olyan eszeveszett düh rohant meg, akár az elkényeztetett gyermeket, ha hasonló helyzetbe kerül, és a palackot ajkamhoz emelve, az utolsó csöppig kiürítettem a tartalmát, majd az üveget mérgemben a földhöz csaptam.
   Épp hogy elült a szilánkokra törő palack csattanásának visszhangja, amikor a fartőke felől egy izgatott, ám elfojtott hang nevemen szólított. Oly váratlanul ért e fordulat s nyomban oly heves érzelmeket szabadított fel kebelemben, hogy válaszolni sem bírtam. Egyszerűen elhagyott a beszéd képessége, s a jeges rémülettől űzve, hogy barátom még végül holtnak hisz és visszafordul, görcsösen tátogva, küszködve fölegyenesedtem a ládám bejáratával szemközt álló két rekesz közötti talpalatnyi szabad térségben. Ekkor ismét moccanást hallottam a rakteret megtöltő lom közül; nem messze tőlem, kissé előrébb lehetett a nesz forrása, ám mindjárt távolodni is kezdett, egyre halkabban hallottam, míg végül egészen elhalt a neszezés. Míg élek, nem feledem, mit éreztem akkor. Elment - drága barátom, társam, egyetlen reménységem - elment - itt hagyott magamra - elment! Elhagy, itt hagy pusztulni nyomorultul, itt kell meghalnom e borzalmas, iszonytató tömlöcben - és egyetlen szó, egyetlen szótag megmenthetné az életemet, de nekem nem jön ki hang a torkomon! A halál kínjait éltem át, de legalább tízezerszeresen. Agyam lázasan lüktetett, és halálra váltan, kimerülten nekizuhantam ládámnak.
   Estemben kiszabadult helyéről az övembe tűzött kés és élesen pendülve a padlóra hullott. A legszebb melódia sem csengett még ily édesen fülemben! Feszülten figyeltem, fülelve, mit tesz Augustus e hangra, hiszen afelől nem kételkedtem, hogy csak ő lehetett az, aki nevemen szólított. De percekig csak a csöndet hallgattam. Aztán ismét felhangzott a hívás: - Arthur! -, bár csak halkan s tétován. A feléledő reménység végre leoldotta nyelvemről a béklyót, és én torkomszakadtából sikoltottam: - Augustus! Ó, Augustus! - Ssss! Az ég szerelmére, csöndesen! - jött a válasz az izgalomtól remegő hangon. - Mindjárt ott leszek, csak átvergődöm a torlaszokon. - Hallgattam, amint egyre közelebb hatolt hozzám, és minden pillanat örökkévalóságnak tűnt. Aztán nagy sokára egy kezet éreztem a vállamon, s hogy Augustus egy üveg vizet tart ajkamhoz. Csak aki volt már a halál torkában, vagy hozzám hasonlóan súlyos körülmények között ismerte meg a szomjúság gyötrelmeit, csak az sejtheti, micsoda elmondhatatlan gyönyörűség volt számomra az a korty víz, minden földi élvezetek legcsodálatosabbika.
   Amikor már valamelyest csillapítottam szomjamat, Augustus a zsebéből három-négy szem hideg főtt burgonyát vett elő, amit én mohón befaltam. Kormozott üvegű lámpást is hozott magával, s én e gyertyaszál halovány fénypászmáiért sem voltam kevésbé hálás neki, mint az ételért s az italért. Ám türelmetlenül vártam, hogy megtudjam, mi volt az oka hosszas távolmaradásának, s így barátom belekezdett, hogy elbeszélje, mi történt fönn a fedélzeten, míg én alant raboskodtam.


Negyedik fejezet


   A brig, mint magam is sejtettem, körülbelül egy órával azután, hogy Augustus lehozta nekem az órát, vitorlát bontott. Ez június huszadikán történt. Emlékeztetőül felidézem, hogy akkor már harmadik napja tartózkodtam a raktérben, miközben fönn a fedélzeten lázas tevékenység folyt, s olyan járás-kelés volt, különösen a kabinok környékén, hogy barátom nem mert meglátogatni, hiszen a rejtekajtó felfedeztetését kockáztatta volna. Amikor végül mégis sikerült lelopóznia hozzám, én megnyugtattam, hogy jobban már nem is lehetnék, s így két napig nem is igen aggódott miattam - mindazonáltal leste az alkalmat, hogy mikor jöhetne le hozzám. Ilyen alkalom azonban csak a negyedik napon adódott. Ezen idő alatt Augustus többször is elszánta már magát, hogy elmondja apjának csínyünket, mivel azonban még nem távolodtak el kellőképp Nantuckettől, s ráadásul Barnard kapitány egyik-másik elejtett megjegyzéséből arra következtetett, hogy apja nyomban könnyen visszafordítja a hajót, ha tudomására jut, hogy felszöktem a fedélzetre, egyelőre inkább hallgatott. Azonkívül alaposan át is gondolta helyzetemet és úgy látta, hogy valószínűleg semmiben sem szenvedek szükséget, illetve ha mégis úgy adódna, nyilván nem fogok habozni, hogy jelezzem neki. Mindent megfontolva tehát, arra az elhatározásra jutott, hogy nem is próbálkozik, amíg olyan alkalom nem kínálkozik a látogatásra, amikor nem kell leleplezéstől tartania. Ilyen alkalom, mint már említettem, csak negyednapra adódott azután, hogy az órát lehozta, amikoris én már hetedik napja tartózkodtam a hajófenékben. Amikor végre leereszkedett a raktérbe, nem hozott magával sem vizet, sem élelmet, mivel úgy gondolta, hogy odahív a rejtekajtóhoz, aztán ő visszamegy a kabinjába és leadogatja nekem az utánpótlást. Aláereszkedvén azonban azt állapította meg, hogy alszom, ugyanis igen hangosan horkoltam. Amennyire sikerült utánaszámolnom, ez csak azután történhetett, hogy az órával visszatértem ládámba, ahol nyomban elaludtam, s ezek szerint több mint három nap, három éjjel aludtam egyvégtében. Azóta részben saját tapasztalataim révén, részben mások közléseiből megismerkedtem az avas cetolaj kipárolgásának bódító hatásával, mely szűk s zárt térségben különösen erős; vagyis ha a raktérre gondolok, mely tömlöcöm volt, s arra, milyen öreg bálnavadász hajó volt a Grampus, nem is annyira azon csodálkozom, hogy milyen hosszú álomba merültem, hanem sokkal inkább azon, hogy egyáltalában felébredtem belőle.
   Augustus először csak halkan szólongatott, be se húzva maga mögött a rejtekajtót - de választ nem kapott. Erre becsukta az ajtót és most már határozottabb hangon szólított, végül pedig valósággal kiáltva - én azonban tovább horkoltam. Augustus tanácstalan volt, mitévő legyen. Időbe telik, amíg a sok limlomon átverekszi magát hozzám, márpedig félő volt, hogy ha hosszasabban távol marad, Barnard kapitány hiányolni fogja, hiszen szolgálatait, melyek az úttal összefüggő iratok rendezéséből és másolásából álltak, pillanatonként igénybe vette. Végül is úgy határozott, hogy egyelőre visszamegy a kabinjába, de amint teheti, ismét lejön hozzám. Könnyű szívvel döntött így, hiszen végtére is látszólag békésen szunnyadtam, s ekképp semmi oka nem volt akár csak gyanakodni is, hogy talán valaminő kényelmetlenségnek lehetek kitéve bezártságom következtében. Alig jutott erre az elhatározásra, amikor egyszer csak szokatlan lármát hallott, mégpedig éppen a kabinok felől. Egykettőre fönn termett hát kajütjében, helyére illesztette a rejtekajtót, és már indult is, hogy kilépjen a folyosóra. Ám ahogy kinyitotta kabinja ajtaját, pisztolylövés tüze villant az arcába, de abban a pillanatban egy lesújtó járgányrúd már földre is terítette.
   Valaki hatalmas erővel a folyosó padlójára nyomta, s egy vasmarok torkon ragadta; így is jól látta azonban, hogy mi történik körülötte. Apja kezén-lábán megkötözve hevert a kabinokhoz levezető lépcsőn, fejjel lefelé, s a homlokán mély sebből vér csorgott. Már nem volt magánál és szemlátomást haldoklott. Ott állt fölötte az első tiszt, és sátáni gúnyvigyorra torzult arccal épp parancsnoka zsebeit forgatta ki, melyekből egy tömött tárcát s egy kronométert emelt ki. A legénység hét tagja (köztük a néger szakács) a kabinokat kutatta át fegyvert keresve, s hamarosan találtak is néhány muskétát és hozzá való muníciót. Augustusszal és Barnard kapitánnyal együtt összesen kilencen tartózkodtak a fedélközben, köztük a legénység legfélelmetesebb külsejű tagjai. Barátom karját hátrakötözték, majd a gazemberek őt is magukkal hurcolva felmentek a fedélzetre. Egyenesen az orrfelépítményben lévő legénységi szálláshoz tartottak, melynek bereteszelt bejárata előtt két zendülő állt őrt, sújtásra emelt szekercével, két másik pedig a hombárszádnál őrködött. Ekkor az első tiszt odalépett a gádorhoz és lekiáltott: - Halljátok, odalenn? föl a fedélzetre, egyesével - de ne mondjam még egyszer -, és pofa be! - Percekbe telt, míg az első ember felbukkant a lépcsőn; az angol születésű hajósinas volt; keservesen zokogva mászott ki a fedélzetre, és porig alázkodva könyörgött az első tisztnek, hogy irgalmazzanak az életének. Válaszul csupán egy szekerce sújtott le a homlokára. A szerencsétlen hangtalanul terült el a fedélzeten, a néger szakács pedig felnyalábolta, akár egy gyermeket és a tengerbe lódította. Odalenn jól hallották a test zuhanását, s ezért immár sem kérésre, sem fenyegetésre nem voltak hajlandók előjönni, mígnem valamelyik zendülő azzal a javaslattal állt elő, hogy ki kell őket füstölni. Erre nagy zűrzavar támadt, s egy pillanatig úgy látszott, sikerül visszafoglalni a hajót. Végül is azonban csak hatuknak sikerült kitörniük a fedélközből, mert a zendülők üggyel-bajjal lezárták a kijáratokat. Ezek hatan szembeszálltak ugyan a túlerővel, de mivel fegyvertelenek voltak, hamar be kellett látniuk helyzetük reménytelenségét, és rövid dulakodás után meg is adták magukat. Az első tiszt mézesmázos szavakkal szólt foglyaihoz, nyilván, hogy a még odalenn lévőket is megadásra serkentse, hiszen szavait a fedélközben is jól hallották. Az eredmény őt igazolta - ravaszságát, nemkülönben ördögi gonoszságát is. Az orrfelépítménybe zárt emberek ugyanis valóban mihamar jelezték, hogy meg akarják adni magukat; a fedélzetre lépőket sorban megkötözték és hanyatt a földre fektették az előbbi hat mellé - s ekképp rövidesen ott hevertek mind a huszonheten, akik nem vettek részt a zendülésben.
   Szörnyű mészárlás vette kezdetét. A megkötözött tengerészeket sorra a korláthoz hurcolták, ahol már várt rájuk a szakács, és szekercéje egyetlen csapásával a halálba küldte a szerencsétleneket, hogy aztán tetemüket a többiek a tengerbe vessék. Huszonketten vesztek már ekképp, és Augustus is felkészült a halálra, hiszen minden pillanatban reá kerülhetett a sor. Ekkor azonban a gazemberek vagy belefáradtak az öldöklésbe, vagy talán valamelyest maguk is megundorodtak véres művüktől, mert négy utolsó foglyuknak s velük a barátomnak is, aki szintén ott hevert megkötözve a fedélzeten, egyelőre haladékot adtak; az első tiszt lement a raktárba rumért, majd az egész gyilkos horda napszálltáig tartó részeg tivornyába merült. Hosszú vita kezdődött közöttük, mi legyen az életben hagyott foglyok sorsa, akik alig négylépésnyire hevertek a vitatkozóktól, és ekképp maguk is minden szót hallottak. A zendülők némelyikére csillapítóan hathatott az ital, ugyanis többen is kiálltak amellett, hogy szabadon kell őket bocsátani, azzal a feltétellel, hogy maguk is csatlakoznak a zendüléshez és annak remélt hasznából is kiveszik a részüket. A szakács azonban (aki maga volt az ördög, és a szavának láthatólag legalább akkora súlya volt a zendülők között, mint annak, amit az első tiszt mondott, ha ugyan nem még annál is több) hallani sem akart ilyesmiről, és a vita során többször is felkelt, hogy a hajó korlátjához lépve bevégezze, amit elkezdett. Szerencsére azonban annyira ittas volt, hogy a mérsékeltebbeknek, közöttük egy Dirk Peters nevezetű tengerésznek, nem esett nehezére visszatartani. Ez a Dirk Peters egy upsaroka indián asszony fia volt; az upsaroka törzs, mint tudjuk, a Fekete Hegyek természettől alkotott erődjében él, nem messze a Missouri eredetétől. Peters apja, ha jól tudom, prémkereskedő volt, de mindenesetre valami köze volt a Lewis folyó menti kereskedelmi állomáshoz. Egyébként Dirk Petersnél iszonytatóbb és félelmetesebb külsejű emberrel sem addig, sem azóta nem találkoztam. Alacsony volt, alig négy láb, nyolc hüvelyk magas, e törpe testhez azonban herkulesi végtagok csatlakoztak. Kiváltképp a keze volt olyan széles és vaskos, hogy szinte már el is veszítette emberi jellegzetességeit. Karja pedig, akárcsak a lába, görbe volt, méghozzá merőben meghökkentő mód, és ráadásul mintha nem hajlott volna. Nemkülönben torz volt óriási feje is, melynek tetején különös horpadás húzódott végig (akárcsak a legtöbb néger fején), s melyen egyetlen szál haj sem nőtt. Ez utóbbi tökéletlenségét leplezendő, mely egyébiránt nem életkorának következménye volt, rendszerint parókát viselt, de e célra beérte akárminő szőrrel borított holmival - alkalmasint kutyabőrrel vagy egy darabka szürkemedve-irhával is. A kérdéses időben épp medvebőrt viselt vendéghaj gyanánt, ami jócskán hozzájárult, hogy természettől is éppen eléggé vad, jellegzetes upsaroka arcvonásai egyenesen félelmetesek legyenek. Szája olyan széles volt, hogy valósággal a füléig ért, ajka viszont keskeny, s akárcsak egyéb testrészei, szintén híján volt minden természetes képlékenységnek, miáltal bárminő indulatok dúlták is, arcának uralkodó kifejezése sohasem változott. Ezen uralkodó arckifejezés mibenlétéről fogalmat alkothatunk, ha elgondoljuk, hogy Peters keskeny ajka soha, s még részben sem födte el szokatlanul hosszú és előremeredő fogait. Aki csak futó pillantást vetett erre az emberre, azt hihette, fergeteges kacagás rázkódtatja, ámde aki második pillantásra is méltatta, nyomban felismerte a hátborzongató valót, hogy ha ezen arckifejezés csakugyan vidámságról árulkodik, akkor csakis valamely alvilági démon vidámságát hirdetheti. E különös lényről számtalan adoma keringett a nantucketi tengerjáró népek körében. Valamennyi történet arról szólt, micsoda hatalmas erőkifejtésre képes Peters, ha valami felizgatja, s némelyik adomát hallgatva alapos gyanú ébredt az emberben a félvér elméje épségét illetőleg is. A Grampus fedélzetén azonban, legalábbis a zendülés idején, Peters többnyire nevetség tárgya volt a legénység körében. Azért időztem ily hosszan személyénél, mert bármily félelmetes volt is megjelenése, végül mégis ő lett a sors eszköze Augustus életének megoltalmazására, és még sokszor fogom említeni a nevét történetem során, melynek előrehaladtával - jegyzem meg közbevetőleg -, egyre több olyan eset és körülmény is említésre kerül, ami kívül esik az általános emberi tapasztalat körén, s ekképp a hihetőség határain is, olyannyira, hogy aligha remélhetem, hogy olvasóim hitelt adnak elbeszélésemnek, mégis folytatom azon biztos tudatban, hogy legfontosabb és talán leghihetetlenebb állításaimat az idő és a tudomány előrehaladása előbb vagy utóbb kétségkívül igazolni fogja.
   Hosszas tanakodás és heves szóváltás után végre úgy határoztak, hogy a foglyokat Augustus kivételével (akinek a személyéhez Peters ragaszkodott, mondván - tréfálkozva -, hogy épp jó lesz neki "íródeáknak") a hajó egyik kisebbfajta bálnavadász csónakjában vízre bocsátják, aztán sorsukra hagyják. Ekkor az első tiszt felkelt, hogy lemenjen megnézni, él-e még Barnard kapitány, akit - mint bizonyára emlékszik még rá az olvasó - ott hagytak heverni a fedélközi folyosón. Kisvártatva ketten jöttek vissza a fedélzetre - a kapitány halálsápadtan, valamelyest azonban magához térve sebéből. Alig érthető, szinte suttogó hangon szólt az emberekhez, kérve őket, ne hagyják őt sorsára a nyílt tengeren, hanem térjenek vissza kötelességükhöz, mely esetben - ígérte - partra teszi őket bárhol, ahol kívánják, és nem fogja őket átadni az igazságszolgáltatásnak. Pusztába kiáltott szó volt. A gazemberek közül kettő megragadta kezénél-lábánál a sebesült kapitányt, és a korláton átlódítva az időközben lebocsátott csónakba hajította. Ezután eloldozták a fedélzeten megkötözve heverő négy embert és rájuk parancsoltak, hogy kövessék parancsnokukat, amit a szerencsétlenek meg is tettek zúgolódás nélkül - Augustus azonban továbbra is ott maradt kínos helyzetében, pedig csak azt a silány kis kegyet kérte könyörögve, hogy legalább búcsút vehessen édesapjától. Útravalóul a csónakban ülők maréknyi kétszersültet s egy korsó vizet kaptak - de árbocot, vitorlát, vagy akár csak evezőt s iránytűt nem adtak velük. Néhány percig még vontatta a Grampus a csónakot, amíg a zendülők megint kupaktanácsot tartottak, majd végül elvágták a vontatókötelet. Időközben az éj is leszállt - koromfekete volt, az égen nem látszott se hold, se csillagok, kicsi, de alattomos és nagy erejű hullámok futottak a tenger felszínén, noha szinte szélcsend volt. A kis lélekvesztő nyomban eltűnt a szem elől, boldogtalan utasainak nem sok reménye maradhatott, habár az esemény az északi szélesség 35° 30'-en és a nyugati hosszúság 61° 20'-en történt, azaz valójában nem voltak messze a Bermudáktól. Augustus ezért azzal próbálta vigasztalni magát, hogy talán partra sodródnak majd vagy legalábbis eléggé közel kerülnek a szárazföldhöz ahhoz, hogy valami parti jármű rájuk akadjon.
   A brig ezután minden vitorláját felvonva folytatta útját az eredeti délnyugati irányban - a zendülők ugyanis kalózkodásra készültek, és amennyire szavaikból kivehető volt, egy, a Zöldfoki-szigetekről Porto Ricóba tartó hajót akartak megtámadni. Augustusszal, akiről leoldották kötelékeit, senki sem törődött; szabadon járhatott-kelhetett a gádortól előbbre eső részeken. Dirk Peters szinte nyájasan bánt vele, sőt egy alkalommal meg is védte a szakácstól. Barátom helyzete persze továbbra is igen kétséges volt, hiszen a haramiák folyton részegeskedtek, és nemigen lehetett bízni benne, hogy iránta való közönyös jóindulatuk tartós lesz. Elbeszélése szerint azonban legfőképp az értem való aggódás kínozta; s valóban, soha nem is volt okom kételkedni barátom őszinteségében. Többször is elszánta már magát, hogy feltárja a zendülők előtt titkát, de végül mindig visszariadt, részben a szeme láttára lezajlott öldöklés eleven emlékeinek hatására, részben pedig mert azt remélte, hogy hamarosan alkalma nyílik lelopózni hozzám. Résen is volt folyton, de minden szemfülessége ellenére is csak harmadnap adódott alkalmas pillanat. Harmadnap éjjel ugyanis erős keleti szelet kaptunk, és minden ember a fedélzeten dolgozott a vitorlák bevonásán. Az ebből következő kavarodásban sikerült észrevétlen leszöknie a fedélközbe és besurranni a kajütjébe. Borzadva látta, hogy a zendülők afféle lomtárnak használták kabinját és telihordták különféle hajózási kellékekkel; épp a rejtekajtóra dobták le a több ölnyi ócska horgonyláncot, amely eredetileg a lépcső alatt hevert, mert a helyére egy ládát állítottak. Belátta, hogy észrevétlen s zajtalanul lehetetlenség elvonszolnia a láncot, és ezért azonnal vissza is tért a fedélzetre. Ahogy felbukkant a lépcsőn, az első tiszttel találta szemben magát, aki torkon ragadta s úgy faggatta, mit keresett odalenn a kabinoknál; már épp azon volt, hogy a bal oldali mellvéden át a tengerbe hajítja, amikor közbelépett Dirk Peters és ismét megmentette barátom életét. Augustust ezután bilincsbe verték (amiből volt jó néhány a fedélzeten), a lábát pedig szorosan megbéklyózták. Megragadták, levitték a fedélközbe és ledobták az egyik alsó fekhelyre, közvetlenül az előfelépítmény rekeszfala mellett, nehogy még egyszer a fedélzetre tegye a lábát, "amíg hajó a hajó". A szakács fejezte így ki magát, aki az ágyra dobta Augustust - de nem tudni, hogy pontosan mit értett e szavakon. Végül is azonban, mint mindjárt látni fogjuk, ez az eset vezetett megmenekülésemhez.


Ötödik fejezet


   Amikor a szakács magára hagyta Augustust, néhány percre mélységes kétségbeesés fogta el; nem remélte, hogy valaha is elevenen elhagyhatja ezt a zugot. Elhatározta, hogy akárki jöjjön is, az első emberrel, aki belép hozzá, közli a titkot, hogy itt vagyok a fedélzeten, mert még a zendülők kétes kedvének kitéve lenni is jobb, mint a hajófenéken szomjan halni - hiszen akkor már tizedik napja voltam bebörtönözve, az a korsó víz pedig még négy napra is csak szűkösen volt elegendő. Épp ezeket az eshetőségeket latolgatta, amikor egyszer csak eszébe ötlött, hogy valami mód talán mégiscsak érintkezésbe léphetne velem, hiszen az ágya végtére is szomszédos volt a raktérrel. Más körülmények között a vállalkozás nehéz és kockázatos volta bizonyára elriasztotta volna attól, hogy megkísértse; most azonban úgy vélte, már amúgy sem sokat ér az élete, nincs veszíteni valója - elkezdte hát törni a fejét, mi módon hajthatná végre a tervet.
   Legelőször is a bilincset vette szemügyre. Eleinte úgy tetszett, a feladat megoldhatatlan, bilincsétől nem tud megszabadulni, s terve már a kezdet kezdetén csődöt mond; hanem amikor közelebbről megvizsgálta, kiderült, hogy némi kis ügyességgel könnyen föl-le tudja húzni csuklójáról a vas karperecet, csupán kicsit össze kell szorítania a tenyerét - ez a fajta bilincs ugyanis fiatal emberek megbéklyózására, akiknek apróbb és rugalmasabb csontjai könnyen engednek minden szorításnak, merőben alkalmatlan. Lábáról is gyorsan leoldotta hát a kötelet, de úgy helyezte el, hogy ha lépteket hallana, gyorsan vissza tudja bújtatni bokáját a béklyóba. Ezután a rekeszfalat vette szemügyre. Alig egyhüvelyknyi vastagságú puha fenyődeszkából készült; barátom megállapította, hogy ezen nem lesz nehéz átvágnia magát. Idáig jutott, amikor hangot hallott a folyosóról; épp csak annyi ideje maradt, hogy bokájára hurkolja a kötelet és jobb kezét visszadugja a bilincsbe (a balt eleve ki sem húzta), máris Dirk Peters toppant a kajütbe, a nyomában pedig Tigris. Az eb nyomban ott termett az ágyon és barátom mellé heveredett. Tigrist Augustus hozta fel a hajóra, mivel tudta, mennyire ragaszkodom az állathoz, s arra gondolt, biztosan örömömre szolgál majd, hogy hűséges társam is velem van az úton. Azután ment el érte a házunkhoz, hogy engem elhelyezett a hajófenékben, de nekem elfelejtette megemlíteni, amikor lehozta az órát. A zendülés óta azonban nem is látta, és már arra gondolt, hogy valamelyik aljas lázadó bizonyára a tengerbe vetette. Kiderült, hogy a kutya rémületében az egyik bálnavadász csónak alá rejtőzött, ahonnan aztán nem tudott kikecmeregni, mivel a szűk helyen még megfordulnia sem lehetett. Végül Peters szabadította ki szorult helyzetéből, és mivel jó érzésű ember volt, mint barátom most már nem első ízben hálásan tapasztalhatta, lehozta magával, hogy társa legyen a fogolynak, akit különben egy kis sózott hússal, néhány szem burgonyával és egy kulacs vízzel is megörvendeztetett; amikor távozott, megígérte, hogy másnap ismét lejön és megint hoz valami kis harapnivalót.
   Ismét magára maradva, Augustus most már mindkét kezét kiszabadította a bilincsből és lábáról is leoldotta a kötelet. Ezután felhajtotta derékalja fal felőli végét és dühödt elszántsággal nekilátott, hogy tollkésével (ami nála maradt, mivel a gazemberek magabiztosságukban meg sem motozták) elfűrészelje az egyik fenyőfa deszkát, mégpedig lehetőleg minél közelebb az ágydeszkához, hogy a visszahajtott derékalj eltakarja munkája nyomait. Itt jegyzem meg, hogy az előfelépítményben levő legénységi szállás üres volt, mivel a zendülés óta valamennyien átköltöztek a tiszti kabinokba s ott vedelték Barnard kapitány borát s fosztogatták egyéb készleteit, a hajó kormányzására pedig csak épp annyi figyelmet fordítottak, amennyi elengedhetetlen volt. E körülmények kezére játszottak Augustusnak; máskülönben nyilván sohasem tudott volna rést vágni a rekeszfalba. Így azonban eltökélten dolgozhatott terve kivitelén. Mégis pitymallott már, mire sikerült két helyütt átvágnia a deszkát, ami által mintegy egylábnyi nyílás keletkezett, melyen már kényelmesen átbújhatott az alsó fedélzetre. Némi nehézségek árán, a mennyezetig feltornyozott olajoshordók fölötti résen nagy keservesen átnyomakodva megérkezett a raktárba levezető lépcsőhöz. Itt vette észre, hogy Tigris is utánajött: nyilván átbújt két hordósor között. De mivel ahhoz már mindenképpen késő volt, hogy engem felkeressen, hiszen az út neheze még hátra volt, és át kellett volna verekednie magát a zsúfolásig megtömött alsó raktér dzsungelján, úgy döntött, hogy innen visszafordul, és megint megvárja, amíg beesteledik. Előbb azonban még kissé megemelte a lépcsőt fedő ajtót, hogy könnyebben boldoguljon, ha majd másnap lejön hozzám. Ám alighogy csak résnyire kinyitotta, Tigris egy ugrással ott termett, egy pillanatig izgatottan körülszimatolta, majd hosszú, elnyújtott nyüszítésben tört ki, miközben mancsaival izgatottan kapirgálta a deszkát, mintha ki akarta volna nyitni az ajtót. Viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy a kutya megérezte jelenlétemet, és Augustus nem is tartotta lehetetlennek, hogy ha alábocsátja, Tigris a sok limlom útvesztőjében is rám talál. Ekkor jutott arra a gondolatra, hogy levelet ír nekem, amelyben figyelmeztet, nehogy megpróbáljak kitörni börtönömből, hiszen korántsem vehette bizonyosra, hogy neki magának másnap valóban sikerül lejutnia hozzám. Nagy szerencse volt, hogy ez az ötlete támadt, amint később az események is igazolták; mert ha nem kapom meg üzenetét, előbb-utóbb bizonyosan kieszeltem volna valami kétségbeesett tervet, hogy felhívjam magamra a legénység figyelmét, ami viszont bizonyára mindkettőnknek az életébe került volna.
   Miután elhatározta, hogy ír nekem, már csak azt a feladatot kellett megoldania, hogy papírt és írószerszámot kerítsen. A toll volt a legkisebbik gond; azt hamar faragott a zsebében talált fogpiszkálóból - persze csak amúgy tapogatva, hiszen koromsötét volt a fedélközben. Papírnak pedig megtette egy levél üresen maradt fele - a Mr. Ross nevében apámnak küldött levél, a hamisítvány másodpéldánya. Ez volt az eredeti fogalmazvány, de mivel az első próbálkozásra nem sikerült kellőképp utánoznia Mr. Ross keze vonását, Augustus új levelet írt, ezt meg szerencsére szórakozottan zsebre gyűrte, ahonnan épp a legjobbkor került elő. A tinta hiányzott már csak, ehelyett pedig kis metszést ejtett zsebkésével egyik ujja bögyén - amelyből nyomban bő sugárban serkent ki a vér, mint az e tájon ejtett sebekből általában. Augustus most már megírhatta az üzenetet - üggyel-bajjal, amennyire kényelmetlen helyzetében s a vaksötetben írni tudott. Röviden leírta, hogy a hajón zendülés tört ki, Barnard kapitányt egy csónakban sorsára hagyták a nyílt tengeren; valamint, hogy étel-ital dolgában közelesen segítségére számíthatok, de ne is merészeljek zajt csapni vagy bármi más mód felfedni jelenlétemet. A levél e szavakkal végződött: "Nem tintával írtam, hanem vérrel - ne mutatkozz, mert az életed függ tőle."
   A papírszeletet rákötötte a kutyára, és leeresztette Tigrist a lépcsőn, maga pedig sietve visszatért a legénységi szállásra, ahol megkönnyebbülésére semmi jelét nem találta, hogy bárki is járt volna ott az ő távollétében. A válaszfalba vágott nyílást úgy takarta el, hogy közvetlenül fölötte beledöfte kését a deszkába és a nyelére ráakasztott egy viharkabátot, amit ott talált az ágy alatt. Ezután újra bokája köré hurkolta a kötelet és két kezét visszadugta a bilincsbe.
   Alighogy végzett mindezzel, Dirk Peters toppant be, részegen ugyan, de széles jókedvében. Az aznapi porciót hozta Augustusnak: tucatnyi nagy sült burgonyából és egy korsó vízből állott. Peters le is telepedett kis időre a fekhely mellett álló tengerészládára és bőven ontotta a szót az első tisztről meg általában is a zendülők terveiről. Részegségében igen különösen, mondhatni bolondosan viselkedett, úgyhogy Augustus meg is rémült tőle. Aztán végre-valahára elment, de előbb még megígérte, hogy másnap fejedelmi ebédet hoz barátomnak. A nap folyamán még két ember lejött (a szigonyosok) s velük a szakács, de mindhárman szinte az eszméletlenségig ittasak voltak. Akárcsak Peters, ők is nyíltan beszéltek terveikről. Augustus megtudta, hogy az útirányt illetőleg nagy vita dúl a fedélzeten, s csak abban teljes az egyetértés, hogy a Zöld-foki-szigetek felől Porto Ricóba tartó hajót, mellyel egyébként most már minden órában várták a találkozást, meg fogják csáklyázni. Amennyire szavaikból kivette, a zendülés indítéka nem csupán a zsákmányszerzés volt; a legénység főleg az első tiszt bujtogatására lázadt fel, aki valamiért gyűlölte Barnard kapitányt. Ennek megfelelően két pártra is szakadtak - az egyiket az első tiszt vezette, a másik a szakácsot tekintette fejének. Az előbbi amellett kardoskodott, hogy csáklyázzák meg az első útjukba kerülő hajót, amely e célra alkalmasnak látszik, valamelyik kis nyugat-indiai szigeten szereljék fel, azután kezdjenek kalózkodni vele. Az utóbbi párt azonban, mely számosabb is volt - s ehhez tartozott Dirk Peters is -, folytatni akarta a brig eredetileg kitűzött útját a Dél-tengerekre, ahol aztán vagy bálnára vadásznának, vagy más foglalkozás után néznének, ahogy épp alkalmasabbnak tetszik. Peters már sokszor megjárta a Csendes-óceán déli vizeit, s történetei nagy hatással voltak a zendülőkre, hiszen többségük maga sem tudta eldönteni, haszonra vágyik-e avagy inkább élvezetre. Peters pedig színesen ecsetelte előttük az ezernyi kis déltengeri sziget világának szépségeit s az ott lelhető gyönyöröket, melyeket szabadon, teljes biztonságban és senkitől sem korlátozva élvezhet az ember, de legfőképp is a csodálatosan enyhe éghajlatot, a vad természet dúsan terített asztalát, és a nők buja szépségét. Végleges döntés egyelőre még nem született, ám a félvér színes meséi megragadták a tengerészek képzeletét, s ekképp valószínűnek tűnt, hogy végül az ő javaslatát fogják követni.
   A szakács és két társa mintegy órácskát időzött Augustusnál, s miután távoztak, aznap többet senki sem háborgatta magányában. Ő azonban jószerével mozdulatlanul feküdt, amíg le nem szállt az éj. Ekkor ismét kiszabadította magát és hozzálátott, hogy előkészítse az expedíciót. Szerencsére talált egy palackot az egyik tengerész ládájában, ezt telitöltötte vízzel Peters korsójából, zsebeit pedig telirakta hideg sült burgonyával. Nagy örömére egy lámpás is került valahonnan, sőt még egy csonkig égett faggyúgyertya is volt benne. Foszforos gyújtó volt nála, tehát ha a szükség úgy kívánta, bármikor világosságot is gyújthatott magának. Mikor végre egészen besötétedett, Augustus bemászott a rekeszfalba vágott lyukon, de óvatosan akképp rendezte el ágyán a takarókat, hogy futó pillantásra úgy tessék, feje búbjáig beburkolózott alak fekszik rajta. A lyukon átmászva visszanyúlt és a viharkabátot visszaakasztotta előbbi helyére, a kés nyelére, majd végül helyére illesztette a falból kivágott deszkadarabot is. Ott állt tehát a hajó legalsó fedélzetén; nekikészülődött, hogy akárcsak az előző alkalommal, átmásszon a mennyezetig feltornyozott olajoshordók fölötti keskeny résen. A hajófenékbe levezető lépcsőhöz érve meggyújtotta lámpását, s aláereszkedett a raktérbe, ahol a lámpás halovány fényénél is csak tapogatózva tudott előrébb haladni a tömérdek limlom útvesztőjében. Néhány perc múlva szörnyű aggodalom fogta el - olyan elviselhetetlen bűz terjengett a raktérben, s oly fülledt, áporodott volt a levegője, hogy attól félt, e sűrű atmoszféra tartós belégzése az életembe került. Többször is szólított, a nevemet kiáltva, választ azonban nem kapott, s ezzel aggodalma mintegy megerősítést nyert. Eközben a brig is oly hevesen hánykolódott, hogy valaminő halk hangot, horkolást vagy lélegzést meg sem lehetett volna hallani az eresztékek recsegésétől, hosszan fülelnie tehát nem is lett volna értelme. Ekkor kinyitotta a lámpás ablakát, és valahányszor elég helye volt, magasra tartotta, amennyire csak bírta, hogy ha még életben volnék, vegyem észre a fényt és tudjam, hogy már közel a segítség. Én azonban erre sem adtam életjelt, s ettől a feltevés, hogy elpusztultam, immár egyre inkább bizonyosságnak tetszett. Augustus mindazonáltal eltökélte, hogy hacsak nem bizonyul végképp lehetetlennek, átverekszi magát a ládámhoz, és legalább a kétségeket eloszlatja. Szörnyű lelkiállapotban nyomult előre az útvesztőben, mígnem olyan helyhez ért, ahol áthághatatlan akadály torlaszolta el az utat, s barátom belátta, hogy az eddigi irányban nem haladhat tovább. Oly nagy erővel tört rá a kétségbeesés, hogy levetette magát a lomok közé és elkeseredésében sírva fakadt, akár a gyermek. Ekkor történt, hogy megütötte fülét a darabokra törő üveg csörömpölése, amit csalódottságomban a földhöz csaptam. Micsoda szerencsém volt, hogy így történt - hiszen ezen az apróságon múlott végzetem. Esztendők teltek még el azonban, míg ez tudomásomra jutott. A gyengesége és kishitűsége miatti természetes szégyenérzet és bűnbánat akkor meggátolta Augustust abban, hogy megvallja, mit jóval utóbb egy fesztelen s meghitt együttlétünk alkalmával a pillanat hatása alatt feltárt előttem. Amikor meggyőződött róla, hogy az utat olyan akadály torlaszolja el, melyet semmiképp sem képes leküzdeni, letett tervéről, hogy átverekszi magát a ládámig, és elhatározta, hogy visszafordul. Ne kárhoztassuk azonban elhatározásáért, amíg tekintetbe nem vesszük a szorongató körülményeket. Már gyorsan fogyott az éj, és könnyen felfedezhették eltűnését; ha pedig napfelkeltéig nem ér vissza, ez éppenséggel óhatatlanná válik. Gyertyája már utolsókat lobbant, s félő volt, hogy a sötétben talán vissza sem talál a lépcsőhöz. Azt se feledjük, hogy teljes joggal holtnak hitt; mely esetben én már amúgy sem sok hasznát láttam volna annak, ha mindennel dacolva mégis elhatol a ládához, ő maga viszont esetleg beláthatatlan veszedelmeket zúdított volna magára ezzel, méghozzá merőben fölöslegesen. Többször is szólított, ám választ nem kapott. Tizenegyedik napja éltem már annyi vízen, amennyi abban a korsóban volt, amelyet az út kezdetén velem adott - s ráadásul az első napokban valószínűleg nem is takarékoskodtam készleteimmel, hiszen okkal gondolhattam, hogy fogságom mihamar véget ér. Továbbá Augustus a fedélköz viszonylag gyorsan cserélődő, friss levegőjéről jött, s így a raktér áporodott atmoszféráját bizonyára dögletesnek és elviselhetetlennek érezte, sokkal tűrhetetlenebbnek, mint én, amikor alábocsátkoztam szállásomra - hiszen akkor már hónapok óta tárva-nyitva állt a raktérbe levezető ajtó. S mindemellett még azt is tekintetbe kell vennünk, micsoda szörnyű és véres események játszódtak le nem sokkal korábban a szeme láttára; valamint hogy maga is nyomorúságos körülmények között tartott rab volt, aki hajszál híján menekült meg a haláltól, sőt talán csak átmenetileg kegyelmeztek meg az életének - mindeme körülmények pedig bizony akárki lelkierejét felemésztették volna -, s mindezt meggondolva, azt hiszem, az olvasó is inkább szomorúsággal, semmint felháborodással fogja szemlélni Augustus egyetlen gyenge pillanatát, melyben látszólag hűtlen lett a kettőnk barátságához.
   A széttörő palack csörrenését Augustus tisztán s jól hallotta, abban azonban nem volt bizonyos, hogy valóban a raktérből hallatszott-e. Ám a kétely is elegendő volt ahhoz, hogy folytassa a keresést. Fölkapaszkodott a rakomány tetejére, és amikor egy pillanatra alábbhagyott a hajó hánykolódása, ismét a nevemet kiáltotta, ezúttal teli torokból, s azzal sem törődve, hogy a legénység valamelyik tagja is meghallhatja. Olvasóim minden bizonnyal emlékeznek rá, hogy ez alkalommal meg is hallottam a kiáltást, de olyan heves érzelmek rohantak meg, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Ebből Augustus szükségképp arra a következtetésre jutott, hogy balsejtelmei megalapozottak; lemászott hát a rakomány tetejéről, hogy most már több időt nem vesztegetve visszatérjen a fedélközbe. Sietségében véletlenül felborított néhány kisebb ládát, aminek zaját, mint olvasóim bizonyára emlékeznek még, én is meghallottam. Már eléggé eltávolodott tőlem, amikor az övemből a földre hulló kés pendülése ismét tétovázásra késztette. Nyomban megindult visszafelé, és újra felkapaszkodva a rakomány halmazára egy pillanatnyi szélcsendben ismét fennhangon a nevemen szólított. Ekkor már nekem is megjött a hangom. Boldogságában, hogy mégis életben talált, elhatározta, hogy minden akadállyal és veszedelemmel dacolva áttör hozzám. A lehető leggyorsabban kiverekedte magát az egymásra halmozott limlom útvesztőjéből és rá is akadt egy sikerrel biztató nyiladékra, melyen elindulva további nehézségek árán, és testileg-lelkileg kimerülve, végül is megérkezett ládámhoz.


