<<< Novellák főoldala


Pár szó egy múmiával



   Az előző esti szümposzion[1] kissé túl sok volt idegeimnek. Kétségbeejtő fejfájás gyötört, és alig tudtam nyitva tartani a szememet. Sehogyan sem akarózott elmennem hazulról, hogy házon kívül töltsem az estét, mint szándékoltam. Rájöttem, hogy nem tehetek okosabbat, mint ha eszem egy harapás vacsorát, és rögtön utána lefekszem.
   Természetesen, könnyű vacsorát. A welsh rabbit[2] kedves ételem. De egyszerre egy fontnál többet fogyasztani nem ajánlatos. Mindazonáltal kettő ellen még nem lehet lényeges kifogás. S kettő és három közt igazán csak egyetlen egység a differencia. Talán négyig merészkedtem. A feleségem azt állítja, hogy öt volt; de ő összezavar két egészen különböző ügyet. Az ötöt, mint absztrakt számot, készséggel megengedem; de konkréten a barna Porter-sör palackjaira kell vonatkoztatni, az azonban ízelítőként szerepelt, s anélkül a welsh rabbit tudvalevőleg kerülendő.
   Így befejezve frugális estebédem, s fejembe nyomva hálósipkámat, abban az őszinte reményben, hogy másnap délig le sem vetem, ledőltem párnámra, és lelkiismeretem hófehér lévén, azonnal mély álomba merültem.
   De mikor teljesültek az emberi remények? Még harmadik horkolásomat sem muzsikálhattam végig, mikor dühös csengetés hallatszott az utcaajtó felől, s aztán türelmetlen dobogás a kopogtatóval, ami rögtön felébresztett. Egy perccel később, s miközben még egyre dörzsöltem pilláimat, feleségem odadobta elém öreg barátom, doktor Ponnonner írásbeli üzenetét. Az üzenet így szólt:

   Drága jó barátom, keressen föl mindenképpen, mihelyt ezeket a sorokat megkapja. Jöjjön, és örüljön velem. Szívós ügyeskedéssel sikerült végre megnyernem a Városi Múzeum igazgatóságának engedélyét a múmia tudományos vizsgálatára. Ön tudja, milyen múmiáról van szó. Engedélyt kaptam, hogy a tetemet kigöngyöljem pólyáiból, s ha kívánatosnak mutatkozik, fölboncoljam. Csak néhány barátom lesz jelen - természetesen Ön is. A múmia már a lakásomon van, s ma este tizenegykor fogunk hozzá kibontásához.