Hatodik fejezet


   Ott a láda mellett Augustus csupán a legfontosabbakat mondta el nekem mindebből; a részleteket csak később tudtam meg. Ő azon aggódott, hogy talán már fel is fedezték a távollétét, én pedig már szinte tébolyult türelmetlenséggel menekültem volna fogságom színhelyéről. El is határoztuk, hogy nyomban indulunk a rekeszfalba vágott lyukhoz; ő bemászik rajta, hogy felderítse a helyzetet, én pedig a fal túloldalán fogok várakozni reá. Csakhogy még a gondolatát sem tudta elviselni egyikünk sem annak, hogy Tigrist ott hagyjuk a ládába bezárva; ámde mi egyebet tehetnénk, ez volt a kérdés. Immár teljesen elcsöndesedett, s hiába tapasztottuk fülünket a láda falára, még a lélegzését sem hallottuk. Bizonyosra vettem, hogy elpusztult, és rászántam magam, hogy kinyitom az ajtót. Ott hevert derékaljam teljes hosszában elnyúlva, mély kábulatban, de még élt. Nem volt vesztegetni való időnk, én azonban mégsem voltam képes rászánni magam, hogy sorsára hagyjam a hűséges állatot, mely immár kétszer is megmentette az életemet. Elhatároztuk, hogy magunkkal visszük és megpróbáljuk feléleszteni. Üggyel-bajjal, a padlón vonszoltuk magunkkal a hatalmas testet s csaknem beleszakadtunk az erőlködésbe; Augustus nem is egy helyütt kénytelen volt felnyalábolni Tigrist, és karjában az ebbel kapaszkodott át a torlaszokon - magam ugyanis annyira elgyengültem, hogy ez a feladat végképp meghaladta volna erőmet. Végre megérkeztünk a lyukhoz, Augustus bemászott, én pedig utánataszítottam a kutyát.Szerencsére mindent érintetlenül találtunk, és mindjárt hálát is mondtunk az Úrnak, hogy ettől a fenyegető veszedelemtől megoltalmazott bennünket. Megállapodtunk, hogy legalábbis egyelőre ott maradok a nyílás közelében, melyen át barátom könnyen élelmezhet napi porciója felével, és ahol a levegő is viszonylag frissebb.
   Elbeszélésemnek azok a részei, melyek a brig rakterében játszódtak, alighanem némi magyarázatra szorulnak azon olvasóim számára, akiknek eddigelé még nem volt alkalmuk gondosan, előírásosan berendezett rakteret látni. Nem hallgathatom el, hogy Barnard kapitány, aki korántsem volt oly körültekintő és tapasztalt tengerész, mint a reá bízott szolgálat fölöttébb veszedelmes természetéből sejthetnők, kötelességeinek ezen részét gyalázatos hanyagsággal látta el. A helyes raktározás legfőbb alapelve a mindenre kiterjedő gondosság, s még a magam szerény tapasztalatai is arra intenek, hogy a végzetes következményekkel járó katasztrófák oka általában az, hogy gondatlanságból vagy tudatlanságból rosszul helyezték el a raktér rakományát. Leginkább a parti hajózásban fordulnak elő hajótörések a gondatlan rakodás következtében, itt ugyanis igen sűrűn cserélődik a rakomány, a ki- és berakodás pedig általában rendetlenül és hanyagul történik. A legfontosabb alapszabály, hogy a rakomány vagy ballaszt a leghevesebb hullámzásban se mozdulhasson el a helyéről. Evégett nemcsak hogy igen nagy körültekintéssel kell elhelyezni a rakományt, hanem figyelemmel kell lenni a minéműségére, sőt arra is, hogy teljesen megtölti-e a rakteret, avagy csak részben. A tengeri fuvarozásban előforduló szállítmányok többségét csavarral szokás a padlóhoz rögzíteni. A dohányt vagy lisztet tartalmazó hordókat például általában olyan szorosan odafogatják a padlódeszkákhoz, hogy mire a kirakodásra kerül a sor, szinte tojásdadra sajtolódnak, és némi időbe telik, amíg visszanyerik eredeti alakjukat. Az efféle rakomány esetében azonban többnyire azért alkalmazzák e szorítócsavarokat, hogy helyet nyerjenek és gazdaságosan kihasználhassák a rakteret, hiszen ha a dohány- vagy lisztszállítmány a teljes rakteret kitölti, nemigen kell tartani attól, hogy a rakomány elmozdul, vagy ha ez mégis megtörténne, baj általában nem származik belőle. Előfordult azonban, hogy épp a szállítmány összesajtolása vezetett gyászos következményekre. Egy gyapotszállítmány például, melyet berakodáskor adott állapotában szorosan összesajtoltak, a nyílt tengeren kitágult, s terjeszkedésének ereje valósággal szétfeszítette a hajótestet, mely természetesen alámerült a hullámokban. Kétségkívül ugyanez játszódna le a dohány ismert erjedési folyamata következtében is, ha a leveleket tartalmazó hordók kerekdedsége folytán nem keletkeznének olyan térközök, melyeket a táguló dohánytömeg akadálytalanul betölthet.
   A rakomány elmozdulásából akkor származik nagy veszedelem, ha a szállítmány nem tölti meg a teljes rakteret, s az ilyen esetekben mindig meg is kell tenni a kellő óvatossági intézkedéseket. Csak aki volt már viharban, vagy még inkább az, aki hánykolódott már hajójával a vihar elülte után hirtelen beköszöntő szélcsendben hömpölygő hullámokon, csak az tudhatja, micsoda félelmes erővel dobálja a víz a hajókat, s minő iszonytató lendülettel száguldozik fel s alá a hajón minden rögzítetlen tárgy. Ha a hajó homloka nincs kellőképp kiképezve, álló helyzetben (különösen ha az orrvitorla kisebb a kelleténél) előfordulhat, hogy a hajó oldalára dől akár a vízszintig is; a szél erejétől függően ez tizenöt-húsz percenként bekövetkezik, de ha a szállítmányt kellő körültekintéssel rakodták be a hajó gyomrába, súlyosabb következménye rendszerint nincsen. Ha azonban gondatlanul végezték el ezt a fontos műveletet, a rakomány már az első hosszabb széllökéstől meglódul, átcsúszik a hajó vízszintre dőlt oldalára, s nem engedi, hogy visszabillenjen egyensúlyi helyzetébe, ami máskülönben feltétlenül bekövetkeznék, így azonban a hajó mihamar megtelik vízzel, és néhány perc leforgása alatt elsüllyed. Bizton állíthatjuk, hogy a nyílt tengeren, viharban bekövetkező katasztrófák legalább felének a rakomány, illetve a ballaszt megcsúszása az oka.
   Ha olyan szállítmányt rakodunk, amely nem tölti meg a teljes rakteret, a lehetőleg minél szorosabban elhelyezett rakományt deszkákkal kell borítani a raktér teljes szélességében, majd az így keletkezett deszkapadló és a raktér mennyezete közé tuskókat kell ékelni, nehogy bármi is elmozdulhasson a helyéről. Ha a szállítmány gabona vagy hasonló áru, még további óvintézkedésekre is szükség van. A rakodáskor színültig gabonával töltött raktér megérkezéskor legfeljebb ha háromnegyedig lesz tele, súlya viszont, amikor az átvevő leméreti, jócskán meghaladja az eredetileg berakodott szállítmány súlyát, aminek az az oka, hogy a gabona megszívja magát nedvességgel, illetőleg út közben leülepszik, mégpedig annak arányában, minél viharosabb időjárás uralkodott a tengeren. Ha tehát tömörítetlenül rakodják a gabonát, hosszú út folyamán mindenképp megmozdul a rakomány, ha mégoly gondosan rögzítik is deszkaborítással és kiékelt tuskókkal - a katasztrófa pedig elkerülhetetlen lesz. Ennek megelőzésére mindent el kell követni a gabona lehetőség szerinti leülepítésére még indulás előtt, amire több módszer ismeretes, melyek közül most csak a laza rakományba vert ékeket említem. Ám hiába teszünk meg mindent és hiába igyekszünk különös gonddal elhelyezni a rögzítékeket, hevesebb viharban egyetlen tengerész sem fogja teljes biztonságban érezni magát, ha gabonát szállít, s kivált nem, ha az áru nem tölti meg a teljes rakteret. Mégis százával közlekednek partjaink mentén rövidjáratú hajók, az európai kikötők között pedig bizonyára még sokkal nagyobb számban is, melyek naponta nekivágnak a tengernek félrakománnyal, méghozzá szállítmányozás tekintetében igen veszedelmes és kényes áruból, ám a legcsekélyebb óvintézkedés nélkül. Valóságos csoda, hogy nem történik több baleset. Tudomásom szerint efféle vakmerőség vezetett oly gyászos következményekre a Firefly nevű szkúner[3] esetében is, amely az 1825-ös esztendőben Joel Rice kapitány parancsnoksága alatt fedélzetén gabonaszállítmánnyal a virginiai Richmond városából Madeira felé tartott. A kapitány már sok tengeri utat megtett, anélkül, hogy komolyabb bajba került volna, noha a rakományára általában nem sok ügyet vetett s legföljebb csak a szokásos módon rögzítette. Gabonát azonban ezen az útján szállított először, a lazán belapátolt rakomány pedig ez alkalommal ráadásul alig felerészt töltötte meg a rakteret. Az út első szakaszán enyhe szélben vitorláztak, mígnem egynapnyira Madeira szigetétől olyan nagyerejű észak-északkeleti szelet kaptak, hogy a kapitány kénytelen volt bevonatni a vitorlákat. Csupán egyik felerészt felcsavart előtörzs-vitorlájával fogadta az orkánt, és a hajó valóban állta is a szelet; egyetlen csepp víz sem jutott be a raktérbe. Az éjszaka valamelyest alábbhagyott a szél, de ekkor a Firefly már kissé bizonytalanabbul lovagolta meg a hullámokat. Nagyobb baj azonban nem esett, míg bal felől derékba nem kapta a hajót egy szokatlanul nagy erejű hullám, amely a vízszintig oldalára döntötte. A legénység még hallotta, hogy meglódul a rakomány teljes tömege és kizúdul a raktérbe vezető lejáraton. A Firefly pedig elsüllyedt, akár a vízbe vetett kő. A katasztrófának szemtanúja volt egy madeirai illetőségű kis szlup, amely a legénység egy tagját (az egyetlen túlélőt) fedélzetére is vette. A szlup különben teljes épségben vészelte át a vihart, aminthogy az ilyen kis lélekvesztők rátermett kapitány parancsnoksága alatt rendszerint jól állják a legerősebb hullámverést is.
   A Grampus-on a legnagyobb hanyagsággal történt a rakodás, ha ugyan egyáltalában rakodásnak lehet nevezni azt a módot, ahogy rendetlenül és rendszertelenül egymásra hajigálták a raktérbe lehordott üres olajoshordókat meg a különféle felszerelési tárgyakat. A raktérbe lehordott holmi elhelyezéséről már fentebb is szóltam. A legalsó fedélzeten egymásra tornyozott rakomány és a fedélköz padlója között akkora hely volt, hogy (mint már említettem) egy felnőtt ember is átmászhatott rajta, a lejárat körül jókora szabad térséget hagytak, akárcsak másutt is. A rekeszfalba vágott lyuk közelében is akkora szabad hely maradt, ahol akár egy hordó is elfért volna - egyelőre itt ütöttem fel újabb, szinte kényelmesnek mondható tanyámat. Bálnavadász hajókat általában vasból készült olajtartályokkal szokás felszerelni; hogy a Grampus-nak miért nem voltak vastartályai, azóta sem sikerült kiderítenem.
   Mire barátom visszamászott az ágyára, újra bokájára helyezte a béklyót és kezét visszadugta a bilincsbe, világos nappal lett. Egyetlen hajszálon múlott, hogy le nem lepleződtünk, ugyanis alig helyezkedett el, máris megjelent az első tiszt Dirk Peters és a szakács kíséretében. A Zöld-foki-szigetekről érkező hajóról beszéltek, és szavaikból kiérződött, hogy már nagyon izgatottan várják feltűnését. Beszélgetés közben a szakács odajött Augustus ágyához és letelepedett a szélére, mégpedig szinte a fejénél. Búvóhelyemről mindent láttam és hallottam, mivel a kivágott deszkadarabot nem illesztettük vissza, és lélegzet-visszafojtva vártam, mikor dől neki a néger a viharkabátnak, amivel a lyukat elfödtük, mely esetben nyomban mindenre fény derült volna, nekünk pedig biztosan végünk. Szerencsénk azonban ez alkalommal sem hagyott el, s bár ahogy a hajó imbolygott, a szakács hátával többször is hozzáért, olyan erővel egyszer sem lódult neki a teste, hogy felfedezze a kabát alatt rejlő nyílást. A kabát szárnyát egyébként alul gondosan odaszögeltük a rekeszfalhoz, nehogy a hajó ringásával jobbra-balra lengve egyszer csak váratlanul felfedje a titkot. Tigris mindeközben ott hevert az ágy alatt; láthatólag az eszméletét is visszanyerte, ugyanis észrevettem, hogy néha már fel-felnyitja szemét és mélyeket lélegzik.
   Az első tiszt és a szakács nem időzött sokáig a legénységi szálláson; néhány perc elteltével távoztak, és magára hagyták Dirk Peterst, aki nyomban odatelepedett barátom ágya szélére, ugyanarra a helyre, amelyről csak az imént kelt fel a szakács. Igen barátságosan beszélgetésbe elegyedett Augustusszal, és azt is mindjárt megállapíthattuk, hogy valójában korántsem annyira ittas, mint mutatta, amíg a másik kettő is vele volt. Szabatosan megfelelt barátom minden kérdésére; elmondta, hogy szerinte a kapitányt bizonyosan fedélzetére vette egy hajó, ugyanis aznap, amikor sorsára hagyták a csónakot, napszálltakor nem kevesebb, mint öt vitorlát láttak a szemhatáron; de egyébként is úgy beszélt, mint aki vigasztalni akarja Augustust, s ez, mondhatom, kellemes meglepetésemre szolgált. Mindjárt reménykedni is kezdtem, hogy Peters segítségével talán végül még vissza is foglalhatjuk a briget; gondolatomat az első adódó alkalommal megosztottam Augustusszal, aki szintén elképzelhetőnek tartotta a dolgot, de azért a legnagyobb óvatosságra intett, mivel szerinte a félvér jóindulata csupán hirtelen támadt szeszély lehetett; s valóban nehéz is lett volna megmondani, hogy vajon csakugyan birtokában van-e józan ítélőképességének. Körülbelül egy óra múlva Peters is felment a fedélzetre, és délig vissza se jött, amikor is egy jókora darab sózott marhahúst és egy adag pudingot hozott Augustusnak. Miután újra magunkra maradtunk, magam is jól belaktam a menázsiból, azt azonban nem kockáztattam meg, hogy a rekeszfalon is átmásszam. Aznap már senki sem háborgatott bennünket, mikor pedig beesteledett, átmásztam Augustus ágyába, ahol mélyen és édesen aludtam, amíg kevéssel napkelte előtt Augustus fel nem költött, mivel mozgolódást hallott a fedélzetről, és én sürgősen visszavonultam rejtekhelyemre. Amikor kivilágosodott, megvizsgáltuk Tigrist és megállapítottuk, hogy már jószerével vissza is nyerte régi erejét, s a veszettségnek sem mutatta semmi jelét, sőt mohón, látható élvezettel lefetyelte fel a vizet, amit elébe tettünk. Estére pedig étvágya, elevensége is a régi volt. Különös viselkedésének nyilván nem veszettség, hanem a raktár fertőzött levegőjének belégzése lehetett az oka. Ekkor örültem csak igazán, hogy nem hagytam ott a ládában, hanem ragaszkodtam hozzá, hogy magunkkal hozzuk. Aznap egyébként június harmincadikára virradtunk; tizenhárom nap telt el azóta, hogy a Grampus útra kelt Nantucketből.
   Július másodikán megint lejött az első tiszt, részegen, mint rendesen, épp csak ezúttal olyan szívélyes volt, hogy alig lehetett ráismerni. Odalépett Augustus ágyához, megveregette barátom vállát, és megkérdezte tőle, hogy vajon ha szabadon engedi, rendesen fog-e most már viselkedni és hajlandó-e megígérni, hogy soha többet nem ólálkodik a tiszti kabinok környékén. Barátom természetesen mindenre igennel felelt, mire a gazember előhúzott kabátja zsebéből egy palack rumot, megkínálta vele Augustust, majd kiszabadította kötelékeiből és a bilincset is levette róla. Mindketten felmentek a fedélzetre és én körülbelül három óra hosszat nem láttam Augustust. Azzal az örömhírrel tért vissza hozzám, hogy engedélyt kapott tetszése szerint járni-kelni a főárboc és az orrfelépítmény között, és hogy hálóhelyéül a legénységi szállást jelölték ki, ahol eddig is tartózkodott. Az örömhíren kívül kiadós és ízletes vacsorát is hozott, valamint bőséges vízkészletet. A Grampus még akkor is a Zöld-foki-szigetek felől közeledő hajóra várva cirkált, s a láthatáron fel is tűnt egy vitorla, amelyről úgy gondolták, hogy alighanem azonos lesz kiszemelt zsákmányukkal. Mivel a következő nyolc nap eseményei nem bírnak különösebb fontossággal és nem is játszanak semminő közvetlen szerepet elbeszélésemben, csupán napló formájában fogok beszámolni róluk, mert nélkülük mégsem volna teljes a történetem.

   Július 3. - Kaptam Augustustól három pokrócot, melyekből kényelmes ágyat vetettem magamnak rejtekhelyemen. Az egész nap folyamán senki sem jött le a legénységi szállásra, barátom kivételével. Tigris a nyílás előtti ágyban helyezkedett el és kábultan, mély álomban töltötte a napot; úgy látszik, mégsem épült fel még egészen. Estefelé hirtelen szélroham kapott a vitorlákba, még mielőtt bevonhatták volna őket, úgyhogy kis híján felborultunk. Szerencsére rögtön el is ült a szél, s így azonkívül, hogy az előderékvitorla meghasadt, nagyobb baj nem történt. Dirk Peters egész nap feltűnően nyájas volt Augustusszal és hosszan mesélt neki a Csendes-óceánról meg a déltengeri szigetekről, melyeken már többször megfordult. Megkérdezte, vajon nem volna-e kedve a zendülőkkel tartani, ha afféle felfedező utat meg kéjutazást tennének azon a vidéken; hozzátette még, hogy a legénység egyre inkább hajlik az első tiszt javaslatára. Augustus úgy gondolta, a leghelyesebb lesz, ha azt feleli, hogy ezer örömmel vállalkozna efféle kalandra. Más választása nemigen volt, a kalózkodásnál pedig szinte bármi vonzóbbnak tűnt.
   Július 4. - A látóhatáron felbukkant hajóról kiderült, hogy liverpooli illetőségű kis brig, s ezért háborítatlanul továbbengedték. Augustus ideje java részét a fedélzeten töltötte, hogy így iparkodjék lehetőleg minél többet megtudni a zendülők terveiről. Nézeteltéréseik gyakran heves és vad vitában robbantak ki; az egyik összetűzés során Jim Bonnert, az egyik szigonyost a tengerbe dobták. Az első tiszt pártja egyre erősödött. Jim Bonner a szakács párthíve volt, akárcsak Peters.
   Július 5. - Napkelte tájt erős északi szél kerekedett, amely délre viharossá fokozódott; az előtörzsvitorla és a viharvitorla kivételével minden vitorlánkat be kellett vonnunk. Az előderékvitorla bevonása közben egy Simms nevű közember, aki különben szintén a szakács híve volt, részegen a tengerbe zuhant és vízbe fúlt; mentésére kísérlet sem történt. A fedélzeten tartózkodó személyek száma ezzel tizenháromra csappant: Dirk Peters; Seymour, a néger szakács; bizonyos Jones; bizonyos Greely; Hartman Rogers és William Allen, akik a szakács pártján álltak, valamint az első tiszt, akinek a nevét sose sikerült megtudnom; Absalom Hicks; bizonyos Wilson; John Hunt és Richard Parker, akik viszont az első tiszthez húztak - és persze Augustus meg jómagam.
   Július 6. - A vihar meg-megújuló esővel kísért szélrohamai egész nap tartottak. Az eresztékeken jócskán szivárgott víz a hajófenékbe, úgyhogy az egyik szivattyút folyamatosan működtetni kellett; Augustust is befogták a munkába. Szürkületkor egy nagy hajó haladt el a közvetlen közelünkben, de csak akkor vették észre, amikor már csak kőhajításnyira voltunk egymástól. A zendülők úgy gondolták, hogy ez lehet az a hajó, amelyre mostanáig vártak. Az első tiszt megpróbált átkiabálni az elhaladó hajónak, a választ azonban elnyelte az orkán bömbölése. Tizenegy órakor egy hatalmas hullám betört a fedélközbe, elsodorva a bal oldali párkány egy darabját és más kisebb károkat is okozva. Hajnal felé csillapodni kezdett a szél, és mire megvirradt, már alig fújt.
   Július 7. - Egész nap hatalmas hullámok hömpölyögtek a tengeren, s a brig, mivel rakomány híján igen könnyű volt, dióhéjként hánykolódott tarajukon; mint búvóhelyemen jól hallottam, a raktérben több minden elszabadulhatott a helyéről. Tengeribeteg lettem és erősen szenvedtem tőle. Peters hosszú beszélgetést folytatott Augustusszal és elmondta neki, hogy két embere, Greely és Allen, átállt az első tiszt pártjára; elhatározták, hogy kalózkodásra adják magukat. Különféle kérdéseket tett fel Augustusnak, melyeknek értelmét barátom akkor még nem tudta pontosan kivenni. Az este folyamán rohamosan nőtt a hajófenékbe szivárgó víz mennyisége; nem sokat lehetett ellene tenni, mivel a viharban meglazult eresztékeken szivárgott be. Az orrtőke elé kötöttek egy kötelekkel megerősített vitorlát, ami valamelyest gátolta a szivárgást, úgyhogy a szivattyúk lassan úrrá lettek a helyzeten.
   Július 8. - Virradatkor enyhe keleti szél kelt; az első tiszt délnyugatnak fordította a brig orrát, hogy a Nyugat-indiai-szigetek között kalózkodásba fogjon. Sem Peters, sem a szakács nem tiltakozott - legalábbis Augustus jelenlétében. A Zöld-foki-szigetekről várható hajó megtámadásáról letettek. A szivárgáson sikerült úrrá lenni - már csak egy szivattyú dolgozott, az is csak háromnegyed óránként. Az orrtőke alól is felhúzták a vitorlát. Két kis szkúnerrel találkoztunk.
   Július 9. - Szép idő. Az egész legénység a párkány kijavításán dolgozik. Peters ismét hosszú beszélgetést folytatott Augustusszal; sokkal nyíltabban beszélt, mint eddig bármikor. Elmondta, hogy nincs az a hatalom, amely rávehetné, hogy kalóznak álljon, és még arra is célzást tett, hogy azt tervezi, átveszi az első tiszttől a hajó parancsnokságát. Megkérdezte barátomat, hogy számíthat-e a segítségére, ha erre sor kerülne. Augustus habozás nélkül igennel felelt. Peters erre azt mondta, hogy kipuhatolja, társai mit szólnának ehhez a fordulathoz, és azzal elment. Aznap többé nem adódott alkalom, hogy Augustus bizalmasan szóljon Petersszel.


Hetedik fejezet


   Július 10. - Egy Rióból Norfolkba tartó briggel találkoztunk. Az idő ködös, kelet felől enyhe, változékony szél fúj. Ma meghalt Hartman Rogers; még nyolcadikán megivott egy pohár grogot, ami után heves görcsök fogták el. Hartman Rogers a szakács párthíve volt, és Peters nagyon számított a segítségére. Bizalmasan közölte Augustusszal, hogy szerinte az első tiszt megmérgezte Rogerst, és hogy ezentúl résen lesz, mert tudja, ha nem vigyáz, most már hamarosan őrá kerül a sor. Pártja immár csak belőle, Jonesból és a szakácsból állt - a másik párt viszont öt tagot számlált. Jonesnak már megemlítette, hogy esetleg átvenné a parancsnokságot az első tiszttől; olyan hűvös fogadtatásra talált azonban, hogy nem merte erőltetni a dolgot és a szakácsnak már nem is szólt. Még szerencse, hogy ilyen körültekintő volt, mert még ugyanaznap délután a szakács bejelentette, hogy ő is az első tiszttel tart, és át is állt a másik pártra; Jones pedig valami civakodás közben megfenyegette Peterst, hogy elárulja az első tisztnek, milyen tervet forral ellene. Nyilvánvalóvá lett, hogy több vesztegetni való idő nincsen, és Peters közölte is Augustusszal, hogy elhatározta, ha a barátom vele tart, ő minden kockázatot vállalva megpróbálja hatalmába keríteni a hajót. Barátom biztosította, hogy készséggel támogatja bármi efféle tervben, s mivel úgy ítélte, kedvező a pillanat, közölte Petersszel, hogy én is a hajón vagyok. A félvér meglepetésénél talán csak az öröme volt nagyobb, Jonesra ugyanis nemigen számíthatott, sőt magában már voltaképp az ellenfélhez sorolta. Haladéktalanul lejöttek a legénységi szállásra, Augustus a nevemen szólított, és amikor előjöttem, összeismertetett Petersszel. Elhatároztuk, hogy az első adandó alkalommal megpróbáljuk elfoglalni a hajót, de a tervünket Jones előtt is titkolni fogjuk. Siker esetére az volt az elképzelésünk, hogy befutunk az első kikötőbe és átadjuk a hajót a hatóságoknak. Peters csendes-óceáni terve füstbe ment, amikor hívei magára hagyták - ez a kaland ugyanis megfelelő létszámú legénység nélkül kivihetetlen volt; ezek után pedig a félvér csak abban reménykedhetett, hogy a bíróság felmenti beszámíthatatlansága miatt (nekünk ünnepélyesen megesküdött, hogy csak átmenetileg zavart elmeállapota hatására csatlakozott a zendülőkhöz), vagy ha mégis bűnösnek találtatik, Augustus és jómagam olyan mentő vallomást teszünk majd, amelyre bizonyosan kegyelmet kap. Idáig jutottunk tárgyalásunkban, amikor "Mindenki a fedélzetre!" és "Vitorlát bevonni!" kiáltás szakította félbe bizalmas együttlétünket; Peters és Augustus hanyatt-homlok rohant fel a fedélzetre.
   Mint máskor is, a legénység szinte az utolsó emberig holtrészeg volt, és mire üggyel-bajjal bevonták volna a vitorlákat, egy hevesebb széllökés már az oldalára fektette a briget. Minthogy azonban sikerült széllel szembe fordítani, a hajó végül is visszanyerte egyensúlyát, jóllehet csak azon az áron, hogy a fenéktér jócskán megtelt vízzel. Alig múlt el a veszély, máris jött a következő széllökés, aztán közvetlenül utána még egy - ezek azonban már nem tettek kárt bennünk. Minden jel szerint nagy vihar készülődött és nemsokára valóban a nyakunkba is szakadt; tomboló dühvel tört ránk észak-északnyugati irányból. Igyekeztünk mindent biztonságba helyezni, aztán bevontunk minden vitorlát és csupán a jórészt felcsavart orrvitorlát hagytuk fenn. Az éjszaka közeledtével egyre erősödött a vihar, melyet heves hullámverés kísért. Ekkor Peters és Augustus újra lejött az orrfelépítménybe, és folytattuk a megbeszélést.
   Mindhárman egyetértettünk abban, hogy tervünk megvalósítására nem is igen remélhetünk a mostaninál kedvezőbb pillanatot, mikor valószínűleg senki sem számít efféle meglepetésre. Minthogy hajónk bevont vitorlákkal hányódott, egyelőre manőverezni nem kellett, hiszen erre csak a jó idő visszatérte után kerülhetett sor, amikor is, ha kísérletünk sikerrel jár, egy vagy esetleg két foglyunk segítségével könnyen kikötőbe irányíthatjuk a hajót. Legfőbb gondunk a túlerő volt. Mi csak hárman voltunk, a tiszti kabinokban tanyázó ellenség pedig kilenc főt számlált. Azonkívül a hajón található fegyverek is mind az ő birtokukban voltak, kivéve két kis pisztolyt, melyeket Peters előrelátóan magához vett, meg az ő hatalmas tengerésztőrjét, amit mindig az övébe tűzve hordott. Továbbá bizonyos jelekből ítélve - abból például, hogy a hajó felszereléséhez tartozó csákányok, csáklyák mind eltűntek szokásos helyükről - félő volt, hogy az első tiszt gyanút fogott, legalábbis Peterst illetőleg, és bizonyára nem fog habozni, ha alkalma kínálkozik megszabadulnia vetélytársától. Mindazonáltal az is nyilvánvaló volt, hogy akármint határozzunk is, elhamarkodottan nem szabad belevágnunk tervünk végrehajtásába. Oly kicsiny volt esélyünk a sikerre, hogy a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel kellett eljárnunk.
   Peters azt javasolta, hogy felmegy a fedélzetre, beszélgetésbe elegyedik az őrszemmel (Allennel), és közben lesi az alkalmat, mikor tudja feltűnés nélkül átdobni a párkányon; ezután Augustus és én felmegyünk a fedélzetre, felfegyverkezünk valami alkalmas tárggyal, és hármasban rohammal elfoglaljuk a kabinlejárót, mielőtt még bármi néven nevezendő ellenállásra egyáltalán sor kerülhetne. Én elleneztem a tervet, mert nem hittem, hogy az első tiszt (aki igen ravasz és körmönfont fickó volt, hacsak épp rá nem tört valamelyik babonás hiedelme) ilyen könnyen hagyja majd csapdába ejteni magát. Maga az a tény is, hogy őrszemet állított a fedélzetre, arra utalt, hogy nagyon is résen van - viharban, bevont vitorlákkal hányódó hajón ugyanis általában csak a legszigorúbb fegyelmet tartó kapitányok állítanak őrszemet.
   Minthogy olvasóim java része valószínűleg sohasem járt még tengeren, úgy vélem, helyénvaló, ha elmagyarázom, milyen a hajó állapota, ha viharban bevont vitorlával vesztegel. Ezt a különleges manővert különböző módokon lehet végrehajtani, és a kapitányok különböző okokból folyamodnak hozzá. Enyhe szélben is sor kerülhet rá, ilyenkor csupán a hajó haladásának fékezése vagy megállítása a cél, hogy ekképp bevárjanak egy másik hajót vagy valamely egyéb úszó tárgyat. Teljes vitorlázattal rendszerint úgy hajtják végre a manővert, hogy a vitorlázat egy részét szembefordítják a széllel, miáltal az ereje visszafelé fogja hajtani a hajót, következésképp hamarosan nyugvó helyzetbe kerül. Jelen esetünkben azonban tomboló viharban kellett végrehajtani a manővert. Erre akkor kerül sor, ha ellenszél fúj, ráadásul olyan erővel, hogy minden vitorlát be kell vonni, mert a jármű felborulással fenyeget; néha pedig olyankor is, ha, bár hátszél fúj, az erős hullámverés miatt nem tudjuk kihasználni. Ha ugyanis hagyjuk, hogy hajónk heves hullámverésben viharos széllel száguldjon a tengeren, ebből rendszerint több kár származik, mint haszon, mivel a taton átcsapó hullámokkal sok víz áramlik a hajó belsejébe, amit néha az a mennyiség is tetéz, amely a hullámvölgyekbe alábukó hajóorrnál zúdul be. Ilyen körülmények között ezért általában tartózkodnak is ettől a manővertől, hacsak valamely szükség elkerülhetetlenné nem teszi. Gyakran előfordul azonban - ha például olyan féktelenül tombol az orkán, hogy foszlányokká szaggatná a vitorlát, melyet azért vonnánk fel, hogy segítségével hajónkat szembefordítsuk a széllel, vagy pedig mert a hajótest tervezője rosszul számította ki a bordák ívét, vagyis ha valamely okból nem sikerül végrehajtanunk a tervbe vett manővert -, hogy nincs más választásunk, mint hagyni, hadd fusson hajónk versenyt a széllel.
   Attól függően, hogy milyen a hajó szerkezete, felépítése, különféle módszerek ismeretesek a kérdéses manőver viharban történő végrehajtására. Némely hajó az előtörzsvitorla alatt áll meg a legbiztosabban, és tudomásom szerint ennek használata a legelterjedtebb. Nagy hajóknak külön vitorlájuk is van erre a célra, az úgynevezett viharvitorla. Általában azonban az orrvitorla egyedül is megteszi - néha az előtörzsvitorlát is kibontják melléje, esetleg nem teljesen, de előfordul, hogy valamelyik hátsó vitorlát is felvonják. Általános tapasztalat szerint az előderék-vitorlák a legalkalmasabbak erre a célra. A Grampus is többnyire félig kibontott előderék-vitorlával vesztegelt.
   A veszteglő hajó igyekszik szélbe fordulni, de csak épp annyira, hogy a szél a hajó hosszanti tengelyére keresztbe fordított viharvitorlát kitöltse. Ha ez sikerül, akkor a hajó néhány fok eltéréssel merőlegesen áll a szélirányba, a hullámok nyomását pedig természetesen szél felőli oldalon kapja. Jól megépített jármű ebben a helyzetben akármekkora vihart átvészel a legénység különösebb beavatkozása nélkül. A kormányszerkezetet általában rögzítik, noha ez merőben fölösleges (legfeljebb azért nem, mert a szabadon imbolygó kormányrúd fülsiketítően nyikorog), hiszen a veszteglő hajó mozgására a kormánylapátnak semminő hatása nincs. Sőt, valójában még helyesebb is rögzítetlen hagyni a kormányrudat, mert ha netalán a kelleténél szorosabbra kötjük, könnyen előfordulhat, hogy a hullámok, mivel így semmi játéka sincs, elsodorják a lapátot. Amíg a vitorla kitart, a jól megtervezett hajó megtartja helyzetét és olyan biztonsággal lovagolja meg a hullámokat, mintha csak eleven, gondolkodó lény volna. Ha azonban a szél olyannyira erős, hogy magát a viharvitorlát is szétszaggatja (amire közönséges körülmények között csak a hurrikán képes), akkor már közvetlen veszedelem fenyeget. Vitorla nélkül, oldalvást sodródva hullámok tehetetlen játékszere a hajó: ilyenkor nemigen van más hátra, mint gyorsan szélbe állni és lesni az alkalmat, mikor húzhatunk fel néhány vitorlát. Némelyik hajó viharvitorla nélkül is tud vesztegelni, ezek azonban rendszerint igen megbízhatatlanul viselkednek.
   E kitérő után térjünk vissza történetünkhöz. Az első tisztnek nem volt szokása, hogy fedélzeti őrszemet állítson, amikor a hajó viharban vesztegelt; az, hogy ettől most eltért, valamint a csákányok és csáklyák eltűnése meggyőzően bizonyította, nagyon is résen vannak, és aligha sikerül rajtuk ütnünk, mint Peters javasolta. Valamit azonban mindenképp tennünk kellett, méghozzá mihamarább, hiszen kétségtelen, hogy ha gyanúba fogják Peterst, nem sokat teketóriáznak, hanem elteszik láb alól alkalomadtán, márpedig amint elül a vihar, alkalom is fog adódni, vagy ha nem, hát majd teremtenek.
   Ekkor Augustus azzal állt elő, hogy ha Peters bármi ürüggyel valamilyen mód el tudná távolítani azt az ócska horgonyláncot, amely az ő régi kabinjában épp a rejtekajtó fölött hever, akkor talán a raktér felől mégiscsak meglephetnénk őket; rövid töprengés után be kellett azonban látnunk, hogy amíg ilyen hevesen hánykolódik a hajó, ez az elképzelés is kivihetetlen.
   Szerencsére nekem végül eszembe jutott, hogy az első tiszt babonásságát és rossz lelkiismeretét kellene kihasználnunk. Olvasóim talán még emlékeznek, hogy aznap reggel meghalt a legénység egyik tagja, Hartman Rogers, aki két napja megivott egy pohár vízzel hígított szeszt, és azóta görcsökben fetrengett. Peters elmondotta, hogy meggyőződése szerint Rogerst az első tiszt mérgezte meg, sőt ezt alá is tudja támasztani megcáfolhatatlan érvekkel, melyeket azonban nekünk minden unszolás ellenére sem volt hajlandó elmondani - ez az érthetetlen, kerek visszautasítás egyébként tökéletes összhangban volt sajátos jelleme egyéb, nemkülönben érthetetlen vonásaival. Nos, akár volt Petersnek több vagy jobb oka, mint nekünk magunknak, hogy bűnösnek tartsa az első tisztet, akár sem, minket hamar meggyőzött gyanúja alapos voltáról, és el is határoztuk, hogy eszerint fogunk cselekedni.
   Rogers körülbelül délelőtt tizenegy órakor lehelte ki lelkét, heves görcsök közepette; néhány perccel a halál bekövetkezte után teteme olyan iszonytató látványt nyújtott, amihez foghatóban azóta sem volt részem. Hasa irtózatosan felpuffadt, akárcsak a hetekig víz alatt hányódó vízbe fúltaknak. Két keze is hasonló állapotban volt, az arca meg épp ellenkezőleg, mintha összezsugorodott, megtöppedt volna, holtában fehér lett, akár a meszelt fal, két-három virítóan véres folt kivételével, melyek az orbánc foltjaira emlékeztettek; az egyik átszelte egész arcát s a fél szemét is eltakarta mintegy vörös bársonykendő gyanánt. A hátborzongató hullát délben hozták fel a fedélzetre, és már épp a tengerbe akarták vetni, amikor ráesett az első tiszt pillantása (akkor látta először), s vagy bűntudattól indíttatva, vagy a látványtól elborzadva, megparancsolta embereinek, hogy varrják be Rogerst függőágyába és a tengerésztemetés szertartása szerint bocsássák alá a habokba. A parancs kiadása után nyomban lement a kabinba, mintha csak attól félne, hogy véletlen újra áldozatára eshet pillantása. Még tartottak a temetés előkészületei, amikor dühödt erővel hirtelen ránk támadt az orkán, és az embereknek egyelőre sürgősebb dolguk akadt. A holttestet, melyre többé senkinek sem volt gondja, a fedélzetre zúduló hullámok magukkal sodorták a bal oldali vízlevezető vályúba, s a történet idején is ott hánykolódott, ahogy a brig hullámról hullámra bukdácsolt a viharban. Miután megállapodtunk a terv részleteiben, azonnal hozzáláttunk megvalósításához. Peters felment a fedélzetre, ahol, mint várta is, nyomban elébe toppant Allen, akinek mint őrnek, nyilván az volt a legfontosabb feladata, hogy az előfelépítményt szemmel tartsa. A gazember sorsa azonban gyorsan és csöndesen beteljesedett; ugyanis Peters, aki színleg úgy közeledett feléje, mintha csak meg akarná szólítani, torkon ragadta, és mire segítségért kiálthatott volna, már át is hajította a párkányon. Miután végzett az őrrel, Peters leszólt nekünk, és erre mi is felmentünk a fedélzetre. Mindenekelőtt fel kellett fegyverkeznünk valamivel, de nemigen keresgélhettünk, mert valahányszor hullámvölgybe zuhant a hajó, hatalmas víztömeg zúdult át a fedélzeten, ahol ezért csak erősen megkapaszkodva lehetett közlekedni. Mindazonáltal sietnünk kellett, mert bármelyik pillanatban várható volt, hogy megjelenik az első tiszt, hogy megindítsa a szivattyúkat, hiszen az eresztékeken nyilván sebesen szivárgott befelé a víz. Némi keresgélés után beletörődtünk, hogy a két szivattyúkarnál alkalmasabb fegyvert úgysem találunk, s így az egyiket Augustus vette magához, a másikat pedig én. Miután ekképp felfegyverkeztünk, lehúztuk a halott ingét, a tetemet pedig a tengerbe lódítottuk. Peters és én lementünk a legénységi szállásra, Augustust pedig fönn hagytuk a fedélzeten őrködni; ugyanott foglalt őrhelyet, ahol az imént még Allen állt s mivel háttal fordult a kabinlejáratnak, aki onnan nézte, könnyen az eredeti őrszemnek hihette.
   Én eközben odalenn hozzáláttam, hogy Rogers tetemének álcázzam magam. A hulláról lehúzott ing nagy segítségünkre volt ebben, jellegzetes, könnyen felismerhető ruhadarab lévén; valójában nem is ing, hanem afféle bő zubbony volt, amit a megboldogult a ruhája fölött viselt. Kék vászonból készült, amit széles, keresztirányú csíkok tarkítottak. Miután ezt magamra vettem, elöl még jól ki kellett tömni, hogy minél jobban emlékeztessen a borzalmasan eltorzult halott püffedtségére. Néhány, az ágyakról összeszedett lepedő és takaró segítségével sikerült is elérni a kívánt hatást. A hasonlóság kedvéért kezemre fehér gyapjúkesztyűt húztam, előzőleg azonban ezt is jól kitömködtem rongyokkal. Ezután Peters hozzálátott, hogy megfelelően kifessen; arcomat alaposan bedörzsölte fehér krétaporral, majd az egyik ujját megvágta s a kiserkedő vérrel vörös foltokat festett rá. A szemet is elfedő széles sávról sem feledkeztünk meg, és mondhatom, végül valóban félelmetes látványt nyújtottam.


Nyolcadik fejezet


   Belepillantottam a falon függő tükörcserépbe és a lámpás méla fényénél magam is beleborzadtam a látványba, amikor pedig erre felidéződött bennem a valóságos Rogers iszonyatos hullája, olyan reszketés fogott el, hogy alig is bírtam rászánni magam szerepem eljátszására. Tétovázásra azonban nem volt idő, összeszedtem magam és fölmentem Petersszel a fedélzetre.
   Odafönn minden változatlan volt, s mi hárman a párkány árnyékába húzódva a kabinlejáróhoz lopakodtunk. Az ajtó félig nyitva állt; az utolsó lépcsőfokra helyezett fatuskók megakadályozták, hogy becsukódjék, vagy hogy valaki hirtelen rájuk csapja - vagyis résen voltak. Az ajtó sarokpántjai mellett azonban beleshettünk és jól megfigyelhettük az egész belső teret. Igazolódott, mennyire okosan tettük, hogy meg sem próbáltunk rajtuk ütni; a gazemberek ugyanis szemlátomást épp erre számítottak. Egy kivételével valamennyien ébren voltak, s az az egy is épp a lépcső aljában aludt, muskétáját keze ügyében tartva. A többiek az ágyakból összehordott derékaljakon üldögéltek, a helyiség közepén. Láthatólag komoly társalgásba merültek, s jóllehet két üres korsó meg néhány szerte heverő ónpohár arra utalt, hogy most is italoztak, ezúttal korántsem voltak annyira részegek, mint általában. Valamennyiüknél volt tőr, talán kettejüknél pisztoly is, az egyik ágyon pedig, a kezük ügyében, halomban hevertek a muskéták.
   Egy darabig hallgatóztunk, mert még nem volt határozott tervünk, miként cselekedjünk - azonkívül, hogy a támadás pillanatában fel fog bukkanni Rogers kísértete, ami remélhetőleg megbénítja majd az ellenállást. Kalóz terveiket beszélték meg, de csak annyit sikerült tisztán kivennünk az elkapott szófoszlányokból, hogy egyesülni akarnak a Darázs nevű fregatt legénységével, sőt lehetőség szerint magát a hajót is szeretnék megkaparintani, hogy aztán valami nagyobb szabású vállalkozásba kezdjenek, ennek részleteit azonban egyikünk sem tudta kihámozni szavaikból.
   Egyikük szóba hozta Peters személyét, amire az első tiszt olyan mormogva válaszolt, hogy egyikünk sem értette a szavait, de aztán hangosan hozzátette, hogy "fel nem foghatja, miért van sülve-főve együtt a kapitány kölykével, és hogy szerinte az lenne a legokosabb, ha minél előbb a tengerbe hajítanák mindkettejüket". Erre senki sem adott választ, de azért nyilvánvaló volt, hogy senki sem ellenzi a javaslatot, Jones pedig láthatólag még meg is örült neki. Én egyre izgatottabban hallgattam a társalgást, annál is inkább, mert láttam, hogy sem Augustusnak, sem Petersnek nincsen semminő határozott elképzelése, mitévők legyünk. Mindenesetre eltökéltem magam, hogy drágán adom az életem, és bármi történjék, nem esem pánikba.
   A kötélzet között süvítő szél s a fedélzeten is átcsapó hullámverés olyan fülsiketítő volt, hogy csak olyankor értettük pontosan a szavaikat, amikor egy-két pillanatra szélcsend támadt. Egy ízben például épp azt kaptuk el az első tiszt szavaiból, amikor megparancsolta az egyik emberének, hogy "eridjen előre és szóljon annak a két patkánynak, jöjjenek ide a kabinba, ahol rajtuk tudja tartani a szemét, mert nem szereti, ha háta mögött súgnak-búgnak a fedélzeten". Szerencsénkre épp ekkor olyan hevesen hánykolódott a hajó, hogy a parancsot csak némi késedelemmel lehetett végrehajtani. A szakács már épp fölkászálódott a földről, hogy értünk jöjjön, amikor akkora széllökést kaptunk, hogy azt hittem, az árbocot is elsodorja; a szakácson mindenesetre jókorát lódított, fejjel zuhant neki az egyik jobb oldali kajüt ajtajának, de olyan erővel, hogy beszakította, amiből persze nem kis kavarodás támadt. Szerencsére mi még idejében megkapaszkodtunk, így arra is volt időnk, hogy hanyatt-homlok visszaszaladjunk az előfelépítménybe és sebtében még valami tervet is kieszeljünk, amíg a küldönc megjelenik, aki azonban végül is csak a fejét dugta ki a kabinlejáró ajtaján. Onnan nem láthatta, hogy Allen nincs már a helyén, s ezért úgy teljesítette küldetését, hogy az orkánt túlharsogva odaordította neki az első tiszt parancsát, azzal, hogy adja át nekünk. Peters válaszolt neki elváltoztatott hangon, mire a szakács már bújt is vissza a kabinba, anélkül, hogy gyanút fogott volna.
   Két társam felkerekedett és merészen lement a kabinba; Peters csak annyira húzta be maga után az ajtót, ahogy addig volt. Az első tiszt színleg nagy szívélyességgel fogadta őket és közölte Augustusszal, hogy mivel az utóbbi időben jól viselte magát, visszaköltözhet a kabinjába, és ezentúl teljes jogú társuknak fogják tekinteni. Fél pohár rumot töltött neki és megitatta vele. Mindezt én is jól láttam és hallottam, mert amint Peters becsukta az ajtót, én is követtem társaimat és elfoglaltam előbbi megfigyelőhelyemet. A két szivattyúkart is magammal vittem és az egyiket oda is készítettem az ajtó mellé, hogy szükség esetén kéznél legyen.
   Igyekeztem lehetőleg úgy helyezkedni, hogy a hullámoktól is védve legyek, de a kabinban folyó eseményeket is szemmel tarthassam, és közben megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy majd amikor Peters megadja a jelet, melyben megállapodtunk, aláereszkedjem a zendülők közé. A félvér azon iparkodott, hogy a beszélgetést valamiképp a zendülés véres eseményeire terelje, és sikerült is elérnie, hogy hamarosan a tengerészek között ezerszám élő babonák körül forgott a szó. Csak foszlányokat tudtam elcsípni a beszélgetésből, de az arcokon jól láttam, milyen hatást tesz az emberekre ez a téma. Az első tiszt például egyre nyugtalanabb lett, s amikor valaki megemlítette, milyen iszonyúan eltorzult Rogers a halálban, azt hittem, rögvest elájul. Peters mindjárt meg is kérdezte tőle, nem gondolja-e, hogy a legjobb volna azonnal a tengerbe vetni a tetemet, mivel igen hátborzongtató látványt nyújt, amint ott hányódik a vízlevezető csatornában. Erre már a lélegzete is kis híján elakadt a gazembernek és csak meregette a szemét, némán körülpillantva társain, némán rimánkodva nekik, hogy jelentkezzék már valaki, aki hajlandó volna vállalni ezt a feladatot. Egyikük sem moccant azonban, és a napnál világosabb volt, hogy idegeik a pattanásig feszültek. Ekkor Peters megadta a jelet. Fölrántottam az ajtót, szótlan lelépkedtem a lépcsőn és megálltam a kör közepén.
   A körülményeket figyelembe véve egyáltalában nem meglepő, hogy a váratlan jelenés oly döbbenetes hatást keltett. Ha az emberek efféle jelenéssel találják szemközt magukat, általában nem fogadják el fenntartás nélkül a valódiságát, hanem valamelyes kétely mindig ott pislákol a tudatuk mélyén; valami reménység, ha halovány is, hogy csak csalás vagy tréfa áldozatai, s a jelenés valójában nem az árnyak világából érkezett látogató. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy az emberek szinte minden efféle vizitációt valamelyes kétkedéssel fogadnak, s hogy a jelenés keltette riadalom, mely esetenként akár halálos rémületté is fokozódhat, még ilyenkor sem annyira a látomás hitelességében való kétségtelen bizonyosságnak tulajdonítható, hanem valójában inkább a bizonytalanságnak, hogy talán csakugyan kísértetet lát az illető. A jelen esetben azonban, amint rögtön látni fogjuk, szemernyi kétely sem maradhatott a zendülőkben azt illetőleg, hogy a körükbe toppanó Rogers valóban maga volt a megelevenedett tetem vagy legalábbis annak valamely szellemképe. A vihar miatt a hajó gyakorlatilag megközelíthetetlen volt, s így bárminemű megtévesztés lehetősége oly szűk térre korlátozódott, hogy a tengerészek joggal gondolhatták, ennek minden módját és eshetőségét egyetlen szempillantással is fel tudják mérni. Huszonnegyedik napja voltak a nyílt tengeren s ezen idő alatt csak szóban érintkeztek más hajókkal. A legénység teljes létszámban összegyülekezett a kabinok előterében - mindenki, aki legjobb tudomásuk szerint a fedélzeten tartózkodott -, Allen, az őrszem kivételével; ő azonban hatalmasan megtermett ember volt (hat láb, hat hüvelyk magas), s így az a gondolat nyilván föl sem ötlött bennük, hogy esetleg ő toppant elébük a kísértet képében. Adjuk még hozzá mindehhez a vihar s a Peters kezdeményezte beszélgetés nyomasztó hangulatát, meg azt a hatást, amit maga az undorító tetem tett néhányukra a délelőtt folyamán, továbbá maszkom szinte tökéletes voltát és végül, hogy imbolygó, bizonytalan fényben láttak, hiszen a gerendára felakasztott hajólámpás vad táncot járt a viharban, hol rám villantva halovány, kísérteties fényét, hol meg sötétségbe burkolva egész alakomat, s akkor beláthatjuk, miért sikerülhetett még jobban is megtévesztenünk őket, mint reméltük volna. Az első tiszt felpattant fektéből, mint akit kígyó csípett, aztán anélkül, hogy akár egy szót is kiejtett volna a száján, holtan zuhant a kabin padlójára, és mivel épp ekkor megint nagyot lódított rajtunk egy hullám, már élettelenül, akár egy tuskó a sarokba hengeredett. A többi hét közül az első pillanatban csak háromnak maradt valamelyes lélekjelenléte. A másik négy úgy ült ott a padlón, mintha csak gyökeret vert volna - soha arcon ennél szánalmasabban riadt és kétségbeesett kifejezést! Ellenállást ekképpen csak hárman fejtettek ki, a szakács, John Hunt és Richard Parker, de nagyon elszántak ezek sem voltak. A két elsőnek említettet egyébként Peters golyói már az első pillanatban leterítették, Parkert pedig én sújtottam le a magammal hozott szivattyúkarral. Ezalatt Augustus felkapta az egyik ott heverő muskétát és mellbe lőtte az egyik zendülőt - bizonyos Wilsont. Most már csak hárman maradtak; csakhogy mostanra ezek is felocsúdtak a megdöbbenésből és már az is felderenghetett bennük, hogy szemfényvesztés áldozatai lettek, mert ugyancsak elszántan és dühödten küzdöttek, s csak Peters irtóztató testi erején múlott, hogy fölibénk nem kerekedtek. Bizonyos Jones, valamilyen Greely és Absalom Hicks volt ez a három ember. Jones leteperte Augustust, késével több szúrást is ejtett barátom jobb karján, s előbb-utóbb bizonyosan megöli (mivelhogy hamarjában sem én, sem Peters nem tudtunk megszabadulni ellenfelünktől), ha az utolsó pillanatban be nem avatkozik még egy jó barátunk, akinek segítségére pedig nem is számítottunk. Ki más lett volna ez a nem várt jó barát, mint Tigris? Vészjóslón acsarogva rontott be a helyiségbe épp a legválságosabb pillanatban, s Jonesra vetve magát egyetlen másodperc alatt a földhöz szegezte a gazembert. Barátom azonban, bár támadójától megszabadult, sebei folytán nem sok segítséget nyújthatott nekünk, aminthogy én sem voltam teljes értékű harcos, mivel engem meg álöltözékem akadályozott a mozgásban. Szerencsére a kutya el nem engedte volna Jones torkát - a fennmaradó két emberrel pedig Peters már játszva megbirkózott, és ha kissé tágabb a hely, és a hajó sem hánykolódik olyan hevesen, hamarább is elbánt volna velük. Sikerült felkapnia egy súlyos zsámolyt és kiloccsantania vele Greely agyvelejét, aki épp rám akart lőni egy muskétából, majd a brig hánykolódása Hicks mellé lódította, akit torkon ragadott és irtóztató erejét megfeszítve, nyomban meg is fojtott. Így történt, hogy hatalmunkba kerítettük a briget, s az egész még addig se tartott, amennyi idő alatt az esetet most elmeséltem.
   Ellenfeleink közül egyedül Richard Parker maradt életben. Olvasóim talán még emlékeznek rá, hogy ő volt az, akit mindjárt támadásunk elején leütöttem a szivattyúkarral. Most mozdulatlanul hevert a bezúzott kabinajtó előtt; amikor azonban Peters megérintette a cipője orrával, megszólalt és irgalomért könyörgött. Csupán a feje vérzett kissé, de egyébként meg sem sérült, hiszen az ütés csak elkábította. Föl is tápászkodott, s mi egyelőre, a biztonság kedvéért hátrakötöttük a kezét. Tigris akkor is dühösen acsargott a földre tepert Jones fölött, pedig abból már minden élet elszállt, mint megállapítottuk, amikor közelebbről szemügyre vettük, és megláttuk, hogy nyakán egy mély sebből, melyet nyilván a kutya éles fogai ütöttek rajta, valósággal patakzik a vér.
   Időközben éjjeli egy óra lett, s odakinn irtóztatóan dühöngött a vihar. A brig érezhetően nehezebben küszködött a hullámokkal, mint máskor és halaszthatatlanná vált, hogy valamiképp könnyítsünk rajta. Minden nagyobb széllökésnél átcsapott rajtunk a hullám, s a kabinba is jócskán jutott a vízből, mivelhogy amikor lejöttem a lépcsőn, nyitva hagytam magam mögött az ajtót. A jobb oldali párkányt végig elsodorta a víz, akárcsak a konyhakalyibát és a mentőcsónakot. A főárboc pedig annyira nyögött és hajladozott a szélben, hogy félő volt, már nem bírja sokáig. Hogy több helyet nyerjenek a raktérben, rövidre szabták a tövét (tapasztalatlan hajóácsok folyamodnak néha ehhez a fölöttébb helytelen megoldáshoz), s ezért a nem kellő mélységig lenyúló árboc már kis híján kimozdult a helyéből. Bajaink betetőzéséül pedig kiderült, hogy a hajófenékben már hétlábnyi magasan áll a víz.
   Feledtük a szerte heverő hullákat, és nyomban rohantunk a szivattyúkhoz - természetesen Parkert is eloldoztuk, hogy segítségünkre legyen a munkában. Augustus karját bekötöztük, amennyire sebtében lehetett, és ő megtette, ami tőle telt, de ez sajnos édeskevés volt. Az egyik szivattyú szakadatlan működtetésével annyit még így is sikerült elérnünk, hogy legalább nem emelkedett a vízszint. Minthogy összesen négyen voltunk, nagyon keményen kellett dolgoznunk; de azért nem csüggedtünk és alig vártuk a napkeltét, amikor majd, úgy gondoltuk, kivágjuk a főárbocot, hogy ezzel is könnyítsünk a hajón.
   Így telt el az éjszaka kimerítő munkában, szívszorongató aggodalomban. Aztán végre megvirradt, de az orkán csöppet sem csitult, és nem is volt semmi jele, hogy fogytán volna az ereje. Első dolgunk az volt, hogy felvonszoltuk a fedélzetre a tetemeket és sorra a tengerbe löktük őket. Ezután következett a főárboc. A megfelelő előkészületek után Peters (a kabinban talált szekercével) kivágta az árbocot, mialatt mi többiek a feszítő- és tartóköteleknél helyezkedtünk el. Amikor pedig a szél s a hullámok legközelebb megint oldalára döntötték a hajót, adott jelre elmetszettük a tartóköteleket, mire az egész hatalmas fa- és kötéltömkeleg a tengerbe csúszott, anélkül, hogy a hajóban nagyobb kárt tett volna. A brig érezhetően megkönnyebbült, helyzetünk azonban továbbra is igen kétes maradt, mivel hiába működtettünk most már egyszerre két szivattyút is, a hajófenékben megállíthatatlanul nőtt a vízszint, Augustus csekély segítsége pedig édeskeveset ért. Helyzetünk közben egyre romlott, a szél felőli irányból ugyanis akkora hullámok ostromolták a veszteglő Grampus-t, hogy több fokkal kitérítették a szélirányból, s mielőtt még visszaállhatott volna, újabb toronymagas hullám kapta oldalba olyan hatalmas erővel, hogy a hajó a vízszintig megdőlt. Ettől már a fenéksúly is megmozdult, méghozzá teljes tömegében (a rakomány már jó ideje szabadon hányódott), s néhány pillanatig azt hittük, immár semmi sem ment meg bennünket a felborulástól. Végül azonban mégiscsak kiegyenesedett a hajótest, bár kissé féloldalas maradt, mert a fenéksúly zöme nem csúszott vissza eredeti helyére, hanem baloldalt rekedt, vagyis a brig bal oldala olyan mélyre merült, hogy nem is lehetett tovább szivattyúznunk, amire persze már amúgy sem lettünk volna képesek, hiszen a kíméletlen igyekezetben tenyerünkről a véres húsig lefoszlott a bőr.
   Noha Parker ellenezte, mi hozzáláttunk, hogy kivágjuk az előárbocot is, ami a hajó helyzete miatt csak nagy üggyel-bajjal sikerült. Zuhantában azonban magával sodorta az orrárbocot is, úgyhogy hajónk irányíthatatlan, csupasz koporsóvá változott.
   Egyetlen okunk a bizakodásra az volt, hogy a nagyobbik csónakunk sértetlen maradt; egyelőre megkímélték a fedélzeten átcsapó hullámok. De nem sokáig; mert most, hogy már nem volt előárbocunk s következésképp előtörzsvitorlánk sem, amely viharvitorla gyanánt szolgált s valamelyest fékezte a hajó hánykolódását, a tengerár immár akadálytalanul söpört végig a fedélzeten, s öt percen belül leszaggatta a bal oldali párkányt, elsodorta a csónakot, és még a csörlőt is szilánkokká zúzta. Nos, ennél kilátástalanabb már nem is igen lehetett volna helyzetünk.
   Déltájt egy-két jelből azt hittük, hogy valahára csitul a vihar, reményeinkben azonban keserűen csalatkoznunk kellett, néhány percnyi szünet után ugyanis kettőzött dühvel tört ismét reánk. Körülbelül délután négy órakor már akkora erővel tombolt a szél, hogy nem lehetett végigmenni a fedélzeten; s mire az éj leszállt, már abban sem igen reménykedhettünk, hogy akár csak reggelig is bírja még hajónk az iszonyú nyomást.
   Közben hajónk gyomrában egyre emelkedett a vízszint, s éjféltájt már annyira voltunk, hogy a brig a fedélköz vonaláig merült. Nem sokkal utóbb a kormánylapát is odalett; egy hatalmas hullám oly magasra ragadta a hajót, hogy az egész tat kiemelkedett a vízből, majd alábukva akkora erővel zuhant vissza a tengerbe, mintha legalábbis zátonyra futottunk volna. Mi azt hittük, hogy a kormánylapát a végsőkig ki fog tartani, mivel a szokásosnál jóval erősebben megépített szerkezet volt; hozzá hasonlót nem is láttam, sem azelőtt, sem azóta. Gerincén jókora vaskarikák sorakoztak, akárcsak ezekkel szemközt, a fartőkegerendán; a két sor karikába karvastagságú kovácsoltvas rudat dugtak; ez tartotta a kormánylapátot, mely ekképp felfüggesztve szabadon mozoghatott. A ránk törő hullám erejéről bárki fogalmat alkothat, ha meggondolja, hogy a fartőkegerenda vaskarikáit, melyek a gerendát átfúrva, annak belső oldalán voltak rögzítve, egytől egyig kiszakította a tömör fából.
   Még lélegzethez sem jutottunk a zuhanástól, mely az egész hajótestet megrázkódtatta, midőn akkora hullám zúdult át a fedélzeten, amelyhez foghatót azóta sem láttam; úgy elsodorta a kabinlejárat fölött álló bódét, hogy nyoma sem maradt, és a szabaddá vált lépcsőn lezúdulva színültig töltötte a hajó gyomrát vízzel.


Kilencedik fejezet


   Szerencsénkre még az éjszaka beállta előtt szorosan a horgonyemelő csörlő maradványaihoz kötöttük magunkat és igyekeztünk, amennyire csak lehetett, valósággal belesimulni a fedélzetbe. Csak ennek az óvatossági intézkedésnek köszönhettük életünket, hiszen a ránk zuhanó hatalmas víztömeg iszonyú súlya mind a négyünket elkábított, sőt kis híján meg is fulladtunk alatta, mire visszaömlött a tengerbe. Én, amint lélegzethez jutottam, kiáltva szólítottam társaimat, de csak Augustus válaszolt: - Végünk van, az Úr legyen irgalmas lelkünknek. - Aztán lassan másik két társam is magához tért. Ők igyekeztek lelket önteni belénk, mondván, hogy nincs még veszve minden, mert a rakomány természetéből következőleg elsüllyedni nem fogunk, a vihar reggelre pedig minden bizonnyal kitombolja magát. E szavakra új élet költözött belém; mert bármily furcsa is, az a kézenfekvő gondolat, hogy egy üres olajoshordókkal rakott hajó semmiképp sem süllyedhet el, bennem addig fel sem merült, és attól rettegtem a leginkább, hogy egykettőre összecsapnak fölöttünk a hullámok. Ahogy újraéledt bennem a remény, igyekeztem minden alkalmas pillanatot kihasználni, hogy megerősítsem a köteleket, melyekkel a csörlő maradványaihoz fűztem magam, és hamarosan észrevettem, hogy társaim is ezzel foglalatoskodnak. Az éj olyan fekete volt, hogy feketébb már nem is lehetett volna, a körülöttünk tomboló vihar süvöltését, félelmetes káoszát pedig meg sem próbálom leírni. Hajónk immár a víz szintjéig merült, tornyosuló hullámhegyek taréja vett körül, melynek tajtékja pillanatonként végigsöpört a fedélzeten. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy legföljebb ha minden harmadik másodpercben került víz fölé a fejünk, és jutottunk lélegzethez. Szorosan egymás mellett feküdtünk, mégis elvétve pillantottuk csak meg egymást, aminthogy nem sokat láttunk a hajóból sem, melynek fedélzetén oly tehetetlen hányódtunk. Teli torokból kiáltva szólongattuk egymást, így próbálva ébren tartani a reménységet és lelket önteni abba, akinél a legjobban elkélt a bátorítás. Sebesülése miatt Augustusért aggódtunk a legjobban; késszúrásoktól erőtlen jobbjával aligha tudhatta kellő biztonsággal megkötni magát, s ezért folyton attól rettegtünk, társunkat szemünk láttára sodorja el a hullám, arra azonban nem is gondolhattunk, hogy a segítségére legyünk. De szerencsére ő mindnyájunknál kedvezőbb helyzetben volt, mivel törzse épp a szétzúzott csörlő egy viszonylag épen maradt része alatt feküdt, amely jórészt megtörte a reá zúduló hullámok erejét. Ha nem kerül ily védett helyre (egyébként véletlenül sodródott ide, eredetileg éppenséggel olyan helyre kötözte magát, ahol nagyon is ki volt téve az elemeknek), akkor aligha éri meg a reggelt. Ebben a helyzetben valójában még szerencsés körülmény is volt, hogy a brig oly erősen oldalára dőlt, így ugyanis sokkal kisebb volt a lesodortatás veszélye, mint lett volna máskülönben. A hajó, mint már említettem, balra dőlt, méghozzá olyannyira, hogy a fedélzetnek mintegy a fele mindig víz alatt volt. A jobbról támadó hullámok ereje ekképp a hajó felemelkedő oldalán jórészt megtört, minket pedig, kik hasmánt, szorosan a fedélzetre simulva feküdtünk, jobbára már csak a tajték ért, balról pedig úgynevezett visszavert, másodlagos hullámokat kaptunk, azaz viszonylag gyengébb erejűeket, melyek - mivel igyekeztünk kis felületet nyújtani - nemigen tudtak belénk kapaszkodni, s nem is volt akkora lendületük, hogy kitépjenek kötelékünkből.
   Ebben a félelmes helyzetben töltöttük az éjszakát, míg meg nem virradt, s a nappal világosságánál elénk nem tárult a teljes, iszonyú valóság. Hajónk már alig volt egyéb uszadékfánál, mely a hullámok kénye-kedvének kiszolgáltatva hányódott a tengeren; a vihar nemhogy csitult volna, hanem éppenséggel még mintha fokozódott is volna az ereje, s szinte már hurrikánként tombolt; úgy tűnt, semmi földi hatalom minket meg nem menthet. Órák teltek néma szorongásban, minden percben vártuk, mikor pattannak el a testünket tartó kötelek, vagy mikor sodorja el a víz a csörlő utolsó maradványait is, mikor zúdul ránk a körülöttünk őrjöngő tenger valamelyik óriás hulláma, oly erővel nyomva alá a roncsot, hogy vízbe fúlunk, mire ismét a felszínre vetődik. Isten kegyelméből azonban mindeme veszedelmektől csodálatos mód megmenekültünk, sőt kimondhatatlan örömünkre déltájt a nap is kibukkant. Nem sokkal utóbb a szél ereje is érezhetően megfogyatkozott, és az előző este óta először, Augustus is megszólalt, azt tudakolva a hozzá legközelebb fekvő Peterstől, vajon van-e még valami reményünk a megmenekülésre. Minthogy a kérdésre nem jött válasz, valamennyien azt gondoltuk, hogy a félvér fekvő helyében vízbe fúlhatott; aztán legnagyobb örömünkre elhaló hangon bár, de mégiscsak megszólalt, hogy iszonyú fájdalmai vannak, annyira belevágódnak szorosra húzott kötelékei a gyomrába, és vagy sikerül valamiképp lazítania rajtuk, vagy hamarost elpusztul, mert sokáig már nem bírja a kínokat. Ettől újra kétségbe estünk, mert míg a tenger újra meg újra végigsöpört rajtunk, arra gondolnunk sem lehetett, hogy mi könnyítsünk helyzetén. Buzdítottuk, viselje erős lélekkel szenvedéseit, és ígértük neki, hogy az első adandó alkalommal megszabadítjuk kötelékeitől. Azt felelte, hogy ha nem kap hamarosan segítséget, már késő lesz; mire alkalom adódik, neki vége; néhány percig még hallgattuk nyögdelését, aztán elcsöndesedett, s mi azt hittük, kiadta lelkét.
   Esteledvén már annyira elcsitult a hullámverés, hogy legföljebb ha ötpercenként csapott át egy-egy szél felőli hullám a roncs kiemelkedő oldalán, s a szél is alábbhagyott, bár még akkor is orkáni erővel fújt. Társaimnak órák óta a hangját sem hallottam és most aggódva szólítottam Augustust. Felelt, ám oly elhaló hangon, hogy nem is tudtam kivenni, mit mondhatott. Ezután Petershez, majd Parkerhez fordultam, de nem kaptam választ.
   Nem sokkal ezután holmi önkívületfélébe estem, és kéjes képzelgések vonultak el lelki szemeim előtt; zöld koronájú fák, sárgán ringó búzaföldek, táncoló leányok menete, lovas katonák csapata és más effélék. Csak most visszagondolva fedezem fel, hogy ábrándképeim közös vonása a mozgás volt. Mozdulatlan álló tárgyat, például házat, hegyet egyet sem láttam, mindig csak szélmalmokat, hajókat, kiterjesztett szárnyú madarakat, léggömböket, lóháton ülő embereket, eszeveszetten száguldó kocsikat, és más mozgó dolgokat végeérhetetlen sorban. Mikor magamhoz tértem ebből a kábulatból, a nap, amennyire megállapíthattam, már vagy egy órája fenn járhatott az égen. Csak nagy nehezen tudtam visszaidézni a körülményeket és még jó darabig abban a szilárd meggyőződésben voltam, hogy továbbra is a brig rakterében vagyok ládám mellett, a közelben heverő Parkert pedig Tigrisnek hittem.
   Amikor végre egészen felocsúdtam, örömmel állapítottam meg, hogy az orkán időközben szellővé szelídült, és a tenger is elcsendesedett, a hullámok pedig már csak a megdőlt fedélzet feléig futnak fel. A bal karomat tartó kötél megpattant, de elébb még könyékhajlatomban mélyen felhorzsolta a bőrt; jobb karom béna volt a zsibbadtságtól, kezem és csuklóm pedig ijesztően megdagadt a kötél szorításától, amely a vállamról csúszott le idáig, ahol aztán megszorult. A derekamat övező kötél is nagy fájdalmat okozott, olyan elviselhetetlenül szorosra húztam attól való félelmemben, hogy elsodorhatnak a hullámok. Körülpillantva társaimon, megállapítottam, hogy Peters még él, noha a dereka köré hurkolt vastag kötél olyan erővel szorította a vékonyát, hogy valósággal kettészelte a félvért; ahogy megmoccantam, Peters erőtlenül a kötélre mutatott. Augustus semmi életjelt nem adott, szinte kétrét görnyedve hevert keresztben az összezúzott csörlőn. Látván, hogy mozgok és élek, Parker megszólított, van-e annyi erőm, hogy kiszabadítsam, mert ha csak ennyire össze tudnám szedni magam, még menteni próbálhatnánk életünket, ám ellenkező esetben bizonyosan odaveszünk mindahányan. Azt feleltem neki, hogy még egy kicsit tartson ki, megpróbálom kiszabadítani. Benyúltam nadrágzsebembe, előhúztam zsebkésemet és számos hiábavaló próbálkozás után sikerült is kinyitnom pengéjét. Aztán bal kezemmel lefejtettem a jobbomat béklyózó kötelet, végül pedig elmetszettem a derekamat szorító köteléket is. Mikor azonban fel akartam kelni fektemből, döbbenten tapasztaltam, hogy a lábam cserbenhagy, sőt nemcsak felállni nem tudok, de a jobb karomat sem bírom mozgatni. Szóltam Parkernak, aki azt tanácsolta, kapaszkodjam meg bal kezemmel a csörlőben és feküdjek néhány percig mozdulatlanul, amíg újra meg nem indul tagjaimban a vérkeringés. Megfogadtam a tanácsot, és valóban mindjárt oldódni kezdett a zsibbadás, olyannyira, hogy elébb az egyik lábamat, majd a másikat is meg tudtam mozdítani, és hamarosan bár csak részben, de a karom is engedelmeskedett már akaratomnak. Ekkor óvatosan, lábamat még kímélve, nem ránehezedve, odakúsztam Parkerhoz, elvagdostam kötelékeit, mire néhány perc múlva ő is tudta már mozgatni kezét-lábát. Ezután haladéktalanul Peters segítségére siettünk. A kötél elnyűtte a nadrágját, átvágott mindkét ingén és már a húsát is véresre horzsolta, mire elvágtuk. Alighogy megszabadult szorításától, nyomban megszólalt, sőt mozogni is tudott, méghozzá sokkal fürgébben, mint mi, ami nyilván annak tulajdonítható, hogy vére a seben át szabadon elfolyhatott, vagyis nem sűrűsödött össze.
   Augustusról már nem is igen reméltük, hogy magához tér, mert semmi jelét nem adta az életnek, ám hozzálépve, örömmel láttuk, hogy csupán eszméletét vesztette a nagy vérveszteség következtében, mivel a kötést, amit sebesült karjára helyeztünk, a víz leszaggatta róla; a testét a csörlőhöz rögzítő kötelek pedig nem voltak oly szorosak, hogy halálát okozzák. Elvagdostuk kötelékeit, kihúztuk a csörlő roncsai alól és száraz, szél felőli helyre vittük, ahol végigfektettük a fedélzeten, oly mód, hogy a feje alacsonyabban legyen a testénél, majd pedig mindhárman dörzsölni kezdtük tagjait. Mintegy félórába telt, amíg magához tért, de csak másnap reggelre adta jelét, hogy felismer bennünket, és ereje lassacskán visszatérvén, tudott végre megszólalni. Mire sok üggyel-bajjal mindahányan megszabadultunk kötelékeinktől, jócskán beesteledett, az égen pedig ismét fekete felhők gyülekeztek, úgyhogy a legszörnyűbb szorongások közepette vártuk az éjt, mert ha megint viharos erejű szél kerekedett volna, kimerült állapotunkban bizonyosan odaveszünk. Szerencsénkre azonban a szél mérsékelt maradt egész éjszaka, a tenger sem hánykolódott szerfelett, s így bennünk egyre nőtt a reménység, hogy talán mégiscsak sikerül megmenekülnünk. Északnyugatról továbbra sem ült el a szél, de nem fújt nagy erővel, s így hideg sem volt. Augustust mindenesetre újra kikötöttük a fedélzet szél felőli oldalán, nehogy egy hirtelen támadó hullám lökésétől véletlen a vízbe csússzék, hiszen ahhoz még gyenge volt, hogy maga kapaszkodjék. Mi hárman már enélkül is biztonságban voltunk. Szorosan egymás mellé telepedtünk az összezúzott csörlő körül, egymást tartva a szerte heverő hosszabb-rövidebb kötéldarabokkal, és azon tanakodtunk, hogyan menekülhetnénk meg kétségbeejtő helyzetünkből. Sokat segített, hogy ruhánkat levetettük és kifacsartuk belőle a vizet. Amikor újra felöltöztünk, a ruha szinte száraznak tetszett és kellemesen melengetett, ami nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy újra visszatért belénk az élet. Augustusról is lehúztuk hát a ruhát, kicsavartuk, aztán visszaadtuk rá, ami őt is ugyanolyan jó érzéssel töltötte el.
   Most már az éhségtől és a szomjúságtól szenvedtünk a legkeservesebben; midőn pedig végiggondoltuk, hogy e tekintetben mire számíthatunk, bizony elcsüggedtünk, sőt az is megfordult a fejünkben, bárcsak inkább a tenger és a vihar gyorsan lesújtó haragjának estünk volna áldozatul. Csak azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy most már bizonyosan hamar összeakadunk valami hajóval és addig is próbáltuk tartani egymásban a lelket, hogy elviseljük a reánk váró megpróbáltatást.
   Ránk virradt tizennegyedikének reggele; a szép, tiszta idő tovább tartott, csak az északnyugati szél fújdogált állhatatosan, de szerencsére nem nagy erővel. A tenger reggelre egészen elsimult, s mivel valamely számunkra kideríthetetlen okból némiképp mérséklődött a brig dőlése, a fedélzet szinte egészen szárazra került, és mi akadálytalanul járhattunk-kelhettünk rajta. Mivel azonban immár negyedik napja voltunk étlen-szomjan, hovatovább rá kellett szánnunk magunkat, hogy valamiképp megpróbáljunk hozzáférni a brig készleteihez. Minthogy a hajó gyomrát színültig megtöltötte a víz, eleve kevés meggyőződéssel láttunk a feladathoz, és nem is igen reméltük, hogy sikerrel járunk. A kabinlejárat bódéjának roncsaiból kihúztunk néhány szöget s ezeket bevertük két szál deszkába, melyeket keresztbe helyezve egy kötélre csomóztunk és leeresztettünk a kabinlejáraton, abban a halvány reményben, hogy fel-alá húzkodva, horgai talán beleakadnak majd valami olyasmibe, ami élelmül szolgálhat vagy legalábbis alkalmas szerszám lesz kezünkben az élelem megszerzéséhez. Ezzel fáradoztunk a délelőtt nagyobbik felében, ám hasztalan, mivel csak néhány takarót sikerült kihalásznunk, melyek könnyen beleakadtak a szögekbe. Hevenyészett halászeszközünk valójában oly otromba és kezdetleges volt, hogy ennél több eredményre nem is igen számíthattunk.
   Ezután a legénységi szállással próbálkoztunk, ám szintén eredménytelenül, és már a végső kétségbeesés szélén voltunk, amikor Peters azzal a javaslattal állt elő, hogy kössünk kötelet a derekára, ő majd lebocsátkozik a kabinba és megpróbál valamit felhozni. Oly örömmel fogadtuk ajánlkozását, aminő csak a hamvából újjáéledő reménységből fakadhat. Mindjárt vetkőzni is kezdett, mígnem már csak nadrágban állt a fedélzeten, mi pedig kötelet csomóztunk a törzsére, majd a vállán is áthúztuk, oly mód, hogy még véletlenül sem csúszhatott le róla. Vállalkozása nemcsak szerfelett nehéz, de fölöttébb kockázatos is volt; arra ugyanis nem számíthattunk, hogy magában az előtérben vagy az onnan nyíló kabinokban bármit is találunk, a búvárnak ezért a padló szintjét elérvén jobbra kell fordulnia s mintegy tíz-tizenkét lábnyi utat megtennie a víz alatt, míg a szűk közlekedő folyosón a kamrához ér, ahonnan még vissza is kell jönnie, természetesen lélegzetvétel nélkül.
   Miután mindennel elkészültünk, Peters leereszkedett a kabinba; az első lépéseket, amíg a víz az álláig nem ért, a lépcsőn tette meg. Aztán fejest belevetette magát a vízbe, már merülés közben jobb kéz felé fordulva, hogy mielébb elérje a kamrát. Első próbálkozásával azonban kudarcot vallott. Alig fél perce lehetett lenn, amikor hevesen megrándult a kötél (ez volt a megbeszélt jel, arra az esetre, ha azt kívánná, hogy húzzuk fel). Föl is húztuk sebesen, méghozzá olyan óvatlanul, hogy csúnyán neki is ütődött a lépcsőnek. Üres kézzel jött vissza; csak néhány lépésnyire sikerült behatolnia a szűk folyosóba, mivel minden erejével küzdenie kellett, nehogy a víz felhajtó ereje a kabin mennyezetéhez szorítsa. Ebben annyira kimerült, hogy csak tizenöt perces pihenő után mert újra alámerülni.
   Második kísérlete is balul ütött ki; olyan hosszan maradt a víz alatt, hogy minket elfogott az aggodalom, és noha a kötél továbbra sem jelzett, felhúztuk Peterst, akiben jószerével már élet is alig volt, mire a felszínre rántottuk, mert, mint elmondotta, rángatta a kötelet, többször is, csak épp mi ebből mit sem észleltünk. Ennek alighanem az lehetett az oka, hogy egy szakasza beleakadt a lépcső korlátjába. A korlát egyébként is annyira útban volt, hogy elhatároztuk, megpróbáljuk eltávolítani, mielőtt folytatnánk a kísérletezést. A nyers erőnél egyéb eszközünk nem lévén, mindhárman leereszkedtünk a lépcsőn egészen a víz színéig és egyesült erővel addig rángattuk a korlátot, mígnem végül sikerült is kitörnünk.
   A harmadik próbálkozás is eredménytelen maradt, akárcsak az előző kettő, és be kellett látnunk, hogy ily mód nem is jutunk semmire, amíg nem kerítünk valami súlyt, amellyel a búvár a víz alatt tarthatja magát, amíg átkutatja a kamrát. Sokáig hiába keresgéltünk valami nehéz tárgyat, amely megfelelne e célra, mígnem nagy örömünkre felfedeztük, hogy az előárboc egyik csarnakláncát már alig tartja valami. Ezt kötöttük hát Peters bokájára súlynak, s ő negyedszer is leereszkedett a kabinba. Ezúttal sikerült is eljutnia a kamrához, de elmondhatatlan bánatára zárva találta és mivel a végsőkig megfeszítve magát sem bírt ki egy percnél többet a víz alatt, kénytelen volt visszatérni anélkül, hogy behatolt volna a kamra ajtaján. Helyzetünk olyan kilátástalan volt, hogy amikor az elibénk tornyosuló nehézségekre gondoltunk meg arra, mily csekélyke az esélyünk a megmenekülésre, Augustus és jómagam is könnyekben törtünk ki. Kishitűségünk azonban hamar elszállt. Térdre vetve magunkat Istenhez fohászkodtunk, hogy segítsen meg minket a reánk leselkedő számtalan veszedelem közepette, majd megújult reménységgel álltunk talpra, hogy megint meghányjuk-vessük, mi magunk, földi halandók mit tehetnénk megmenekülésünk érdekében.


Tizedik fejezet


   Nem sokkal utóbb olyan esemény történt, melyhez foghatóan felzaklató s a legvégletesb érzeményekkel - elébb ujjongó örömmel, utóbb szörnyű borzadállyal - terhes eset mondhatni egyetlenegy sem akadt ezernyi kalandom között, melyeket a továbbiakban kilenc, meghökkentő és nemritkán elképzelhetetlen, sőt hihetetlen élményekkel zsúfolt esztendeig tartó vándorlásaim során átéltem. A kabinlejáró közelében feküdtünk a fedélzeten és azt vitattuk, mint hatolhatnánk le valamiképp a kamrába, midőn a velem szemben heverő Augustusra pillantva azt láttam, hogy arca falfehérre változik, ajka pedig egyszerre minden látható ok nélkül megremeg. Riadtan nevén szólítottam, választ azonban nem kaptam, s már-már azt hittem, betegség tört reá ily váratlanul, amikor észrevettem, hogy tekintetét valamely mögöttem feltűnt jelenségre függeszti meredten. Hátrafordultam és mondhatom, soha el nem fogom felejteni azt a szinte eszelős örömöt, amely egyszeriben átjárta minden porcikámat - látván, hogy alig néhány mérföldnyire egy nagyméretű brig közeledik felénk. Úgy pattantam fel, mint akit puskagolyó talált, és karjaim a hajó felé kinyújtva álltam mozdulatlanságba dermedve, és egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Petersre és Parkerra nemkülönben nagy benyomást tett a látvány, bár más hatást váltott ki belőlük. Az előbbi őrjöngő táncot járt a fedélzeten, teli torokból üvöltözve, hörögve, káromkodva, szitkozódva és ujjongva, a másik pedig egyszerűen sírva fakadt és percekig csak zokogott, akár a gyermek.
   A hajó németalföldi építésű, a szokásosnál gyengébb vitorlázatú és árbocú brig volt; oldala feketére pingálva, orrán ízléstelen, aranyozott szobor. Nyilvánvalóan sok vihart látott, és úgy gondoltuk, a legutóbbi orkán, mely ránk nézve oly végzetesnek bizonyult, szintén jól megcibálhatta, előderékárbocának ugyanis nyoma sem volt, és jobb oldali párkányából is jókora darab hiányzott. Amikor megpillantottuk, mintegy két mérföldnyire lehetett tőlünk, mint már említettem, és szél alatt, egyenesen felénk tartott. Alig volt légmozgás, és ezért furcsállottuk is, hogy miért csak az orrvitorlával, a fővitorlával meg egy kis háromszögű, külső segédorrvitorlával hajózik - ekképp természetesen igen lassan is közeledett, mi pedig türelmetlenségünkben valósággal őrjöngtünk már. Bármily izgatottak voltunk is, valamennyiünknek feltűnt, milyen esetlenül manőverezik. Néha oly hirtelen és érthetetlen irányváltoztatást hajtott végre, hogy már arra gondoltunk, nem is lát bennünket, vagy észrevett ugyan, de mivel kihaltnak látta a fedélzetet, most megfordul és folytatja útját más irányban. Valahányszor irányt változtatott, mi torkunk szakadtából üvöltözni kezdtünk, mire a hajó mintha meggondolta volna magát, újra felénk fordult - mivel ez kétszer-háromszor is megismétlődött, nem találtunk rá más magyarázatot, mint hogy a kormányos részeg.
   Fedélzetén teremtett lelket sem láttunk, míg körülbelül negyed mérföldnyire nem ért hozzánk. Akkor megpillantottunk három tengerészt, akiket öltözékük után ítélve hollandusnak gondoltunk. Közülük kettő valami összehajtogatott ócska vitorlán hevert az orrfelépítménynél, a harmadik pedig, aki, úgy látszott, nagy kíváncsisággal szemlél bennünket, az orrárboc alatt állt a párkányra hajolva. Ez utóbbi vállas, megtermett, magas férfi volt s igen sötét bőrű. Mintha bátorítani akarna bennünket, hogy legyünk még egy kicsit türelemmel, úgy bólogatott felénk vidáman, jóllehet kissé szokatlan tartással, de folyvást mosolyogva, ránk villantva tündöklőn fehér fogsorát. Ahogy egyre közeledtek hozzánk, láttuk, hogy piros flanellsapkája fejéről a vízbe hull, ő azonban erre oda sem hederített, csak mosolygott ránk és bólogatott rendületlenül. Igyekszem mindeme dolgokat és körülményeket a lehető leghívebben és részletesebben leírni, mégpedig azonképpen, ahogy a történteket akkor mi érzékeltük.
   A brig lassan, de határozottabban, mint eddig, egyre közeledett felénk, mi pedig - még ma sem tudok higgadtan szólni az esetről - hevesen kalapáló szívvel, torkunk szakadtából kiáltoztunk és egész lelkünkből hálát mondtunk az Úrnak váratlan, teljes és csodával határos megmenekülésünkért, mely íme mégis itt volt karnyújtásnyira csupán. És akkor hirtelen egy fuvallat olyan szagot, oly bűzt hozott felénk, amelyre nincs is szó, nincs is fogalom - fojtogató, elviselhetetlen, elképzelhetetlen, pokolbéli bűzt. Fuldokolva kapkodtam levegő után, aztán társaimhoz fordultam és akkor láttam, hogy arcuk sápadtabb a fehér márványnál. Most már azonban nem volt idő töprengésre - a hajó alig ötvenlábnyira lehetett már csak, és úgy közeledett, mintha az volna a szándéka, olyan közel jön hozzánk, hogy átugrálhassunk a fedélzetére. Mi hátrarohantunk a tatra, amikor egy széllökés egyszerre öt-hat fokkal eltérítette irányától, és a holland hajó ott siklott el mintegy húszlábnyira tőlünk, úgyhogy fedélzete teljes széltében elibénk tárult. Ha akármeddig élek is, feledhetem-e valaha e látvány borzalmát? Huszonöt-harminc holttest (köztük több nőé) hevert szerte a feloszlás végső, visszataszító állapotában. Egyetlen lélek sem volt életben a kísértethajó fedélzetén! És mi mégis tovább kiáltoztunk, segítségért rimánkodva a halottaknak! Igen, hosszan és hangosan könyörögtünk, halálos rettenetben a néma és undorító tetemeknek, hogy segítsenek rajtunk, ne hagyjanak magunkra, mert akkor rövidesen mi is hozzájuk leszünk hasonlatosak, hanem fogadjanak be becses társaságukba! Őrjöngtünk az iszonyattól és a kétségbeeséstől - tébolyultan tomboltunk szörnyű csalódottságunkban.
   Amikor az iszonyat első kiáltása kiszakadt belőlünk, még válasz is jött rá az idegen hajó orrárbocának tájékáról; oly kísértetiesen emberi hang volt ez az éles sikoly, hogy még a legkifinomultabb fület is megtévesztette volna, s mi meghökkenten és kétkedve hallgattuk. Ebben a pillanatban egy újabb széllökés úgy fordította a hajót, hogy ezúttal az előfelépítmény tájéka is elibénk tárult, s ezzel megoldódott a hang rejtélye. A párkányra hajló szálas tengerész bólogató alakja ezúttal háttal fordult nekünk; két karja élettelen csüngött a korlátról, tenyere kifelé fordult. Térdét feszesre húzott, vastag kötél tartotta, mely egy macskadarutól húzódott az orrárboc tövéig. A hátán, melyről jókora darabon leszakadt az ing, egy hatalmas sirály gubbasztott, csőrét, karmait a húsba mélyesztve és fehér tollazatát vérrel befröcskölve, mohón lakmározott a szörnyű tetemből. Ahogy lassan, egyre jobban elfordult a hajó, és mi mind közelebb kerültünk a látványhoz, a hatalmas madár látható erőlködéssel fölkapta bevérezett fejét és miután egy pillanatig mintegy meghökkenve ránk meresztette szemét, lomhán szárnyra kelt a tetemről és fölénk szállt, csőrében kis darab, alvadt vértől fekete emberi zsigerrel, amit talán a szerencsétlen májából szakított ki. Addig lebegett fölöttünk, míg szörnyű lakomájának egy foszlánya baljós csattanással csőréből a fedélzetre nem hullott, éppen Parker lába elé. Az Isten bocsássa meg nekem, de akkor, egy pillanatra kimondhatatlan gondolat cikázott át agyamon, és éreztem, hogy a lábam megindul a véres cafat felé. Felpillantottam és tekintetem Augustuséval találkozott, akinek szeméből olyan mohó és félreérthetetlen szándék sütött, hogy nyomban magamhoz térített. Egyetlen ugrással ott termettem, és az undortól borzongva a tengerbe hajítottam a förtelmet.
   A feszes kötélnek támaszkodó tetemet a hátát marcangoló madár le-lecsapó csőre billegtette előre-hátra; ezt néztük mi bólogatásnak s ezért gondoltuk először, hogy élő ember integet nekünk. A test, ahogy megszabadult a sirály súlyától, kissé oldalt fordult és hanyatt lendült, s ezáltal az arca is szemünk elé került. Soha ennél iszonytatóbb és dermesztőbb látványt! Szeme kivájva, ajkáról a hús lefoszlott, fogsora lecsupaszítva. Ez volt hát az a mosoly, mely oly boldog reménységet keltett bennünk! ez az a... De elég! Mint már említettem, a brig tat felől haladt el mellettünk és szél alatt folytatta lassú, feltartóztathatatlan útját. Vitte magával boldog káprázatát a menekülésnek. Amilyen lassan, konokul úszott el mellettünk, talán fel is kapaszkodhattunk volna fedélzetére, de a hirtelen csalódás és a vele járó borzalmas látvány megbénította nemcsak izmainkat, de gondolatainkat is. Láttunk is, éreztünk is, de mindhiába, képtelenek voltunk gondolkozni és képtelenek voltunk cselekedni - mígnem végül oda lett az alkalom. Mennyire megzavarta elménket az eset, abból is megítélhető, hogy bár már messzire eltávolodott tőlünk, s a hajótestnek már csak a fele látszott a szemhatáron, mi még komolyan fontolgattuk, ne kíséreljük-e meg úszva utolérni!
   Azóta is hiába próbáltam földeríteni a förtelmes rejtélyt, amely a titokzatos idegen hajó sorsát födte. Szerkezetéből és egyéb külső jegyekből ítélve holland kereskedelmi hajó volt, amit a legénység öltözéke is alátámasztott. Természetesen könnyűszerrel leolvashattuk volna tatjáról a nevét és nyilván egyéb megfigyeléseket is tehettünk volna, melyek alkalmasak következtetések levonására, ám a pillanat zaklatottsága valósággal vakká tett bennünket minden ilyesmire. A még csak részben feloszlott tetemek bőrének sáfrányszín árnyalatából ítélve, a legénység sárgaláz vagy valamely egyéb, hasonlóképp félelmetes és heveny kór áldozata lett. Ha valóban ez történt (és el nem képzelhetem, mi egyéb történhetett), akkor a tetemek elhelyezkedéséből ítélve igen hirtelen törhetett rájuk a halál s nagyon gyorsan lebírhatta őket, ami az ismert legdögletesebb pestisek tüneteinél is hevesebb lefolyású betegségre utal. Elképzelhető az is, hogy méreg volt a tragédia előidézője, ami valamely véletlen folytán került készleteikbe; esetleg mérgező halat fogyaszthattak vagy valami egyéb tengeri lényt, például madarat, amely a távolból hozta magával a nyavalyát - ám ha valamit ily viszolyogtató és valószínűleg örökre földeríthetetlen titok övez, nincs is értelme a találgatásnak.


Tizenegyedik fejezet


   Tompa levertségben töltöttük a nap hátralevő részét, meredten bámultunk a távolodó hajó után, míg a sötétség, mely végképp elrejtette a szemünk elől, kissé észre nem térített bennünket. Ettől az éhség és a szomjúság kínjai is nyomban visszatértek, és nyomban ki is törültek belőlünk minden más gondot és aggodalmat. Mivel azonban reggelig tehetetlenek voltunk, elhelyezkedtünk úgy, hogy biztonságban legyünk, és megpróbáltunk lepihenni éjszakára. Engem mélyebben elnyomott az álom, mintsem reméltem volna, s végül csak hajnalban ébredtem, kevésbé szerencsés társaim költögetésére, akik már folytatni akarták élelemszerző próbálkozásainkat.
   Teljes volt a szélcsend, s a tenger olyan sima, mint még soha - a levegő pedig meleg és bársonyos. A brignek már nyoma sem volt a látóhatáron. Azon kezdtük, hogy némi erőlködéssel kitéptünk a helyéből még egy feszítőláncot, majd Peters, immár két lánc nehezékével felszerelve, újra megpróbált eljutni a kamrához, mert úgy gondolta, hogy ha elegendő idő áll rendelkezésére, talán fel tudja majd feszíteni az ajtót, annál is inkább, mivel a szélcsendben hajónk mozdulatlanul lebegett a víz színén.
   Sikerült is gyorsan elérnie az ajtót, leoldotta bokájáról az egyik láncot és erejét megfeszítve megpróbálta feltörni a zárat, ám mindhiába, mert az ajtófélfa erősebbnek bizonyult, mint gondolta. Annyira kimerült a hosszú víz alatti tartózkodástól, hogy nem is volt képes újra lemerülni, és valaki másnak kellett a helyére lépni. Parker azonnal vállalta is szerepét, de három sikertelen kísérlet után kénytelen volt belátni, hogy valószínűleg soha még csak meg sem fogja tudni közelíteni az ajtót. Karsebére való tekintettel Augustus hiába is szállt volna alá, hiszen aligha lehetett képes megbirkózni a feladattal, ekképp most az én kötelességem lett, hogy valamennyiünk érdekében minden erőmet latba vessem.
   Az egyik nehezékül használt láncot még Peters lenn felejtette, s így alighogy alábuktam, mindjárt éreztem, hogy nem fogok tudni megküzdeni a felhajtóerővel. El is határoztam hát, hogy elsőre nem is tűzök magam elé más célt, mint a lánc felkutatását. Amint e láncot keresgélve a folyosó padlóján tapogatóztam, kezem egyszer csak valami kemény tárgyba ütközött, s nyomban meg is ragadtam és siettem vele föl a felszínre, annyira, hogy még arra sem volt időm, hogy megállapítsam, valójában mit találtam. Leletem palacknak bizonyult, és gondolhatni, mekkora volt örömünk, amikor kiderült, hogy színültig van portóival. Hálát adtunk az Úrnak a végszükségben küldött szíverősítő segedelméért, aztán zsebkésemmel gyorsan kihúztuk dugóját, és mindhárman kortyoltunk a borból, amitől egyszeriben a legcsodálatosabb melegség, eleven erő töltötte el bensőnket, csüggedésünk pedig elszállt. Gondosan újra ledugaszoltuk hát a palackot és egy zsebkendőre kötve felakasztottuk, hogy szabadon lengve véletlenül se törhessen el.
   E szerencsés véletlen után még pihentem kis ideig, majd újra alászálltam és ezúttal rá is akadtam a láncra, mellyel azon nyomban vissza is tértem a felszínre. Bokámra erősítettem, harmadszor is lemerültem, és minden kétséget kizárólag megbizonyosodtam róla, hogy a jelen körülmények között semmiféle erőfeszítéssel sem leszek képes feltörni a kamra ajtaját. Reményvesztetten tértem vissza a felszínre.
   Ezzel úgy tűnt, végképp elenyészett minden reménységünk, és láttam is társaim arcán, hogy lassan-lassan beletörődnek végzetükbe. A bor szemlátomást a fejükbe szállt, amitől én valószínűleg azért kíméltettem meg, mert röviddel az elfogyasztása után alábocsátkoztam a hideg vízbe. Ők azonban összefüggéstelenül dadogtak, s olyan dolgokról, melyek semminő kapcsolatban nem voltak jelen helyzetünkkel; Peters például folyvást Nantucketről kérdezősködött tőlem behatóan. Emlékszem, Augustus is komoly képpel kérte, adjam kölcsön a zsebfésűmet, mivel csupa halpikkely a haja, és szeretné rendbe hozni magát partraszállás előtt. Parkerra, úgy látszik, kevésbé hatott az ital, ugyanis azt a tanácsot adta, hogy bukjak le még egyszer és hozzak fel bármit, ami a kezembe akad. Ezzel magam is egyetértettem s mindjárt az első próbálkozásra, melynek során kerek egy percig tartózkodtam a víz alatt, fel is hoztam egy kis bőr táskát, amely eredetileg Barnard kapitány poggyászához tartozott. Haladéktalanul felnyitottuk, abban a halovány reményben, hogy talán valami enni- vagy innivalót tartalmaz. A bőrönd azonban jószerével üres volt, csak egy borotvát és két vászoninget találtunk benne. Újra lebuktam, de ezúttal üres kézzel tértem vissza. Hogy kidugtam a fejem a vízből, csattanást hallottam a fedélzetről, majd felkapaszkodva a kabinlejáróból szomorúan állapítottam meg, hogy hálátlan társaim távollétemet kihasználva megitták a maradék portóit, majd amikor a palackot vissza akarták akasztani a helyére, ügyetlenségükben elejtették. Keserű szemrehányást tettem nekik szívtelenségükért, mire Augustus könnyekben tört ki. A másik kettő nevetéssel próbálta elütni a dolgot, mintha valami mulatságos csínyt követtek volna el csupán, de bizony nem örülnék, ha még egyszer életemben ilyen nevetést kellene hallanom: oly félelmetesre torzult arcuk. Magától értetődő volt, hogy az éhgyomorra elfogyasztott ital nyomban a leghevesebb hatást váltotta ki: mindhárman szerfelett ittasak voltak. Nagy nehezen sikerült rávennem őket, hogy feküdjenek le; akkor aztán azonnal mély álomba merültek, amit hörgő, szuszogó lélegzetvétel, hangos horkolás kísért.
   Most hogy ekképp mintegy egyedül maradtam a brig fedélzetén, félelmetes és komor gondolatok rohantak meg. Remény szikrányi sem mutatkozott, s józanul megfontolva, nem várhatott ránk más sors, mint vagy a lassú éhhalál, vagy - a jobbik esetben - a tengerészhalál a legközelebbi viharban, hiszen oly kimerültek voltunk, hogy még egy vihart aligha vészeltünk volna át.
   Eközben olyan éhség mardosott már, hogy úgy éreztem, bármire képes volnék a csillapítására. Kivágtam késemmel egy kis darabot Barnard kapitány bőröndjéből és megpróbáltam elfogyasztani, ám egyetlen morzsányit sem sikerült lenyelnem belőle, noha ennek ellenére mintha némileg enyhült volna a kín csupán azáltal is, hogy hosszan rágcsáltam, majd kiköptem a bőrdarabkákat. Társaim estefelé tértek magukhoz, de mindhárman hihetetlenül elerőtlenedve és iszonyatos állapotban, ami természetesen a bor következménye volt, melynek gőzei addigra immár elpárologtak fejükből. Egész testük reszketett, mintha a hideg rázná őket, és szánalmasan nyöszörögve könyörögtek vízért. Állapotuk mélyen megrázott, egyúttal azonban örömmel észleltem, hogy mitől menekültem meg a körülmények szerencsés összejátszása folytán, hiszen ha ittam volna a borból, most nyilván magam is osztoznék társaim gyötrelmeiben. Viselkedésük mindazonáltal nagy riadalommal töltött el, mivel nyilvánvaló volt, hogy hacsak valami kedvező fordulat be nem következik, semminő segítségre nem számíthatok további próbálkozásaimban, holott ezek valamennyiünk megmenekülését szolgálnák. Én ugyanis még nem adtam fel a reményt, hogy valami hasznavehető holmira is akadhatok odalenn, arról azonban szó sem lehetett, hogy újra lemerüljek, amíg legalább egyikük magához nem tér annyira, hogy tartsa a kötél végét, amíg én alant búvárkodom. Hármójuk közül Parker volt az egyetlen, aki még valamelyest tudott magáról, ezért elhatároztam, hogy minden lehető mód megpróbálok életet verni belé. Kötelet hurkoltam a dereka köré, majd a kabinlejáróhoz támogattam (ő mindvégig csupán tehetetlen bábként viselkedett), betaszítottam a vízbe, majd nyomban ki is rántottam. Ez szerencsés ötletnek bizonyult, utána ugyanis mindjárt elevenebb és élénkebb lett, s miután kimászott a fedélzetre, logikus gondolkodásra valló mód azt kérdezte tőlem, vajon miért tettem ezt vele. Elmagyaráztam eljárásom célját, mire hálálkodni kezdett, ugyanis valóban sokkal jobban érezte magát a vízbe merítéstől, sőt annyira magához tért, hogy szabatosan megvitathattam vele helyzetünket. Elhatároztuk, hogy Augustust és Peterst is alávetjük ugyanezen gyógymódnak, az elhatározást pedig nyomban tett követte, és valóban rájuk is hasonlóképp üdvös hatással járt a hirtelen alámerítés. Egyébként a gondolat onnan származott, hogy egyszer egy orvosi könyvben azt olvastam, a mania a potu-ban[4] szenvedő betegre kiválólag jótékony hatással van a hideg zuhany.
   Most, hogy úgy láttam, ismét rábízhatom társaimra a kötél végét, újra lebuktam a kabinba, háromszor-négyszer egymás után, holott időközben nemcsak besötétedett, de enyhe, ám kitartó északi szél is kerekedett, ami eléggé megringatta a pereméig alámerült hajótörzset. Búvárkodásom eredménye ezúttal két vadásztőr volt, egy üres, háromgallonos korsó meg egy pokróc, ám semmi olyasmi, ami eleségünkül szolgálhatott volna. Én lankadatlanul folytattam a lemerüléseket, míg erővel bírtam, de más zsákmányom már nem akadt. Az éjszaka Parker és Peters folytatta a kísérletezést, felváltva, de mivel semmi sem akadt a kezükbe, reményvesztetten felhagytunk a próbálkozással, kudarcainkból azt a következtetést vonva le, hogy fölöslegesen apasztjuk kevéske erőnket.
   Az éjszaka hátralevő részét a legvégletesebb csüggedésben és teljes testi-lelki kimerültségben töltöttük. Végre ránk virradt tizenhatodika, és mi megújuló izgalommal tekintettünk körbe a látóhatáron, valami biztató jelet remélve - ám mindhiába. A tenger továbbra is sima volt, csak északról fújdogált enyhe, ám kitartó szellő, akárcsak az előző napon. Ez immár a hatodik nap volt azóta, hogy ajkunk utoljára ételt-italt érintett, annak a bizonyos portóinak a kivételével, és magától értetődött, hogy ha nem jutunk élelemhez, már nem sokáig fogjuk bírni. Se azelőtt, se azóta nem láttam oly iszonyatosan lefogyott, valóban csonttá-bőrré aszalódott emberi lényeket - és remélem, soha életemben nem is lesz részem már ilyen látványban -, mint amilyen Augustus és Peters volt. Ha a szárazföldön találkozom velük ebben az állapotukban, talán még csak nem is gyanakodtam volna, hogy valaha is láttam már őket. Arcuk oly tökéletesen megváltozott, hogy alig is akartam hinni a szememnek: valóban ugyanők azok, kik csupán néhány napja is még társaim valának. Parker, noha szintén riasztóan lesoványodott és annyira gyönge volt, hogy szinte már a fejét sem bírta felemelni, annyira mégsem jutott még, mint a másik kettő. Nagy türelemmel viselte sorsát, nem panaszkodott, sőt igyekezett tartani bennünk a lelket, minden lehető mód. Jómagam, bár utunk kezdetén rossz bőrben voltam és mindig is gyönge egészségűnek számítottam, most mégis jobban tűrtem a megpróbáltatásokat, mint akárki más a többiek közül, nem is fogytam le annyira, mint ők, és legfőképp meglepő mód lelki, szellemi erőm sem hagyott el annyira, mint őket, akiknek, mondhatni, valósággal elborult az elméjük, és mintha valamiféle második gyermekkorba süppedtek volna, csak gügyögtek, eszelősen vigyorogtak és együgyűségeket mondogattak. Néha mégis mintha egyszerre visszatért volna beléjük az élet, hirtelen mintha tudatára ébredtek volna elesettségüknek és mintegy épp ettől ösztökélve, erejük váratlan fellobbanásával talpra ugrottak és néhány percig teljesen logikusan taglalták kilátásainkat, noha szavaikból valósággal áradt a kétségbeesés. Elképzelhető persze, hogy társaim ugyane hitet táplálták magukban a maguk állapotát illetőleg, amiképp az is lehetséges, hogy tudtomon kívül én is ugyanolyan együgyűségekkel és szertelenségekkel terheltem őket, akárcsak ők engem - ez a kérdés azonban természetszerűleg eldönthetetlen.
   Körülbelül déltájt Parker kijelentette, hogy balról földet lát, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam visszatartani, nehogy vízbe ugorjon, mivel úszva akarta elérni. Peters és Augustus nem sok ügyet vetettek rá, mit mond Parker, oly mélyen beburkolóztak méla gondolataikba. A jelzett irányba tekintve, magam a legcsekélyebb nyomát sem láttam partvonalnak - és persze tudatában is voltam, hogy sajnos messzebb vagyunk minden szárazföldtől, semhogy efféle reményeket táplálhatnánk. Mindazonáltal hosszú időbe telt, amíg sikerült meggyőznöm Parkert, hogy tévedett. Ekkor azonban könnyek szöktek a szemébe, sírt, akár a gyermek, hangosan zokogva, két-három óra hosszat, mikor végül is kimerültségében elnyomta az álom.
   Peters és Augustus is megpróbálta lenyelni a bőrönd bőrét, ám mindhiába. Javasoltam nekik, tegyenek úgy, ahogyan én, rágják, szopogassák, aztán köpjék ki; ekkorra azonban már szellemi erejük is annyira elhagyta őket, hogy képtelenek voltak felfogni és követni tanácsomat. Magam továbbra is bevettem néha a számba egy-egy darabkát és rágcsáltam, ami némileg enyhítette is az éhség mardosását; a víz hiánya azonban annál inkább gyötört, s csak azért nem hörpöltem bele a tengerbe, mert jól tudtam, minő iszonyatos következményekkel járt ugyanez másokra, akik hozzánk hasonló körülmények közé kerülve, nem bírtak ellenállni.
   Így telt a nap, amikor egyszer csak tőlünk keletre, azaz bal kéz felől, vitorlát pillantottam meg. Úgy tetszett, nagyobbfajta hajó lehet; iránya jószerével derékszögben metszette utunkat, és körülbelül tizenöt-húsz mérföldnyire volt tőlünk. Egyelőre még egyik társam sem vette észre, s én nem is akartam felhívni rá a figyelmüket, nehogy esetleg újfent csalódniuk kelljen. Ahogy azonban közelebb ért, már határozottan úgy láttam, hogy kisebb vitorláit kibontva, egyenest felénk tart. Most már nem bírtam tovább türtőztetni magam és szóltam sorstársaimnak is. Azon nyomban talpra ugrottak és hirtelen kitörő örömükben újra sírtak-nevettek, akár a féleszű, ugráltak, táncoltak, a hajukat tépték és hol fohászkodtak, hol meg a legszörnyűbb szitkokat üvöltözték. Túláradó örömük és a biztosnak látszó megmenekülés kilátása engem is elragadott és velük őrjöngtem, szabad folyást engedve a hála és a boldogság érzésének; elvetettem magam a fedélzeten, fetrengtem, tapsoltam elragadtatásomban, és még ki tudja, mi más módon adtam kifejezést ujjongásomnak, míg egyszer csak azt nem láttam, hogy a hajó hirtelen hátat fordít nekünk és jószerével épp az ellenkező irányba tart, mint akkor, amikor észrevettem - amitől egy csapásra kijózanodva újra visszazuhantam az emberi nyomorúság és kétségbeesés legmélyére.
   Belételt némi időbe, míg szegény társaimat is sikerült meggyőznöm, hogy reményeink ismét semmivé foszlottak. Bizonykodásomra olyan tekintettel és kézmozdulatokkal válaszoltak, amiből azt olvashattam ki, hogy őket ugyan nem fogom félrevezetni hamis képzelgéseimmel. Augustus viselkedése érintett a legérzékenyebben. Akármit tettem vagy mondtam, szilárdan kitartott amellett, hogy igenis, a hajó sebesen közeledik, miért is ő buzgón készülődött a roncs elhagyására. A mellettünk elúszó tengeri moszatcsomót csónaknak hitte, megpróbált átugrani rá és szívszaggató sikoltozásba kezdett, amikor erőnek erejével mégiscsak megakadályoztam, hogy ekképp a tengerbe vesse magát.
   Aztán valamelyest mégiscsak lecsillapodtak a kedélyek, és együtt bámultunk kimeredt szemmel a távolodó hajó után, míg könnyű szellő nem támadt, s egyszeriben párával nem telt meg a lég, melyben végleg elenyészett a remény. Alighogy végképp szem elől vesztettük a hajót, Parker hirtelen felém fordult és olyan pillantást vetett rám, amitől végigfutott hátamon a hideg. Olyan jeges nyugalom áradt belőle, ami nekem eddig fel sem tűnt ezen az emberen, de még ki sem nyitotta a száját, a szívem már megsúgta, hogy mit fog mondani. Azt a javaslatot tette, csupán egy-két, keresetlen szóval, hogy egyikünk áldozza fel magát a többiek életben maradásáért.