Tisztelő híve,
Ponnonner

   Mire a "Ponnonner"-ig értem, bizonyos bámulattal éreztem, hogy oly tökéletesen ébren vagyok, amennyire csak lehet az ember. Vad izgalomban ugrottam ki ágyamból, mindent fölborítva utamban; magamra kaptam ruháimat, igazán mesébe illő gyorsasággal, s lélekszakadva siettem a doktorékhoz.
   Ott izgatott társaságra leltem. Már türelmetlenül vártak; a múmia az ebédlőasztalon volt kiterítve; s amint beléptem, megkezdődött a vizsgálat.
   A múmia egyike volt annak a kettőnek, amelyet néhány évvel ezelőtt Arthur Sabretash kapitány, Ponnonner unokaöccse hozott egy sírból, Eleithiasz mellől, mely ott fekszik a líbiai hegyek között Thébától messze, a Nílus-parton. E helyen a barlangsírok, bár kevésbé pompázatosak a thébai temetkezéseknél, mégis jóval érdekesebbek, mert több felvilágosítást nyújtanak az egyiptomiak magánéletéről. A sírkamra, ahonnan a mi példányunk kikerült, állítólag különösen gazdag volt ilyenfajta dokumentumokban - a falakat freskók és domborművek fedték, az elhunyt roppant gazdagságáról meg szobrok, vázák sokasága, élénk mozaikok tanúskodtak.
   Ezt a kincset a múzeumban helyezték el, úgy, ahogy Sabretash kapitány megtalálta; vagyis a koporsóhoz hozzá se nyúltak. Nyolc évig hevert így, csak kívülről állítva közszemlére. Ilyenformán nekünk ép és teljes múmia állt rendelkezésünkre; s aki tudja, mily ritkán ér az antikvitás partjainkra kifosztatlan állapotban, az előtt világos, hogy joggal gratulálhattunk magunknak a szerencséhez.
   Az asztalhoz közeledve, azon egy nagy, körülbelül hét láb hosszú s talán három láb széles és mintegy harmadfél láb mély tokot vagy dobozt láttam meg. Hosszúkás volt - de nem koporsó alakú. Anyagára nézve első feltevésünk úgy szólt, hogy szikomorfa, azaz platanus, de belevágva megállapítottuk, hogy keménypapír, más szóval papier mâché[3], papiruszrostokból. Külsejét sűrű, festett ábrák borították, melyek temetkezési jeleneteket és más gyászos témákat ábrázoltak - köztük itt-ott elszórtan, a legkülönbözőbb helyeken, egy-egy sorozat hieroglifa, kétségkívül a halott neve. Szerencsére a társaságban jelen volt Mr. Gliddon[4] is; s ő nehézség nélkül megfejtette a betűket, melyek egyszerű fonetikus írást alkottak, és ezt a szót adták ki: "Tevedakoru".
   Némi fennakadást okozott az a kérdés, hogyan bontsuk ki a tokot anélkül, hogy megsértenők; de végül is megoldva ezt a problémát, egy második dobozra bukkantunk, mely koporsó alakú s jelentékenyen kisebb térfogatú volt, mint a külső, de annak egyébként minden tekintetben pontos mása. A kettő közötti űr gyantával volt kitöltve, amely a belső doboz színeit bizonyos mértékben megfakította.
   Mikor ez utóbbit föltártuk - ami egészen könnyen sikerült -, egy harmadikhoz értünk, mely szintén koporsó alakú volt, s a másodiktól csak anyagában különbözött, minthogy cédrusból készült, s még egyre árasztotta magából ennek a fának különös és erősen aromatikus illatát. Űr a második és harmadik koporsó közt nem volt - az egyik pontosan illeszkedett a másikba.
   Eltávolítva a harmadik tokot, megtaláltuk és kiemeltük magát a testet. El voltunk készülve rá, hogy rendes szokás szerint vászonszalaggal vagy pólyával sűrűn körültekerve leljük; de ezek helyett valami hüvelyfélére bukkantunk, mely papiruszból készült, s gazdagon aranyozott és festett gipszréteg borította. A festmények oly tárgyakat ábrázoltak, melyek a lélek különböző, úgynevezett "kötelmeivel" függtek össze s több rendbeli istenség előtt való bemutatásával, és folyton előkerült bennük egy mindig azonos emberi alak, melyet nagyon valószínűen a bebalzsamozott személy portréjának szántak. Fejtől lábig nyúlt egy oszlopszerű, függélyes felirat, fonetikus hieroglifákban, újra megadva a halott nevét és címeit, úgyszintén egész rokonságának nevét és címeit.
   Az ily módon hüvelybe zárt nyakat tarka, hengeres üveggyöngyökből készült gallér fedte, melyen a gyöngyök változatos elrendezése a szkarabeusz stb. istenségek képeit formálta a szárnyas glóbusszal. A derék köré hasonló gallér vagy öv simult.
   Lehántva a papiruszréteget, a húst kitűnő állapotban találtuk, minden észlelhető szag nélkül. Színe vöröses volt. A bőr kemény, sima és fénylő. A fogak és a haj jó állapotban. A szemek mintha el lettek volna távolítva, hogy helyükbe üvegszemet tegyenek. Ezek azonban nagyon szépek és csodálatosan élethűek voltak, épp csak hogy a tekintetük túlságosan is határozott. Az ujjakat és körmöket gazdagon aranyozták.