Tizenkettedik fejezet


   Engem már egy ideje aggasztott az eshetőség, hogy előbb-utóbb elkövetkezik a végső szükség, mely talán idáig is lealjasít bennünket, és titokban eltökéltem magam, hogy inkább vállalok bármi halálnemet, semmint hogy e förtelmességre vetemedjem. Eltökéltségemet a gyomromat mardosó mostani mindennél kínzóbb éhség sem gyöngítette jottányit sem. Parker szavait nem hallotta sem Peters, sem Augustus, félrevontam hát és - magamban Istenhez fohászkodva, adjon nekem erőt, hogy eltéríthessem e szörnyű szándéktól, mely megfogamzott benne - hosszan próbáltam a lelkére beszélni, kérleltem, könyörögtem s mindenre kértem, mit szentnek tart, felhoztam minden érvet, mi csak kétségbeesésemben eszembe ötlött, hogy vesse ki fejéből ezt a gondolatot és ne is említse másik két társunknak.
   Szótlanul végighallgatott, meg sem kísérelve, hogy vitába szálljon érveimmel, s én már-már azt reméltem, sikerül meggyőznöm. Mikor azonban elhallgattam, Parker azt felelte, hogy nagyon jól tudja, mindenben nekem van igazam, hogy ember végső szorultságában sem vetemedhet ennél szörnyűbb tettre, ő azonban immár ereje végén jár, ember ennél többet nem tűrhet, és úgy gondolja, hiábavaló mindnyájunknak elpusztulnunk, ha egyikünk halála révén lehetséges, sőt valószínű, hogy a többiek végül is megmenekülhetnek, és még hozzátette, ne is fárasszam magam azzal, hogy megpróbálom eltántorítani szándékától, mivel ő már a hajó felbukkanása előtt eltökélte magát, s csakis a látóhatáron feltűnő vitorla gátolta meg abban, hogy előálljon javaslatával.
   Ekkor már csak arra kértem, ha arra nem tudom is rávenni, hogy álljon el szándékától, legalább halassza el bejelentését egy nappal, ami alatt még újra felbukkanhat valami reménység, és megint elősoroltam minden érvet, amiről úgy gondoltam, hogy talán hatással lehet erre a megkérgesedett lelkű emberre. Válaszul azonban csak annyit mondott, hogy ő már az utolsó pillanatig várt, addig nem is szólt, most azonban már nem bírja tovább élelem nélkül, tehát holnap már késő lesz, hiába is állna elő javaslatával, legalábbis, ami őt magát illeti.
   Látván, hogy kérleléssel, szépszerével mit sem érek el, más hangon folytattam hát és figyelmeztettem, hogy valamennyiünk közül én vészeltem át a legjobban megpróbáltatásainkat, következésképp jelenleg egészségesebb és sokkal erősebb is vagyok, nemcsak őnála, de Petersnél és Augustusnál is; egyszóval, hogy ha rákényszerülök, én akár erőszakkal is keresztül tudom vinni az akaratomat, és ha csak megkísérli is, hogy tudtára adja társainknak véres és kannibáli terveit, habozás nélkül a tengerbe hajítom. Erre Parker nyomban torkon ragadott és tőrét kivonva megpróbált hasba szúrni, amiben csak erőtlensége akadályozta meg. Szörnyű haragra gerjedtem s a fedélzet peremére szorítottam támadómat, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a tengerbe lököm. Életét csak Peters közbelépése mentette meg, aki odajött, szétválasztott bennünket, majd természetesen összetűzésünk okát tudakolta, Parker pedig, még mielőtt ebben megakadályozhattam volna, el is mondta neki.
   Szavai még annál is szörnyűbb hatást keltettek, mint amire számítottam. Augustus és Peters, akik, úgy látszik, titokban maguk is régóta fontolgatták már a félelmes gondolatot, s Parker ezek szerint csupán megelőzte őket, úgyszólván szájukból véve ki a szót, mindketten egyetértettek a tervvel, sőt követelték, hogy lássunk is hozzá a megvalósításához. Én arra számítottam, egyiküknek legalábbis bizonyosan lesz még annyi lelki ereje, hogy mellém álljon és segítsen megelőznöm e szörnyűséget, aminthogy ha csak egyikük is velem tart, bizonyosan le is gyűrhettük volna a másik kettőt. Minthogy azonban várakozásomban csalódnom kellett, kénytelen voltam immár elsősorban a magam biztonságával törődni, hiszen ha tovább ellenkezem, ezzel talán még ürügyet is szolgáltatok e mindenre elszánt embereknek, hogy ellenem fordítsák a sors kezét a tragédiában, mely, tudtam, most már óhatatlanul bekövetkezik.
   Kijelentettem, hogy hajlandó vagyok alávetni magam a többség akaratának, mintegy órányi haladékot kértem csupán, mialatt talán fel fog szállni a reánk telepedett köd, s meglehet, újra megpillantjuk az imént látott hajót. Nagy nehezen sikerült is kicsikarnom ígéretüket, hogy még egy óráig türelemmel lesznek; úgy is történt, mint vártam (könnyű szellő kerekedett), a köd egy órán belül eloszlott, de mivel hajó sehol sem mutatkozott a látóhatáron, mi felkészültünk a sorshúzásra.
   Nem szívesen beszélek arról az iszonyatos jelenetről, mely ezután következett; sok minden történt velem azóta, ám e jelenet, valamennyi szörnyű részletével egyetemben, azóta sem halványult el emlékezetemben, s bizonyára soha nem is fog elhalványulni, hanem ezentúl is megkeseríti minden percét hátralevő napjaimnak. Engedtessék meg nekem, hogy amennyire csak az esemény természete engedi, a lehető leggyorsabban végezzek elbeszélésemnek eme részletével. Nem tudtunk más módot kieszelni e szörnyű szerencsejátékra, melyben az életünk volt a tét, mint az ősi sorshúzást. Egy deszkából szilánkokat hasítottunk, ezeket kellő hosszúságúra tördeltük, majd megállapodtunk, hogy társaim fognak húzni az én kezemből. A szilánkokkal a fedélzet végébe húzódtam, míg szerencsétlen társaim a roncs túlsó végében álltak, hátukat fordítva felém. Számomra ezek voltak a legszorongatóbb, legkeservesebb percek, amíg a szilánkokat rendezgettem a kezemben. Alig-alig van olyan helyzet, melyben az ember ne érezne mélységes aggodalmat léte miatt, mégpedig szoros arányban azzal, mily vékonyka szálon függ ez a lét. Most azonban, míg e némaságában oly kérlelhetetlen vészre készülődtem (mely annyira különbözött mind a vihar végveszéllyel fenyegető tombolásától, mind pedig az éhhalál lassú léptekkel közelgő borzalmától), volt időm latolgatni, mily kevés az esélyem, hogy megmeneküljek a legiszonytatóbb haláltól - mit oly förtelmes célból kell majd elszenvednem -, s egyszerre elhagyott, mintha csak a szél fútta volna el, mindaz az erő, ami eddigelé fenntartott s éltetett, én pedig ott maradtam elesetten és szánalmasan kiszolgáltatva a rám törő borzadálynak. Eleinte még annyira sem bírtam magam összeszedni, hogy kellő hosszúságúra tördeljem és egymás mellé illesszem a szilánkokat, egyszerűen nem engedelmeskedtek az ujjaim, térdeim reszketve verődtek össze. Agyam lázasan gyártotta a képtelenebbnél képtelenebb ötleteket, melyek révén elkerülhetném, hogy részt kelljen vennem e szörnyű szerencsejátékban. Felötlött bennem, hogy térdre vetem magam társaim előtt és úgy könyörgök nekik, ne kényszerítsenek; vagy hirtelen rájuk rontok és küzdelemben egyiküket megölve szükségtelenné teszem a sorshúzást - egyszóval bármire hajlandó lettem volna, csak ne kelljen véghezvinnem azt, amibe belefogtunk. A hosszú, mihaszna habozásból Parker hangja riasztott fel, aki türelmetlenül szólt rám, hogy ne kínozzam már tovább, hanem szabadítsam meg végre őket a szívszorongató bizonytalanságtól. Én azonban még ekkor sem voltam képes elrendezni markomban a szilánkokat, hanem azt próbáltam kiokoskodni, miféle fogással érhetném el, hogy valamelyik társam húzza a rövidebbet, mivel megállapodásunk szerint annak kell feláldoznia magát a többiek érdekében, aki a négy szilánk közül a rövidet választja. Aki pedig hibáztatna e látszólag szívtelen eljárásért, annak kívánom, élje át az én akkori helyzetemet, s aztán ítélkezzék fölöttem.
   Végül nem halogathattam tovább a döntő percet, és torkomban dobogó szívvel megindultam az előfelépítmény felé, ahol társaim várakoztak. Feléjük nyújtottam a markomban tartott szilánkokat, s Peters nyomban húzott is. És megkönnyebbülhetett - nem neki jutott a rövid; nekem pedig ennyivel csappant esélyem a megmenekülésre. Összeszedtem minden erőmet és Augustus elé tartottam a pálcikákat. Ő is habozás nélkül húzott, és ő is megkönnyebbülhetett; rám pedig ezennel egyenlő eséllyel várt élet és halál. Vad tigris ádáz dühe költözött kebelembe, és szinte pokoli gyűlöletet éreztem szerencsétlen embertársam, Parker iránt. Ám azonnal el is szállt ez a hevület, és én görcsösen reszketve, szemem behunyva Parker elé tartottam a két megmaradt szilánkot. Öt percbe telt, míg valahára rászánta magát a választásra, s én e feszült, szívszaggató percekben egyszer sem mertem kinyitni a szemem. Végül is éreztem, hogy az egyik pálcikát kirántja a markomból. Eldőlt tehát, hogy élni fogok-e vagy halni, de én még nem tudtam, mi lesz a sorsom. A többiek hallgattak, én pedig nem mertem a kezemben tartott pálcikára pillantani, hogy megbizonyosodjam. Nagy sokára Peters kézen fogott, én pedig erőszakkal kényszerítettem magam, hogy felpillantsak, mikor is Parker arcáról nyomban leolvashattam, hogy megmenekültem, és a sors úgy hozta, neki kell meghalnia. Fellélegeztem, aztán eszméletem vesztve elvágódtam a fedélzeten.
   Ájultomból még épp idejében tértem magamhoz, hogy tanúja legyek, amint beteljesedik a tragédia azon, ki maga volt legfőbb előidézője. Semminő ellenállást nem tanúsított; Peters hátba szúrta, és ő azonnal holtan esett össze. Azt hiszem, szükségtelen hosszan időznöm a félelmes lakománál, mely ekkor rögvest kezdetét vette. Ily jelenetet csak elképzelni lehet, ám a szó erőtlen, hogy felidézze való borzalmait. Érjük be annyival, hogy miután emésztő szomjunk valamelyest eloltottuk az áldozat vérével, és kezét, lábát, fejét közös egyetértéssel lemetszettük s a tengerbe vetettük zsigereivel egyetemben, többi részeit négy örökké emlékezetes nap alatt, tizenhetedikén, tizennyolcadikán, tizenkilencedikén és huszadikán, apródonként elfogyasztottuk.
   Tizenkilencedikén heves zápor hullott, mintegy tizenöt-húsz percig, és a pokróc segítségével, amit az orkán elvonulta után halásztunk ki a kabinból, sikerült felfognunk némi ivóvizet. Alig volt több fél gallonnál, ám e csekély mennyiség is új erőt és reménységet adott.
   Huszonegyedikén ismét utolért a végszükség. Az időjárás továbbra is kellemes volt, langymeleg; néha ködök ereszkedtek alá, de a könnyű, többnyire észak-északnyugati szellők mindig hamar tisztára söpörték az eget.
   Huszonkettedikén, amint szorosan egymáshoz bújva gubbasztottunk a fedélzeten, komoran hányva-vetve siralmas helyzetünket, egyszerre olyan ötlet villant agyamba, amely mindjárt ragyogó reménységet gyújtott kebelemben. Eszembe jutott, hogy amikor a viharban kivágtuk az előárbocot, Peters azzal nyomta a kezembe az egyik szekercét, hogy lehetőleg biztonságos helyre tegyem, én pedig néhány perccel azelőtt, hogy az utolsó hatalmas hullám elborította és színültig töltötte vízzel a briget, le is vittem a szerszámot a legénységi szállásra, ahol az egyik bal oldali fekhelybe rejtettem. Az jutott az eszembe, hogy ha sikerülne felhoznunk a szekercét, talán fölülről, a fedélzet felől léket vághatnánk a kamrába, ahonnan aztán bőségesen elláthatnánk magunkat élelemmel.
   Elhaló örömkiáltás volt a válasz, amikor tudattam tervem a társaimmal, és mindjárt fel is kerekedtünk, hogy az előfelépítményhez menjünk. A legénységi szállásba azonban sokkal körülményesebb volt alábocsátkozni, mint a kabinba, lévén a nyílás sokkal szűkebb, s azt se feledjük, hogy a kabinlejáró fölül az egész felépítményt elsodorta a víz, míg az előfelépítmény lejáratának gádora egyszerű hombárszád volt, alig három láb széles, és ezért sértetlen maradt. Én azonban nem haboztam és elhatároztam, hogy megpróbálok leereszkedni; kötelet kerítettek a derekamra, akárcsak az elébb, majd bátran, talppal előre beugrottam a vízbe. A víz alatt gyorsan a fekhelyhez tapogatóztam és mindjárt az első próbálkozásra sikerült is felhoznom a szekercét. Társaim elragadtatott örömmel és diadalkiáltásokkal fogadtak; azt pedig, hogy ily könnyűszerrel rátaláltam, megmenekülésünk előjelének tekintették.
   Ezután, az újjáéledő reménységtől megsokszorozott erővel, azonnal hozzáláttunk, hogy léket vágjunk a fedélzetbe; Peters és jómagam dolgoztunk felváltva, mivel Augustus a sebesült karjával semminő segítséget nem tudott nyújtani. Mi is gyöngék voltunk az éhezéstől, hogy alig álltunk a lábunkon, és legföljebb egy-két percig bírtuk a munkát, aztán mindig meg kellett pihennünk; hamar beláttuk, hogy órákba fog telni, mire végzünk kitűzött feladatunkkal - vagyis mire sikerül akkora léket vágnunk a kamra fölött, melyen át szabadon közlekedhetünk ki-be. Ez azonban csöppet sem vette el a kedvünket; az éj leszálltával holdfénynél folytattuk a munkát, és a huszonharmadikára virradó hajnalon, épp napfelkeltekor be is fejeztük.
   Peters vállalta, hogy aláereszkedik, s a szokásos előkészületek után le is bukott, és kisvártatva egy kis korsóval tért vissza, amely legnagyobb örömünkre olajbogyóval volt tele. Gyorsan el is osztottuk egymás közt és nyomban mohón befaltuk a bogyókat, majd Peters újra leereszkedett. Ez alkalommal minden várakozásunkat felülmúló sikerrel járt; egy hatalmas sódarral és egy palack madeirai borral tért vissza szinte azonnal. A borból csak óvatosan kortyoltunk, mivel tapasztalatból tudtuk, minő kellemetlen következményekkel jár a mértéktelenség. A sonka, kivéve mintegy kétfontnyi húsos részt közvetlenül a csont mellett, sajnos nem volt fogyasztható állapotban, annyira átjárta már a sós tengervíz. A még ehető húst azonban szintén egyenlően elosztottuk egymás közt. Peters és Augustus nem bírván parancsolni étvágyuknak, egyszerre behabzsolták egész adagjukat, én azonban óvatosabb voltam és csak néhány falatot ettem, mert féltem a szomjúságtól, amely, tudtam, hamarosan jelentkezni fog. Ezután valamennyien leheveredtünk, hogy kipihenjük fáradalmainkat, mivel állapotunkban ennyi munka is hihetetlenül kimerítőnek bizonyult.
   Déltájt, mikor már kissé magunkhoz tértünk, folytattuk a búvárkodást; Peters és én merültünk alá felváltva s minden alkalommal több-kevesebb sikerrel, mind napszálltáig. Összesen még négy olajbogyós csuprot találtunk, még egy sódart, egy nagy, vesszőfonatos palackot, mely csaknem három gallon kitűnő madeirai bort tartalmazott, s aminek a legjobban megörültünk, egy kisebbfajta gallipago-teknőcöt, abból a készletből, amit Barnard kapitány röviddel a Grampus indulása előtt vásárolt a Mary Pitts nevű szkúnertől, amely épp akkor tért meg a Csendes-óceánról.
   Beszámolóm egy későbbi szakaszában még sűrűn fogok szólni e különleges teknőcfajtáról. Mint olvasóim többsége bizonyára jól tudja, legfőbb előfordulási helye a Gallipagos nevű szigetcsoport, mely erről az állatról nyerte nevét - gallipago ugyanis spanyol nyelven édesvízi teknőcöt jelent. Mozgásáról és alakjáról olykor elefántteknőcnek is nevezik. Példányai gyakran hatalmasra nőnek. Magam nem is egyet láttam, mely legalább ezerkétszáz-ezerötszáz fontot is nyomhatott, noha emlékeim szerint tengerészeti írók legföljebb nyolcszáz fontos példányokról tesznek említést. Megjelenésük igen különös, sőt mondhatni visszataszító. Lomhán, kimérten, nehézkesen mozognak s testüket, mintegy egylábnyi magasságban tartják a talaj fölött. Nyakuk hosszú és meglepően vékony; tizennyolc hüvelykes vagy akár kétlábnyi nyakhosszúság is igen gyakori e fajtánál, s magam egyszer elejtettem egyet, melynek nyaka a páncél peremétől a fej végéig mérve nem kevesebb, mint három láb és tíz hüvelyk hosszú volt. Az elefántteknőc feje meghökkentően emlékeztet a kígyóéra. Hihetetlenül hosszú ideig képes életben maradni élelem nélkül; feljegyezték, hogy hajók rakterébe vetve két esztendeig is életben maradt bárminemű táplálék nélkül - sőt a második év végén is ugyanannyi volt a súlya, mint amikor a raktérbe került, és egészsége sem károsodott ez alatt az idő alatt. Bizonyos tekintetben a dromedárra, azaz a sivatagi tevére is emlékeztetnek e különös állatok. Nyakuk tövében tömlőt hordanak, mely mindenkor vízzel van tele. Feljegyezték, hogy kétévi koplalás után levágott állat tömlőjében is három gallon friss és élvezhető édesvizet találtak. Fő táplálékuk a vadpetrezselyem és a vadzeller, valamint a porcsin, a tengeri hínár és a kaktuszfüge, mely utóbbin kiválóan tenyészik, s valóban mindenhol, ahol maga az állat fellelhető, a parti domboldalat rendszerint ez a zöldségféle borítja. Húsa igen ízletes, tápláló, és bizonyosan sok ezer csendes-óceáni bálnavadász köszöni e teknőcnek megmenekvését az éhhaláltól.
   Az a példány, melyet szerencsénkre kihalásztunk a kamrából, nem volt nagy; mindössze hatvanöt-hetven fontot nyomhatott. Egyébként nőstény volt, csöppet sem leromlott állapotban, sőt éppenséggel nagyon is zsírosnak néztük és körülbelül egy negyed gallon tiszta édesvizet csapoltunk nyaki tömlőjéből. Ez bizony valóságos kincs volt; egyszerre hullottunk térdre mindhárman, hogy forró hálaimát mondjunk az Úrnak e végszükségben nekünk juttatott adományért.
   Csak nagy üggyel-bajjal tudtuk felhúzni a fedélzetre az állatot, oly vadul kapálózott, és ereje is tetemes volt. Már-már ki is csúszott Peters markából, hogy újra eltűnjön a kamrát színültig megtöltő vízben, amikor Augustusnak sikerült hurkot vetnie a nyakába és ezzel víz fölött tartani, amíg én is be nem ugrottam a vízbe Peters mellé, kivel erőnket egyesítve végül is sikerült a teknőcöt a fedélzetre emelnünk.
   Tömlőjéből a vizet óvatosan lecsapoltuk s abba a korsóba csurgattuk, melyet, mint bizonyára emlékeznek olvasóim, még a kabinból húztunk fel a fedélzetre. Ezután lecsaptuk egy palack nyakát, oly mód, hogy bedugaszolva szinte kis poharat alkotott, nem egészen negyedpintnyi űrtartalmút. Ezután sorban mindegyikünk ivott egy mércényit és megfogadtuk, hogy ennyire korlátozzuk napi vízfogyasztásunkat.
   Másod-harmadnapja szép, száraz idő járta, úgyhogy a kabinból kihalászott pokrócok, valamint ruháink is egészen megszáradtak, és az éjszakát is (a huszonharmadikára virradót) végre újra viszonylagos kényelemben töltöttük; elköltöttük sonkából és olajbogyóból álló bőséges vacsoránkat, hozzá kis pohárka bort kortyoltunk, aztán mély, nyugodalmas álomba merültünk. Tartottunk tőle, hogy ha éjszaka feltámad a szél, a tenger elsodorja újonnan szerzett készleteinket, és ezért amennyire csak lehetett, mindent gondosan odakötöztünk a csörlő roncsaihoz. Teknőcünket, melyet szerettünk volna lehetőleg minél tovább életben tartani, a hátára fordítottuk és úgy kötöttük ki igen gondosan.


Tizenharmadik fejezet


   Július 24. - Ma reggel csodálatosan megújult erővel és jókedvűen ébredtünk, annak ellenére, hogy helyzetünk továbbra is igen kétes volt, hiszen azt sem tudtuk, merre járunk, csak gyanítottuk, hogy messze távol minden szárazföldtől, márpedig élelmiszerkészletünk a leggondosabb takarékossággal beosztva is legföljebb ha két hétre volt elegendő, míg ivóvizünk egyetlen csöpp sem maradt, és minden szellő s hullám kénye-kedvének kitéve hányódtunk egy szánalmas roncs fedélzetén. Ám oly véghetetlen szörnyűségektől és oly irtóztató veszedelmektől szabadított meg minket csak az imént a gondviselés, talán épp az utolsó pillanatban, hogy ehhez képest mostani megpróbáltatásaink szinte csak kényelmetlenségnek tűntek fel szemünkben - lám, milyen viszonylagos minden jó és rossz.
   Napszálltakor, amikor épp arra készülődtünk, hogy újra leszállunk a kamrába, egyszerre dörögni, villámlani kezdett, és heves zápor szakadt ránk, mi pedig természetesen nyomban minden igyekezetünket az esővíz felfogásának szenteltük, amire most is azt a pokrócot használtuk fel, amit az előző alkalommal. Módszerünk az volt, hogy a négy sarkánál kifeszített pokróc közepébe súlyt helyeztünk, miáltal a víz a közepére folyt, ahol az anyagon átszivárogva az alája helyezett kancsóba csorgott. Már csaknem megtelt a kancsó, amikor olyan heves szélroham támadt ránk észak felől, hogy kis híján ledöntött a lábunkról. Előrementünk hát a hajó orr-részébe, és mint máskor is, megint a csörlő maradványaihoz kötöttük magunkat és a körülményekhez képest meghökkentő nyugalommal vártuk a további fejleményeket. Déltájt már viharossá fokozódott a szél, estére pedig valóságos orkánná fajult, és ráadásul a tenger is erősen háborgott. Minthogy azonban tapasztalatból tudtuk már, miként a legcélszerűbb elhelyezkednünk, viszonylag jól vészeltük át az éjszakát, noha szinte percenként elborítottak a felcsapó hullámok, és folyton rettegtünk, hogy valamelyik a tengerbe sodor.
   Július 25. - Reggelre sokat vesztett erejéből a szél, legföljebb tíz csomóval fújhatott, és a tenger is lecsillapodott, olyannyira, hogy még meg is szárítkozhattunk. Ám legnagyobb elkeseredésünkre két csupor olajbogyó és a sódar veszendőbe ment a viharban, annak ellenére, hogy mindent a legnagyobb gonddal rögzítettünk. Mindazonáltal úgy határoztunk, hogy egyelőre még nem öljük le a teknőcöt, s reggelire beértük néhány szem olajbogyóval meg egy mérce vízzel, amit fele-fele arányban borral vegyítettünk; mondhatom, így igen frissítő és erőt adó ital volt, és ekképp a portói fogyasztásának kellemetlen utóhatásai is elmaradtak. A tenger még eléggé hánykolódott, így újabb búvárkodásra, élelmiszerkészleteink feltöltésére egyelőre nem gondolhattunk. Egyébként a nap folyamán több, akkori helyzetünkben számunkra merőben fölösleges holmi is felbukkant a raktár tetején vágott lékben, de ezeket mindjárt el is sodorta a víz. Arra is felfigyeltünk, hogy hajónk dőlése erősödik, kapaszkodás nélkül már nem is bírtunk megállni a fedélzeten. Mindennek következtében rossz hangulatban, komoran telt el a nap. Megállapítottuk, hogy kis híján épp merőlegesen fölöttünk delel a nap, amiből kétségtelenné vált, hogy az uralkodó szélirány egész utunk során észak-északnyugati volt, s immár egészen az Egyenlítő tájékáig sodródtunk. Estefelé cápákat láttunk, és egy hatalmas példány, amely merészen ránk támadt, még némi riadalomra is okot adott. Amikor egy hullám a szokottnál jobban megdöntötte a vízszintig merült hajótörzset, olyannyira, hogy az egész fedélzetet elborította a hullám, a bestia azonnal nekünk úszott s néhány percig ott hányta-vetette magát épp a kabinlejáró felett, sőt farkának egy erőteljes csapása el is találta Peterst. Végül is a következő hullám, legnagyobb meglepetésünkre, elsodorta. Ha nem olyan nagy a hullámverés, könnyen zsákmányul ejthettük volna.
   Július 26. - Reggel, minthogy a szél jószerével elült, és többé-kevésbé a tenger is lecsillapodott, elhatároztuk, hogy megint leszállunk a kamrába. Keményen dolgoztunk napszálltáig, mikor végül is kénytelenek voltunk belátni, hogy innen többé semmire sem számíthatunk, mivel az éjszakai viharban átszakadtak a kamra rekeszfalai, és készleteit a víz átsodorta a raktérbe. Gondolhatni, hogy ez a felfedezés igen elkeserített mindhármunkat.
   Július 27. - Szinte tükörsima a tenger, csak enyhe szellő lengedez, egyébként továbbra is észak-északnyugati irányból. Minthogy délutánra kisütött a nap, forró sugarainál ruhánk szárítgatásával foglalatoskodtunk. Még fürödtünk is a tengerben, ami igen jólesett, sőt még szomjunkat is enyhítette némileg; persze csak a legnagyobb körültekintéssel merészkedtünk be a vízbe, mert nagyon tartottunk a cápáktól, ugyanis a nap folyamán jó néhány felbukkant a brig körül.
   Július 28. - Tovább tart a szép idő. A hajótest egyre riasztóbban dől; már-már attól félünk, hogy végül is fel fog fordulni. Lehetőség szerint igyekeztünk felkészülni erre az eshetőségre; teknőcünket, vizes korsónkat és két megmaradt olajbogyós csuprunkat átvittük a szél felőli oldalra és a hajótest külső oldalára, a csarnakpad alá helyeztük el csekély készleteinket, mindent gondosan kikötve. Ma egész nap nyugodt volt a tenger, szinte szélcsend uralkodott.
   Július 29. - Folytatódik a jó idő. Augustus sebesült karján az üszkösödés jelei mutatkoznak. Szédülésről és kínzó szomjúságról panaszkodik, fájdalmai azonban alig vannak. Mást nem tehettünk, mint hogy az olajbogyók tartósítására szolgáló ecettel bedörzsöltük sebeit, bár ettől magunk sem vártunk sokat. Igyekeztünk lehetőség szerint kényelembe helyezni társunkat és háromszorosára emeltük a vízadagját.
   Július 30. - Minden eddigit felülmúló hőség és teljes szélcsend. Egész délelőtt egy hatalmas cápa kísérte hajónkat. Több sikertelen kísérletet tettünk, hogy egy hurok segítségével zsákmányul ejtsük. Augustus sokkal rosszabbul van, mint tegnap; a kielégítő táplálkozás hiánya legalább annyira megviseli, mint sebesülése. Folyton azt mondogatja, bárcsak megszabadulna már kínjaitól, nincs már más vágya, mint a halál. Az este elfogyasztottuk az utolsó olajbogyókat; vizünk annyira megposhadt, hogy csak borral vegyítve bírtuk lenyelni. Elhatároztuk, hogy reggel leöljük a teknőcöt.
   Július 31. - A hajótest fokozódó dőlése miatt aggodalomban telt az egész éjszaka, és igen kimerültünk. Reggel leöltük és feldaraboltuk a teknőcöt. Jóval kisebbnek bizonyult, mint amekkorára számítottunk, holott valóban nem látszott rajta a koplalás - összesen alig több, mint tíz font színhúshoz jutottunk. Minthogy ennek egy részét legalább szerettük volna minél tovább tárolni, apró kockákra vagdaltuk, beletettük a három megmaradt olajbogyós csuporba meg a kiürült boros palackba (mivel mindezt gondosan megőriztük), majd ráöntöttük az olajbogyók ecetjét. Mintegy háromfontnyi húst sikerült ily mód tartósítanunk, azzal a szándékkal, hogy addig nem is nyúlunk hozzá, amíg a többit el nem fogyasztottuk. Megállapodtunk, hogy napi fejadagunkat három unciára korlátozzuk; ily mód készletünk mintegy tizenhárom napra volt elegendő. Alkonyattájt villámlás és égzengés közepette heves zápor zúdult ránk, de olyan hamar elvonult, hogy csak félpintnyi esővizet sikerült felfognunk. Ezt az egész mennyiséget közmegegyezéssel Augustusnak adtuk, aki szegény immár a végét járta. A pokrócból itta, úgy, amint felfogtuk (a fekvő beteg fölé tartottuk, és a szájába csurgattuk a vizet), mivel hacsak ki nem öntjük a fonatos üvegből a bort vagy korsónkból a poshadt vizet, nem is tudtuk volna mibe átönteni. Ha tovább tart a zápor, nem is haboztunk volna, hogy megtegyük.
   Szerencsétlen társunkon már az sem sokat segített, hogy szomját elolthatta. Karja már csuklójától válláig elfeketedett, lába pedig olyan volt, akár a jégcsap. Minden percben vártuk, hogy kileheli lelkét. Borzalmasan lesoványodott szegény; olyannyira, hogy testsúlya, amely százhuszonhét font volt, mikor Nantucketben behajózott, most legföljebb negyven-ötven fontot nyomhatott. Szeme mélyen beesett, szinte el is tűnt gödrében, orcáján redőkben lógott a bőr, olyannyira, hogy rágni már nem is tudott, de még folyadékot is csak kínok közepette bírt magához venni.
   Augusztus 1. - Továbbra is szélcsend és tikkasztó forróság. Borzalmasan szenvedünk a szomjúságtól, a korsóban ugyanis már annyira megposhadt a víz, hogy valósággal nyüzsögnek benne a férgek. Kis mércényit belőle, borral vegyítve, mindazonáltal sikerült lenyelnünk - szomjunkat azonban ennyi alig oltotta. A tengeri fürdőzés ennél több enyhet ad, a vízbe viszont a folyton körülöttünk úszkáló cápák miatt csak ritkán merészkedtünk be. Nyilvánvalóvá vált, hogy Augustus immár menthetetlen; szemlátomást haldoklott. Láthatólag nagy kínjai voltak, mi azonban semmit sem tehettünk szenvedése enyhítésére. Körülbelül déli tizenkettőkor heves görcsök közepette kiadta lelkét; akkor már órák óta nem volt magánál. Halála sötét előérzettel töltött el mindkettőnket és olyan nagy hatással volt ránk, hogy napestig mozdulatlanul gubbasztottunk a tetem mellett és csak suttogva szóltunk egymáshoz. Már sötét volt, mire összeszedtük a bátorságunkat és feltápászkodtunk, hogy holttestét a tengerbe dobjuk. Ekkor már szinte leírhatatlanul szörnyű látványt nyújtott, és annyira bomlásnak indult, hogy amikor Peters megpróbálta felemelni, a lába kiszakadt a helyéből. Ahogy a bomló test a vízbe zuhant, a belőle áradó derengő, foszforeszkáló fénynél világosan láttuk, hogy hét-nyolc hatalmas cápa les már rá, melyek olyan hangos fogcsattogtatással marcangolták szét zsákmányukat, hogy lakomájuk lármája valószínűleg mérföldnyire is elhallatszott. Hideg borzadály fogott el az iszonytató hangok hallatán.
   Augusztus 2. - Félelmetes csönd és tikkasztó hőség. A reggel teljes csüggedésben, szánalmas testi-lelki kimerültségben talált mindkettőnket. A korsó vize végképp ihatatlanná vált, olyan kocsonyássá sűrűsödött; undorító férgek tekergőztek az edény nyálkás fenekén. Ki is öntöttük, aztán a korsót tengervízzel kimostuk, majd végül egy kis ecettel is kiöblítettük. Szomjúságunk hovatovább az elviselhetetlenségig fokozódott, borral pedig hiába próbáltuk oltani, sőt ez mintha csak olaj lett volna a tűzre, és még be is rúgtunk tőle. Később tengervízzel kevert borral kísérleteztünk, ettől azonban öklendezni kezdtünk s így fel is hagytunk a próbálkozással. Egész nap aggódva lestük az alkalmat, hogy megfürödhessünk, ám mindhiába; hányódó roncsunkat minden oldalról ostromzár alá vették a cápák - nyilván azok a bestiák, melyek az előző este boldogtalan társunkat felfalták és most már türelmetlenül várták az újabb lakomát. Újra megsirattuk szegény Augustust és balsejtelmekkel eltelve, csüggetegen gondoltunk jövőnkre. A tengeri fürdőzés mindig csodálatosan felfrissített, és ezért elviselhetetlen volt, hogy még ettől is meg legyünk fosztva, méghozzá ily félelmetes módon. Mindemellett még a közvetlen életveszély is fenyegetett, aggodalommal töltve el mindkettőnket, hiszen elég lett volna egy rossz mozdulat, egy elvétett lépés, és máris e falánk bestiák martalékává lettünk volna, melyek még így is gyakorta felúsztak a fedélzet vízbe merülő, szélárnyékos oldalára, lábunk után kapkodva tátott pofájukkal. Bármit tettünk, bárhogy kiáltoztunk, nem sikerült elriasztanunk őket. Peters az egyik legnagyobbat fejbe sújtotta a fejszével, de az még sérülten is egyre csak nyomakodott felénk. Alkonyatkor felhő jelent meg az égen, ám elkeseredésünkre elvonult felettünk anélkül, hogy eső hullott volna belőle. Elképzelhetetlen szenvedéseket álltunk ki. Az éjszakát álmatlanul töltöttük, részben a szomjúság miatt, részben pedig a cápáktól való félelmünkben.
   Augusztus 3. - Semmi remény; a brig pedig mindjobban oldalt dől, most már egyáltalán nem tudunk megállni a fedélzeten. Azzal töltöttük a napot, hogy megpróbáltuk a bort és a teknőchúst biztonságba helyezni; el ne veszítsük, ha netán végképp felborulna a hajótest. A hajdani árbocmerevítő láncból fejszénkkel kifeszítettünk két vaskapcsot, majd ezeket egy-két lábnyira a víz felett bevertük a hajótest szél felőli falába; ez a hely csak néhány lábnyira volt a hajó gerincétől, hajónk ugyanis jószerével már az oldalán feküdt a vízben. Ezekhez a kapcsokhoz kötöztük maradék készleteinket, mivel ez biztonságosabb helynek ígérkezett, mint a csarnakpad. Egész nap nagyon szenvedtünk a szomjúságtól - fürödnünk ma sem sikerült a cápák miatt, melyek egyetlen percre sem tágítottak mellőlünk. Az éjjel megint nem jött álom a szemünkre.
   Augusztus 4. - Nem sokkal napfelkelte előtt éreztük, hogy megrezdül alattunk a hajótest és erősen dőlni kezd; felkészültünk, nehogy a lendülettől a vízbe zuhanjunk. Eleinte csak lassan, fokozatosan dőlt, s nekünk sikerült mind följebb kapaszkodnunk a hajótest szél felőli oldalán, mivel a hajó oldalába vert kapcsokra óvatosságból még az előző napon köteleket kötöttünk, melyekben most jól megkapaszkodhattunk. Nem számítottunk azonban arra, mekkora lendületet fog venni ez az eleinte lassú mozgás; egyszerre olyan erővel bukkant elő a hajó gerince, hogy hiába kúsztunk mi is sebesebben, mire felfoghattuk volna, mi történik, a felbillenő hajótest jó néhány lábnyira a víz színe alá rántott bennünket s mi több, teljes tömegével fölibénk hengeredett.
   Ahogy a víz alá merültem, kénytelen voltam elengedni a kötelet; aztán mikor láttam, hogy épp a hajótest alá kerültem, és közben éreztem, elhagy minden erőm, már nem is igen küszködtem az életemért, hanem halálra szántam magam és beletörődtem, hogy egy-két perc még s meghalok. Hanem ebben megint csak tévedtem, mivel nem vettem figyelembe a természeti törvényeket, melyeknek parancsára a víz alá bukó hajótest lendülete fogytán megindult visszaútján a szél felőli oldal irányába. A visszabillenő hajótest tömege által kavart felfelé sodró örvények magukkal ragadtak és a tenger színe fölé vetettek, talán még nagyobb lendülettel, mint amivel az elébb ugyanezen erők alányomtak. Körülpillantva azt láttam, hogy - amennyire megbecsülhettem - mintegy húszyardnyira vagyok a roncstól. Ott úszott gerincével az égnek, nagyokat billenve jobbra-balra s körötte szinte forrt a tenger dühödten örvénylő vize. Petersnek nyoma sem volt. Nem messze tőlem egy olajoshordó lebegett, közelebb-távolabb meg különféle, a brigből származó tárgyak.
   Legnagyobb gondom és riadalmam a cápák raja volt, melyről tudtam, hogy ott ólálkodik a közelben. Hogy elriasszam őket, ha ugyan egyáltalában lehetséges volna, kézzel-lábbal kalimpálva csapkodtam, kavartam a vizet, úgy úsztam a roncs felé nagy tarajt túrva magam előtt. Meggyőződésem, hogy csakis ennek köszönhettem megmenekülésemet; ugyanis mielőtt hajónk felfordult volna, már annyi nyüzsgött körülötte e bestiákból, hogy úszás közben szükségképp össze is ütköztem egyikkel-másikkal. Óriási szerencsémre azonban végül is épségben elértem a roncsot, habár annyira kimerültem az eszeveszett erőfeszítéstől, hogy fölkapaszkodni rá talán már nem is lettem volna képes, ha az utolsó pillanatban segítségemre nem siet Peters, aki hatalmas örömömre egyszer csak ott termett (ő a roncs másik oldalán kapaszkodott fel) és odavetette az egyik kötelet azok közül, melyeket a hajó oldalába vert vaskapcsokhoz erősítettünk.
   Alighogy kimenekültünk ebből a veszedelemből, újabb fenyegető rémség merült fel előttünk - az éhhalál képe. Készleteinket minden óvatosságunk ellenére elsodorta a víz, és mivel immár végképp nem láttunk semmi módot arra, hogy élelemhez jussunk, átadtuk magunkat a kétségbeesésnek és hangos sírásra fakadtunk, akár a gyermekek, meg sem kísérelve, hogy vigaszt vagy bátorítást nyújtsunk egymásnak. Bizonyára hihetetlen, hogy ily gyengeség vegyen erőt felnőtt embereken, és annak szemében, ki maga soha nem volt hasonló helyzetben, alighanem természetellenesnek is tűnhet, ám ne feledjük, hogy a hosszú nélkülözés és a borzalmak, melyeknek ki voltunk téve, ekkorra már-már megrendítették elmeállapotunkat, s ezért nem szabad viselkedésünket a józan s logikus gondolkodás mércéjével mérni. A későbbiek során nemegyszer kerültem hasonló, ha ugyan nem ennél is veszedelmesebb helyzetekbe, mikor is erős lélekkel, rendíthetetlenül álltam a sarat, s mint látni fogják, Peters is oly sztoikus filozófiával viselte a későbbi megpróbáltatásokat, mely legalább annyira meghökkentő volt, mint e mostani gyermekesen oktalan gyengeség - a különbség egyedül lelkiállapotunkban rejlett.
   A brig felborulása, de még a bor és a teknőchús elvesztése sem tette volna valójában kétségbeejtőbbé helyzetünket, mint amilyen annak előtte volt, ha nem vész nyoma egyúttal a pokrócnak is, mellyel addig az esővizet felfogtuk, meg a korsónak, melyben a vizet tartottuk; kiderült ugyanis, hogy a hajó fenekét a gerinctől jobbra és balra is mintegy két-három láb széles sávban hatalmas kacsakagylók vastag rétege borítja, ez a kagylófajta pedig ízletes és igen tápláló eledelnek bizonyult! Vagyis két fontos körülmény tekintetében a baleset, amitől annyira rettegtünk, végül is inkább üdvösnek, semmint hátrányosnak bizonyult; egyrészt olyan bőséges élelemkészlethez juttatott, mely ha takarékosan élünk vele, legalább egy hónapra elegendőnek ígérkezett, másrészt pedig a felfordult hajón sokkal nagyobb biztonságban is voltunk, mint annak előtte a megdőlt fedélzeten.
   A vízszerzés nehézségei azonban egyelőre vakká tettek bennünket új helyzetünk előnyeinek felismerésére. Felkészülendő egy esetleges záporra levettük ingünket, hogy így fogjunk fel némi esővizet, mint azelőtt a pokróc segítségével tettük, habár természetesen nem is remélhettük, hogy erőfeszítéseink akár a legkedvezőbb körülmények között is néhány gyűszűnyi ivóvíznél többet eredményezhetnének alkalmanként. A nap folyamán egyébként esőfelhőnek nyoma sem volt az égbolton, s a szomjúság kínjai már-már az elviselhetetlenségig fokozódtak. Az éjszaka Petersnek sikerült mintegy félórányira elszenderednie, ha mégoly zaklatott volt is az álma, én azonban annyira szenvedtem, hogy egyetlen pillanatra sem bírtam behunyni a szemem.
   Augusztus 5. - Enyhe szellő támadt, amely olyan vizekre sodort, ahol egész nap sűrű hínár és egyéb tengeri növényzet között haladtunk. Sikerült kifognunk tizenegy kis rákot, melyekből többször is jóízűen befalatoztunk. Páncéljuk oly puha volt, hogy mindenestül fogyasztottuk őket és örömmel állapítottuk meg, hogy húsuk sokkal kevésbé ingerel szomjúságra, mint a kacsakagylóé. Ezen a hínáros tengerszakaszon nem láttunk cápát s így ismét bemerészkedtünk a vízbe; négy-öt óra hosszat tartózkodtunk a vízben, aminek során érezhetően csökkent szomjúságunk. Ekképp felüdülve sokkal nyugodtabban töltöttük az éjszakát s mindketten aludtunk is egy keveset.
   Augusztus 6. - Ezen a napon valahára kiadós eső áldása köszöntött ránk; körülbelül délben kezdett esni és sötétedésig el sem állt. Ismét keservesen fájlaltuk, hogy nincs már meg sem a korsónk, sem a fonott borospalackunk, mert bármi csekélyek és elégtelenek voltak is eszközeink, az egyiket legalábbis bizonyára megtölthettük volna ivóvízzel. Így azonban nem tehettünk mást, mint hogy megvártuk, míg ingünk annyira megázott, hogy teleszívta magát esővízzel, s akkor égető szomjunk oltására szájunkba facsartuk a mennyei nedű vékonyka sugárban csurranó csöppjeit. Ezzel a foglalatossággal telt az egész nap.
   Augusztus 7. - Épp napkeltekor mindketten egyszerre kiáltottunk fel, hogy: - Hajó keletről! -, amely minden kétséget kizárólag felénk tartott! Hosszú, elragadtatott, bár nyilván elhaló és alig hallható kiáltással köszöntöttük a csodálatos látványt, és nyomban azon kezdtünk iparkodni, hogy valamiképp jeleket adjunk, ingünket lobogtattuk s igyekeztünk olyan magasra ugrálni, amennyire legyengült állapotunkban tőlünk telhetett, de még kiabáltunk is torkunk szakadtából, holott a hajó még legalább tizenöt mérföldnyire volt tőlünk. Egyre közeledett azonban, s mi úgy számítottuk, hogy ha tartja irányát, akkor óhatatlanul olyan közel kerül hozzánk, hogy semmiképp sem kerülhetjük el a figyelmét. Körülbelül egy órával azután, hogy megpillantottuk, már a fedélzetén mozgó embereket is jól ki tudtuk venni. Hosszú testű, alacsony építésű, karcsú szkúner volt, szemlátomást hiánytalan legénységgel. Ekkor azonban riadalom fogott el bennünket, mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne vettek volna már észre, ezért rettegve lestük, nem akarnak-e közönyösen sorsunkra hagyni - mert bizony bármily hihetetlennek tűnjék is, nemegyszer előfordult már a tengereken ilyen ördögi gonosztett, méghozzá a mienkéhez nagyon hasonló körülmények között, olyan lények részéről, akik magukat az emberi nem tagjainak tekintették.
   A Polly nevű bostoni brig esete annyira idevág, sorsa pedig sok tekintetben olyannyira hasonlít a magunkéra, hogy nem állhatom meg, hogy ide ne iktassam történetét. A hajó százharminc tonna teherrel, fűrészáruval és megfelelő készletekkel a fedélzeten 1811. december tizenkettedikén futott ki a bostoni kikötőből Santa Cruz felé, Casneau kapitány parancsnoksága alatt. A kapitányon kívül nyolc fő tartózkodott a fedélzeten: az első tiszt, négy tengerész, a szakács és bizonyos Mr. Hunt, valamint egy néger leány, aki az ő tulajdonát képezte. Tizenötödikén, miután a György-szigetek zátonyait már szerencsésen maguk mögött hagyták, viharos délkeleti szélbe kerültek és léket kaptak; a hajó oldalára dőlt, de miután az árboctól sikerült megszabadulniuk, végül is visszanyerte egyensúlyát. Százkilencvenegy napot töltöttek a kormányozhatatlanná vált roncson (december tizenötödikétől június huszadikáig), tűz nélkül és csak igen kevés élelemmel, mikor is a Featherstone kapitány parancsnoksága alatt Rio de Janeiróból hazafelé tartó hulli illetőségű Fáma végre fedélzetére vette Casneau kapitányt és Samuel Badgert, a katasztrófa két túlélőjét. A Fáma az északi szélesség 28. és a nyugati hosszúság 13. fokán bukkant rájuk, azaz több mint kétezer mérföldet tettek meg a tengeren sodródva! Július kilencedikén a Fáma beérte a Perkins kapitány parancsnoksága alatt hajózó Dromeo nevű briget, amely aztán Kennebeckben partra tette a két hajótöröttet. A beszámoló, mely e részleteket közli, a következő szavakkal végződik:
   "Magától adódik a kérdés, miként lehetséges, hogy ilyen hatalmas út során, mely ráadásul az Atlanti-óceán legforgalmasabb vizein vezet, egyetlen hajóval sem találkoztak. Nos, nem egy, de több, mint tucatnyi hajó is elhaladt mellettük, egyikük pedig annyira megközelítette őket, hogy már a fedélzetén álló embereket és a kötélzetre felkapaszkodott matrózokat is látták, akik nyilvánvalóan őket nézték, ám a hajó a kiéhezett és átfázott hajótöröttek kimondhatatlan csalódására felvonta vitorláit és fittyet hányva a kötelező szánalom és az emberiesség parancsának, könyörtelenül sorsukra hagyta őket."
   Ez alkalommal azonban, az Úr végtelen kegyelméből, kellemes csalódás várt ránk, mert hamarosan azt láttuk, hogy egyszerre nagy lótás-futás kezdődik a fedélzeten, felhúzzák a brit lobogót, szembefordulnak a széllel, és egyenest felénk tartanak. Félóra sem telt bele, s mi már az idegen hajó tiszti szállásán pihentünk. A liverpooli illetőségű Jane Guy fedélzetén voltunk, amely Guy kapitány parancsnoksága alatt fókavadász- és kereskedelmi úton volt a Déltengerek és a Csendes-óceán felé.


Tizennegyedik fejezet


   Gyönyörű, száznyolcvan tonnás szkúner volt a Jane Guy, szemből nézve szokatlanul karcsú testű, és azóta sem láttam olyan hajót, amely kedvező, erős szélben felvehette volna vele a versenyt. Viharos tengeren azonban már nem rendelkezett ilyen kitűnő tulajdonságokkal, s a reá váró feladatokat tekintve a merülése is kissé nagyobb volt a kelleténél. Déltengeri kereskedelmi utakra ugyanis nagyobb testű, ám viszonylag kisebb merülésű hajók - a körülbelül háromszáz-háromszázötven tonnásak - sokkal alkalmasabbak. Kívánatos továbbá, hogy legalább háromárbocos legyen, az első és főárbocon keresztvitorlázattal, a hátsó árbocon élvitorlával, de egyebekben is jócskán különböznie kell a Déltengereket járó hajók szokott felépítésétől. Elengedhetetlen a megfelelő fegyverzet. Rendelkezzék, mondjuk, tíz-tizenkét darab tizenkét fontos hajótarackkal, két-három hosszú csövű messzehordóval és kézi lőfegyverekkel, valamint minden árboc tövében ott kell állnia a vízhatlan lőporosládának. Horgonylánca, kötélzete is legyen jóval erősebb, mint más kereskedelmi hajónak, mindenekelőtt pedig legyen nagy létszámú és a mesterségét alaposan értő legénysége - legalább ötven-hatvan markos ember a fentebb körvonalazott eszményi déltengeri háromárbocosra. A Jane Guy-nak, a kapitányt és az első tisztet nem számítva, harmincöt főnyi legénysége volt, csupa tapasztalt tengerész, fegyverzete azonban korántsem volt kielégítő, és olyan hajós ember, aki ismeri a Déltengereket, az itteni veszélyeket és nehézségeket, egyéb tekintetben is sok mindent hiányolt volna felszerelésében.
   Guy kapitány előzékeny modorú, kifogástalan úriember volt; jelentős déltengeri tapasztalatokkal rendelkezett, mivel élete tekintélyes részét az e tájakon folytatott kereskedelemnek szentelte. Ám némileg erélytelen ember volt, s ekképp az a vállalkozó szellem is hiányzott belőle, ami ezeken a vizeken oly elengedhetetlen feltétele a kereskedelmi sikernek. Társtulajdonosa lévén hajójának, szabad keze volt rakománya és az útvonal megválasztásában. Mint minden efféle vállalkozásra induló hajó, a Jane Guy is bőven vitt magával színes üveggyöngyöt, kis kézitükröket, tűziszerszámot, baltát, szekercét, fűrészpengét, fejszét, gyalut, reszelőt, vésőt, fúrót, ráspolyt, színlőgyalut, kalapácsot, szöget, ollót, beretvát, tűt, cérnát, kést, villát, kanalat, vásznat, csecsebecséket és más hasonló holmit.
   Július tizedikén indultak Liverpoolból, huszonötödikén haladtak át a Ráktérítőn a nyugati hosszúság huszadik fokán, és huszonkilencedikén kötöttek ki Sal szigetén, a Zöld-foki-szigetek egyik tagján, ahol sót és egyéb szükséges készleteket vettek fel. A Zöld-foki-szigetekről augusztus harmadikán indultak tovább délnyugati irányba, a brazil partok felé, vagyis az Egyenlítőt a nyugati hosszúság huszonnyolcadik és harmincadik délköre között kellett átszelniük. Az Európából a Jóreménység foka vagy azon túl India felé tartó hajók is általában ezt az irányt választják. Ez az útvonal kikerüli a guineai partok szélcsendes tengerszakaszait, az itteni erős ellenáramlatokat, s rendszerint a legrövidebb útnak is bizonyul, mivel további szakaszán soha sincs hiány kedvező, nyugati szelekben, melyeknek segítségével innen már igen gyorsan elérhető a Jóreménység foka. Útiterve szerint Guy kapitány először a Kerguelen-földön akart kikötni - aminek okát még csak nem is sejtem. Aznap, amikor minket fedélzetére vett, a Jane Guy a St. Roque fok magasságában hajózott, a nyugati hosszúság harmincegyedik fokán; vagyis roncsunk észak-déli irányban valószínűleg nem kevesebb, mint huszonöt foknyi távolságot tett meg a tengeren!
   A fedélzeten igen szívélyesen fogadtak bennünket és azonnal körülvettek mindama gondoskodással, amire nyomorúságos állapotunkban bizony nagyon is rá voltunk szorulva. Mintegy két hét alatt, miközben pompás időben, könnyű szelekkel továbbra is délkeletnek tartottunk, Peters és jómagam teljesen felépültünk szörnyű megpróbáltatásainkból, és a történtekre lassan már inkább csak mint rossz álomra gondoltunk vissza, melyből szerencsére végül is felébresztettek, semmint hiteles eseményekre, melyeket a maguk kegyetlen és pőre valóságában kellett átélnünk. Azóta máskor is tapasztaltam már, hogy hirtelen változások, legyenek akár örömteliek, akár fájdalmasak, gyakorta idéznek elő ilyesféle részleges emlékezetkiesést - melynek mértéke pontosan aránylik a változás nagyságához. Magam például most sem vagyok képes teljes egészében felidézni mindazt, amit a roncson töltött napok során éltem át. Magukra az eseményekre jól emlékszem, csak arra nem, milyen érzelmeket váltottak ki belőlem annak idején. Csupán annyit mondhatok, hogy akkor úgy éreztem, ennél több szenvedést ember már nem lehet képes elviselni.
   Hetekig semmi különösebb esemény nem zavarta utunkat; csak néhány bálnavadász hajóval találkoztunk és viszonylag gyakran a fekete cet rajaival, melyet az ámbráscettől való megkülönböztetés végett neveznek feketének. Ez utóbbi faj azonban jobbára csak a huszonötödik szélességi körtől délre fordul elő. Szeptember tizenhatodikán, immár a Jóreménység fok közelében, Liverpoolból való elindulása óta először, heves viharba került a Jane Guy. Ezen a tengerszakaszon, habár inkább a földfoktól keletre és délre elterülő vizeken (mi nyugatra voltunk tőle), igen gyakoriak a viharos északi szelek, melyek sokszor orkánná erősödnek. A Jóreménység foki viharok mindig igen erőteljes tengermozgással is járnak, legveszedelmesebb jellegzetességük azonban az, hogy rendszerint épp, mikor a legnagyobb erővel tombolnak, a szélirány kiszámíthatatlanul változékony. Könnyen előfordulhat, hogy az egyik pillanatban még észak-északkeleti irányból űzi a hajót a valósággal hurrikán erejű szélvész, de a következő percben már délnyugat felől támad fel a semmiből, méghozzá szinte elképzelhetetlen dühvel. Egyetlen előjele a szélirány megváltozásának, hogy ilyenkor fényes folt jelenik meg a déli látóhatáron, s ha ez nem kerüli el a kapitány figyelmét, még elegendő idő áll rendelkezésére, hogy megtegye a kellő előkészületeket.
   Derült, napsütéses reggel volt, amikor körülbelül hat óra tájban kitört a vihar; a szél, amint errefelé megszokott, északról fújt. Két óra múlva már olyan erővel tombolt, és olyan hatalmas hullámokat korbácsolt, amihez foghatót azóta sem tapasztaltam. A hajót, amennyire lehetett, felkészítettük a viharra, a szkúner azonban igen rosszul állta a hullámverést, és bizony most megmutatkozott építésének minden hibája; valahányszor hullámvölgybe bukott, orrfelépítményét a habokba fúrta, és mire keservesen újra felkúszott a hullámhegyre, már jött is a következő hullám, amely ismét elborította. Nem sokkal napszállta előtt feltűnt az a bizonyos fényes folt a délnyugati látóhatáron, melyet akkor már nagyon lestünk, és valóban, alig egy óra múlva arra lettünk figyelmesek, hogy a kis orrvitorla, mellyel a viharban hajóztunk, petyhüdten verdesi az árbocot. Ám két perc sem telt belé, és mi minden előkészületünk ellenére, egyszerre oldalunkra dőltünk, akkora sűrű förgeteg kerekedett, mintegy varázsütésre, és egy hatalmas, habzó, tarajos fekete hullám óriás permetfelhője át is csapott fölöttünk. Szerencsére a légmozgás csak széllökésnek bizonyult, melyet ezúttal nem követett délnyugati vihar, s így hajónk is szerencsésen visszanyerte egyensúlyát. Ezután még jó néhány óra hosszat küszködtünk a heves hullámveréssel, másnap hajnalra azonban jószerével már a károkat is sikerült kijavítanunk. Guy kapitány véleménye szerint megmenekülésünk a csodával volt határos.
   Október tizenharmadikán, a déli szélesség 46. fok 53. percén, valamint a keleti hosszúság 37. fok 46. percén megpillantottuk a Prince Edward-szigetet. Két nap múlva már a Possession-sziget közelében hajóztunk, majd nem sokkal utóbb, a déli szélesség 42. fok 59. percén, valamint a keleti hosszúság negyvennyolcadik fokán elhaladtunk a Crozet-szigetek mellett is. Tizennyolcadikán értük el az Indiai-óceán déli vizein elterülő Kerguelen-földet avagy Desolation-szigetet, és a Karácsony-öbölben, négyölnyi vízben horgonyt vetettünk.
   Ez a sziget, avagy inkább szigetcsoport, a Jóreménység fokától mintegy nyolcszáz tengeri mérföldnyire van, délkeleti irányban. 1772-ben fedezte fel egy francia, Kergulen avagy Kerguelen báró, aki egy kiterjedt déli kontinens nyúlványának vélte, s e bejelentésével akkoriban nagyon fel is zaklatta a kedélyeket. A francia kormányzat felkarolta az ügyet és a következő esztendőben a maga költségén visszaküldte a bárót az újonnan felfedezett földrész alaposabb felderítésére, mikor is bebizonyosodott, hogy eredeti feltevése tévedésen alapult, 1777-ben Cook kapitány is ráakadt a szigetekre és a csoportozat legnagyobb tagját elnevezte Desolation- azaz "kietlen" szigetnek, mely névre kopárságával valóban rá is szolgál. Ámbár a partjai felé közeledő hajó könnyen más következtetésre juthat, mivel hegyeinek oldalát szeptembertől márciusig dús és élénkzöld vegetáció borítja. E megtévesztő látszatot egy kicsiny, kőtörőfűhöz hasonlatos növény kelti, mely igen nagy bőségben, hatalmas foltokban tenyészik egy bizonyos fajta tőzegtalajon. Ennek a kis növénynek a kivételével azonban jószerével semmi egyéb jele a növényi életnek, kivéve a kikötő közvetlen környékét, ahol néhány szál vad dudva, egy-két zuzmófajta s egy különös, kis bokrokban növő, s a felmagzott káposztára emlékeztető növény is található, de ez utóbbi is alkalmatlan emberi fogyasztásra, mivel íze csípős és kesernyés.
   A szigetek domborzati képe igen változatos, hegyes-völgyes; megejtő vagy felemelő látványt azonban e hegyek nem nyújtanak, noha csúcsukat örök hó borítja. Partjaik mentén több természetes kikötőhely is kínálkozik, melyek közül a Karácsony-öböl rendelkezik a legkedvezőbb tulajdonságokkal. A sziget északkeleti partján végighajózva ez az első az öblök sorában s közvetlenül az úgynevezett François-fok után következik, mely északról nagy ívben körülöleli, és jellegzetes alakjával mintegy az utat is mutatja a kikötőhelyet kereső tengerésznek. A tengerbe nyúló hegyfok csúcsán magas kőszál áll, hatalmas odvával természetes boltívet alkotva. Az öböl bejárata a déli szélesség 48. fok 40. percén, valamint a keleti hosszúság 69. fok 6. percén van. Kikötésre igen alkalmas hely, mivel az előtte húzódó nagyszámú apró sziget kellő védelmet nyújt a keleti szelek ellen. Keleti irányban továbbhajózva a Darázs-öbölhöz érünk, mely valójában a Karácsony-öböl nyúlványa. Kicsiny, zárt medencéjét csupán négy öl mélységű szűk csatorna köti össze a tengerrel, öblének mélysége három-tíz öl, a fenék szilárd és agyagos, horgonyzásra igen alkalmas. Minden évszakban védett, biztonságos kikötőhely. Az öböl nyugati oldalán kis patak ömlik a tengerbe, vize igen jóízű és könnyen hozzáférhető.
   A szigeten előfordul, bár nem nagy számban az úgynevezett sörényes vagy szőrmefóka több válfaja, valamint az ormányos fóka, ez utóbbi tömegesen is. A szárnyasok világa igen népes. Igen sok pingvint láttunk, mégpedig négy különféle fajtából. Ezek közül a királypingvin a legnagyobb, mely épp méreteiről és szép tollazatáról nyerte nevét. Testének fölső része rendszerint szürke, ám olykor halványlila árnyalatú is előfordul; hasát makulátlanul fehér toll borítja. Feje viszont csillogón fekete, akárcsak a lába. Tollazatának legszebb vonása azonban a mellén végighúzódó két széles, aranyos sáv. Csőre hosszú, a színe vagy rózsapiros, vagy mélyvörös. E madarak felegyenesedve, méltóságteljes tartással járnak. Fejüket magasan hordják és a testükhöz szinte karformán csatlakozó szárnyukkal oly szembeötlően emberi alakot mutatnak, hogy a felületes szemlélőt, alkonyi fényben valóban akár könnyen meg is téveszthetik. A Kerguelen-földön látott példányok termete alig haladta meg a libáét. Az itt előforduló másik három pingvinfajta a következő: a makaróni pingvin, a szamárpingvin és a varjúpingvin. Ezek mind jóval kisebbek, mint a királypingvin, tollazatuk sem oly pompás, és egyéb tekintetben is igen különböznek tőle.
   A pingvineken kívül sok más madár is található e szigeteken; említésre méltó a tengeri tyúk, a kis kékhojsza, a böjti ruca, a Port Egmont-tyúk, a bóbitás kormorán, a fokföldi gerle, az óriás viharmadár, a tengeri fecske, a küszvágó csér, többféle sirály, a viharmadár, a nagy hojsza, végül pedig az albatrosz.
   A nagy hojsza ugyanakkorára megnő, mint a közönséges albatrosz, és szintén húsevő. Ezért másképpen csonttörőnek és sashojszának is nevezik. Az embertől egyáltalán nem fél; megfelelően elkészítve, húsa fogyasztásra is alkalmas. Jellemző szokása kiterjesztett szárnnyal, könnyedén, látszólag egyetlen tollát sem mozdítva szinte a víz színén siklani.
   Az albatrosz a Déltengerek egyik legnagyobb testű és legvérengzőbb ragadozó madara. A sirályfélék közé tartozik, a szárazföldre csak költeni jár, prédájára is a légben les. E ragadozó madár és a pingvin sajátságosan jó cimboraságot tart egymással. Fészkét minden esetben egyazon mód s közös megállapodással rakja - akképpen, hogy az albatrosz fészke mindig középütt helyezkedik el négy pingvinfészek négyszögében. A tengerésznyelv telepnek nevezi ezeket a fészkelőhelyeket. E telepeket már mások is leírták, mivel azonban talán nem minden olvasóm ismeri e beszámolókat, s mivel elbeszélésemben még többször is szó lesz mind a pingvinről, mind pedig az albatroszról, talán nem lesz haszontalan, ha ehelyütt néhány szóval ismertetem életmódjukat és fészeképítési szokásaikat.
   A költési idény kezdetekor hatalmas tömegeik gyülekeznek össze s néhány napig oly módon viselkednek, mintha csak megvitatnák, mi volna a leghelyesebb eljárás. Végül aztán munkához látnak. Kiválasztanak egy megfelelő nagyságú, rendszerint három-négy hektárra rúgó sík területet, méghozzá minél közelebb a tengerhez, ám olyan távolságban, hogy a dagály már ne érhesse el. Legfőképp a talaj egyenletességére vannak tekintettel és a köves-kavicsos részeket is elkerülik. Ezután az egész raj közösen, mintegy egyetlen akarattól irányítva, hozzákezd, hogy a kiválasztott területen kijelöljön egy mértani pontosságú négyzetet vagy paralelogrammát, a terepviszonyoktól függően, mégpedig éppen akkorát, amelyen az összegyűlt madarak kényelmesen elférnek, a továbbiakban pedig eltökélten megakadályozzák, hogy a későn érkezők, melyek nem vettek részt a munkában, befurakodjanak közéjük. Kijelölt táborhelyük egyik határvonala mindig párhuzamos a víz szegélyével, és törvényszerűen szabadon marad, hogy akadálytalanul közlekedhessenek a tenger és fészkük között.
   A határvonalak kijelölése után alaposan és módszeresen megtisztítják a terepet minden szeméttől, hulladéktól, szemenként hordják el csőrükben a kavicsokat, melyekből a négyszög szárazföld felé eső oldalain mintegy falat emelnek. A falon belül pedig, közvetlenül a tövében, hat-nyolc láb szélességű sima ösvényt taposnak körbe a terep körül - ekképp még sétateret, korzót is készítenek maguknak.
   A következő művelet a körülkerített terület felosztása, mégpedig egymással pontosan megegyező nagyságú kis négyszögekre. Ezt oly módon végzik, hogy faltól falig egyenes vonalú, keskeny ösvényeket taposnak a porba, melyek éppen derékszögben metszik egymást. Az ösvények metszőpontjaira kerülnek az albatroszfészkek, a pingvinek pedig a kis négyzetek közepén építik fel fészküket - vagyis minden pingvint négy albatrosz vesz körül és megfordítva. A pingvinfészek valójában sekély mélyedés csupán, mely egyedül azt a célt szolgálja, hogy egyetlen tojása el ne gurulhasson. Az albatrosz fészke ennél valamelyest igényesebb; moszatból, földből, kagylóhéjakból kis kupacot hord össze, melynek magassága körülbelül egy láb, átmérője pedig két láb. Ennek tetején építi fel azután tulajdonképpeni fészkét.
   Különös gonddal ügyelnek arra, hogy a költési időszak alatt soha ne maradjon őrizetlen a fészek, sőt voltaképp mindaddig szigorúan őrködnek, amíg a kicsinyek meg nem erősödnek annyira, hogy nincsen szükségük a szülői gondoskodásra. Míg a hím van távol élelemkeresőben, addig a nőstény ügyel a fészekre, amit nem is hagy el, míg párja vissza nem tér. A tojások pedig éppenséggel egyetlen pillanatra sem maradnak födetlen - amíg az egyik madár élelemért jár, addig a másik ül rajta. Erre az óvatosságra azért van szükség, mert ezeken a madártelepeken oly lazák az erkölcsök, hogy ha alkalom adódik, a szomszédok lelkiismeret-furdalás nélkül kifosztják egymás fészkét.
   Bár előfordulnak olyan telepek is, melyeket csak pingvinek és albatroszok laknak, a kolóniák többségében a legkülönfélébb tengeri madárfajok költenek együtt, egyaránt élvezve az alapítók jogait s teljes szabadságban fészkelve ott, ahol épp alkalmas hely adódik, ám a nagyobb madarak által kiszemelt helyeket mind tiszteletben tartja. A távolból szemlélve páratlan látványt nyújtanak e telepek. Valósággal feketéllik fölöttük az ég a tömérdek albatrosztól (és más, kisebb madártól), amint percnyi szünet nélkül sürögnek, térülnek-fordulnak a tenger és a szárazföld között. Ezalatt a pingvinek föl-alá járkálnak a fészkek közötti szűk ösvényeken, vagy a kolóniát körülvevő korzón masíroznak csapatosan jellegzetes, peckes lépteikkel. Summa summárum, azt hiszem, elképzelni sem lehet bámulatosabb dolgot ezen oktalan szárnyas lények bölcs megfontoláson alapuló társadalmánál, mely méltán gondolkodásra késztethet minden pallérozott emberi elmét.
   Még aznap délelőtt, amikor horgonyt vetettünk a Karácsony-öbölben, Mr. Patterson, az első tiszt vízre bocsátotta a csónakokat és (noha még a vadászati idény előtt voltunk) fókavadászatra indult. A kapitányt egy fiatalember társaságában, aki rokona volt Mr. Guy-nak, partra tette egy nyugat felé kinyúló kopár földfokon, mivel valami küldetésük volt a sziget belsejében, bár ennek mibenlétét nem sikerült megtudnom. Guy kapitány egy ledugaszolt palackot vitt magával, melyben levél volt; a partról nyomban útnak indult, hogy megmássza a sziget legmagasabb hegycsúcsát. Valószínűnek tartom, hogy a levél üzenetet tartalmazhatott egy utánunk érkező hajónak. Mi (Peters és jómagam az első tiszt csónakjában ültünk) ezután körüleveztük a sziget partjait, fókatelepeket keresve. Mintegy három hetet töltöttünk fókavadászattal, tüzetesen átkutatva minden öblöt és hegyfokot, s nem is csak a Kerguelen-földön, hanem a környező apróbb szigeteken is. Fáradozásunkat azonban nem sok siker koronázta. Bár sok prémfókát láttunk, olyan félénkek voltak, hogy akármennyire igyekeztünk is, csak háromszázötven gereznát tudtunk összegyűjteni. Ormányos fóka szintén nagy számban került elénk, ezekből azonban még kevesebbet, mindössze húsz darabot sikerült elejtenünk, nagy üggyel-bajjal. A kisebb szigeteken sörényes fókákat is láttunk, igen nagy csapatokban, ezeket azonban nem háborgattuk. Tizenegyedikén érkeztünk vissza a hajóhoz, ahol már ott találtuk Guy kapitányt és az unokaöccsét, akik igen lehangoló beszámolót adtak a sziget belsejéről, amihez foghatóan kopár és terméketlen tájék szerintük nem sok akadhat a földön. Két éjszakát töltöttek a szigeten, mivel a másodtiszt valami félreértés következtében késve küldte el értük a kis csónakot, amely a parton felvette és a hajóra hozta őket.


Tizenötödik fejezet


   Huszadikán vitorlát bontottunk és tovább indultunk a Karácsony-öbölből; eleinte visszafelé, nyugatnak tartva, amerről jöttünk, elhaladva a Crozet-szigetcsoport egy tagja, a Marion kapitány felfedezte Sertés-sziget mellett. Majd a Prince Edward-szigetet hagytuk el, szintén bal kéz felől; ezután kissé északnak fordultunk és tizenöt napi hajózás után a déli szélesség 37. fok 8. percén és a nyugati hosszúság 12. fok 8. percén, elértük Tristan d'Acunha szigetét.
   Ezt a ma már oly jól ismert szigetcsoportot, mely három kör alakú szigetből áll, a portugálok fedezték fel, akiket 1643-ban a hollandok, majd 1767-ben a franciák követtek. A három sziget háromszöget zár be, melynek csúcsai mintegy tíz mérföldnyi távolságban vannak egymástól, köztük nyílt víztükrű, jól hajózható tengerszakaszok terülnek el. Mindhárom sziget igen magasra kiemelkedik a tenger szintje fölé, a legmagasabbra maga Tristan d'Acunha szigete, amelyről az egész csoportozat a nevét kapta. Ez egyben a legnagyobb is a három közül, kerülete mintegy tizenöt mérföld, és tiszta időben már nyolcvan-kilencven mérföldről látható. Északi oldala mintegy ezerlábnyi magasságból szakad le szinte függélyesen a tengerbe. Az asztallap simaságú fennsíknak jóformán a mértani közepén magas, kúp alakú hegy emelkedik, hasonló Teneriffa tűzhányó hegyéhez. E magaslat alsóbb régióit jókora fák borítják, föntebb azonban már kiütközik a kopár szikla, amit az év nagyobbik felében hó s jég borít, maga a csúcs pedig rendszerint felhők mögé búvik. A sziget körül sem zátony, sem egyéb veszedelem nem leselkedik a hajókra, oly meredeken emelkedik ki a part a mély vizű tengerből. Az északnyugati parton mindazonáltal kis öböl is nyílik, melynek fekete homokkal borított fövenyén déli szélben csónakkal partra is lehet szállni. Az itt fakadó forrásokból könnyűszerrel juthatunk nagy mennyiségű, kitűnő ivóvízhez; az öböl horgászatra is alkalmas, mivel vize halban igen bő.
   A második legnagyobb szigetnek, amely a szigetcsoportozat legnyugatabbra eső tagja, Megközelíthetetlen a neve. Pontos számítások szerint a déli szélesség 37. fok 17. percén és a nyugati hosszúság 12. fok 24. percén terül el. Kerülete mintegy hét-nyolc mérföldnyi lehet, s partja mindenütt oly meredek, hogy valóban megközelíthetetlen. Voltaképp egyetlen magas fennsík az egész sziget, mely oly sivár és terméketlen, hogy egész növényzete mindössze néhány göcsörtös, satnya cserjéből áll.
   A Csalogány-sziget, a szigetcsoport legkisebb és legdélebbre eső tagja, a déli szélesség 37. fok 26. percén és a nyugati hosszúság 12. fok 12. percén terül el. Legdélibb fokának mintegy folytatásaképp, néhány aprócska, de magas, sziklás sziget emelkedik ki a tengerből; északkeleti irányban is van néhány hasonló, apró sziget. A Csalogány-sziget domborzata igen egyenetlen, talaja meddő, terméketlen; egy mély völgy kis híján kettészeli az egész kis szárazulatot.
   A párzási időben az apróbb-nagyobb szigetek partjain valósággal hemzseg a sok oroszlánfóka, ormányos fóka, sörényes fóka meg a mindenféle tengeri madár. A cethal szintén nagy számban keresi fel a környező vizeket. Annyiféle zsákmányt kínál tehát e szigetcsoport, méghozzá valósággal tálcán, hogy felfedezése óta igen sűrűn látogatták a különféle hajós népek. A hollandok és a franciák az elsők között voltak. 1790-ben Patten kapitány, az Industry nevű philadelphiai hajó parancsnoka is rábukkant Tristan d'Acunhára és hét hónapot töltött itt (1790 augusztusától 1791 áprilisáig) fókavadászattal. E hét hónap alatt nem kevesebb, mint ötezer-hatszáz gereznát gyűjtött össze és azt állítja, hogy három hét alatt bármekkora hajót színültig tölthetett volna fókazsírral. Amikor ő ideérkezett, néhány vad hegyi kecske kivételével nem volt a szigeten négylábú; ma már azonban jócskán elszaporodtak a legbecsesebb háziállatok is, amelyeknek őseit a Patten óta erre járó tengerészek hozták magukkal.
   Tudtommal nem sokkal Patten kapitány itt járta után kötött ki Tristan d'Acunhán Colquhoun kapitány, a Betsey nevű amerikai brig parancsnoka, hogy felfrissítse készleteit. Ő ültetett először ezen a földön hagymát, burgonyát, káposztát és más zöldségfélét; mindezek ma már a sziget egész területén tenyésznek, igen nagy bőségben.
   Haywood kapitány, a Nereus-szal, 1811-ben kereste fel Tristant. Három amerikai fogadta, akik állandó lakói voltak a szigetnek; fókazsírgyűjtéssel és fókabőrök kikészítésével foglalkoztak. Egyikük, Jonathan Lambert nevezetű, a szigetek uralkodójának mondta magát. Mintegy hatvan hektáron kiirtotta az erdőt; az így nyert területen megtermett mindaz, amire szüksége volt; még kávébabot és cukornádat is termesztett, amihez eredetileg egy Rio de Janeiró-i amerikai lelkésztől kapta a palántákat. A kis telep azonban utóbb elnéptelenedett, és végül is 1817-ben a brit kormányzat a Jóreménység fokán lévő gyarmatról egy szakasznyi katonaságot küldött Tristanra s ezzel birtokába vette a szigeteket. Ám csak rövid időre; hanem két-három család, a kormányzattól függetlenítve magát, a brit fennhatóság felszámolása után is ott maradt a szigeten. Jeffrey kapitány, aki hajójával, a Berwick-kel Londonból a Van Diemen-föld felé tartott, 1824. március huszonötödikén kikötve Tristanon, egy Glass nevű hajdani angol tüzérkáplárt talált itt. Glass a szigetek főkormányzójának mondta magát és huszonegy férfi és három nő fölött uralkodott. Glass nagyon dicsérte az éghajlatot és a föld termékenységét. A lakosság főleg fókavadászattal és fókazsírgyűjtéssel foglalkozott, s kereskedelmi kapcsolatban álltak a Jóreménység foki brit gyarmattal, mivel Glassnak egy kis szkúnere is volt. Glass még akkor is élt, amikor mi ott jártunk a szigeten, népe pedig szépen megsokasodott, ötvenhat lelket számlált magán Tristanon, valamint további hét fő élt a Csalogány-szigeten alapított újabb telepen. Gond nélkül beszerezhettük tőlük mindazt, amire szükségünk volt - nagy számban tartottak birkát, disznót, szarvasmarhát, nyulat, baromfit, kecskét, rendszeresen halásztak és zöldséget is termesztettek. A nagy sziget körüli tizennyolc ölnyi mély vízben a parthoz közel vetettünk horgonyt s ekképp kényelmesen fedélzetünkre vehettünk mindent. Guy kapitány ötszáz fókagereznát is vásárolt Glasstól, valamint néhány rozmáragyart. Egy hetet töltöttünk itt; az uralkodó szélirány mindvégig vagy északi vagy nyugati volt, az idő pedig kissé párás, ködös. November ötödikén bontottunk ismét vitorlát dél-délnyugati irányban azzal a szándékkal, hogy tüzetesen átkutatva az óceán déli vizeit, megkeressük az Aurora-szigetek nevű csoportozatot, melynek sokan a létezését is kétségbe vonták.
   E szigeteket állítólag 1762-ben fedezte fel egy Aurora nevű hajó kapitánya. 1790-ben Manuel de Oyarvido kapitány a Fülöp-szigeti Királyi Kereskedelmi Társaság tulajdonában lévő Princess-szel - állítása szerint - elhajózott közöttük. 1794-ben az Atrevida nevű spanyol korvett azzal a határozott feladattal kelt útra, hogy pontosan meghatározza a szigetcsoport földrajzi helyzetét. A madridi Királyi Vízrajzi Társaság által 1809-ben kiadott közlemény a következőképpen számol be az expedíció eredményeiről: "A szigetek közvetlen közelébe érkezve az Atrevida január huszonegyedike és huszonhetedike között részletes megfigyeléseket végzett, valamint kronométerei segítségével megállapította a kérdéses szigetek és a malminas-szigeteki Soledad kikötő földrajzi hosszúsága közötti különbséget. A szigetcsoport három tagból állt; kis eltéréssel egyazon délkörön helyezkednek el; a középső sziget igen alacsony, a másik kettő pedig már kilenc tengeri mérföld távolságból is észlelhető." Az Atrevida által végzett mérések eredményeképp a szigetek pontos helyzetét a következőképp adja meg a közlemény: a legészakibb sziget a déli szélesség 52. fok 37. perc 24. másodpercén és a nyugati hosszúság 47. fok 43. perc 15. másodpercén terül el; a középső a déli szélesség 53. fok 2. perc 40. másodpercén és a nyugati hosszúság 47. fok 55. perc 15. másodpercén, a legdélibb pedig a déli szélesség 53. fok 15. perc 22. másodpercén és a nyugati hosszúság 47. fok 57. perc 15. másodpercén.
   James Weddell, a brit haditengerészet kapitánya 1820. január huszonhetedikén a Staten-földről kiindulva kereste az Aurora-szigeteket. Jelentése szerint nemcsak hogy áthaladt az Atrevida kapitánya által megadott földrajzi pontokon, de a környező vizeket is alaposan átkutatta, szárazföldnek azonban nyomát sem találta. Az egymásnak ellentmondó jelentések más hajósokat is arra késztettek, hogy megpróbálják megkeresni e titokzatos szigeteket; s bármily különös is, míg egyesek jószerével minden tenyérnyi darabkáját bejárták annak a tengerszakasznak, ahol e szigetek állítólag elterülnek, ám igyekezetük meddő maradt, ugyanakkor mások s nem is kevesen éppily határozottan azt jelentették, hogy nemcsak látták a szigeteket, de partjaik közelébe is hatoltak. Nos, Guy kapitány elhatározta, hogy tőle telhetőleg szintén megpróbálja eldönteni e különös vitát.[5]
   Délnyugati irányban haladtunk váltakozó erejű széllel egészen huszadikáig, mely napon elértük a déli szélesség 53. fok 15. percét és a nyugati hosszúság 47. fok 58. percét, azaz a vitatott körzetet, sőt valójában helyzetünk megegyezett az állítólagos szigetcsoport legdélibb tagjának földrajzi helyzetével. Minthogy azonban földnek nem láttuk semmi jelét, folytattuk utunkat nyugati irányban az ötvenharmadik déli szélességi kör mentén, amíg el nem értük a nyugati hosszúság ötvenedik fokát. Itt északnak fordultunk és fölhajóztunk egészen az ötvenkettedik déli szélességi kör vonaláig, mikor is keletnek fordultunk és napjában kétszer, reggel és este ellenőrizve irányunkat, a szélességi körhöz tartva magunkat haladtunk tovább, a Georgia nyugati partjain végighaladó délkör vonaláig, majd ennek mentén visszatértünk arra a szélességre, ahonnan kiindultunk. Ezután keresztirányban is átszeltük az ekképp körüljárt tengerszakaszt, folyamatos figyelőszolgálatot tartva az árbockosárban. Három hetet töltöttünk alapos és lelkiismeretes kutatással; mindvégig kivételesen szép, tiszta időjárás uralkodott az egész vidéken, olyannyira, hogy köd egyetlenegyszer sem fordult elő. Ezek után természetesen bizonyítottnak tekintettük, hogy ha valaha voltak is szigetek e vidéken, ma már nyomtalanul elmerültek a tengerben. Hazatérésem óta jutott tudomásomra, hogy 1822-ben Johnson kapitány, a Henry nevű amerikai szkúner parancsnoka és Morrell kapitány, a szintén amerikai illetőségű Wasp szkúner parancsnoka is átkutatták a kérdéses tengerszakaszt, mégpedig a miénkhez hasonló gondossággal - és ők is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint mi.


Tizenhatodik fejezet


   Guy kapitány eredeti terve az volt, hogy miután a maga számára tisztázta az Aurora-szigetek létének vagy nem létének kérdését, átkel a Magellán-szoroson és Patagónia nyugati partjai mentén folytatja útját északi irányban; Tristan d'Acunhán azonban olyan értesülések birtokába jutott, hogy inkább déli irányt választott, abban a reményben, hogy talán rátalál arra a néhány apró szigetből álló csoportozatra, amely állítólag a déli szélesség hatvanadik fokán húzódó szélességi kör mentén terül el, valahol a nyugati szélesség 41. fok 20. percén. Arra az esetre pedig, ha mégsem sikerülne megtalálnia e szigeteket, az új terv úgy szólt, hogy amennyiben az évszak időjárási viszonyai lehetővé teszik, megpróbáljuk megközelíteni a Déli-sark vidékét. December tizenkettedikén vitorlát bontva, neki is vágtunk az útnak. Tizennyolcadikán értük el a Glass által megjelölt földrajzi pontot, de hiába cirkáltunk három napig a környéken, az állítólagos szigeteknek nyomát sem leltük. Huszonegyedikén, mivel az időjárás szokatlanul kedvező volt, folytattuk utunkat délnek, azzal a szándékkal, hogy tartjuk is az irányt, ameddig csak lehetséges lesz. Mielőtt azonban áttérnék beszámolómnak erre a részére, szükségesnek vélem, hogy azon olvasóim számára, akik talán nem kísérték figyelemmel e régiók feltárásának történetét, röviden összefoglaljam a Déli-sark elérésére tett eddigi néhány próbálkozást.
   Cook kapitány útja volt az első, amelyről részletesebb beszámoló is fennmaradt. Cook 1772-ben indult el a délsarki vizekre a Resolution fedélzetén Furneaux hadnagy, az Adventure parancsnoka kíséretében. Decemberben már a déli szélesség ötvennyolcadik fokán járt, a keleti hosszúság 26. fok 57. percén. Ebben a magasságban látott először jeget; a nyolc-tíz hüvelyk vastagságú jégtáblák északnyugat-délkelet irányban húzódtak. A jég hatalmas összefüggő mezőket alkotott, s a hajók csak a legnagyobb nehézségek árán tudtak átvergődni a közöttük húzódó keskeny csatornákon. A megfigyelt madarak nagy számából és egyéb jelekből Cook kapitány arra következtetett, hogy szárazföld közelében jár. Ezért, bár az idő kegyetlenül hideg volt, tovább tartotta a déli irányt, amíg a keleti hosszúság 38. fok 14. percén el nem érte a hatvannegyedik délkört. Itt váratlanul megenyhült az idő, lágy, könnyű szeleket kapott, és a hőmérő öt napon harminchat fokot mutatott. 1773 januárjában áthaladtak a déli sarkkörön, sokkal messzebb azonban nem sikerült elhatolniuk; a szélesség 67. fok 15. percén ugyanis hatalmas, összefüggő jégmezőbe ütköztek: ameddig csak a szem ellátott, déli irányban elzárta a horizontot. A jég helyenként hatalmas, akár mérföldnyi torlaszokat is alkotott, melyeknek óriás tömege esetenként tizennyolc-húsz lábnyira is kiemelkedett a tengerből. Mivel a hajózás számára kedvező évszak immár a vége felé közeledett, azt pedig, hogy valamiképp megkerülhetik az akadályt, nem is remélhették, Cook kapitány kénytelen-kelletlen északnak fordult.
   A következő év novemberében folytatta a déli sarkvidék felderítését. A szélesség 59. fok 40. percén erős, déli irányú áramlásra bukkant. Decemberben, a szélesség 67. fok 31. percén, a nyugati hosszúság 142. fok 54. percén maró hideg, köd és viharos szelek fogadták. Azonban ismét igen sok madarat láttak; főleg albatroszt, pingvint és hojszát. A szélesség 70. fok 23. percén hatalmas, úszó jégszigeteket észleltek, majd nem sokkal utóbb déli irányban olyan felhőket, melyeknek színe jégtáblák közelségét jövendölte. A szélesség 71. fok 10. percén és a nyugati hosszúság 106. fok 54. percén akárcsak az előző esztendőben, ismét végeláthatatlan jégmező állta útjukat, amely végigvonult az egész déli szemhatáron. Északi szegélyén egymásra torlódott, összetöredezett jégtáblákból szilárdan összefagyott torlasz húzódott, mintegy mérföldnyi szélességű sávban, melyen áthatolni teljes lehetetlenségnek bizonyult. E torlasz mögött viszonylag sík, fagyott felszínű terepszakasz következett, ám a távolban, a jégmező túlsó szélén, ismét hatalmas, egymás fölé magasodó jéghegyek gigászi vonulata látszott. Cook kapitány arra a következtetésre jutott, hogy vagy maga ez az összefüggő jégmező borítja a Déli-sarkot, vagy ez kapcsolódik egy nagy kiterjedésű déli kontinenshez, mely esetben a Déli-sark ezen a szárazföldön helyezkedik el. Mr. J. N. Reynolds, akinek állhatatos igyekezetével végül is sikerült nemzeti összefogással expedíciót szervezni, nem utolsósorban épp e régiók feltárására, így ír a Resolution útjáról: "Az csöppet sem meglepő, hogy a 71. fok 10. percénél messzebb nem sikerült elhatolnia, annál meghökkentőbb azonban, hogy a nyugati hosszúság 106. fok 54. percén érte el ezt a délkört. A Palmer-föld a szélesség hatvannegyedik fokán elterülő Shetland-szigetektől délre húzódik nyugati, illetve déli irányban, olyan messzeségben, ahová eddig még egyetlen hajósnak sem sikerült elhatolnia. Cook már megközelítette ezt a szigetet, amikor a jég végleg útját állta; s úgy véljük, nem is fog sikerülni ennél délebbre hatolni, különösen ily kora nyári időpontban, január hatodikán - továbbá véleményünk szerint az sem volna meglepő, ha a Cook beszámolójában említett jéghegyekről bebizonyosodna, hogy közvetlenül csatlakoznak magához a Palmer-földhöz avagy valamely más, déli, illetve nyugati irányban elterülő sziget, illetve szárazföld egy nyúlványához."
   Kreutzenstern és Lisiausky kapitány Sándor orosz cár megbízásából indult el 1803-ban a földgolyó körülhajózására. Déli irányban mindössze a szélesség 59. fok 58. percéig sikerült elhatolniuk, mely pontot a nyugati hosszúság 70. fok 15. percén érték el. Itt igen erős keleti irányú áramlatokra bukkantak. Nagy bálnarajokkal találkoztak, jeget azonban nem láttak. Erről az expedícióról írva Reynolds megjegyzi, hogy ha Kreutzenstern korábban éri el ezt a magasságot, ő is kétségtelenül jégbe ütközött volna - az orosz expedíció márciusban érte el útja fentebb említett legdélibb pontját. Minthogy az uralkodó szélirány déli, illetve nyugati, a jéghegyek - a hasonló irányú áramlatoktól is hajtva - törvényszerűen ebbe a térségbe sodródnak, melyet északon Georgia határol, keleten a Sandwich-föld, valamint a Déli Orkney-szigetek, nyugatról pedig a Déli Shetland-szigetek.
   James Weddellnek, a brit haditengerészet kapitányának 1822-ben tett útján két kis méretű hajójával különösebb nehézségek nélkül sikerült minden előző hajósnál délebbre hatolnia. Beszámolója szerint a hetvenkettedik szélességi körtől északra ugyan gyakran jég közé szorult, ettől délre azonban már nyílt tengeren haladt tovább egészen útja legdélibb pontjáig, a szélesség 74. fok 15. percéig, ahol ismét jeget látott, de nem táblákat, csupán három úszó jéghegyet. Elgondolkoztató, hogy bár hatalmas madárrajokat látott és egyéb olyan jeleket is észlelt, melyek általában szárazföld közelségére mutatnak, és a Shetland-szigetektől déli irányban addig ismeretlen partokat is megpillantottak az árbockosárból, Weddel kapitány kétségbe vonja, hogy nagyobb kiterjedésű szárazföld terülne el a déli sarkvidéken.
   Benjamin Morrell, a Wasp nevű amerikai szkúner kapitánya 1823. január tizenegyedikén indult el a Kerguelen-földről, azzal a feltett szándékkal, hogy minél mélyebben behatoljon a déltengeri régiókba. Február elsején a keleti hosszúság 118. fok 27. percén elérte a déli szélesség 64. fok 52. percét. Az itt következő részlet hajónaplója aznapi bejegyzéséből származik: "A szél hamar tizenegy csomós sebességűre fokozódott, mi pedig megragadtuk az alkalmat, hogy nyugatnak forduljunk vele; meggyőződésünk volt, minél délebbre kerülünk a hatvannegyedik szélességi körnél, annál kevésbé kell tartanunk a jégtől, ezért egy darabig még kitartottunk a déli irány mellett, amíg a sarkkörön áthaladva el nem értük a 69. fok 15. perc szélességet. Ebben a magasságban már valóban nyoma sem volt összefüggő jégtakarónak, sőt jéghegyeket is csak elvétve láttunk."
   Március tizennegyedikéről a következő feljegyzés olvasható a naplóban: "A jégtáblák teljesen eltűntek, s úszó jéghegyet sem látunk tíz-tizenkét darabnál többet egyidejűleg. A lég és a víz hőmérséklete is legalább tizenhárom fokkal magasabb (enyhébb), mint a hatvanadik és a hatvankettedik szélesség között volt. Pillanatnyilag a déli szélesség 70. fok 14. percén tartózkodunk, a levegő hőmérséklete negyvenhét fok, a vízé negyvennégy. Méréseim szerint ebben a helyzetben az elhajlás mértéke 14 fok 27 perc volt keleti irányban... Nem először hajózom a sarkkörtől délre, de egymástól igen távol eső délkörök mentén egyaránt azt tapasztaltam, hogy a szélesség hatvanötödik fokát elhagyva, délnek haladva egyre nő mind a víz, mind pedig a levegő hőmérséklete, az elhajlás mértéke pedig ezzel arányosan csökken. Míg e szélességi körtől északra, mondjuk a déli szélesség hatvanadik és hatvanötödik foka között, olykor csak a legnagyobb nehézséggel sikerült átjárót találnunk a megszámlálhatatlan sokaságú és irdatlan nagyságú jéghegy között, melyek némelyikének kerülete a másfél-két mérföldet is elérte, csúcsa pedig legalább ötszáz lábnyira emelkedett a tenger színe fölé."
   Mire azonban idáig jutott, már jószerével elfogyasztotta tüzelő- és ivóvízkészletét, és a hajózási évad is a végéhez közeledett, Morrell kapitány ezért kénytelen volt visszafordulni és lemondani arról, hogy folytassa útját nyugatnak, holott a tenger teljesen nyílt és jégmentes volt. Hajónaplójában leszögezi, hogy ha e leküzdhetetlen körülmények nem kényszerítik meghátrálásra, sikerült volna elérnie, ha magát a Déli-sarkot talán nem is, legalább a nyolcvanötödik szélességi kört bizonyosan. Morrell kapitány nézeteit a tárgyban azért ismertettem ily viszonylagos részletességgel, hogy olvasóim majd maguk állapíthassák meg, mennyire támasztották alá következtetéseit az általam tapasztaltak.
   Briscoe kapitány, hajótulajdonos, az Enderby nevű londoni bálnavadász cég alkalmazottja, 1831-ben indult a Déltengerekre a Lively nevű briggel és a kíséretében lévő Tula nevű kis kutterrel. Február huszonnyolcadikán a déli szélesség 66. fok 30. percén és a keleti hosszúság 47. fok 13. percén földet látott, és "a hómező fölött jól kivehetően egy kelet-délkeleti irányban húzódó hegyvonulat fekete ormait". Kerek egy hónapig tartózkodott e földrajzi pont körzetében, de az időjárás mindvégig olyan viharos volt, hogy tíz tengeri mérföldnél jobban egyetlenegyszer sem sikerült megközelítenie a partot. Belátván, hogy abban az idényben már nem folytathatja felfedező útját, Briscoe kapitány északnak fordult és a Van Diemen-földön töltötte a telet.
   1832 elején ismét délnek vette útját, és február negyedikén, a szélesség 67. fok 15. percén, valamint a nyugati hosszúság 69. fok 29. percén délkeleti irányban ismét földet látott. Megállapította, hogy szigetet fedezett fel, amely az előző esztendőben látott partok egy kinyúló fokának közelében terül el. A hónap huszonegyedikén sikerült is kikötnie a szigeten, melyet IV. Vilmos nevében birtokba vett és az angol királyné tiszteletére Adelaide-szigetnek nevezett el. Miután e felfedezéseiről tudósította a londoni Királyi Földrajzi Társaságot, a tekintélyes testület ezekből azt a következtetést vonta le, hogy "a keleti hosszúság 47. fok 30. percétől a nyugati hosszúság 69. fok 29. percéig összefüggő szárazföld terül el, melynek partvonala párhuzamos a déli szélesség hatvanhatodik és hatvanhetedik foka között húzható szélességi körrel". Mr. Reynolds ezeket mondja e következtetésről: "Helyességéről korántsem vagyunk meggyőződve; aminthogy Briscoe felfedezései nem is támasztják alá. Weddell például épp ezen két határpont között hajózott délnek a Sandwich-földi Georgiától és a Déli Orkney- és Shetland-szigetektől keletre eső délkör mentén." Mint majd olvasóim is látni fogják, a magam tapasztalatai is éppenséggel homlokegyenest ellentmondanak a Királyi Földrajzi Társaság következtetéseinek.
   Íme tehát a déli sarkvidék vizeire tett fontosabb felfedező utak; látni való, hogy csaknem háromszáz hosszúsági foknyi szakasza volt még a déli sarkkörnek, amit a Jane Guy útjáig még soha senki át nem lépett. Tág terünk nyílt hát, hogy új felfedezéseket tegyünk, s én fokozódó izgalommal és várakozással hallgattam Guy kapitány bejelentését merész elhatározásáról, hogy délnek fordulunk.


Tizenhetedik fejezet


   Déli irányban haladtunk még negyednap is azután, hogy a Glass által emlegetett szigetek megleléséről már végképp letettünk - jeget azonban nem is láttunk. Huszonhatodikán délben pontosan a déli szélesség 63. fok 23. percén és a nyugati hosszúság 41. fok 25. percén tartózkodtunk. Ekkor már több úszó jéghegy is volt a látóhatáron, és egy kisebbfajta jégtáblát is megpillantottunk. A szél általában vagy délkeleti vagy északkeleti volt, de sohasem erős. Ha viszont nyugati szelet kaptunk, ami ritkán fordult elő, mindenkor csapadék is kísérte. Hóesés nélkül nem múlt el nap. A hőmérő huszonhetedikén harmincöt fokot mutatott.
   1828. január 1. - Ma arra ébredtünk, hogy hajónkat körülzárta a jég. Kilátásaink nem kecsegtettek semmi jóval. Az egész délelőtt folyamán viharos északkeleti szél uralkodott s hatalmas erejével egyre-másra csapkodta kormányszerkezetünkhöz a sodródó jégkoloncokat; félő volt, hogy ez előbb-utóbb végzetes következményekkel fog járni. Estefelé sem hagyott alább a szél ereje, váratlanul azonban kettéhasadt az előttünk elterülő jégmező, mire sürgősen felvontuk valamennyi vitorlát és a szűk csatornán átvergődtünk a jégmező túlsó oldalán elterülő viszonylag jégmentes tengerszakaszra. Haladtunkban fokról fokra bevontuk a vitorlákat, úgyhogy mire végre kijutottunk a nyílt tengerre, már csak egyetlen, félig felcsavart orrvitorlával futottunk.
   Január 2. - Ma viszonylag szép időnk volt. Délben a déli szélesség 69. fok 10. percén és a nyugati hosszúság 42. fok 20. percén tartózkodtunk; vagyis áthaladtunk a sarkkörön. Déli irányban alig látszott jég, pedig mögöttünk hatalmas jégmezők terültek el. Egy nagy, húszgallonos vasüstöt kétszáz ölnyi kötélre kötve megmértük a tengeráram sebességét. Megállapítottuk, hogy északi irányba tart, sebessége pedig mintegy negyed mérföld óránként. A levegő hőmérséklete körülbelül harminchárom fok. Az elhajlás méréseink szerint 14 fok 28 perc volt keleti irányban.
   Január 5. - Különösebb nehézség nélkül tartjuk a déli irányt. Noha épp ma reggel - a déli szélesség 73. fok 15. percén és a nyugati hosszúság 42. fok 10. percén - megint óriási kiterjedésű, álló jégmező gátolja továbbhaladásunkat. Déli irányban azonban nyílt tengert láttunk, és mindnyájan biztosra vettük, hogy megint sikerül majd kivergődnünk a jég közül. Keleti irányban indultunk el a jégmező mentén és végül rá is bukkantunk egy mintegy mérföldnyi szélességű csatornára, melyen át szerencsésen kijutottunk a nyílt tengerre még napszállta előtt. Ez a tengerszakasz sem volt jégmentes, sőt megszámlálhatatlan sokaságban borították a kisebb-nagyobb úszó jégszigetek, álló jégmezővé szilárduló jégtáblák azonban errefelé nem mutatkoztak s így bátran folytattuk az utat. A levegő hőmérséklete többé-kevésbé változatlan volt, legalábbis érzékelhetően nem csökkent, mindazonáltal egyre gyakrabban havazott, amit néha viharos hevességű szél kísért. Ma hatalmas albatroszraj repült el felettünk délkeletről északnyugati irányban.
   Január 7. - Az úszó jégkoloncok továbbra sem állnak össze táblákká, így többé-kevésbé akadálytalanul haladhatunk. Nyugat felől hihetetlen nagyságú jéghegyek bukkantak fel, s délután a közvetlen közelében haladtunk el egynek, amelynek csúcsa legkevesebb négyszáz ölnyire emelkedhetett a tenger színe fölé. Kerülete mintegy háromnegyed tengeri mérföld lehetett, s oldaláról számos kis patak ömlött a vízbe. Még két nap múlva is láttuk e gigászt, s azután is csak azért nem, mert köd ereszkedett alá.
   Január 10. - Ma kora reggel szerencsétlen eset történt; egy emberünk a vízbe esett. Peter Vredenburgh-nak hívták, amerikai volt, New York-i születésű. Igen értékes embert vesztettünk benne. Az orrtőkén lépkedve megcsúszott és épp két kisebbfajta jégtábla közé zuhant; többé fel sem merült. Ma déli tizenkét órakor a szélesség 78. fok 30. percén és a nyugati hosszúság 40. fok 15. percén álltunk. A hideg egyre fokozódik, a viharos, hol északról, hol keletről fújó szél állandósult. Ismét hatalmas jéghegyek tűntek fel, ezúttal kelet felől, mögöttük pedig végeláthatatlan jégmező zárta el a látóhatárt; peremén rétegesen egymásra torlódott jégtáblák barikádja tornyosult. Estefelé uszadékfát sodort el mellettünk a víz, fölöttünk pedig népes madárrajok jelentek meg: viharmadarak, hojszák, albatroszok és egy rikítóan kék tollazatú ismeretlen madár. Az elhajlás kisebb, mint a sarkkör fölött volt.
   Január 12. - Ismét kétségesnek látszik, hogy sikerül-e folytatni utunkat délnek; a Déli-sark irányában, amerre csak elláttunk, mindenfelé álló jég zárja el a tengert. A távolban valósággal hegyláncokat alkotnak az egymás fölé nyúló, zordon jégcsúcsok. Nyugatnak haladunk átjárót keresve.
   Január 14. - Ma reggel elértük a tengert elzáró jégmező nyugati szélét és nyílt vizekre jutottunk. Ismét leeresztettük a vasüstöt és kétszáz öl mélységben fél mérföldes óránkénti sebességgel déli irányba tartó áramlatot mértünk. A levegő hőmérséklete negyvenhét fok, a vízé harmincnégy. Ismét dél felé fordultunk és akadálytalanul tartottuk az irányt tizenhatodikáig, mikor is délben, a szélesség 81. fok 21. percén és a nyugati hosszúság 42. fokán voltunk. Ekkor ismét leeresztettük a vasüstöt és megállapítottuk, hogy a korábban észlelt áramlat változatlanul dél felé tart, ám immár háromnegyed mérföldes sebességgel. Az elhajlás tovább csökken, a levegő hőmérséklete emelkedik, enyhe, kellemes időjárás uralkodik, és a hőmérő ötvenegy fokot mutat. Jégnek nyoma sincs. Az egész legénység bízik benne, hogy eljutunk a Déli-sarkra.
   Január 17. - Eseményekkel zsúfolt nap volt. Dél felől megszámlálhatatlan sokaságban madarak tűntek fel; néhányat sikerült is elejtenünk: egyikük, valamely ismeretlen pelikánfajta, igen ízletesnek bizonyult. Déltájt az árbockosárban ülő megfigyelő kisebbfajta úszó jégtáblát pillantott meg, amelyen valamely nagy testű állat gubbasztott. Mivel az idő szép volt, és jószerével szélcsend uralkodott, Guy kapitány elküldött két csónakot, hogy nézzék meg, mi az. A jégtábla közelébe érve kiderült, hogy utasa jegesmedve, ám olyan hatalmas példány, melynek méretei jóval meghaladják az eddig látott legnagyobb termetű jegesmedvékét is. Felfegyverkezve szálltunk csónakba s így habozás nélkül megtámadtuk. Több lövést adtunk le rá, gyors egymásutánban, s a golyók többsége láthatóan fején és mellén érte az állatot. Ez azonban egyáltalán nem rettentette meg, hanem a vízbe vetette magát és rettenetes pofáját eltátva, úszva megindult épp a felé a csónak felé, amelyben Peters és jómagam is ültünk. E váratlan fordulat következtében olyan riadalom és kavarodás támadt, hogy hirtelenében egyikünk sem tudott újra tölteni, a medve pedig már át is hajolt a csónak peremén, sőt egyik társunkat mindjárt derékon is kapta. A helyzet könnyen végzetessé válhatott volna, s csakis Peters testi erejének és fürgeségének köszönhetjük, hogy megmenekültünk. Egyetlen szökelléssel a hatalmas fenevad hátán termett és kését a nyakszirtjébe mártva, átmetszette a gerincvelőt. A behemót állat azonnal élettelenül hengeredett vissza a vízbe, a hátán lovagoló Peterst mintegy maga alá temetve, ő azonban hamar a felszínre bukkant, sőt mielőtt visszamászott volna a csónakba, még a medvére is hurkot vetett az utánadobott kötélből, nehogy a tetem alámerüljön. Így tértünk aztán vissza a szkúnerre, diadalmasan vontatva magunk mögött vadászzsákmányunkat. Mikor pontosan lemértük testét, kiderült, hogy a medve kereken tizenöt láb magas volt. Szőrzete makulátlan fehér volt, igen durva szálú és göndör. Szeme vérvörös volt és nagyobb is, mint az északi-sarki jegesmedvéé - aminthogy az orra is kerekdedebb volt és inkább a bulldogéra emlékeztetett. Húsa igen porhanyósnak bizonyult, de sajnos egyben undorítóan halszagúnak is; az emberek mindazonáltal mohón felfalták, és valamennyien kijelentették, hogy nagyon ízlett nekik.
   Alig értünk vissza trófeánkkal a hajóhoz, amikor az árbockosárban ülő őrszem boldogan elrikkantotta magát: - Föld, jobbra, elöl! - Mindenki a fedélzetre sietett, és szerencsére szél is támadt, bár igen változékony irányú, hol északról, hol keletről, amely mindazonáltal egyhamar a part közelébe vitte a hajót. Sziklás felszínű, a tengerből alig-alig kiemelkedő, körülbelül egy tengeri mérföld kerületű kis szigetnek bizonyult e szárazulat, amelyen valami tüskés zuzmó kivételével semmi sem termett meg. Aki észak felől közelít hozzá, annak legelébb egy különös alakú sziklatömb fog szemébe ötleni, amely leginkább gyapotbálára emlékeztet. Ezt a sziklafokot nyugatnak megkerülve kis öbölre bukkantunk, melynek mélyén a mi csónakjaink kikötöttek, igen alkalmas parton.
   Nem sok időnkbe telt tüzetesen felderíteni az egész kis szigetet, ám csupán egyetlenegy érdemleges dolgot találtunk. A sziget déli csúcsán, lenn a part közelében, néhány lazán egymásra dobált kődarab alatt félig eltemetve, szemlátomást megmunkált fadarabot találtunk, amely valaha egy kenu orr-része lehetett. Guy kapitány szerint a rajta látható faragás egy teknőc ábrázolata akart lenni, a hasonlóság azonban számomra korántsem volt meggyőző. A csónakorr környékén azonban, ha ugyan valóban az volt, semmi más nem került elő, ami arra utalt volna, hogy már előttünk is járt erre emberi lény. A part közelében kisebb jégtáblák úsztak a vízen - de csak alig néhány. A kis sziget (melynek Guy kapitány a szkúner társtulajdonosának tiszteletére a Bennet-sziget nevet adta) a déli szélesség 82. fok 50. percén és a nyugati hosszúság 42. fok 20. percén terül el.
   Immár nyolc fokkal délebbre jártunk, mint előttünk bárki, de a tenger továbbra is nyílt, jégmentes volt. Megállapítottuk, hogy minél délebbre kerültünk, a megtett úttal arányosan csökkent az elhajlás szöge, s ami még ennél is meglepőbb volt, hogy elébb csak a levegő, majd utóbb a víz hőmérséklete is egyre emelkedett. Az idő valósággal kellemesnek volt mondható, a kitartó, ám igen enyhe szél mindig északi irányból fújt. Az égbolt többnyire felhőtlenül tündökölt fölöttünk, s csak elvétve jelentek meg kisebb felhőpamacsok a déli horizonton - ezek azonban mindenkor hamar el is oszlottak. Két aggasztó körülménnyel kellett csupán számot vetnünk; egyrészt fogytán volt a tüzelőnk, másrészt pedig jó néhány emberen a skorbut tünetei mutatkoztak. Guy kapitány mindennek hatására egyre inkább úgy vélte, ideje volna visszafordulnunk, s ezt mind gyakrabban szóba is hozta. Magam, mivel bíztam benne, hogy ha tartjuk irányunkat, most már csakhamar olyan földre bukkanunk, amely, mint több előjelből is remélhető volt, korántsem lesz oly kopár és kietlen, mint a magasabb sarki régiók szigetei, amellett kardoskodtam, hogy még legalább néhány napig tartsuk eddigi irányunkat. Soha az emberiségnek ily kecsegtető esély még nem kínáltatott a délsarki kontinens rejtélyének megfejtésére, s bevallom, ezért felháborodással figyeltem kapitányunk félénk tétovázását. Azt hiszem, végül azért döntött mégis a továbbhaladás mellett, mert felindultságomban nem bírtam magamba fojtani, hanem kereken kimondtam a véleményemet. Bár természetesen megrendült szívvel gondolok a véres eseményekre, melyekre annak következtében került sor, hogy Guy kapitány rám hallgatott, mindazonáltal engedtessék meg nekem, hogy valamelyes elégtételt is érezzek, amiért, ha bármily csekély mértékben is, de magam is szerepet játszottam abban, hogy a tudomány eddigi történetének egyik legizgalmasabb és legrejtettebb titka immár tudományos vizsgálódás tárgya lett.


Tizennyolcadik fejezet


   Január 18. - Ma reggel[6] továbbindultunk, mégpedig délnek. Változatlanul igen kedvező időjárás uralkodott. A tenger csendes volt, a lég szinte langymeleg, a víz pedig ötvenhárom fokos. Enyhe északkeleti szél fújdogált. Újra felszereltük mérőkészségünket, bár ezúttal csak százötven ölnyi kötéllel, és megállapítottuk, hogy a Déli-sark felé haladó áramlat sebessége immár óránként egy mérföldre fokozódott. Ez a makacs állandósággal uralkodó déli irányzat, amely a szélben és a tengeráramlatban egyaránt megmutatkozott, többeknek fejtörést okozott a fedélzeten, sőt némi riadalmat is keltett, és láttam, hogy hatása alól Guy kapitány sem képes kivonni magát. Mivel azonban igen hiú ember volt, aki nagyon tartott attól, hogy nevetségessé válhatik, végül is némi csúfolódással sikerült elhessegetnem az aggályait. Az elhajlás szöge ekkor már szinte elhanyagolható volt. A nap folyamán sok bálnát láttunk, mégpedig a legkeresettebb fajtából, s megszámlálhatatlan sokaságú albatrosz repült át hajónk felett. Egy bokrot is kihalásztunk a vízből; - ágain apró, vörös, galagonyaszerű bogyók nőttek - meg egy fölöttébb különös, de láthatólag szárazföldi állat tetemét is. A hossza mintegy három láb volt, magassága azonban legfeljebb hat hüvelyk, mivel testét négy igen rövid láb hordozta; mancsainak végén hosszú, élénkvörös karom nőtt, melynek anyaga a korallra emlékeztetett. Testét makulátlanul fehér, egyenes szálú, selymes szőrzet födte. A farka hegyes volt, mint a patkányé és mintegy másfél láb hosszúságú lehetett. A feje leginkább a macskáéra emlékeztetett, a füle kivételével - ez ugyanis lekonyult, mint a kutyáé. Fogazata ugyanolyan élénkvörös volt, mint a karma.
   Január 19. - Ma, a szélesség 83. fok 20. percén és a nyugati hosszúság 43. fok 5. percén (a tenger szokatlanul sötét, szinte fekete volt) megint földet láttunk az árbockosárból; közelebb hatolva megállapítottuk, hogy néhány igen nagy szigetből álló csoportozatot fedeztünk fel. A part meredeken szakadt a vízbe, a sziget belseje azonban, úgy láttuk, fás, ligetes, ami nagy ujjongást váltott ki valamennyiünkből. Mintegy négy órával azután, hogy megpillantottuk, a parttól körülbelül egy tengeri mérföldre, tízölnyi vízben, homokos mederben horgonyt vetettünk, mivel a magas bukóhullámok miatt ennél közelebb hatolnunk igen kétes vállalkozás lett volna. Lebocsátottuk két legnagyobb csónakunkat, s egy jól felfegyverzett különítmény (Peters és jómagam is tagja voltunk) elindult, hogy átjárót keressen a szigetet körülvevő homokpadok között. Hosszas kutatás után kis beszögellésre bukkantunk, melybe beevezve négy kenut pillantottunk meg, melyek épp akkor indultak el a partról, láthatólag jól felfegyverkezett legénységgel megrakottan. Megálltunk, hogy bevárjuk őket, s mivel igen gyorsan közeledtek, hamarosan hallótávolságba értek. Ekkor Guy kapitány felnyújtott egy evezőlapát végére kötött fehér zsebkendőt, mire a kenuk fékeztek, és legénységük nyomban hangos, izgatott hadarásban tört ki, szavaikba olykor kiáltások is vegyültek, melyek közül mi két, többször ismétlődő szót tudtunk kivenni: Anamu-mu! és Lama-Lama! A jelenet mintegy félóra hosszat tartott, s ezalatt jó alkalmunk nyílt, hogy megfigyeljük küllemüket.
   A négy, körülbelül ötven láb hosszú és öt láb széles kenuban összesen száztíz bennszülött foglalt helyet. Termetük olyan volt, mint az átlagos európaié, ám testük felépítése ormótlanabb, noha egyben erősebb is. Arcuk koromfekete volt, fejükön sűrű és hosszú szálú, gyapjas hajzat nőtt. Testüket valamely ismeretlen, fekete selymes szőrű állat bőre borította, amit tagadhatatlan ügyességgel igazítottak magukra, oly mód, hogy az állat szőre került belülre s csak a nyaknál, a csuklónál és a bokánál fordult ki, mintegy szegélyformán. Fegyverzetük javarészt valamely sötét színű és szemlátomást igen súlyos fából készült bunkókból állott. Néhány kovakő hegyű lándzsát is láttunk és egy-két parittyát. A kenuk fenekét tojás nagyságú, fekete kavicsok borították.
   Amikor befejezték beszédüket (ugyanis nyilvánvaló volt, hogy vartyogásukat amolyan üdvözlő beszédnek szánták), az egyik kenu orrában felemelkedett egy bennszülött, aki láthatólag holmi főnökféle lehetett, és integetve hívott, hogy evezzünk csónakunkkal kenuja mellé. Úgy tettünk, mintha nem értenénk szándékát, mivel bölcsebbnek véltük, ha megőrizzük a bennünket tőlük elválasztó távolságot, hiszen legalább négyszeres túlerőben voltak. Amikor a főnök megértette a helyzetet, maga indult felénk kenujával, egyúttal hátrébb parancsolva a másik hármat. Amint mellénk ért, átszökkent a mi legnagyobb csónakunkra, helyet foglalt Guy kapitány oldalán és a háttérben horgonyzó szkúnerre mutogatva e szavakat ismételte: Anamu-mu! és Lama-Lama! Megindultunk hát a hajó felé, a négy kenu pedig bizonyos távolságból követett bennünket.
   A szkúner mellé érve a törzsfőn hatalmas meglepetés és öröm jelei mutatkoztak, boldogan tapsikolt, combját és mellét csapkodta, valamint teli szájjal kacagott. A csónakokat távolabbról követő bennszülöttek is felkapták főnökük nevetését, úgyhogy néhány percig valósággal fülsiketítő lárma töltötte be a levegőt. Mikor végre helyreállt a nyugalom, Guy kapitány óvatosságból felvonatta a csónakokat és értésére adta a törzsfőnek (akit, mint hamar kiderült, Tu-vit-nek hívtak), hogy egyszerre csak húsz embert engedhetünk fel a fedélzetre. Tu-vit ezzel láthatólag tökéletesen elégedett volt és mindjárt oda is kiáltott valami parancsszót az embereinek, mire az egyik kenu megindult a szkúner felé, míg a többi három hátramaradt, körülbelül ötvenyardnyira tőlünk. Az első húsz vadember följött a hajóra és szétszéledt a fedélzeten; töviről hegyire végignéztek mindent, bejárták a fedélzet minden zugát, felmásztak a kötélzetre, szinte otthon érezték magukat, és látható kíváncsisággal tüzetesen megvizsgáltak minden apróságot.
   Nyilvánvaló volt, hogy még soha nem láttak fehér embert s valóban, mintha vissza is hőköltek volna, valahányszor fehér arccal találták magukat szemközt. A Jane Guy-t élőlénynek hitték s nehogy megsértsék lándzsáikkal, hegyüket mindig gondosan az égnek fordítva tartották fegyverüket. Tu-vit viselkedése egy ízben különösen nagy mulatságára szolgált legénységünknek. A szakács fát hasogatott a konyha mellett a fedélzeten, egy csapása azonban félrecsúszott, s a balta a tuskó helyett véletlenül a fedélzetbe vágott, s mivel a csapás nagy volt, jókora szilánkot ki is hasított belőle. A törzsfő rémülten rohant a helyszínre, szinte durván félrelökte a szakácsot, és nyöszörögve, vinnyogva nyilvánvalóan kifejezésre juttatta együttérzését a szkúner vélt szenvedéseivel, gyengéden megsimogatta a balta ejtette "sebet", és még ki is mosta a közelben álló sajtár vizével. Ekkora tudatlanság készületlenül ért bennünket, és magam nem is tudtam elfojtani gyanúmat, hogy talán némi színlelés is lehetett Tu-vit viselkedésében.
   Miután a fedélzeten már, amennyire lehetett, kielégítették kíváncsiságukat, hajónk belsejébe is bebocsátottuk őket. Álmélkodásuk nem ismert határt. Úgy látszik, a szavukat is elvette az elképedés, mert néma csöndben bámészkodtak, amit csak elvétve tört meg egy-egy félig elfojtott felkiáltás. Különösen a fegyverek okoztak nekik sok fejtörést, mi pedig hagytuk, hogy megfogdossák-megtapogassák és tüzetesen szemügyre vegyék valamennyit. Nem hinném, hogy akár csak sejtették volna, mi célt szolgálnak e szerszámok, és látván, milyen gondosan bánunk velük és milyen figyelő szemmel lessük minden mozdulatukat, ha hozzájuk érnek, valószínűleg inkább bálványnak nézhették őket. Ágyúinkhoz érve, álmélkodásuk szinte megkettőződött. Az alázat és a megilletődött tisztelet minden jelével, lenyűgözve közeledtek feléjük, és alaposabb szemrevételezésüktől is megtartóztatták magukat. A tiszti szálláson két tükör függött a falon - ámulatuk itt hágott a tetőfokára. Tu-vit lépett be elsőnek a kabinba és először fel sem figyelve a tükrökre, úgy állt meg a közepén, hogy az egyik szemben volt vele, a másik éppen a háta mögött. Aztán amikor felemelte tekintetét és megpillantotta a tulajdon tükörképét, azt hittem, menten eszét veszti a boldogtalan vadember, amikor pedig riadtan sarkon fordult, hogy elmeneküljön, ám másodjára is, és épp az ellenkező irányban, megint csak önmagát látta, már attól tartottam, belehal a félelembe. Semmi rábeszéléssel nem tudtam rávenni, hogy újra odapillantson; levetette magát a földre, arcát karjaiba temette és moccanni sem akart, míg végül erőszakkal voltunk kénytelenek felvonszolni a fedélzetre.
   Ezen a módon, húszasával, sorban minden bennszülöttet felengedtünk a fedélzetre, Tu-vit pedig mindvégig velünk maradhatott. Tolvaj hajlamnak semmi jelét nem tapasztaltuk náluk, és nem is hiányzott távozásuk után egyetlen apró tárgy sem. Látogatásuk során valamennyien a lehető legbarátságosabbak voltak. Mindazonáltal egy-két esetben úgy viselkedtek, hogy képtelenek voltunk magyarázatát lelni; például több, merőben ártalmatlan holminak a közelébe sem mertek menni, minden biztatásunk ellenére sem; féltek a szkúner vitorláitól, riadtan menekültek egy tojás, egy kinyitott könyv, egy fazék liszt elől. Megpróbáltuk kideríteni, vajon ők rendelkeznek-e olyan holmival, ami kereskedelmileg hasznosítható lehetne, de nemigen sikerült megértetnünk magunkat velük. Azt azonban nem kis meghökkenésünkre megtudtuk, hogy a szigeten igen nagy számban él a gallipago-teknőc, ugyanis Tu-vit kenujában felfedeztük a fajta egyik példányát. Biche de mer-t[7] is láttunk az egyik bennszülöttnél, aki amúgy nyersen fogyasztotta, látható élvezettel. Ezen anomáliák[8], mivel tekintve földrajzi helyzetünket, e jelenségek csak anomáliaként értelmezhetők, arra késztették Guy kapitányt, hogy tüzetes felfedező utat tervezzen a sziget belsejébe, abban a reményben, hogy valami kézzelfogható haszonra is szert tehet felfedezése révén. Magam, bármily szívesen szereztem volna bővebb ismereteket e szigetekről, inkább amellett voltam, hogy haladéktalanul folytassuk utunkat délnek. Az időjárás egyelőre még kedvező volt, de természetesen nem lehetett tudni, meddig marad így, és mivel már a nyolcvannegyedik szélességi körön jártunk, előttünk nyílt, jégmentes volt a tenger, valamint erős tengeráram sodort egyenesen délnek, és még a szél is kedvező volt, ingerült türelmetlenséggel hallgattam a javaslatot, hogy hosszasabban is időzzünk e partokon és ne csak a legénység egészségi állapota érdekében és a friss élelmiszerkészletek beszerzéséhez, elegendő mennyiségű tüzelő felvételéhez feltétlenül szükséges napokat töltsük el itt. Kifejtettem a kapitánynak, hogy a szigeteket visszafelé is könnyen útba ejthetjük, sőt, ha utunkat elzárja a jég, akár át is telelhetnénk e partokon. Nagy sokára sikerült meggyőznöm (ugyanis, bár magam sem értem, miként, jelentős befolyásra tettem szert nála), s végül is az a döntés született, hogy ha találunk is biche de mer-t, aztán tüstént továbbindulunk délnek, míg megtehetjük. El is végeztük az ehhez szükséges előkészületeket és Tu-vit révkapitányi segédletével szerencsésen átkelve a zátonyokon, körülbelül egy mérföldnyire a parttól, horgonyt vetettünk egy remek kis zárt öböl tízölnyi vizében, a legnagyobb sziget délkeleti partján. Három (mint a bennszülöttektől megtudtuk) kitűnő vizű patak ömlött itt a tengerbe, kissé beljebb pedig kiterjedt erdőséget láttunk. A négy kenu tisztes távolságból követte a Jane Guy-t az öbölbe. Tu-vit maga a fedélzeten maradt, és amikor horgonyt vetettünk, meginvitált, hogy menjünk ki vele a partra és látogassuk meg a faluját. Guy kapitány elfogadta a meghívást, de mielőtt a Jane Guy kis különítménye, összesen tizenkét ember felkészült volna, hogy kövesse a törzsfőt, a biztonság kedvéért tíz vadembert túszul a fedélzetünkre vettünk. Mi magunk gondosan felfegyverkeztünk, ügyelve azonban, nehogy gyanút keltsünk a bennszülöttekben. A szkúner is minden eshetőségre készen, kidugta ágyúcsöveit, a kapaszkodóhálót felvonta és minden intézkedést megtett az esetleges meglepetések elkerülésére. Az első tiszt parancsot kapott, hogy távollétünkben senkit se engedjen fel a fedélzetre, ha pedig tizenkét órán belül nem térnénk vissza, induljon keresésünkre és hajózza körül a szigetet.
   Ahogy egyre beljebb hatoltunk a szigeten, lépésről lépésre erősödött meggyőződésünk, hogy olyan tájon járunk, amely lényegileg különbözik mindazon vidékektől, amelyeket ez ideig civilizált ember bejárt. A fák nem emlékeztettek sem a délszaki, sem a mérsékelt égövi fákra, sem pedig a fagyos, északi tájak növényzetére, de még arra a vegetációra sem, amit az eddig megismert délsarki földeken láttunk. Még maga a föld, a kövek a lábunk alatt is mások voltak, más volt a színük, a tömegük, más a rétegződésük; a víz nemkülönben, mert bármily hihetetlennek tűnjék is, oly kevés azonosságot mutatott a más égövön fakadó vizekkel, hogy megízlelni is alig mertük, utóbb pedig alig tudtuk meggyőzni magunkat arról, hogy valóban a természet alkotta meg ilyenné e vízre alig emlékeztető folyadékot. Egy kis vízfolyásnál, az elsőnél, mely utunkat keresztezte, Tu-vit és kísérői megálltak inni. Mi azonban minden tekintetben oly szokatlannak találtuk, hogy nem akartunk inni belőle, mivel szennyezettnek gondoltuk; s csak valamivel később jöttünk rá, hogy ezeken a szigeteken minden forrásnak ilyen a vize. Tanácstalan vagyok, hogyan érzékeltethetném olvasóimmal, milyen volt pontosan e különös folyadék, és kénytelen vagyok hosszas leíráshoz folyamodni. Noha igen könnyen mozgott és éppúgy kitöltött minden mélyedést, mint a közönséges víz, egyáltalán nem tűnt áttetszőnek, kivéve, amikor zuhatag formájában találkoztunk vele. Ennek ellenére valójában éppoly áttetsző volt, mint bármely közönséges forrásvíz. Első tekintetre, különösen azokon a helyeken, ahol a terep csak kevéssé lejtett, leginkább a közönséges vízben oldott, sűrű gumiarábikuméra emlékeztetett az állaga. Többi tulajdonsága azonban még ennél is elgondolkoztatóbb volt. Például nem volt színtelen, ám azt sem mondhatnám, hogy valamilyen színű volt - a szemlélődő előtt elcsörgedező patak a vörös minden lehető árnyalatában játszott, akár a színét váltogató selyemszövet. Az a mód pediglen, ahogyan e színjáték létrejött, legalább olyan megrökönyödést váltott ki belőlünk, mint a tükör Tu-vitból. Telemertünk egy edényt, hagytuk leülepedni, s akkor láttuk, hogy az egész folyadék tömérdek különálló erecskéből vagy fonálból áll, s mindnek más a színe; hogy a fonalak egymással nem elegyednek; hogy míg az egyes fonalakat alkotó részecskék kohéziója tökéletes, a szomszédos fonalak részecskéivel már csak tökéletlenül kötődnek. Haránt irányban belemártva egy kést, a folyadék éppúgy azonnal és tökéletesen körülzárta a pengét, akárcsak a víz, és midőn kihúztuk belőle, éppoly nyomtalanul el is tűnt a kés helye. Ám ha gondosan, két fonál közé merőlegesen szúrtuk be a pengét, sikerült tökéletesen elválasztanunk egymástól a folyadék alkatelemeit, sőt a kohéziós erő nem is tudta azonnal eltüntetni a kés nyomát. A víz e különös tulajdonságai voltak az elsők a látszólag csodásnak tűnő jelenségek végtelen sorában, melyek ettől kezdve mind nagyobb számban vettek körül, mígnem egészen körülzártak bennünket.


Tizenkilencedik fejezet


   Csaknem három órába telt, amíg elértük a falut, amely kevés híján kilenc mérföldnyire volt a parttól, s a hozzá vivő út is nehéz, hegyes-völgyes terepen vezetett át. Ahogy a falu felé haladtunk, Tu-vit csapata (mind a száztíz vadember, aki a négy kenuban ült) percről percre dagadt, mintegy véletlenül ugyanis, de jószerével az ösvény minden fordulójában, kisebb-nagyobb csapat, két-három, esetenként hat-hét vadember csatlakozott hozzá. Olyan rendszert, előre megállapított tervet véltünk kiolvasni ebből, hogy engem óhatatlanul bizalmatlanság fogott el a bennszülöttek iránt, és aggályaimat Guy kapitánnyal is megosztottam. Visszakoznunk azonban már nem lehetett, ezért úgy döntöttünk, hogy legjobb védekezésünk, ha teljes bizalmat mutatunk Tu-vit jóhiszeműsége iránt. Ekképp folytattuk az utat, szemünket azonban rajta tartottuk a bennszülötteken és ügyeltünk, nehogy közibénk furakodva, elválaszthassanak minket egymástól. Végül is egy szűk, meredek szurdokvölgyön átkelve megérkeztünk arra a helyre, ahol, mint a vademberek értésünkre adták, a sziget egyetlen, nagyobb lélekszámú közösségének lakóhelye volt. Amikor megpillantottuk, a törzsfő hangos kiáltozásba kezdett, amelyben többször is megismétlődött a Klok-Klok szó, amelyről úgy gondoltuk, hogy vagy magának a falunak a neve, vagy pedig általában falut jelent a nyelvükön.
   A bennszülöttek elmondhatatlanul nyomorúságos hajlékokban laktak, melyek még csak nem is egységes terv szerint épültek, ami pedig tudtommal példátlan az eddig felfedezett vadak legkezdetlegesebb körülmények között élő törzseinél is. Némelyik (mint utóbb megtudtuk, ezek voltak a Vampu-k vagy Jampu-k, a törzs előkelőinek "házai") lényegileg a gyökerektől számított mintegy négylábnyi magasságban elvágott fatörzs csonkja volt, amire nagy fekete állatbőrt borítottak, oly mód, hogy bő, laza redőkben a földet érte. Ez alatt fészkelt a bennszülött. Mások letört faágakból építettek maguknak lakhelyet, akképp, hogy az ágakat, melyeken rajta hagyták az elszáradt lombot, mintegy negyvenöt fokos szögben nekitámasztották egy sárból tapasztott, durva, körülbelül öt-hat láb magasságú falnak. Megint mások földbe vájt gödrökben laktak, amelyeket hasonlóképp faágak födtek; a hazaérkező gazda félrehúzta az ágakat, bebújt a lyukba, aztán újra odahúzta őket maga fölé. Néhányan a fák villás ágai közé rakták házukat, oly mód, hogy a magasabb ágakat részben átvágták és fölébe hajlították az alsóbbaknak, melyekkel együtt ekképpen jobb oltalmat nyújtottak az időjárás viszontagságai ellen. A legtöbb lakóhely azonban sekély barlang volt a települést három oldalról körülvevő meredély sötét kőfalába vájva. A barlangok bejáratánál kisebbfajta kődarab hevert, ám hogy mi végett, azt nem sikerült kiderítenem, mivel a kő legföljebb csak a bejárat egyharmadát zárta el.
   A falu, ha ugyan érdemes e névre, meglehetősen mély völgyben feküdt, s csakis dél felől lehetett megközelíteni, mivel az imént már említett meredek sziklafal minden egyéb irányból elzárta a járást. A völgy közepén csobogó patak vize ugyanolyan varázslatos volt, mint az imént leírt forrásé. A lakóhelyek között több különös állatot is láttunk, melyek háziasított fajok egyedeinek tűntek. A legnagyobb ezek közül testfelépítését és orra formáját tekintve a mi házi sertésünkre emlékeztetett; nagy bozontos farka volt azonban, és olyan karcsú lába, akár az antilopnak. Igen ügyetlenül és bizonytalanul mozgott, futni pedig nem is láttuk. Szintén nagy számban volt képviselve egy másik, az előbbihez sok tekintetben hasonló fajta, melynek azonban a törzse hosszabb volt, és fekete, gyapjas szőrzet borította. Különféle szelíd szárnyast annyit láttunk, hogy megállapítottuk, bizonyára ezek húsa szolgáltatja a bennszülöttek legfőbb táplálékát. Legnagyobb meglepetésünkre fekete albatroszok is voltak a szelíd baromfiak között; időnként szárnyra kaptak és kiröpültek a tengerre élelemért, de utána mindig visszatértek a faluba, mintegy otthonukba; költeni a közeli partszakaszra jártak. Akárcsak máshol, itt is hűséges barátaik, a pingvinek között fészkeltek, melyek azonban a faluba sohasem tartottak velük. Kacsákat is megfigyeltünk, melyek alig különböztek a nálunk elterjedt amerikai vadkacsától, meg fekete szulákat, valamint egy nagy testű, a halászölyvhöz hasonló madarat, amely azonban az ölyvvel ellentétben úgy látszik, nem volt ragadozó. Nagy mennyiségű szárított hal is volt a faluban; lazac, tőkehal, kék delfin, makréla, rája, angolna, elefánthal, márna, nyelvhal, papagájhal, íjhal, morgóhal, csacsihal, lepényhal, barrakuda és még megszámlálhatatlan más fajta is. Megállapítottuk, hogy e halfajok legközelebb csak a Lord Auckland-szigetek környékén honosak, azaz a déli szélesség ötvenegyedik fokán. Gallipago-teknőc szintén tömegesen volt látható. Erdei vadat keveset láttunk, s ezek is mind kisebb testű fajták voltak, és egy sem akadt közöttük, amely ismerős lett volna. Egy-két félelmetes kígyó is áttekergőzött előttünk az ösvényen, a bennszülöttek azonban ügyet sem vetettek rájuk, amiből arra következtettünk, hogy bizonyára nem mérges a harapásuk.
   Amikor Tu-vittel és társaival a falu közelébe értünk, hatalmas tömeg tódult ki üdvözlésünkre hangosan kiáltozva, amiből mi most is csak az immár ismert Anamu-mu!-t és Lama-Lamá!-t tudtuk kivenni. Meglepetten láttuk, hogy az elibénk siető falusiak egy-két kivétellel valamennyien pucérak, vagyis hogy a fekete állatbőrgúnyát csak Tu-vit emberei viselik. Azonkívül minden jel szerint a sziget valamennyi fegyvere is ezek birtokában lehetett, mivel a tömegben egyetlen lándzsát vagy bunkót sem vettünk észre. Sok volt az asszony meg a gyermek, és meg kell adni, hogy az előbbiek nem is voltak híján bizonyos kellemnek. Egyenes tartásúak voltak, magas növésűek, jó alakúak és olyan könnyed keccsel jártak, amit civilizált népeknél már nem látni. Az ajkuk azonban, akárcsak a férfiaké, olyan vastag és otromba volt, hogy fogsoruk még nevetéskor sem villant elő. A hajuk viszont mintha finomabb szálú lett volna, mint a férfiaké. A sok ruhátlan falusi között is feltűnt azonban néhány férfi, aki, éppúgy, mint Tu-vit csapata, fekete állatbőrt viselt, valamint fel is volt fegyverkezve, lándzsával vagy bunkóval. A többiek láthatólag tisztelettel vették körül és Vampu-nak szólították őket. Ezek laktak a fekete állatbőr kastélyokban. Tu-vité a falu közepén állt, s nemcsak sokkal nagyobb volt a többinél, de némileg ügyesebb kézről is tanúskodott. A fatörzset, amely tartotta, a földtől mintegy tizenkét láb magasságban fűrészelték el, alsóbb ágait azonban meghagyták, s ezekre borították rá az állatbőrt, amely ekképp nem közvetlenül a fatörzset verdeste. Azonkívül a sátrat magát, amely négy igen nagy méretű és fapeckekkel összeerősített állatbőrből állt, cövekekkel körben a talajhoz is erősítették. A padlót, mintegy szőnyeg gyanánt, száraz falevelek vastag rétege borította.
   Ehhez a kunyhóhoz vezettek minket nagy ünnepélyességgel, aztán a bennszülöttek is követtek a belsejébe, ahányan csak összezsúfolódva befértek. Tu-vit letelepedett az avarszőnyegre, és mutatta, hogy mi is foglaljunk helyet. Mi engedtünk a felszólításnak, és nyomban igen kényes, ha ugyan nem veszedelmes helyzetben találtuk magunkat. Mi a földön ültünk, tizenketten, míg a bennszülöttek, legalább negyvenen, guggoltak és olyan szorosan körülvettek, hogy ha valami zavar támadt volna, egyszerűen meg lettünk volna fosztva fegyvereink használatától, sőt valószínűleg még talpra állnunk sem sikerül. Nemcsak belül volt nagy a tolongás, hanem a sátoron kívül is, hiszen alighanem odagyűlt a sziget egész népessége, s minket bizonyosan agyon is tapos a tömeg, ha Tu-vit szüntelen igyekezettel és vad fenyegetőzéssel féken nem tartja őket. Biztonságunk legfőbb záloga azonban maga Tu-vit személye volt, s mi el is határoztuk, hogy szorosan körülfogjuk és nem tágítunk mellőle, ha pedig ellenséges mozgolódást észlelünk, az első gyanús jelre az életét vesszük.
   Miután nagy üggyel-bajjal sikerült valamelyes rendet teremteni, a törzsfő hosszú, ünnepélyes beszédet intézett hozzánk, ami jórészt ugyanaz lehetett, amit már a kenuja orrából elmondott, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az Anamu-mu! valamelyest nagyobb hangsúllyal szerepelt benne, mint a Lama-Lama! Teljes csöndben végighallgattuk a szózatot, majd Guy kapitány válaszolt rá, biztosítva a törzsfőt örök barátságáról és jóindulatáról, mondandója végén pedig ajándékképp átnyújtott neki néhány kék üveggyöngy kalárist és egy kést. Az előbbieket legnagyobb meglepetésünkre, kissé fitymálva nézegette az uralkodó, a kés azonban szerencsére szinte határtalan örömet váltott ki belőle, és nyomban ki is adta a parancsot, hogy kezdődjék a lakoma. Kísérői a fejük felett kézről kézre adogatva elibénk hozták a tálakat, amelyeken valamely ismeretlen állat, alighanem a falu szélén látott őzlábú malac, frissen kiszakított, reszkető zsigerei díszelegtek. Látván rajtunk, hogy sejtelmünk sincsen, hogyan lássunk hozzá, maga vett belőle elsőnek, mintegy példát adva vendégeinek, és yardszámra két kézzel tömte magába a csábító eledelt, míg mi már nem bírtuk tovább a látványt és olyan szembeötlő jelekkel árultuk el gyomrunk háborgását, hogy őfelsége elképedése csak ahhoz volt fogható, amit a tükrök láttán mutatott. Mi azonban ennek ellenére elhárítottuk az elibénk hordott csemegéket és megpróbáltuk értésére adni, hogy nincs étvágyunk, mivel nem sokkal korábban költöttük el bőséges ebédünket.
   Mikor az uralkodó befejezte lakomáját, faggatni kezdtük, megpróbálkozva minden lehető és lehetetlen módon, hogy kiderítsük, mik a sziget főbb termékei, és vajon volna-e olyasféle árucikkük, amit mi kereskedelmileg hasznosíthatnánk. Végül is úgy látszott, felfogta valamelyest, mit akarunk tőle, és felajánlotta, hogy lekísér bennünket arra a partszakaszra, ahol a biche de mer (rámutatott az állat egy példányára) igen nagy bőségben fordul elő. Mi nagyon megörültünk, hogy ilyen hamar kiszabadulhattunk a körénk zsúfolódó tömeg szorításából, és sietve jeleztük készségünket. Fel is kerekedtünk a sátorból és a falu egész lakosságától kísérve elindultunk a törzsfő után a sziget délkeleti csücske felé, amelytől egyébként már nem esett messze az a hely, ahol hajónk horgonyzott. Itt várakoznunk kellett körülbelül egy óra hosszat, amíg az előreküldött vademberek oda nem értek az öbölben hagyott kenukkal. Ekkor valamennyien egyazon kenuba szállva elhaladtunk az előbb említett zátony mentén, míg egy másik kissé kijjebb eső homokpadhoz nem értünk, ahol annyi biche de mer-t láttunk, hogy kis különítményünk legöregebb tengerésze sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ilyen hatalmas tömegben a magasabb szélességi körökön fekvő szigetek e legkeresettebb kereskedelmi cikkét. Csak addig időztünk, amíg meg nem győződtünk róla, hogy szükség esetén akár egy flottára való hajót is könnyűszerrel meg tudnánk rakni biche de mer-rel, aztán visszaeveztünk a szkúnerhez, ahol elbúcsúztunk Tu-vittől, csak elébb még megígértettük vele, hogy huszonnégy órán belül annyi kacsát és gallipago-teknőcöt hoz hajónkra, amennyi csak kenuiba belefér. Egész idő alatt semmi olyat nem tapasztaltunk a bennszülöttek viselkedésében, ami gyanúra adott volna okot, kivéve azt az egyet, hogy a falu felé vivő úton oly fenyegető tervszerűséggel növelték csapatuk létszámát.


Huszadik fejezet


   A főnök állta a szavát, és mi hamarosan valósággal dúskáltunk a friss készletekben. A teknőc olyan volt, hogy jobbat nem is kívánhattunk, a kacsahús pedig felülmúlta a legízletesebb hazai vadszárnyasokét is, olyan porhanyós volt és ízes. Miután sikerült megértetni velük kívánságainkat, a bennszülöttek hatalmas mennyiségű vadzellerrel is elláttak, valamint a skorbut ellen hathatós kalánfűvel, és mindezen felül még egy csónakrakomány szárított és friss halat is kaptunk tőlük. A zeller igazi csemegének bizonyult, a kalánfű pedig szinte mérhetetlenül jót tett a legénység azon tagjainak, akiken már mutatkoztak a kór jelei, és hamarosan fel is épültek valamennyien. Alig egy-két napon belül egyetlen beteg sem volt a fedélzeten. Ezenkívül egyéb friss élelemből is sikerült készleteket gyűjtenünk, megemlítek például egy kagyló formájú rákfélét, amelynek íze az osztrigáéra emlékeztetett. Az apró rákok valósággal nyüzsögtek a vízben, de nagy készletet halmoztunk fel az albatrosz és más tengeri madarak sötét héjú tojásaiból is. A fentebb már említett őzlábú malac húsával is bőven megrakodtunk. A többség élvezhetőnek találta, szerintem azonban kissé halízű volt és máskülönben is viszolyogtató. Mindezekért kék üveggyöngy kalárissal, rézfüggőkkel, szöggel, késsel és vörös kelmével fizettünk a bennszülötteknek, akik láthatólag elégedettek voltak a vásárral. Állandó piacteret jelöltünk ki a parton, ahol a hajóágyúk védelme alatt kölcsönös jóhiszeműséggel folyt a cserekereskedelem, ráadásul olyan rendezett formák között, hogy a faluban tanúsított viselkedésükből ítélve, ennyi szervezettséget nem is feltételeztünk ezekről a vademberekről.
   Ilyen nyájas volt tehát a viszony napokig; a bennszülötteknek több kisebb-nagyobb csoportja is látogatást tett a szkúner fedélzetén, és a mi embereink is rendszeresen jártak ki a partra, sőt hosszú kirándulásokra indultak a sziget belsejébe, de semminemű zaklatásnak vagy bántalmazásnak nem voltak kitéve. Mikor láttuk, hogy a bennszülöttek barátságossága folytán, akik készséggel segítettek nekünk a begyűjtésben, milyen könnyűszerrel megtölthetjük raktárainkat biche de mer-rel, Guy kapitány tárgyalásokba bocsátkozott Tu-vittel és felajánlotta neki, hogy a biche de mer érlelésére, szárítására alkalmas épületeket emelünk a parton, melyeket, míg a számunkra összeszednek amennyit csak lehetséges, ő és társai használhatnak, miközben mi élve a szép idővel, továbbindulunk dél felé. Tu-vit készségesen elfogadta az ajánlatot. Megkötöttük tehát a mindkét fél számára előnyös megállapodást, amelynek értelmében a szárításra alkalmas terepszakasz elegyengetése, néhány épület összeácsolása és egyéb munkálatok után, melyeknek elvégzéséhez az egész legénységre szükség van, a szkúner, három-négy embert hátrahagyva, akik majd befejezik a munkálatokat és megtanítják a szigetlakókat a biche de mer szakszerű szárítására, kifut az öbölből és folytatja felfedező útját. Abban is megegyeztünk, hogy munkabért aszerint fizetünk majd nekik, hogy távollétünkben milyen szorgalmat tanúsítottak. Rögzítettük, hogy picul-onként - mivel a biche de mer mérésében ez a kínai súlyegység használatos -, azaz körülbelül százharminc fontonként milyen mennyiségű gyöngyöt, kést, vörös kelmét és egyebet kapnak a visszatérésünkkor beszolgáltatott kész, szárított biche de mer-ért.
   Mivel úgy gondolom, nem lesz érdektelen olvasóim számára, ha valamelyest részletesebben ismertetem ezt a fontos árucikket, valamint a feldolgozásánál követett eljárást, ideiktatom egy közelmúltbeli déltengeri útról készült beszámoló vonatkozó részletét, amely tömören összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat:
   "Ezt az Indiai-óceánban honos puhatestűt a kereskedelemben francia nevén bouche de mer-nek (szó szerint: a tenger ínyencfalatja) ismerik. Ha nem tévedek, a kitűnő Cuvier[9] gasteropeda pulmonifera[10] néven említi művében. A déltengeri szigetek partjainál igen nagy mennyiségben fordul elő, itt is folyik halászása a legnagyobb méretekben, mégpedig elsősorban a kínai piac számára, ahol ára igen magas, szinte egyenlő a sokat dicsért, nevezetes ehető madárfészekével, amelyet egyébként valószínűleg épp ezen puhatestűek váladékával tapasztanak össze bizonyos fecskefajták. Sem kagylópáncéljuk, sem lábuk nincsen, sem pedig bármely egyéb, testük felületéből kiemelkedő szervük, csupán egyszerű táplálékcsatornájuk, s ennek természetesen bevezető és ürítő nyílása; izmos, mozgékony szárnyaik segítségével kúsznak a sekély vizű tengerszakaszok medrében, a hernyó vagy a kukac mozgására emlékeztető araszolással; gyakran megfigyelhető, amint az a bizonyos fecskefajta megtámadja a sekélyben kúszó bouche de mer-t és csőrét puha testébe vágva valami ragadós, gumiszerű anyagot, váladékot csapol belőle, amely megszáradva igen alkalmasan beépíthető tömör falú fészkeikbe mintegy kötőanyagképpen. Innen a gasteropeda pulmonifera név.
   Alakja hosszúkás, uborkára emlékeztető, mérete azonban példányonként változik háromtól tizennyolc hüvelykig; magam láttam néhány nem kevesebb, mint két láb hosszúságot elérő példányt is. Keresztmetszetük a körhöz közelítő, de azon az oldalán, amellyel a tengerfenékhez tapad, némileg ellapul; testük átmérője egy és nyolc hüvelyk között váltakozik. Az esztendő bizonyos szakaiban kúsznak csak ki a sekélybe, valószínűleg párzás céljából, mivel gyakran kettesével fordulnak elő. Akkor történik ez, amikor a nap a legnagyobb hévvel süti a tengert és vizét langyossá melegíti; a bouche de mer kiúszik a part közelébe, gyakran olyan sekély vízbe, hogy a dagály visszahúzódása után szárazra is kerül, ekképp kiszolgáltatva magát a nap gyilkos forróságának. Kicsinyeit azonban valószínűleg nem a sekély part menti vizekben hozza a világra, mivel ivadékaival sohasem találkoztunk, és megfigyeléseink szerint a kifejlett példányok is minden esetben a mélyvíz felől érkeztek a parti vizekbe. Legfőbb táplálékuk a korallépítő zoofita[11].
   A biche de mer-t általában a három-négy láb mély part közeli vizekben fogják; a kifogott példányok egyik végén késsel hüvelyknyi, vagy az állat nagyságától függően ennél nagyobb metszést ejtenek. Ezen át a biche de mer testének nyomkodásával eltávolítják zsigereit, melyek nem sokban különböznek más apró testű tengeri élőlények zsigereitől. Ezután alaposan kimossák, kiöblítik, majd forró vízben főzik, gondosan ügyelve, hogy se nyers ne maradjon, se túl ne főzzék. Ezután négyórányi időre a föveny homokjába temetik, majd újra leforrázzák, ami után már csak szárítása van hátra - akár tűzön, akár a napon. A napon érlelt biche de mer az értékesebb, ám amennyi idő egy picul napon való szárításához kell, harmincpiculnyi mennyiség tűzi szárításához elegendő. Megfelelőképp érlelve, kiszárítva száraz helyen akár két esztendeig is kockázat nélkül tárolható, bár néhány havonta, körülbelül évente négyszer, ajánlatos ellenőrizni, nem férkőzött-e hozzá nedvesség, mert ez az egész készletet tönkreteheti.
   A kínaiak, mint már említettem, kivételes csemegének tekintik a biche de mer-t, mivel úgy tartják, hogy tápláló erejénél fogva igen kedvező hatású, s hogy az élvezetek mértéktelen hajhászásában kizsarolt szervezetet valósággal megújítja. Az első osztályú árunak Kantonban igen magas az ára, piculonként kilencven dollárt is elkérnek érte; a másodosztályú hetvenöt dollár; a harmadosztályú ötven dollár, a negyedosztályú harminc; az ötödosztályú húsz; a hatodosztályú tizenkettő; a hetedosztályú nyolc, a nyolcadosztályú pedig négy dollár; habár Manilában, Szingapúrban és Batáviában, jóllehet csak kisebb tételekért, ennél magasabb árat is el lehet érni."
   Miután ekképp megállapodtunk a szigetlakókkal, azonnal hozzá is láttunk, hogy kihordjuk a partra mindazt, amire az építkezéshez, a terep megtisztításához és elegyengetéséhez szükség volt. Az öböl keleti partja mentén szemeltünk ki telepünk számára egy kiterjedt, sík terepszakaszt, mivel itt kéznél volt mind a víz, mind a faanyag, azonkívül viszonylag közel is esett azokhoz a zátonyokhoz, ahol a biche de mer a legnagyobb tömegben fordul elő. Ezután valamennyien nekigyürkőztünk a munkának és a vademberek óriási álmélkodására mihamar kidöntöttük az építkezéshez szükséges mennyiségű fát, majd a tönkökből a házak vázát is egykettőre összeácsoltuk és két-három nap alatt annyira jutottunk, hogy a hátralevő munkát már nyugodtan rábízhattuk arra a néhány emberre, akiket ott akartunk hagyni a szigeten a munkálatok irányítására. Erre a feladatra John Carsont, Alfred Harrist és bizonyos Petersont jelöltük ki (azt hiszem, valamennyien londoni illetőségűek voltak), akik mindhárman önként jelentkeztek erre a szolgálatra.
   A hónap utolsó napjára minden készen állt az indulásra. Megígértük azonban, hogy távozásunk előtt még búcsúlátogatást teszünk a faluban, Tu-vit pedig olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy adott szavunkat meg is tartsuk, hogy úgy gondoltuk, ha visszautasítanánk, ezzel a jó viszonyt tennénk kockára, ami viszont nem volt tanácsos. Nem hiszem, hogy ekkor egy is akadt közöttünk, aki kétségbe vonta volna a vadak teljes jóhiszeműségét. Mind egy szálig olyan becsülettel viselték magukat, olyan készséggel segédkeztek nekünk a munkálatoknál, olyan szívesen hozták elénk termékeiket, nemegyszer ellenszolgáltatás nélkül is, soha semmit el nem csentek, noha szertelen örömmel fogadtak minden ajándékot, amiből nyilvánvaló volt, hogy árucikkeinket igen sokra tartják. Különösen a nők voltak hozzánk lekötelezően kedvesek, mondhatni minden tekintetben, s mindent egybevetve fölöttébb gyanakvó természetűnek kellett volna lennünk, hogy bármi álnok gondolatot is feltételezzünk e népről, mely ekkora szívélyességgel fogadott bennünket. Kisvártatva azonban bebizonyosodott, hogy mind eme színlelt kedvesség mögött éppenséggel az elveszejtésünkre szőtt terv húzódott meg, hogy a szigetlakók, akiket mi oly páratlanul nemes erkölcsű lényeknek képzeltünk, valójában barbár, agyafúrt ravaszságú, vérszomjas szörnyetegek voltak, akikhez fogható fenevadat még nem hordott hátán a föld.
   Február elseje volt aznap, amikor búcsúlátogatásra indultunk a faluba. Noha, mint már említettem, a legcsekélyebb gyanú sem élt bennünk, a kellő óvatossági rendszabályokat ezúttal sem mulasztottuk el megtenni. Hat embert hátrahagytunk azzal a paranccsal, hogy távollétünkben a közelébe se engedjenek a hajónak egyetlen vadembert sem, bármi ürüggyel próbálkozna is, maguk pedig egyetlen pillanatra se hagyják el a fedélzetet. A kapaszkodó hálókat felhúztuk, az ágyúkat megtöltöttük kartáccsal, s a lövegtalpakra muskétába való lőszerrel teli dobozokat készítettünk. A Jane Guy, közvetlenül horgonya fölött, mintegy mérföldnyire állt a parttól, és egyetlen irányból sem lehetett megközelíteni anélkül, hogy már messziről ne látszott volna a kenu, amely ráadásul szükségképp ki volt téve ágyúink össztüzének is.
   Minthogy hatan maradtak a fedélzeten, a partra szálló csapat összesen harminckét főből állt. Állig felfegyverkeztünk muskétákkal, pisztolyokkal, kardokkal, és mindnyájunknál volt hosszú tengerésztőr, amely sok tekintetben emlékeztetett a Bowie-késre, amely manapság annyira elterjedt hazánk déli és nyugati részeiben. A parton száz, fekete állatbőrbe öltözött harcos várakozott ránk, hogy díszkíséretül szolgáljon csapatunknak a falu felé vivő úton. Némi meglepetéssel fedeztük fel, hogy ezúttal fegyvertelenül jöttek; amikor faggatni kezdtük Tu-vitet erre nézve, ő csak ennyit felelt: - Matti non vi pa pa szi -, azaz, hogy ott, ahol mindenki testvére a másikának, nincsen szükség fegyverre. Ebben mi meg is nyugodtunk és folytattuk az utat.
   Átkeltünk azon a kis patakon, amelyről az előzőekben már szóltam, és behatoltunk a szűk szurdokba, amely a falut körülvevő zsírkő hegyek között a völgybe vezetett. Talaja igen sziklás és oly egyenetlen volt, hogy Klok-Klokban tett első látogatásunk alkalmával is csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült átvergődnünk rajta. Teljes hossza mintegy másfél vagy legfeljebb két mérföld lehetett. Valóságos útvesztőként kanyargott a mélyen bevágódott szurdokvölgy (nyilvánvalóan a víz moshatta ki valamely rég letűnt földtörténeti korban), olyannyira, hogy egyre-másra, szinte húszlépésenként mind újabb és újabb éles kanyarulatok követték egymást. A szurdok falának átlagos magassága, függélyesen mérve legalább hetven-nyolcvan láb lehetett, de helyenként oly szédítő magasságba szökött, hogy a napvilág sem igen tudott lehatolni abba a mélységbe, ahol az ösvény haladt. Átlagos szélessége mintegy negyven láb lehetett, de néha annyira összeszűkült, hogy legföljebb öt-hat ember férhetett el egymás mellett. Egyszóval szinte páratlanul alkalmas hely volt rajtaütésre, és ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy ide érve valamennyien erősebben markoltuk fegyvereinket. Utólag visszagondolva égbekiáltó ostobaságunkra, azon képedek el a legjobban, hogy egyáltalán - bármi körülmények között - ennyire vakon kiszolgáltattuk magunkat az ismeretlen vadaknak, hagytuk, hogy körülvegyenek, hogy ők adják mind az elő-, mind pedig az utóvédet. Márpedig mi ebben az alakzatban léptünk be a szurdokba, bízva fegyvereink fölényes erejében, Tu-vit csapatának viszonylagos fegyvertelenségében, tűzfegyvereink hatásában (amit egyelőre még nem fedtünk fel a bennszülöttek előtt), nemkülönben az álnok vadak oly meggyőzően színlelt barátságosságában. Öten-hatan haladtak előttünk, mintegy az utat mutatva, és közben nagy buzgalommal hengergetve félre utunkból a nagyobb köveket. Ezek után következett a mi csapatunk. Szorosan egymás nyomában lépkedtünk és legfőképp arra ügyeltünk, hogy el ne válasszanak bennünket egymástól. Mögöttünk jött a bennszülött harcosok zöme, szokatlanul nagy rendben és fegyelmezettségben.
   Dirk Peters, egy Wilson Allen nevű társunk és jómagam a menet jobb szélén haladtunk a fölibénk magasodó sziklafal érdekes rétegződését vizsgálgatva. Egy különös hasadék felkeltette kíváncsiságunkat. Egy yard széles lehetett, s tizennyolc-húsz láb hosszan egyenesen haladt, majd kissé balra tartott. Magassága, amennyire a szurdokvölgyből belesve megállapíthattam, körülbelül hatvan-hetven láb lehetett. Néhány satnya bokor nőtt a hasadék falába kapaszkodva, s mivel ágaikon valami mogyorószerű termést vettem észre, amit szerettem volna közelebbről szemügyre venni, odaszaladtam, aztán öt-hat szemet markomba szedve, már indultam is vissza a többiekhez. Amikor megfordultam, láttam, hogy Peters és Allen is követett. Kértem őket, menjenek vissza, mivel két ember számára már nem volt hely a szűk hasadékban és megígértem nekik, hogy ők is kapnak a mogyoróból, amit a bokorról szedtem. Vissza is fordultak, és Allen már-már ki is lépett a szurdokvölgybe, amikor egyszer csak olyan robajt hallottam, mint azelőtt soha, és az villant át az agyamon, ha ugyan valóban gondoltam valamire, hogy megrendült és darabjaira hullik a földteke, hogy elérkezett a világ vége, a végpusztulás napja.


Huszonegyedik fejezet


   Amikor kissé magamhoz tértem, megállapítottam, hogy vaksötétben fekszem laza földréteg alatt, már-már fogytán a levegőm, de még egyre hullanak rám a göröngyök, s félő, hogy mihamar egészen betemetnek. Rémülten és elborzadva e gondolattól, megpróbáltam felkászálódni, ami végül sikerült is. Aztán egy-két pillanatig mozdulatlan álltam és megpróbáltam felfogni, mi is történhetett valójában, és vajon hol lehetek egyáltalában. Ekkor hörgő hangot hallottam a közvetlen közelből, majd Peters elfúló hangját, amint az ég szerelmére könyörögve kér, siessek segítségére. Alig egy-két botorkáló lépést tehettem, amikor megbotlottam barátom fejében, akit, mint hamar kiderítettem, derékig eltemetett a reá zúdult laza földtömeg, amely alól hiába próbált kivergődni. Lázasan nekifogtam, hogy minden erőmet megfeszítve eltakarítsam róla a földet, és végül sikerült is kiszabadítanom.
   Amint valamelyest felocsúdtunk a riadalomból és meglepetésből annyira, hogy már képesek voltunk józanul fontolóra venni a helyzetünket, mindketten arra a megállapításra jutottunk, hogy nyilván valamely természeti katasztrófa következtében vagy esetleg tulajdon súlyunk alatt, beomlottak a hasadék falai, s miránk elevenen eltemetve, a biztos halál vár. Sokáig nem is tettünk semmit, csak csüggedten átadtuk magunkat a kétségbeesésnek, melynek feneketlen mélységét nem is sejtheti, aki maga soha nem került hasonló helyzetbe. Megingathatatlanul hiszem, hogy semminő szerencsétlenség, ami embert érhet, nem vált ki ahhoz fogható testi-lelki bénaságot, mint az a helyzet, amibe mi kerültünk: az elevenen való elhantoltatás. Az áldozatot körülvevő fekete sötétség, a mellét abroncsként szorító levegőtlenség, a nyirkos földből áradó fojtogató párák, és a hátborzongtató gondolat, hogy számára immár nincs semmi reménység, hogy osztályrésze immár a holtak sorsa, olyan iszonyatos erővel nyomasztja a lelket, olyan borzadállyal tölti el a szívet, ami elviselhetetlen - és a kívülálló számára bizonyosan elképzelhetetlen.
   Végül Peters azt javasolta, kíséreljük meg felmérni helyzetünket, a ránk szakadt baj nagyságát, és tapogassuk ki börtönünk falait; annál is inkább, jegyezte meg, mivel éppenséggel nem elképzelhetetlen, hogy valami útja mégiscsak maradt a menekülésnek. Szinte még egy lépést sem tettem, máris világosság derengett fel, ami afelől nyomban megnyugtatott, hogy levegő híján legalábbis nem fogunk elpusztulni. Ez a fordulat lelket öntött belénk és immár több meggyőződéssel biztattuk egymást, hogy nem szabad feladni a reményt. Szerencsésen átmásztunk egy óriás torlaszon, amely a világosság felé utunkat elzárta, s a továbbiakban már sokkal könnyebben jutottunk előbbre, valamint a mellünkről is elmúlt az a szörnyű, fojtogató szorítás, amelytől eddig szenvedtünk. Kisvártatva már a körvonalak is felderengtek, és megállapítottuk, hogy a hasadék egyenes szakaszának vége felé járunk, nem messze attól a helytől, ahol balfelé fordul. Még egy kis erőfeszítés és a kanyarulatba értünk, ahol elmondhatatlan megkönnyebbülésünkre kettéhasadt előttünk a hegy, meredek sziklafalak nyúltak fel irdatlan magasságba, általában mintegy negyvenöt fokos szögben, néhol azonban jószerével függélyesen. A kürtő szájáig nem láttunk fel; de mindenesetre sok fény ömlött be rajta, és nemigen kétlettük, hogy a tetején (ha ugyan sikerül valami mód felkapaszkodnunk magasába) szabad kijáratot lelünk a napvilágra.
   Ekkor jutott csak eszembe, hogy mi eredetileg hárman tértünk le az ösvényről, amikor a kíváncsiság ide csalt e hasadékba, most azonban Allen, a társunk nem volt sehol. Nyomban úgy döntöttünk, hogy visszatérünk kiindulási pontunkra és megpróbáljuk felkutatni. Hosszú keresgélés után, ami alatt folyvást az a veszély fenyegetett, hogy a még egyre omló sziklafal maga alá temet, Peters egyszer csak felkiáltott: kezébe akadt társunk lába feje; ám a testét annyi föld borítja, hogy aligha tudjuk kiásni alóla. Hamarosan magam is meggyőződtem róla, hogy igazat szólt, valamint arról is, hogy az élet természetesen már rég elszállt a boldogtalanból. Így hát szomorúsággal eltelt szívvel bár, de otthagytuk a tetemet és visszamentünk a kanyarulathoz. Itt a mélyben oly szűk volt a kürtő, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtunk benyomakodni, a falai pedig megmászhatatlannak bizonyultak, úgy hogy néhány kudarcba fulladt kísérlet után újfent erőt vett rajtunk a kétségbeesés. Fentebb már említettem, hogy a hegység, melyen át a szurdokvölgy a faluba vezetett, bizonyos puha, zsírkőre emlékeztető kőzetből állt. Ugyanez a kőzet alkotta a hasadék falát is, és mivel ráadásul még nedves is volt, felülete oly csúszós lett, hogy ott sem igen tudtuk megvetni rajta a lábunkat, ahol viszonylag kevésbé meredeken szakadt alá; azokon a helyeken pedig, ahol lejtése a függőlegeshez közelített, nehézségeink persze megsokszorozódtak; olyannyira, hogy már-már azt hittük, leküzdhetetlenek lesznek. De aztán erőt merítettünk kétségbeesésünkből és azon csekély lépcsőfokokon, melyeket késünkkel vájtunk a kőzetbe, valamint a sziklafalból némelyütt kiálló keményebb palalemezekre lépkedve életünk kockáztatásával végül is sikerült felkapaszkodnunk egy természet alkotta kis kőpárkányra, ahonnan a kürtő száját sűrűn benövő fák és bokrok ágai között már megpillantottuk a kék égbolt egy tenyérnyi darabkáját. A kőpárkányon megpihenve és kissé higgadtabban visszapillantva a kürtő eddig megmászott szakaszára, falát vizsgálgatva megállapíthattuk róla, hogy újonnan keletkezett, azaz hogy az a földrengés vagy földcsuszamlás, amely betemetett bennünket, bármi lett légyen is kiváltó oka, ezen újabb hasadék révén egyúttal a menekvés útját is megnyitotta előttünk. Annyira kimerültünk az erőlködéstől, s olyannyira elhagyott immár minden erőnk, hogy Peters azt javasolta, lövésekkel adjuk társaink tudtára tartózkodási helyünket segítségül híva őket, hiszen pisztolyunk most is ott volt az övünkben, ha a muskéták és a tengerészkardok odalenn maradtak is a hasadék mélyén, eltemetve a leomlott föld alatt. Az események utóbb azt bizonyították, hogy keservesen megbántuk volna, ha akkor valóban elsütjük pisztolyainkat; szerencsére azonban én már akkor éltem a gyanúperrel, hogy talán nem csupán a véletlen áldozatai vagyunk, ezért inkább letettünk arról, hogy tudósítsuk hollétünkről a bennszülötteket.
   Mintegy félórai pihenés után tovább kapaszkodtunk fölfelé a meredek sziklafalon; lassan haladtunk s alig jutottunk előbbre, amikor egyszer csak egetverő üvöltözés csapta meg a fülünket. Aztán valahára felértünk a külszínre, hogy úgy mondjam, ugyanis amióta elhagytuk a kis kőpárkányt, utunk egy szédítő magasságban fölibénk hajoló sziklaív alatt vezetett. Óvatos léptekkel, szinte lopva közelítettünk meg egy szűk nyílást, melyen által végre akadálytalanul kilátásunk nyílott a környező tájra - s ahogy körülnéztünk, mindjárt az első pillantásra lelepleződött előttünk a minket is maga alá temető hegyomlás szörnyű titka.
   A hely, ahol kibukkantunk, már jószerével a völgyet körülvevő zsírkőhegység legmagasabb csúcsa közelében volt. A szurdok, melyben az ösvény vezetett, mintegy ötvenlábnyira tőlünk, bal kéz felé húzódott. Most azonban körülbelül százlábnyi szakaszon színültig töltötte a hajdani vízmosást mesterségesen leomlasztott falainak milliónyi tonna súlyú törmeléke. A hegyomlás előidézésének módszere igen egyszerű és kézenfekvő volt, valamint nyilvánvaló a mi számunkra is, mivel körös-körül számtalan jele volt még a gyilkos műnek. A szurdok keleti partjának tetején (mi most a nyugati parton voltunk) több helyütt facölöpök álltak ki a talajból. Ezeken a helyeken nem sikerült leomlasztani a sziklafalat, de ott is, ahol valóban leszakadt a kőzet, jól látszott a hasadék peremén a sziklák robbantásához fúrt lyukakhoz hasonló nyomuk, azaz alig yardnyi távolságban egymástól itt is hasonló cölöpöket vertek le egy körülbelül háromszáz láb hosszúságú szakaszon, mintegy tízlábnyira a szurdok eredeti peremétől. A még álló cölöpökhöz indákból font szívós kötelek voltak erősítve. Említettem már, milyen különös rétegződésű volt ez a kőzet, s a hirtelen keletkezett hasadék leírása, melyen felkapaszkodva megmenekültünk az élve eltemettetéstől, talán szintén segít majd, hogy olvasóim fogalmat alkothassanak e rétegződés természetéről. A kőzet rétegei függőleges irányban haladtak, azaz minden természetes megrázkódtatás következtében függőleges hasadékok keletkeztek benne, mégpedig olyan könnyen, hogy viszonylag csekély erővel, mesterségesen is elő lehetett idézni ugyanezt. A kőzetnek eme tulajdonságát kihasználva hajtották végre a bennszülöttek álnok tettüket. Kétségtelenül oly mód, hogy a sűrűn egymás mellé levert cölöpökkel először legfeljebb egy vagy két láb mélységbe lehatoló hasadékot nyitottak a kőzetben, majd a cölöpök végéhez kötözött kötelekbe kapaszkodva voltaképpen óriási emelőkart alkottak, amellyel adott jelre a szurdokvölgy egész partfalát képesek voltak a mélybe zúdítani. Szerencsétlen társaink sorsa immár nem volt kétséges. A szigeten nem volt rajtunk kívül élő fehér ember.


Huszonkettedik fejezet


   Helyzetünk, mint ebből kitűnt, most sem volt kevésbé aggasztó, mint amikor még azt hittük, elevenen maga alá temetett a hegy. Nem várhatott ránk más sors, mint vagy a halál, vagy a nyomorúságos tengődés életfogytiglan a vadak rabságában. Egy darabig nyilván elrejtőzhetünk előlük a hegyek között, végső soron akár a hegyomlással keletkezett új hasadékban is, ám ha sikerülne is átvészelnünk a hosszú sarki tél hidegét és éhínségét, előbb-utóbb bizonyosan felfedeznek, ha máskor nem, hát akkor, amikor a szükségtől hajtva megpróbálunk élelemhez jutni.
   Az egész környék valósággal hemzsegett a vademberektől, olyan csapatokat is láttunk, amelyek nyilvánvalóan a délre eső szomszédos szigetekről jöttek át tutajon, hogy segédkezzenek a szigetlakóknak a Jane Guy elfoglalásában és kifosztásában. A hajó egyébként még ott horgonyzott az öbölben, nyugodtan, gyanútlanul, és a hátrahagyott tengerészeknek szemlátomást sejtelmük sem volt róla, micsoda veszedelem leselkedik rájuk. Ó, mennyire szerettük volna e percben, ha ott lehetünk velük, hogy együtt meneküljünk, vagy ha nem, hát együtt vesszünk velük a hajó védelmében! Nem leltük azonban semmi módját, mint figyelmeztethetnénk őket anélkül, hogy egyúttal ne idéznénk magunkra a biztos pusztulást. Egy pisztolylövés talán elegendő intelem lenne, megsejthetnék belőle, hogy valami nem várt esemény történt; azt azonban aligha hozhatnánk tudomásukra e dörrenéssel, hogy egyetlen reménységük a megmenekülésre, ha azon nyomban vitorlát bontanak; hogy immár semmiféle becsület nem kívánhatja tőlük, hogy maradjanak, mert társaik már nincsenek az élők sorában. A lövés hallatán sem várhatják felkészültebben az ellenséget, mely már támadásra készülődött, mint annak előtte. Semmi jó tehát, ám annál több veszedelem származhatott volna abból, ha leadjuk a lövést s ezért érett megfontolás után letettünk róla.
   Ezután arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk elérni a hajót; hogy lerohanunk a partra, elfoglaljuk valamelyikét az ott kikötött négy kenunak, és átvágjuk magunkat a hajóhoz. Hamarosan beláttuk azonban, hogy e kétségbeesett tervnek sincsen sok esélye a sikerre. A sziget, mint már említettem, valósággal hemzsegett a bennszülöttektől, csak épp elrejtőztek a bozótban, a dombok hajlataiban, nehogy a szkúnerről észrevegyék őket. A mi környékünket, elzárva azt az egyetlen ösvényt, amelyen a kenuk közelében érhettük volna el a partot, maga Tu-vit tartotta megszállva fekete irhás harcosaival, nyilván csak erősítésre várakozva, hogy aztán nyomban támadásra induljanak a Jane Guy ellen. A kenukat szintén őrizték, igaz fegyvertelen emberek, de nem kételkedtünk benne, hogy szükség esetére az ő kezük ügyében is ott a bunkó. Nem volt hát mit tennünk, mint meghúzva magunkat e rejtekhelyen, kényszerűen tétlen szemlélőként végignézni a kezdődő leszámolást.
   Körülbelül félóra múlva mintegy hatvan-hetven tutaj, dereglye és kivetővel ellátott csónak kerülte meg az öböl déli bejáratát - valamennyi szinte merülésig tele bennszülöttekkel. Úgy láttuk, rövid nyelű bunkókon és a csónakok fenekén felhalmozott hajítóköveken kívül más egyébbel nincsenek felfegyverkezve. Kisvártatva az ellenkező irányból is feltűnt egy flotta, az előzőnél is nagyobb, és hasonlóképpen felfegyverzett. A parton álló négy kenu is egyhamar megtelt a part menti bozótból előbukkanó vadakkal, akik rögtön vízre is szálltak és gyors evezéssel iparkodtak csatlakozni a többiekhez. Ekképpen szinte hamarább, mint amennyi idő alatt elmondhattam, a Jane Guy egyszer csak azon vette magát észre, hogy mintegy varázsütésre hatalmas kalózhadak veszik körül azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a hatalmukba kerítsék bármi áron.
   Nem lehetett kétséges egyetlen pillanatig sem, hogy tervük sikerülni fog. A hat ember, kit a hajón hagytunk, bármennyire elszántan védekezzék is, nem volt elegendő az ágyúk kezeléséhez, ekkora túlerővel szemben nem tarthattak ki sokáig. Nem is igen hittem, hogy bármi ellenállásra is képesek lesznek, ebben azonban tévedtem; nyomban nekiugrottak a kikötőköteleknek, és a hajó jobb oldalát teljes szélességében a kenuk felé fordították, melyek ekkor már a kézifegyverek lőtávolán belül jártak, míg a tutajok kissé lemaradva, még mintegy negyed mérföldnyire voltak, szélirányban. Valamely ismeretlen okból, de alighanem izgatottságuk miatt, hogy az egyik pillanatról a másikra egyszeriben ilyen reménytelen helyzetben találták magukat, sortüzük rövidre sikerült. Egyetlen kenut sem találtak el, egyetlen bennszülött sem sebesült meg; a kartácsok előttük csapódtak a vízbe, majd felpattanva, elszálltak a fejük felett. A sortűz egyetlen hatása az elképedés volt, amit a váratlan dörej és a füst váltott ki a vadakból. De ettől is olyan pánik tört ki, hogy néhány percig azt hittem, letesznek tervükről és visszatérnek a partra; aminthogy bizonyára ezt is tették volna, ha az ágyúk sortüzét a kézifegyverek tüze is követi. Mivel azonban a kenuk már szinte karnyújtásnyira megközelítették a hajót, szükségképp leterített volna néhányat utasaik közül, ha sokat nem is, de annyit mindenképpen, hogy visszarettentse őket addig, ameddig embereinknek sikerül megfordítaniuk a hajót és a bal oldali ágyúkból is végigsöpretni a tutajokat kartáccsal. A hajón maradt legénység azonban ehelyett hagyta, hogy a bennszülöttek magukhoz térjenek a riadalomból, ráeszmélhessenek, hogy egyiküknek sem esett baja; nem a muskétákhoz kaptak ugyanis, hanem átrohantak a bal oldali ágyúkhoz, hogy felkészüljenek a tutajok fogadására.
   A bal oldali ágyúk sortüze iszonyú pusztítást vitt végbe. Hét vagy nyolc tutaj nyomban elsüllyedt, harminc-negyven szigetlakó azonnal meghalt, és legalább száz a vízbe zuhant, ezeknek is legtöbbje szörnyű sebektől borítottan. A többieket olyan eszelős félelem ragadta hatalmába, hogy hanyatt-homlok menekültek még megcsonkított társaikat is visszahagyva, akik a vízben vergődve rimánkodtak segítségért. Ez a siker azonban már nem menthette meg elszántan küzdő társaink életét. A kenuk legénysége, legalább százötven fő, a horgonyláncokon s a kapaszkodóhálókon felkúszva, már akkor fönn volt a fedélzeten, amikor ők lenn, az ágyúfedélzeten a lőporos perselyhez tartották a lángoló szövétneket. Vadállati dühüknek immár semmi sem vethetett gátat. Embereinket lerohanták, leteperték, a földre tiporták, egyetlen szempillantás alatt valósággal darabokra szaggatták.
   Ezt látván, a tutajokon életben maradt bennszülöttek is erőt vettek rémületükön és csapatostul tértek vissza, nehogy kimaradjanak a fosztogatásból. A Jane Guy fedélzete öt percen belül fékevesztett tolongás, őrült tülekedés színhelyévé változott. Felszaggatták a fedélzet gerendáit; a kötélzetnek, a vitorlázatnak, s mindennek, ami mozdítható volt, mintegy gonosz varázslatra egyetlen szempillantás alatt nyoma veszett; mialatt tatjánál tolva, oldalába belekapaszkodva, a vízben ezrével nyüzsgő bennszülöttek és a kenukban evező társaik a partra vontatták a szánalmas roncsot (a horgonylánc elszakadt) és átadták Tu-vit kénye-kedvére, aki az ütközet alatt valóságos hadvezérként, biztonságos megfigyelőhelyéről a hegyekből követte az eseményeket, most azonban a kivívott győzelem után aláereszkedett fekete irhába öltözött harcosaival, hogy kivegye részét a zsákmányolásból.
   Tu-vit eltávoztával végre elhagyhattuk búvóhelyünket és felderítő útra indulhattunk a hasadék környékén. Mintegy ötvenyardnyira forrásra bukkantunk, melynek vizével végre elolthattuk égető szomjunkat. A forrás közelében mogyoróbokrok nőttek, ugyanaz a fajta, amit fentebb már említettem. Megkóstoltuk a termését és ehetőnek találtuk; íze nagyon emlékeztetett az otthoni mogyoróéra. Nyomban tele is szedtük vele sapkánkat, elrejtettük a kürtőben és visszatértünk, hogy leszüreteljük a bokrokat. Szorgalmasan szedtük a mogyorót, amikor rémületünkre megrezzentek a lombok, és már épp vissza akartunk lopózni rejtekhelyünkre, amikor lassan, nehézkesen egy nagy fekete madár, valami gémfajta szállt fel a bozótból. Én annyira meghökkentem, hogy csak néztem dermedten, Peterst azonban nem hagyta el a lélekjelenléte, odarohant és nyakon ragadta a madarat, mielőtt a magasba emelkedhetett volna. Szörnyű rikácsolást csapott, vadul verdesett szárnyaival, és már épp el akartuk engedni, mert attól féltünk, hogy fellármázza a vadakat, akik közül néhány talán még ott lapult a sűrűben, de aztán a Bowie-kés döfése végül elhallgattatta. Tetemét szintén a kürtőbe rejtettük és elégedetten állapítottuk meg, hogy legalább egyheti élelmiszerkészletre sikerült szert tennünk.
   Folytattuk a környék felderítését és ezúttal viszonylag messzire elmerészkedve, leereszkedtünk a hegy déli lejtőjén. Nem találtunk azonban semmi olyasmit, ami élelemül szolgálhatott volna, ezért csak nagy köteg rőzsét gyűjtöttünk. Visszafelé két nagy bennszülött csapatot láttunk hazafelé tartani a falujukba, megrakodva a hajóról szerzett zsákmánnyal. Óvatosan mozogtunk, nehogy a hegy lábához érve felfedezzenek bennünket.
   Ezután rejtekhelyünk álcázása következett; gallyakkal födtük el a nyílást, amelyen át a hasadék oldalán kiemelkedő sziklapadról felpillantva az eget megláttuk. Csak akkora rést hagytunk, amelyen át jól szemmel tarthattuk az öblöt, anélkül, hogy mi magunk ki volnánk téve a felfedeztetés veszélyének. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a körülményekhez képest sikerült biztonságos rejtekhelyet készítenünk; ha nem bújunk elő és nem merészkedünk ki a domboldalra, semmitől sem kell tartanunk. Kerestük, de nem találtuk semmi nyomát, hogy a bennszülöttek valaha is megfordultak volna ebben az üregben; mikor azonban azt latolgattuk, hogy a kürtő, amelyen által mi magunk felkapaszkodtunk, valószínűleg csak az imént keletkezett a sziklafal leomlása következtében, és más mód aligha is lehet felfedezni búvóhelyünket, kissé megcsappant afeletti örömünk, hogy bizonyosan nem leszünk kitéve a véletlen leleplezésnek, hiszen emennél nem kevésbé félelmetes gondolat volt az is, hogy búvóhelyünk csapdának bizonyulhat, melyből nincs menekvés a számunkra. El is határoztuk, hogy amint alkalom adódik, alaposan felderítjük a hegytetőt. Addig is figyelemmel kísértük a bennszülöttek tevékenységét.
   A kifosztott hajó már magatehetetlen roncsként hevert a parton, s a vadak épp a felgyújtására készülődtek. Kisvártatva hatalmas füstfelhők gomolyogtak elő a kabinlejárón, nem sokkal utóbb pedig jókora lángnyelv csapott ki az előfelépítményből. A kötélzet, az árbocok és a vitorlázat maradványai nyomban tüzet fogtak, s a tűz gyorsan tovaterjedt a fedélzeten. Még ekkor is számos vadember foglalatoskodott a hajón, hatalmas kövekkel, baltákkal és ágyúgolyókkal ütögették a szegecseket s az egyéb réz és vas alkatrészeket. A parton, a kenukban és a tutajokon is sokan voltak, úgyhogy összesen legalább tízezer bennszülött tartózkodott a szkúner közvetlen közelében, azokon kívül is, akik zsákmánnyal megrakodva csapatostul indultak a szárazföld belsejébe vagy a szomszédos szigetek felé. Tudtuk, hogy a tűz katasztrófára fog vezetni és nem is kellett csalódnunk. Először csak megrázkódott a lég (mi a távolban is úgy éreztük, mintha áramütés ért volna), de látható jele még nem volt a robbanásnak. A vadak láthatólag meghökkentek, félbehagyták foglalatosságukat, és lármájuk is elcsendesedett. Már épp folytatták volna, amikor egyszer csak fekete füst lövellt ki a fedélzet nyílásain, s hatalmas, fenyegető viharfelhővé dagadt - aztán lángoszlop csapott fel mintegy a hajó gyomrából, legalább negyed mérföldnyi magasságba - végül körben robbantak ki a lángnyelvek -, és a lég egyszerre megtelt fadarabok, fémszilánkok és emberi végtagok vad kavargásával - majd legvégül a robbanás teljes dühe is kiszakadt a roncsból, s ereje minket is a földre teremtett, robaját pedig még sokáig visszhangozták a hegyek; még körülöttünk is sűrű eső hullott szemernyi darabokra vetett hajónk maradványaiból.
   A bennszülöttek között kitört őrjöngő pánik minden várakozásunkat felülmúlta; most valóban kiélvezhették álnokságuk megérdemelt gyümölcsét. Mintegy ezrüket nyomban megölte a robbanás, de legalább ugyanennyit ért halálos sérülés. Az öböl vize a szó szoros értelmében habzott a kétségbeesetten kalimpáló sebesültek és fuldoklók vergődésétől, a parton pedig még ennél is szörnyűbb volt a helyzet. A rájuk szakadt romlás váratlan és tökéletes volta szinte eszüket vette a nyomorultaknak, és meg sem kíséreltek segíteni egymáson. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy merőben megváltozik magatartásuk. Hirtelen felocsúdtak a dermedt bénaságból, egyszerre heves izgalom fogta el valamennyiüket, arcukról iszonyat, düh és mohó kíváncsiság volt leolvasható, és torkuk szakadtából azt üvöltözték: Tekeli-li! Tekeli-li!
   Mindjárt nagy csapat indult a hegyekbe, ahonnan kisvártatva ágakkal, botokkal felfegyverkezve tértek vissza. Oda igyekeztek velük, ahol a legsűrűbb volt a tömeg, amely most szétvált, és mi megláttuk, mi váltotta ki belőlük e páratlan izgatottságot. A kör közepén valami hevert a földön, de először nem tudtuk kivenni, mi lehet az. Végül azonban megállapítottuk, hogy nem más, mint annak a különös, vörös fogú, vörös karmú állatnak a teteme, amit január tizennyolcadikán fogtunk ki a vízből. Guy kapitány tartósíttatta, hogy majd kitömesse és magával vigye Angliába. Emlékszem, épp mielőtt a szigetre indultunk volna, lehozatta a kabinjába és elzárta valamelyik szekrényébe. Nyilván a robbanás vetette ki a partra; azt azonban fel nem foghattuk, miért dúlta fel látványa ennyire a szigetlakókat. Valamennyien odasereglettek, de megközelíteni mintha egyiküknek sem akarózott volna. Végül a botokkal felfegyverkezett férfiak ösztökélésére gyűrűt alkottak körülötte, majd felbomlott a rend, és a hatalmas gyülevész horda Tekeli-li! Tekeli-li!-t üvöltözve elrohant a sziget belsejébe.


Huszonharmadik fejezet


   Hat-hét napig maradtunk hegyi rejtekhelyünkön, ahonnan csak néha mozdultunk ki, vízért meg mogyorót szedni, de akkor is csak a legnagyobb körültekintéssel. A hasadék sziklapadján rendeztük be tanyánkat; száraz falevelekből ágyat vetettünk magunknak, három lapos kőből pedig tűzhelyet építettünk, amely egyben asztalunkul is szolgált. Két száraz fadarab, egy puhább és egy keményebb összedörzsölésével könnyűszerrel sikerült tüzet csiholnunk. Az oly szerencsésen zsákmányul ejtett madár ízletes pecsenyének bizonyult, habár kissé rágós volt a húsa. Szemlátomást nem tengeri madár volt, hanem valami gémfajta, testét fekete és szürke tollazat borította, szárnyait tömegéhez képest igen kicsinynek találtuk. Utóbb még három példányt láttunk a környéken, amelyek nyilván zsákmányunkká lett társukat keresték; minthogy azonban egyszer sem szálltak le, nem tudtuk elejteni őket.
   Amíg a szárnyas húsa kitartott, nem szenvedtünk hiányt semmiben, végül azonban morzsányi sem maradt belőle, s mi kénytelenek voltunk ismét élelem után nézni. A mogyoróval aligha verhettük el mardosó éhségünket, azonkívül gyomorgörcsöt is kaptunk tőle, sőt ha kissé többet ettünk belőle, a fejünk is megfájdult. Kelet felé, lenn a parton jó néhány nagy teknőcöt láttunk és úgy gondoltuk, könnyű zsákmányunk lennének, ha sikerül a bennszülöttektől észrevétlenül megközelítenünk őket. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk leereszkedni a hegyről.
   A déli lejtőn indultunk lefelé, mivel erre látszott a legkönnyebbnek az út, ám alig tettünk száz lépést, amikor (amint már a hegytetőről letekintve is sejtettük) utunkat állta a társainkat elnyelő szurdok egyik elágazása. Ennek peremét követtük mintegy háromnegyed mérföld hossziglan, midőn ismét szakadék előtt találtuk magunkat. Minthogy ennek peremén nem sikerült végigmennünk, kénytelenek voltunk visszatérni kiinduló helyünkre.
   Újra megindultunk a szakadék peremén, csak ezúttal nyugati irányban, de ugyanúgy jártunk, mint az elébb. Egyórai nyaktörő botorkálás után megállapítottuk, hogy csak valami irdatlan gránitkatlanba ereszkedtünk alá, melynek alját apró szemcsés, finom por borítja, s ahonnan nincsen más kiút, mint az az ösvény, amelyen lebocsátkoztunk. Keservesen fölkapaszkodtunk hát a katlan peremére és a hegy északi oldalán próbálkoztunk tovább. Itt csak a legnagyobb óvatossággal haladhattunk, mert egyetlen ügyetlen mozdulattal könnyen felfedhettük volna magunkat a faluban tartózkodó bennszülöttek előtt. Négykézláb másztunk hát, helyenként pedig éppenséggel hason csúszva, s fűcsomókba kapaszkodva húztuk magunkat előre. Alig néhány lépésnyit haladhattunk csak ezen a fáradságos módon, amikor ismét szakadék állta utunkat, mely még az eddigieknél is mélyebb volt és láthatólag közvetlenül a szurdokvölgybe torkollott. Félelmeink tehát ekképpen igazolódtak; el voltunk vágva a világtól. Az erőfeszítéstől kimerülten visszabotorkáltunk rejtekhelyünkre, levetettük magunkat lombágyunkra és néhány órára mély, üdítő álomba merültünk.
   Az eredménytelen kísérletezés után néhány napot azzal töltöttünk, hogy tüzetesen átkutattuk a hegytetőt, hogy lássuk, milyen természeti készletekre számíthatunk. Megállapítottuk, hogy a hegyen semmiféle ehető növény nem terem, a fejfájást és gyomorgörcsöt okozó mogyoró, valamint egy bizonyos fajta kalánfű kivételével, mely utóbbi csak néhány tenyérnyi területen tenyészett, vagyis hamar fel fogjuk élni. Ha jól emlékszem, február tizenötödikén az utolsó szálat is elfogyasztottuk, és már-már a mogyorónak is a végére jártunk; helyzetünk tehát ennél siralmasabb már nem is lehetett volna.[12] Tizenhatodikán megint körüljártuk börtönünket abban a reménységben, hogy talán mégiscsak ráakadunk valamilyen kiútra, ám mindhiába. A kürtőbe is leereszkedtünk, melyben a hegyomlás ért, hogy talán ott lelünk kijáratot a szurdok felé. Itt is csalódnunk kellett azonban, viszont megtaláltuk az egyik muskétánkat, amit el is hoztunk magunkkal.
   Tizenhetedikén azzal az elhatározással vágtunk neki a napnak, hogy tüzetesen átkutatjuk azt a mély gránitkatlant, amelybe a kutatás első napján egyszer már leereszkedtünk. Emlékeztünk rá ugyanis, hogy falának egyik hasadékába akkor éppen csak bepillantottunk, és most űzött a reménység, hogy talán épp arra nyílik számunkra a menekvés útja.
   Akárcsak az előző alkalommal, ezúttal is különösebb nehézség nélkül sikerült lejutnunk a katlan fenekére, most azonban higgadtabbak voltunk s így hozzáláttunk tüzetes felderítéséhez. Nehéz volna ennél különösebb helyet elképzelni, s alig is hittük, hogy csakugyan a természet műve lett volna. Kelet-nyugati irányban, falainak minden kanyarulatát számítva, körülbelül ötszáz yard hosszú lehetett, légvonalban azonban csak alig negyven-ötven yard (ez azonban csupán becslés, mivel semminő mérőeszköz nem állt rendelkezésemre) választhatta el egymástól keleti, illetve nyugati végét. Azon a ponton megállva, ameddig az első alkalommal leereszkedtünk, mintegy százyardnyira magasodott fölénk a hegycsúcs; a szurdok két fala láthatólag sohasem alkotott összefüggő egészet, mivel az egyiknek anyaga zsírkő volt, a másiké márga, amely valami fémet is tartalmazott, szemcsés alakban. A két sziklafal átlagos távolsága ehelyütt körülbelül hatvan láb lehetett. Lejjebb ereszkedve néhány lépés után feltűnt, hogy a két sziklafal egyre összébb zárul és egymással párhuzamosan halad tovább, noha itt is más-más kőzet alkotta mindkettőt. Mintegy ötvenyardnyira lehettünk a szakadék fenekétől, amikor azt vettük észre, hogy ettől a ponttól kezdve, a két sziklafal szinte mértani pontosságú párhuzamost alkot. Anyaguk is azonos volt immár, koromfekete, fénylő gránit, a köztük lévő távolság pedig mindenhol pontosan húsz yard. Olvasóim úgy értik meg legkönnyebben magyarázatomat, ha a helyszínen készített vázlatom alapján iderajzolom a szakadék alakját; ugyanis szerencsére nálam volt kis jegyzetfüzetem és ceruzám, amit aztán későbbi kalandjaim hosszú során át is a legnagyobb gonddal őriztem, minek köszönhetőleg sok olyasmit fel tudok most idézni, amit máskülönben a sok reá következő esemény bizonyosan kiszorított volna emlékezetemből.
   Ez az ábra (l. az 1. ábrát) nagyjából érzékelteti a hasadék alakját, bár nem tünteti fel számos kisebb kiöblösödését, melyeknek szemközt, az ellenkező oldalon, minden esetben hasonló méretű és alakú, csak épp domború sziklaalakzat felelt meg.


1. ábra

   Az árok alját mintegy három-négy hüvelyknyi rétegben apró szemcsés por borította, amely alatt, mint megállapítottuk, folytatódott a fekete gránit. Jobb kéz felé, a szurdok alsó végében, az ábrán is láthatólag, csekély hasadék nyílik; erre tettem utalást a fentebbiekben, s ennek alaposabb felderítése volt másodszori alászállásunk kitűzött célja. Ezúttal elszántan behatoltunk a hasadékba, átvágtuk magunkat a bejáratát elborító bozóton, és hatalmas tömeg, alakja szerint nyílhegyre emlékeztető, éles peremű, szilánkos kovakövet távolítottunk el az útból. Az buzdított a kitartó munkára, hogy a járat végében világosságot láttunk beszűrődni. Már mintegy harminclábnyira előrenyomultunk, amikor a nyíláshoz érve alacsony, ám igen szabályos alakú kőív előtt találtuk magunkat, amely alatt a földet ugyanolyan finom por borította, mint a széles hasadékban. Éles fény hullott ránk, majd rövid kanyarulat mögött magasba vesző boltozatú katlanban álltunk meg, mely sokban emlékeztetett az előbbire, csak épp kissé elnyújtott alaprajzú volt. Hozzávetőleges rajzát mellékelem (l. a 2. ábrát).


2. ábra

   Emennek teljes hossza a hasadéktól b kanyarulaton át d végpontjáig mérve ötszázötven yard. A c ponton újabb kis hasadékot fedeztünk fel, amely nagyjából a szurdokból nyílott, s bejáratát szintén tüskés cserje meg nyílhegyre emlékeztető fehér kőszilánkok halma zárta el. Ide is behatoltunk és megállapítottuk, hogy mintegy negyven láb után egy másik szurdokba torkollik.
   Ez is mindenben azonos volt az elsővel, kivéve alakját, melynek vázlatát itt közlöm (l. a 3. ábrát).


3. ábra

   A harmadik szurdok teljes hossza méréseink szerint nem kevesebb, mint háromszázhúsz yard volt. Az a ponton hat láb széles hasadék nyílott belőle, amely tizenöt lábnyira hatolt be a kőzetbe, ahol márgafal határolta, s várakozásunkkal ellentétben nem folytatódott a hasadékok útvesztője. Épp vissza akartunk fordulni e szűk vágatból, ahová már alig is hatolt be a fény, amikor Peters arra hívta fel figyelmemet, milyen különös rovátkák borítják a járatot lezáró márgafalat. A rovátkák bal kéz felől eső, azaz legészakibb csoportjában kis képzelőerővel egy kezdetlegesen kivitelezett, álló emberalakot lehetett felismerni, amely kinyújtott karjával jobb felé mutatott. A rovátkák többi csoportozata pedig valamelyest betűkre emlékeztetett, és Peters hajlott is arra a merőben alaptalan feltevésre, hogy valóban írásjeleket fedeztünk fel. Végül is azzal sikerült meggyőznöm tévedéséről, hogy a földre irányítottam figyelmét, ahol a finom szemcséjű porban számos márgaszilánk hevert szanaszét, melyeket nyilvánvalóan valamely természeti erő hasított le a márgafalról, s melyeknek éles vonalakkal határolt, kicsúcsosodó felszíne épp beleillett a fal "rovátkáiba". A 4. ábra hozzávetőlegesen pontos vázlata a márgafalon látott rajzolatnak.


4. ábra

   Miután ekképpen meggyőződtünk róla, hogy e különös kavernákból nem nyílik számunkra kiút, csüggedten és kedvünk szegetten visszaindultunk rejtekhelyünkre. A következő huszonnégy órában nem történt semmi említésre méltó, azon kívül, hogy a harmadik szurdoktól keletre eső terepszakasz átkutatása közben két igen mély, háromszögletű kőkutat találtunk, melyeknek oldalát ugyanaz a fekete gránit alkotta, mint a hasadékokét. Nem tartottuk érdemesnek, hogy ezekbe is megkíséreljük alábocsátkozni, hiszen szemlátomást természet alkotta képződmények voltak, melyekből bizonyosan nem nyílt kijárat. Kerülete mindkettőnek körülbelül húsz yard lehetett; alakjukat és a harmadik hasadékhoz viszonyított helyzetüket az 5. ábra mutatja.


5. ábra


Huszonnegyedik fejezet


   A hónap huszadikán, miután immár kétségtelenné vált, hogy a mogyorón, melynek fogyasztása több ízben is elmondhatatlan testi kínokat okozott, tovább nem tengethetjük életünket, kétségbeesésünkben úgy határoztunk, hogy megpróbálunk leereszkedni a hegy déli oldalán. Ehelyütt puha zsírkő alkotta a szakadék sziklafalát, viszont szinte függélyesen szakadt le mintegy százötven lábnyi mélységbe, sőt több helyütt homorulatok is tarkították. Hosszas keresgélés után találtunk egy helyet, ahol a szakadék pereme alatt körülbelül húszlábnyira keskeny kőpárkány emelkedett ki a sziklafalból; Peters ügyesen leugrott e kiszögellésre, amihez én néhány összecsomózott zsebkendővel próbáltam nem épp hathatós segítséget nyújtani neki. Némi üggyel-bajjal magam is követtem, és örömmel láttuk, hogy azon mód, ahogy a hegyomlás után a hasadékból felkapaszkodtunk, azaz késünkkel lépcsőket vágva a zsírkőbe, innen már ezen a falon is leereszkedhetünk. Az ezzel járó veszedelem persze szinte elképzelhetetlen volt, mivel azonban nem kínálkozott más választásunk, elhatároztuk, hogy vállaljuk a kockázatot.
   A kőpárkányon, ahol álltunk, néhány mogyoróbokor nőtt; ezek egyikének tövéhez kötöttük ki zsebkendőkből összecsomózott kötelünket, melynek másik végét Peters dereka köré kerítettük, én pedig lassan, míg rögtönzött kötelünk meg nem feszült, leeresztettem társamat a sziklafalon, ő pedig hozzálátott, hogy késével mély lyukat vájjon a zsírkőbe (mintegy nyolc-tíz hüvelyknyit), majd efölött körülbelül egylábnyi darabon szintén levéste a követ, hogy ne akadályozza, amikor pisztolya agyával belekalapál a kő sík felületébe egy ezen célból faragott erős faszöget. Ezután körülbelül négylábnyival feljebb húztam, s ő ismét lyukat vájt, majd szöget vert a kőbe, miáltal immár kézzel és lábbal is meg tudott kapaszkodni a sziklafalon. Ekkor leoldottam kötelünket a mogyoróbokor tövéről és ledobtam Petersnek a végét, melyet eddig én fogtam, s melyet most ő a fölső faszögre erősített, majd lassan leereszkedett rajta mintegy három lábnyival mélyebbre, mint az elébb volt, azaz amennyire csak zsebkendőkből hevenyészett kötelünk engedte. Ebben a magasságban megint lyukat vájt a kőbe és a pisztolya agyával itt is beverte a faszöget. Ezután feljebb húzódzkodott, annyira, hogy lábát az imént vágott résbe illeszthette, miközben kezével az egy lyukkal följebb bevert szögbe kapaszkodott.
   Ekkor le kellett oldani a kötelet a fenti szögről, hogy helyette a második faszöghöz erősítsük; most döbbent rá Peters, hogy hibát követett el, amikor egymástól ilyen viszonylag nagy távolságra véste a lyukakat. Mindazonáltal egy-két sikertelen próbálkozás után, hogy elérje a csomót, ami könnyen végzetes következményekkel járhatott volna (ugyanis míg jobbjával a csomót próbálta kibogozni, bal kezével természetesen kapaszkodnia kellett), végül is elmetszette a kötelet, melynek körülbelül hathüvelyknyi darabkája ott maradt a szögre csomózva. Ezután maradék kötelét a második szöghöz kötve leereszkedett a harmadik alá, ezúttal azonban jól ügyelve, nehogy a kelleténél mélyebbre kerüljön a következő lyuk. Ezen a módon (mely módot magam soha kieszelni sem lettem volna képes s melynek ötlete, valamint kivitelezése Peters leleményességét és bátor elszántságát dicséri), lépésről lépésre, olykor a sziklafal természetes kiszögelléseit is kihasználva, társam baj nélkül lebocsátkozott a szakadék mélyére.
   Beletelt némi időbe, míg el tudtam tökélni magam, hogy kövessem; végül azonban nekivágtam. Peters, mielőtt elindult volna, levetette ingét, amiből a magaméval összecsomózva elkészítettem a vállalkozáshoz szükséges kötelet. Miután ledobtam Petersnek a hasadékban talált muskétát, kikötöttem kötelem a mogyoróbokor tövéhez és gyors mozdulatokkal, abban a reményben, hogy határozottsággal talán sikerül legyőznöm más mód elfojthatatlan félelmemet, megkezdtem a leereszkedést. Határozottságomból körülbelül az első négy-öt lépcsőfokra futotta; ekkor azonban az alattam tátongó mélység s a gyér támasz, mit a zsírkőbe vájt lyukak s a vékony peckek kínáltak, egyszerre lebírhatatlan erővel kezdtek hatni képzeletemre, élénk vonásokkal festve elém vállalkozásom minden halálos veszedelmét. Hiába próbáltam elűzni e gondolatokat és szemem mereven a sziklafal sík felületére szegezni. Minél elszántabban igyekeztem nem gondolni a veszélyre, csak annál élénkebb színekben s annál hátborzongtatóbb részletességgel tűntek fel lelki szemeim előtt felzaklatott képzeletem rémképei. Mígnem végül utolért az a válságos pillanat, amely minden hasonló helyzetben a legveszedelmesebb, midőn felmerül az emberben mindaz, amit akkor fog érezni, amikor majd valóban lezuhan - elképzeljük az émelygést, a szemünk előtt táncoló káprázatot, az utolsó erőfeszítést és aztán a bódulatot, a zuhanás végső keservét. És amit képzeletemben magam elé idéztem, mindinkább valósággá vált, rémlátomásaim borzalmai a maguk teljes valójában is megrohantak. Térdem reszketve összeverődött, félelmes bizonyossággal éreztem, hogy ujjaim szorítása lassan bár, de mindinkább meglazul a fapecken. A fülem csengett, és én fennhangon ezt mondtam magam elé: - Ez már a lélekharang! - És ekkor elfojthatatlan sóvárgás fogott el, hogy lepillantsak. Többé nem akartam és nem is voltam képes tekintetem a sziklafalra szegezni; s valaminő vad, leírhatatlan szenvedéllyel, irtózattal vegyes megkönnyebbüléssel lenéztem a mélységbe. Ujjaim egy pillanatig még görcsösen kapaszkodtak a fapecekbe, miközben szinte csak halovány árnyékként még egyszer utoljára átsuhant rajtam a menekvés enyésző reménysége - mert a következő pillanatban már egész lelkem betöltötte a zuhanás vágya; olyan hatalmas sóvárgás, szenvedélyes vágyakozás fogott el, hogy többé nem volt hatalmam fölötte. Ujjaim elengedték a faszöget, de én egy pillanatig még, félig hátat fordítva a mélységnek, ott egyensúlyoztam a sziklafalba vágott lépcsőfokon. De aztán forogni kezdett velem a világ; fülemben éles kísértethang sikoltott; mintegy párafelhőben sátáni alakot láttam felbukkanni közvetlen alattam; akkor úgy éreztem, megszakad a szívem, s én utolsót sóhajtva, megadón a karjaiba vetettem magam.
   Elájultam, s Peters fogott fel estemben. A szakadék aljáról figyelemmel kísérte lépéseimet s látva veszélyes helyzetemet, tanácsokkal próbálta tartani bennem a lelket, én azonban dúlt lelkiállapotomban meg sem hallottam kiáltásait, sőt annak sem voltam tudatában, hogy egyáltalában szól hozzám. Végül, amikor látta, hogy megtántorodom, azonnal megindult fölfelé a sziklafalon, hogy a segítségemre siessen, és szerencsére épp idejében érkezett, mert ha lezuhanva, teljes súlyommal rántom meg a kötelet, az bizonyára elpattan, és én menthetetlenül aláhullottam volna a szakadékba; így azonban, hogy felfogott, lassan, óvatosan eresztett le, ameddig a kötél hosszából futotta, én pedig biztonságban csüngve a mélység fölött, utóbb lassan magamhoz térhettem. Körülbelül tizenöt percig lógtam eszméletlen. Amikor felocsúdtam, a félelemnek már nyoma sem volt bennem; új embernek éreztem magam és társam segédkezésével immár én is baj nélkül leértem a szakadék mélyére.
   Kiderült, hogy közel vagyunk a szurdokvölgyhöz, amely társaink temetője lett; tartózkodási helyünk valamelyest délre esett attól a szakasztól, ahol a sziklafalat rájuk omlasztották. Különös, vad táj terült el körös-körül; azokat a leírásokat juttatta eszembe, amelyeket utazók adtak a hajdani Babilon sivár, kietlen térségeiről. Nem is szólva a leomlott sziklafal törmelékeinek torlaszáról, amely észak felé elzárta a tekintet útját, körös-körül hatalmas kőhalmok emelkedtek, mint gigászi műalkotások romjai, melyeken azonban, közelről megszemlélve, semmi jelét nem tudtuk felfedezni a művészi megmunkálásnak. Rengeteg likacsos lávakövet is láttunk, valamint óriási, alaktalan fekete gránittömböket, s közöttük éppoly hatalmas márgatömböket,[13] melyeknek kőzetében, akárcsak a gránitban, valamely fém szemcséi csillogtak. Vegetációnak nyomát sem láttuk az egész kopár síkon. Láttunk viszont több félelmetes nagyságú skorpiót és különféle hüllőket, melyek ilyen közel a Sarkhoz másutt nem fordulnak elő.
   Minthogy legfőbb gondunk az élelem volt, elhatároztuk, hogy mindenekelőtt lemegyünk a tengerpartra, amely alig fél mérföldnyire lehetett, és elejtünk néhány teknőcöt, melynek, hegyi rejtekhelyünkről lepillantva, számos egyedét megfigyeltük.
   Alig néhány száz yardot tettünk még csak meg a sziklatömbök és kőhalmok között bolyongva, midőn épp ahogy az egyiket megkerültük, öt vadember rontott ránk egy kicsiny barlangból előugorva. Peterset egyetlen bunkócsapással leterítették, és valamennyien rávetették magukat, hogy megadják neki a kegyelemdöfést, miáltal én lélegzetvételnyi időhöz jutottam, és felocsúdhattam megdöbbenésemből. A muskéta nálam volt, de amikor ledobtam Petersnek a szakadékba, csöve annyira megsérült, hogy mint hasznavehetetlent elhajítottam, és ehelyett inkább pisztolyaimra bíztam magam, melyek övembe tűzve teljes épségben vészelték át eddigi kalandjainkat. Ezekkel kezemben léptem fel támadóink ellen, gyors egymásutánban rájuk sütve egyiket is, másikat is. Két bennszülött golyótól találtan elterült, egy másik pedig, aki épp arra készült, hogy lándzsáját Petersbe döfje, félbehagyta a mozdulatot és helyette énrám támadt. Minthogy társam ekképp fölszabadult, a továbbiakban már könnyű dolgunk volt. Az ő övében is ott ült két pisztolya, azonban igen bölcsen, letett használatukról és inkább csak nyers testi erejére hagyatkozott, márpedig én soha életemben nem ismertem nagyobb erejű embert. Fölragadta a földről az egyik szigetlakó bunkóját és ezzel loccsantotta ki a másik három agyvelejét, mindőjüket egyetlen csapással terítve le. Győzelmünk teljes volt.
   Olyan sebesen játszódtak le ezek az események, hogy alig is tudtuk meggyőzni magunkat, valóban megestek, s nem csak képzeletünk űzött játékot velünk. E gondolatokat forgatva fejünkben, szinte értetlenül bámultuk leterített ellenségeinket, amikor távoli kiáltások riasztottak fel a tűnődésből. Nyilvánvaló volt, hogy a pisztolylövések riadóztatták a vadakat, s mi már nem is igen remélhettük, hogy elkerülhetjük a felfedeztetést. Rejtekhelyünk felé épp abba az irányba vitt az út, amerről a kiáltozás hallatszott; de még ha sikerülne is észrevétlen eljutnunk a szakadék aljára, fölfelé kapaszkodtunkban bizonyosan meglátnának. Helyzetünk vészterhes volt. Épp azt fontolgattuk, merre meneküljünk, amikor az egyik vadember azok közül, akiket meglőttem, s akit halottnak véltünk, akárcsak a többieket, váratlanul felpattant és futásnak eredt. Alig néhány lépést tehetett csak meg azonban, mi utolértük és már kis híján a halálba küldtük, amikor Peters felvetette, nem járna-e valami haszonnal ránk nézve, ha megkímélnénk az életét és kényszerítenénk, hogy velünk szökjön. Ezért inkább magunkkal vonszoltuk, megértetve vele, hogy ha ellenáll, nyomban golyót eresztünk a fejébe. Néhány perc múlva már engedelmesen követte minden utasításunkat és velünk rohant a sziklatömbök között a tengerpart felé.
   A terep egyenetlensége eddig jórészt elfödte előlünk a tengert, s midőn szabadon elibénk tárult, már alig kétszáz yardnyira voltunk a parttól. A fövenyre kibukkanva elkeseredetten láttuk, hogy a falu felől, sőt a sziget valamennyi égtája felől hatalmas tömegben özönlenek a bennszülöttek a part felé, dühödt vadállati üvöltözéssel, eszelős hadonászással fenyegetőzve. Már-már vissza is fordultunk, hogy a kősivatag sziklatömbjei között próbáljunk egérutat nyerni, midőn egy vízbe nyúló szikla mögül két kenu orrát pillantottam meg. Ezek felé futottunk tehát most már minden erőnkkel s odaérve megkönnyebbüléssel láttuk, hogy őrizetlenek és három gallipago-teknőc kivételével semmi rakományuk nincs, viszont fel vannak szerelve hatvan evezővel, minthogy ennyien fértek el bennük. Azonnal elfoglaltuk az egyik kenut, foglyunkat is az evező mellé parancsoltuk, aztán teljes erőből vonni kezdtük az evezőket.
   Még csak ötvenyardnyira lehettünk a parttól, amikor kissé higgadtabban már, beláttuk, micsoda ostoba mulasztás volt ott hagyni a másik kenut a vadaknak, akik ekkor már csak alig kétannyira voltak a parttól, mint mi magunk, és sebes futással egyre közelebb értek. Tudtuk, hogy nincs elvesztegetni való időnk. Esélyünk szinte alig volt, más választásunk viszont nem adódott. Nagyon kétséges volt, hogy vajon akár erőink legvégső megfeszítésével is sikerülhet-e a vadak előtt visszaérnünk a kenuhoz, de vállalnunk kellett a kockázatot. Ha sikerül, megmenekültünk, meg sem kísérelni azonban egyértelmű lett volna azzal, hogy megadjuk magunkat a vadak vérszomjas dühének.
   A kenunak orrát, farát egyformára faragták, ezért nem kellett megfordulnunk, hanem csupán egyszerűen az ellenkező irányba kezdtünk evezni. Amikor ezt a szigetlakók felfedezték, még hangosabban rikoltoztak, még sebesebben rohantak, és szinte hihetetlen gyorsasággal közeledtek a part felé. A mi erőnket is megkétszerezte azonban a kétségbeesés, és csak egy vadember ért előttünk a parton maradt kenuhoz. Ez az egy drágán megfizetett lába fürgeségéért; Peters golyót röpített a fejébe. A többiek legelöl járó csapata mintegy húsz-harminc lépésre lehetett még, amikor mi kiugrottunk a partra. Először megpróbáltuk a mély vízbe vonszolni előlük a kenut, de nemigen sikerült megmozdítanunk sem, olyan szilárdan ült a fövenyen, így aztán, mivel nem volt veszteni való időnk, Peters fölragadta a muskétát és a tusa néhány súlyos csapásával jókora darabon összezúzta a kenu oldalát és tatját. A következő pillanatban már újra a vízen voltunk. Ekkorra azonban már két bennszülött leért a partra, belekapaszkodtak kenunk orrába és mivel nem akarták elengedni, kénytelenek voltunk késszúrásokkal a másvilágra küldeni őket. Ezután már akadálytalanul evezhettünk és így gyorsan távolodtunk a parttól. Ekkor ért le a partra a vademberek zöme; dühükben és csalódottságukban szörnyű üvöltés tört ki belőlük. Az az igazság, hogy mindabból ítélve, amit megtudtam e nyomorultakról, arra a következtetésre jutottam, hogy nincs náluk gonoszabb, álnokabb, bosszúállóbb, vérszomjasabb, és mindent egybevetve, ördögibb emberfajta az egész földkerekségen. Kétségtelen, hogy ha a kezükbe kerülünk, nem lett volna a számunkra könyörület. Eszelős dühükben megpróbáltak űzőbe venni a meglékelt kenuval, s mikor belátták, hogy hasznavehetetlen, megint dobhártyarepesztő ordibálással adtak hangot dühüknek, aztán elrohantak a hegyek felé.
   A közvetlen életveszélyből tehát megmenekültünk, helyzetünk azonban továbbra sem volt rózsás. Tudtuk, hogy valamikor összesen négy kenujuk volt a bennszülötteknek, arról azonban nem lehetett tudomásunk, hogy (mint később foglyunk is megerősítette) ezek közül kettő megsemmisült a Jane Guy felrobbanásakor. Ezért arra számítottunk, hogy ellenségeink most az öbölbe rohannak (amely körülbelül három mérföldnyire volt), ahol a kenukat általában tartották és azonnal folytatják az üldözésünket. Ettől való félelmünkben szerettük volna mielébb messze magunk mögött tudni a szigetet, ezért teljes erőből húztuk az evezőket, sőt a fogoly kezébe is evezőt nyomtunk. Körülbelül félóra múlva, amikor már öt-hat mérföldnyire eltávolodtunk a parttól déli irányban, kisebbfajta flottára való lapos fenekű ladik meg tutaj bukkant elő az öbölből, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy űzőbe vegyen bennünket. Mihamar belátták azonban, hogy nem érhetnek utol, és ekkor vissza is fordultak.


Huszonötödik fejezet


   Ott voltunk tehát a kietlen délsarki óceán széles és parttalan vizein, túl a nyolcvannegyedik szélességi körön egy törékeny kenuban, és minden élelmünk három teknőc volt. Ráadásul a hosszú, sarkvidéki tél sem várathatott már sokáig magára, tehát alaposan meg kellett gondolnunk, melyik égtájnak vegyük utunkat. Hat-hét sziget volt a látóhatáron, egymástól körülbelül öt-hat tengeri mérföldnyire; ugyanahhoz a csoportozathoz tartoztak, mint az, amelyikről csak az imént sikerült megmenekülnünk, vagyis ezeknek egyikén sem kívántunk partra szállni. Északról délnek haladva a Jane Guy-jal, azt tapasztaltuk, hogy a jég s a zord hideg birodalma mindinkább elmarad mögöttünk - bármennyire ellentmondott is ez a sarkvidékről alkotott közkeletű fogalmaknak, mi magunk aligha kételkedhettünk a tulajdon tapasztalataink tényszerűségében. Visszafordulni tehát, északnak evezni, esztelenség lett volna - kivált, hogy vége felé járt már a hajózási idény is. Vagyis csak egyetlen irányban kereshettük reményeinket. Elhatároztuk hát, hogy egyenesen délnek fogunk tartani, amerre talán még eddig ismeretlen földekre is bukkanhatunk, és amerre minden bizonnyal még az itteninél is enyhébb éghajlat vár reánk.
   Eddigi tapasztalataink szerint a délsarki óceán térségei, akárcsak az északi-sarki tenger vizei, szinte meghökkentően mentesek voltak a hevesebb viharoktól, sőt erőteljes hullámverés is csak ritkán fordult elő errefelé; kenunk azonban bár jókora, mégiscsak igen törékeny jószág volt, ezért haladéktalanul nekiláttunk, hogy amennyire szűkös eszközeinkkel ez egyáltalában lehetséges volt, legalább valamelyest tengerbíróbbá tegyük. Anyaga közönséges faháncs volt, valamely ismeretlen fa kérge. Bordázata szívós fűzfaágakból készült, melyek igen alkalmasak voltak a célra. Teljes hossza ötven láb volt, a szélessége pedig hat; pereme mintegy négy és fél láb magas lehetett - vagyis ezek a kenuk minden tekintetben különböztek a Déltengerek egyéb, a civilizált nemzetek által már ismert népeinél használatosaktól. Nem feltételeztük, hogy a tudatlan szigetlakók maguk készítették volna őket és néhány nappal utóbb, foglyunk faggatásával ki is derítettük, hogy valóban egy másik, az általunk felfedezett szigetektől délnyugatra fekvő szigetcsoport bennszülötteinek kézművességét dicsérték s csupán a véletlen folytán kerültek a mi vadjaink tulajdonába. Valójában igen keveset tehettünk kenunk megerősítésére. Mindkét végén felfedeztünk néhány repedést, ezeket szőrcsomókkal betömködtük. A fölös evezőkből, melyekből jó néhány akadt a kenuban, hullámvetőt eszkábáltunk az orrába, hogy megtörje az elölről ránk zúduló és kis járművünket elöntéssel fenyegető hullámok erejét. Két másik evezőből árboc lett, mégpedig egymással szemben állítottuk fel a két evezőt, a csónak pereme mellé, ekképp megtakarítva a keresztrudat. E két árbocra ingünkből készített vitorlát vontunk - ami sok bajlódással járt, mert foglyunkat semmi hatalommal nem voltunk képesek rákényszeríteni, hogy segédkezzék, noha minden egyéb munkából készségesen kivette a részét. Ingünk fehér vásznának látványa igen különös hatást tett rá. Hiába noszogattuk, nem volt hajlandó megérinteni, de még a közelébe se akart menni, amikor pedig kényszeríteni akartuk, reszketés fogta el és rémülten azt sikoltozta: - Tekeli-li!
   Miután megtettünk mindent, mit lehetett, hogy kenunk tengerbíróbb legyen, előbb dél-délkeleti irányban vitorláztunk, hogy elkerüljük a szigetcsoport legdélibb tagját, majd homlokegyenest délnek fordultunk. Az uralkodó időjárás igen kedvezőnek volt mondható. Enyhe északi széllel, alig fodrozódó vízen haladtunk örökös nappali világosságban. Jégnek nyomát sem láttuk; amióta a Bennet-sziget szélességi körét elhagytuk, jégmentes volt a tenger. A tengervíz olyan meleg volt, hogy nagyobb mennyiségű jég felbukkanása valóban igen meglepő is lett volna. Leöltük a legnagyobb teknőcöt, miáltal nemcsak húsra, de tekintélyes mennyiségű ivóvízre is szert tettünk. A következő hét-nyolc nap során semmi különösebb esemény nem zavarta utunkat; hatalmas távolságot tehettünk meg ez alatt az idő alatt déli irányban, hiszen nemcsak hogy mindvégig kitartó kedvező szél fújt, de egy igen erős áramlás is dél felé, a kívánt irányba sodort bennünket.
   Március 1.[14] - Számos szokatlan jelenség arra utal, hogy csodák és titkok birodalmába érkeztünk. Sűrű, tejszerű pára ülte meg a déli látóhatárt, szinte magas hegyláncként vonulva végig a horizonton. Néha hatalmas páraoszlopok törtek fel belőle, hol keletről nyugatra, hol meg nyugatról keletre lövellve át az égbolton, hogy aztán visszazuhanjanak, és ismét töretlen, egyenletes magasságú falként magasodjon előttünk a köd - egyszóval elénk vetítette az aurora borealis[15] minden káprázatát. A párafal átlagmagassága a mi helyzetünkből nézve mintegy huszonöt fok lehetett. A tenger hőmérséklete szinte percről percre nőtt, és a színe is szemlátomást változott.
   Március 2. - Ma foglyunk ismételt faggatásával sok részletet sikerült megtudnunk a szigetről, ahol társainkat lemészárolták, lakosairól és ezek szokásairól - de most már nem szeretném ezek ismertetésével fogyasztani olvasóim türelmét. Az azonban talán nem lesz érdektelen, hogy megtudtuk, a szigetcsoport összesen nyolc tagból áll - valamennyit közös király kormányozza, bizonyos Tsalemon vagy Psalemon nevű, aki az egyik legkisebb szigeten székel; hogy a harcosok fekete bőrgúnyája egy hatalmasra megnövő állat irhája, mely egyetlen kis völgyben él, a királyi udvar közvetlen közelében - hogy a szigetlakók csak tutajt tudnak építeni; azon a négy kenun kívül, amit láttunk, több efféle vízi jármű nem volt a birtokukban, ezek pedig valamely véletlen folytán kerültek hozzájuk egy tőlük délnyugatra elterülő nagy szigetről - hogy foglyunkat Nu-Nunak hívják - hogy a Bennet-sziget létezéséről nem volt tudomása - és hogy a szigetet, melyről elmenekültünk, Tsalal-nak hívták. Mind a Tsalal, mind pedig a Tsalemon szó különös, elnyújtott sziszegő hanggal kezdődött, melyet magunk hiába próbáltunk kiejteni, akárhányszor próbálkoztunk vele; ugyanezzel a hanggal kezdődött a hegyen talált és fogyasztott vadmogyoró neve is.
   Március 3. - A víz hőmérséklete egyre emelkedik, s színe is gyorsan változik, immár nem átlátszó, hanem valósággal tejszerű. Körülöttünk rendszerint sima a tenger felszíne, s annyira sohasem háborog, hogy bennünket felborulással fenyegessen, de nemegyszer láttuk meghökkenve, hogy tőlünk jobbra és balra is, hol kisebb, hol nagyobb távolságra, hirtelen hatalmas hullámokat vet - mint végül is megfigyeltük, ezeket minden esetben heves villódzás, kavargás előzte meg a délre magasodó párafal tömegében.
   Március 4. - Észrevehetően lankadt a szél ereje, s hogy megnöveljük vitorlánk felületét, elővettem fehér zsebkendőmet. A mellettem ülő Nu-Nut, ahogy váratlanul az arcába lebbent a fehér vászondarab, heves rángások fogták el, majd kábulatba zuhant és félig öntudatlan állapotban azt suttogta maga elé: - Tekeli-li! Tekeli-li!
   Március 5. - A szél elállt, az áramlat ereje azonban enélkül is sebesen sodorja a kenunkat délnek. Minden okunk megvolna, hogy riadalommal szemléljük az események alakulását - bennünk azonban nyoma sincs riadalomnak. Peters arcán sem mutatkozott ennek soha semmi jele, habár néha olyan tekintettel meredt maga elé, amit nem tudtam mire vélni. Nyilvánvaló, hogy közeledik a sarkvidéki tél - közismert borzalmainak azonban híre sincs. Engem testben és lélekben is valami furcsa ernyedtség kerített hatalmába - érzéseim eltompultak, mintha álomban járnék -, mást azonban nem tapasztaltam.
   Március 6. - A szürke párafal egyre emelkedik, már jó néhány fokkal magasabban áll a horizonton, mint amikor megpillantottuk; szürkesége egyre halványul. A víz hőmérséklete nőttön-nő, immár szinte égeti a kezet, mindinkább homályos és tejszerű. Ma kenunk közvetlen közelében háborgott a tenger, hatalmas hullámokat vetve. Mint más esetekben, most is nagy erejű párakitörés kísérte, a páraoszlop kilövellésével egyidejűleg egy pillanatra alul is megnyílt a ködfal. Ahogy a páraoszlop visszazuhant a köd tömegébe, és a tenger háborgása elcsitult, finom, fehér hamuszerű por hullott - amely egyébként bizonyosan nem hamu volt - a kenura és körülöttünk a vízre jókora darabon. Nu-Nu arcra vetette magát a kenu aljában, és semmiféle rábeszéléssel nem voltunk képesek rávenni, hogy felkeljen.
   Március 7. - Ma arról faggattuk Nu-Nut, mi cél vezette a szigetlakókat társaink elpusztításában; azonban olyan rettegés fogta el, hogy semminő értelmes választ nem tudtunk kicsikarni belőle. Még most sem hajlandó felkelni a csónak aljából; s amikor megismételtük kérdésünket, hogy miért kellett társainknak meghalniuk, csak néhány eszelős kézmozdulattal válaszolt, például mutatóujjával felvonta felsőajkát és kimutatta a fogsorát. Nu-Nu foga fekete volt. Ekkor láttuk először tsalali bennszülött fogát.
   Március 8. - Ma megint elsodort mellettünk a víz egy olyasfajta fehér szőrű állatot, amelynek megpillantása olyan páratlan izgalmat keltett a tsalali vademberekben. Kihalásztam volna, de hirtelen fásultság, közöny vett rajtam erőt, s így nem fáradtam vele. A víz hőfoka egyre emelkedik, kezünk már nem is állja forróságát. Peters alig szól; nem tudom mire vélni bágyadtságát. Nu-Nu már alig lélegzik.
   Március 9. - Most már szüntelenül, s hatalmas tömegben hullik ránk a hamuszerű por. A déli látóhatárt elfödő párafal egyre hatalmasabban emelkedik az égre, és úgy tetszik, lassan határozott alakot ölt. Leginkább valamely véghetetlen nagyságú zuhataghoz hasonlíthatnám, mely néma csöndben hömpölyög alá távolba vesző, óriás mennyei sziklaszirtjéről. Gigászi ködfüggönye már az egész déli égboltot beborítja. Némaság.
   Március 21. - Fölöttünk sűrű sötétség gyülekezik - az óceán tejszerű mélyéből azonban fény dereng fel és körülöleli kenunkat. Ma kishíján színültig lett csónakunk az égből hulló fehér hamuesővel, amely hirtelen valóságos záporrá sűrűsödött, de szerencsére elolvadt, amint a vízbe ért. A hömpölygő ködfüggöny magasa már párába és messzeségbe vész szemünk elől. Mindazonáltal érezhetően, sőt mind rémisztőbb gyorsasággal suhanunk feléje. Olykor hatalmas, tátongó üregek nyílnak falában, széles hasadékok, melyekben kavargó, villódzó ködalakok bukkannak fel, majd hatalmas, nagy erejű, de néma szelek suhannak elő, felkorbácsolva a derengő fényben úszó óceánt.
   Március 22. - A sötétség egyre sűrűsödik; csak az előttünk magasodó párafüggönyről visszacsapódó víz derengése vet rá halvány fényeket. Hatalmas testű, fakón fehér tollazatú madarak szállnak elő a ködből, aztán szüntelen Tekeli-li! vijjogással eltűnnek szemünk elől. A kenu aljában aléltan heverő Nu-Nu megrezzent, s mikor lehajoltunk hozzá, láttuk, hogy elszállt belőle a lélek. Szédítő sebességgel suhanunk a gomolygó zuhatag ölelésébe; egyszerre megnyílik előttünk a köd, hogy magába fogadjon, de ekkor páralepelbe burkolózó emberalak kél utunkban, nagyobb, hatalmasabb termetű minden más földlakónál. És bőrének színe a hó makulátlan fehérsége.


Megjegyzés


   Mr. Pym váratlan és tragikus halálának körülményeiről már a napisajtóból értesült a nagyközönség. Félő, hogy beszámolójának még hátra lévő néhány fejezete, melyeket az utolsó pillanatig magánál tartott, hogy míg könyve elején már a nyomdász dolgozik, ő ezeket még egyszer átfésülje, azon baleset alkalmával, melyben szerzőjük maga halálát lelte, immár örökre elveszett. Mindazonáltal lehetséges, hogy előbb vagy utóbb még előkerül a kézirat, mely esetben természetesen nyomban közzétesszük ezen utolsó fejezeteket is.
   Eddig is minden lehetőt elkövettünk a hiány pótlására. Sajnos azonban az az úr, akinek neve elöljáróban említtetik, s akiről a mondottak alapján feltehető volt, hogy képes lenne kitölteni azt az űrt, ami az elveszett fejezetek helyén maradt, elhárította magától a feladatot - arra az alapos indokra hivatkozva, hogy a szerző által rendelkezésére bocsátott adatok jórészt fölöttébb pontatlanok, illetőleg arra, hogy maga erősen kételkedik az elbeszélés végén elmondottak hitelt érdemlő voltában. Peterset - aki nyilván sok hasznos adalékkal szolgálhatna -, bár életben van és Illinois államban lakik, sajnálatosképp egyelőre nem tudtuk elérni. Ha sikerül vele érintkezésbe lépnünk, tőle kétségkívül megtudhatjuk majd, mit tartalmaznak Mr. Pym írásának elveszett fejezetei.
   Az utolsó két-három fejezet hiánya (ugyanis legföljebb két vagy három fejezetről van szó) annál is sajnálatosabb, mivel tartalmuk kétségkívül magára a Déli-sarkra vonatkozik, vagy legalábbis a Déli-sarkot közvetlenül környező térségekre; és mivel a szerző állításait, meglehet, rövidesen alátámasztja vagy éppenséggel megcáfolja az a kormányunk által felszerelt expedíció, amely a közeljövőben épp ezen tájakra indul felfedező útra.
   Az elbeszélés egy részletéhez azonban szükségesnek látszik néhány megjegyzést fűzni; és fölöttébb nagy örömére fog szolgálni ezen rövid függelék szerzőjének, ha most következő észrevételeivel bármily csekély mértékben is, de alátámaszthatja e figyelemre méltó beszámoló hitelét. A Tsalal szigetén talált különös alakú hasadékokra utalunk, illetve a vonatkozó s könyvünkben közölt ábrákra.
   Mr. Pym megjegyzés nélkül közli vázlatait, és a legkeletebbre eső hasadék végében talált rovátkákról világosan kijelenti, hogy csupán meghökkentő mód emlékeztettek valamely ismeretlen írás jeleire, vagyis hogy kétségkívül nem írásjeleket talált azon a bizonyos márgafalon. Kijelentését egyszerű és meggyőző módon támasztja alá, nevezetesen azzal, hogy a porban talált kőszilánkok pontosan beleillettek a sziklafal rovátkáiba, hogy egyetlen józan ítéletű olvasója sem kétli, szerzőnk igaz meggyőződéssel vallotta e nézetet. Mivel azonban néhány igen figyelemreméltó tény (melyek kiváltképp figyelemreméltóak, ha egybevetjük őket Mr. Pym beszámolójának néhány más helyütt olvasható megállapításával), talán célszerű lesz egy-két megjegyzést fűznünk összességükhöz - annál is inkább, mivel a kérdéses tények Mr. Poe figyelmét minden bizonnyal elkerülték.
   Ha az 1., a 2., a 3., valamint az 5. ábrát összekapcsoljuk, mégpedig abban a sorrendben, amelyben Mr. Pym a hasadékokat bejárta, s ha eltekintünk a belőlük elágazó szűk, keresztirányú járatoktól (melyek, mint olvasóim bizonyára emlékeznek, csupán a katlanná öblösödő szurdokok vagy hasadékok összekötésére szolgáltak s ezektől merőben eltérő jellegzetességeket mutattak), egy etióp igegyököt kapunk, a "sötétnek lenni" jelentésű gyököt, melyből a nyelv valamennyi árnyék, árnyékos vagy sötét, sötétség jelentésű szava levezethető.
   A 4. ábra "bal kéz felől eső, azaz legészakibb" rovátkáit illetőleg több mint valószínűleg Petersnek volt igaza, s a "rovátkák" hieroglifákra emlékeztető csoportja valóban emberkéztől származó műalkotás, amely emberalakot kíván ábrázolni. A mellékelt ábrát tanulmányozva az olvasó maga is meggyőződhet erről, maga is felfedezheti a hasonlóságot vagy éppenséggel kétségbe vonhatja szándékoltságát; mindazonáltal a többi rovátka, helyesen értelmezve, igen hathatósan alátámasztja Peters megfigyelését. A legfelső sor szembeötlően nem más, mint a "fehérnek lenni" jelentésű arab igegyök: , melyből a nyelv valamennyi fehérséget, világosságot, tündöklést jelentő szava levezethető. Az alsó sor jelei korántsem ennyire szembeszökőek. Az írásjelek némileg töredékesek, elmosódottak, mégis kétségtelen, hogy eredeti állapotukban a "délvidék" jelentésű egyiptomi szót adták ki:
   Megjegyzendő továbbá, hogy ezen értelmezések szintén a "legészakabbra eső" jelcsoport Peters-féle felfogását támasztják alá. Az emberalak kinyújtott karjával dél felé mutat.
   Az efféle következtetések természetesen tág teret nyitnak mindenféle magyarázatnak és izgalmas találgatásnak. A leghelyesebb talán, ha szövegértelmezéseinket Mr. Pym beszámolójának leghomályosabb és legvázlatosabb részleteinek fényében vizsgáljuk; habár a jelek és e részletek között a kapcsolat korántsem nyilvánvaló. A rémült tsalali bennszülöttek Tekeli-li! kiáltásban törtek ki, amikor megpillantották a tengerből kifogott fehér állat tetemét. Ugyanez a szó szakadt ki a félelemtől reszkető fogoly szigetlakóból is, a Mr. Pym birtokában lévő fehér kelmék láttán. Ezt vijjogták azok a nagy testű, gyors röptű fehér madarak is, amelyek a déli látóhatárt elfedő fehér párafüggöny mögül szálltak elő. Tsalal szigetén, akárcsak további, délnek vivő útjukon, Mr. Pym és Peters semminő fehér színű holmit, tárgyat nem látott. Nem elképzelhetetlen, hogy a "Tsalal" szóról, azaz a sziget elnevezéséről aprólékos filológiai kutatásokkal bebizonyítható lesz, hogy valamely kapcsolatban van a szigeteken felfedezett sziklahasadékokkal vagy az alakjuk által rejtélyes mód kirajzolt etióp írásjelekkel.


"A hegyekbe véstem, s bosszúm a szikla porába."



Bart István fordítása


[1] egyárbocos, orrvitorlával ellátott hajó, ágyúnaszád
[2] kétárbocos, keresztvitorlás hajó
[3] kétárbocos, hosszanti vitorlázatú hajó, melyen az első árboc felső vitorlája keresztvitorla
[4] szomjúság-kór (latin)
[5] Az Aurora-szigetek észlelését jelentő hajók közül említést érdemel a San Miguel 1709-ben, az Aurora 1774-ben, a Pearl nevű brigg 1779-ben és a Dolores 1790-ben. Helyzetüket valamennyien a déli szélesség ötvenharmadik fokában határozták meg. (Poe jegyzete)
[6] Elbeszélésemben mindenhol reggel-t és esté-t írok, a félreértések elkerülése végett, ezt azonban természetesen nem e szavak eredeti értelmében kell venni, hiszen "este" ekkor már hosszabb ideje nem volt, hanem állandósult a "nappal". A dátumokat tehát a csillagászati naptár szerint adom meg, az irányokat pedig aszerint, ami az iránytűről leolvasható volt. Megjegyzendőnek tartom ehelyütt továbbá azt is, hogy az eddig említett dátumok és földrajzi helymeghatározások pontosságáért sem szavatolhatok, mivel rendszeres naplót csak a jelen fejezetben tárgyalt napoktól kezdve vezettem. A korábbi események tekintetében tehát jórészt csak emlékezetemre támaszkodhattam. (Poe jegyzete)
[7] helyesen bouche de mer: tengeri uborka
[8] eltérési szög (görög)
[9] Georges Leopold Cuvier (1769-1832) francia természettudós, az összehasonlító anatómia megalapítója.
[10] helyesen: gastropoda pulmonata - tüdős haslábú; tüdőscsiga (latin).
[11] Olyan növény, melynek egyes életmegnyilvánulásai az állatokéhoz hasonlók (görög)
[12] Ezt a napot az tette nevezetessé, hogy dél felől több hatalmas szürke páraoszlopot láttunk az égre törni, olyat, amilyeneket már fentebb említettem. (Poe jegyzete)
[13] A márga szintén fekete volt, aminthogy nem is akadt az egész szigeten semmi, ami világosabb árnyalatú lett volna. (Poe jegyzete)
[14] Az itt következőkben megadott dátumok nyilvánvaló okokból csupán hozzávetőlegesek lehetnek. Főként elbeszélésem könnyebb követhetősége végett jelzem így a napokat, annak idején készült feljegyzéseim alapján. (Poe jegyzete)
[15] északi fény (latin)


<<< Novellák főoldala