   Mr. Gliddon a felhám vörhenyes színéből azt a véleményt formálta, hogy a bebalzsamozás teljességgel per asphaltum[5] történt; de mikor a bőr felületén acéleszközzel könnyű kaparást ejtve, az így nyert porból valamennyit a tűzbe vetettünk, tisztán érezhetővé vált a kámfor és más illatos gyanták szaga.
   Igen gondosan megvizsgáltuk a testet, hogy megtaláljuk az ismert metszéseket, melyeken át a beleket szokták eltávolítani: de legnagyobb meglepetésünkre, egyet sem tudtunk fölfedezni. Abban az időben még a társaság egyetlen tagja sem tudott arról, hogy egész, vagyis bontatlan múmiák nem tartoznak a ritkaságok közé. Az agyvelőt rendesen az orron keresztül vonták ki; a beleket egy oldalt ejtett vágáson át; aztán a testet megberetválták, megmosták és besózták; majd heteken át pihenni hagyták, míg végre a valóságos bebalzsamozás művelete megkezdődött.
   Minthogy semmiféle vágás nyomát nem találtuk, doktor Ponnonner előkészítette eszközeit a boncolásra. Ekkor megjegyeztem, hogy már elmúlt két óra. Erre megegyeztünk abban, hogy a belső vizsgálatot másnap estére halasztjuk; és éppen szét akartunk oszlani, mikor valaki fölvetette az eszmét, hogy tennének egy-két kísérletet a Volta-oszloppal.
   Az elektromosság alkalmazása egy legalábbis három-négyezer éves múmiánál, ha nem is nagyon okos, de mindenesetre eléggé eredeti gondolat volt, s valamennyien azonnal beleegyeztünk. Egy tizedrésznyire komolyan s kilenctizednyire tréfából fölszereltünk egy battériát a doktor dolgozószobájában, s az egyiptomit átszállítottuk oda.
   Csak nagy nehézséggel sikerült levonni a fedőszöveteket a halántékizom egy darabjáról, mely az izomalkat többi részénél kevésbé látszott merevnek és megkövesültnek, de mint természetesen előre gondolhattuk, a vezetékkel kontaktusba hozva, legcsekélyebb jelét sem adta galvanikus fogékonyságnak. Ez az első kísérlet valóban annyira döntőnek látszott, hogy szívből nevetve képtelen ötletünkön, éppen jó éjszakát akartunk egymásnak kívánni, mikor szemem véletlenül ráesve a múmia szemére, hirtelen bámulatban ottragadt. Egyetlen rövid pillantásom ugyanis elég volt, hogy meggyőzzön: a szemgolyók, melyeket eredetileg mindannyian üvegnek néztünk, s melyeket valamiféle vad merevség tett jellegzetessé, most háromnegyedrészben fedve vannak, s a szemhéjak annyira lecsukódtak, hogy csupán a tunica albuginea[6] egy kis darabkája maradt látható.
   Kurjantásom fölhívta a figyelmet erre a tényre, amely mindenki előtt azonnal nyilvánvalóvá lett.
   Nem mondhatom, hogy a különös tünemény megrémített volna: mert az én esetemben nem a "rémület" a helyes kifejezés. De lehetséges, hogy az erős, barna sör hatására kissé ideges voltam. Ami a társaság többi tagját illeti, ők meg sem kísérelték elrejteni a végletes ijedtséget, mely hatalmába kerítette őket. Doktor Ponnonnert valósággal sajnálni kellett. Mr. Gliddon valami különös úton-módon láthatatlanná tette magát. Gondolom, Mr. Silk Buckinghamben sincs annyi merészség, hogy letagadná: négykézláb vonult az asztal alá.
   Mégis, a bámulat első megrázkódtatása után mint valami magától értetődő dolgot határoztuk el a kísérlet haladéktalan folytatását. Műveleteink most a jobb láb nagyujjára irányultak. Metszést ejtettünk a külső os sesamoideum pollicis pedis[7] felületén, s így hozzáfértünk az abductor-izom[8] gyökeréhez. Újra működésbe hozva a battériát, az áramot ezúttal a kétosztatú idegbe kapcsoltuk - mikor a múmia, a csalódásig elevennek tetsző mozdulattal, először jobb térdét húzta föl annyira, hogy szinte érintkezésbe hozta az abdomen-nel[9], aztán pedig megfoghatatlan erővel egyenesítve ki lábszárát, olyan rúgást mért doktor Ponnonnerre, hogy hatása alatt ez az úriember, akár a katapultából kilőtt nyíl, leröpült az ablakon át az utca közepére.
   Testületileg rohantunk le fölhozni az áldozat megcsonkított maradványait, de nagy örömünkre a lépcsőházban találkoztunk vele, amint sebbel-lobbal rohant már fölfelé, csordultig egy filozófus égő tüzével, és jobban, mint valaha eltelve azzal az érzéssel, hogy minden erőnket és buzgóságunkat latba kell vetnünk kísérletünk folytatására.
   Így hát tulajdon kezdeményezésére mély bevágást ejtett a kísérleti alany orra hegyén, azt a maga kezével keményen leszorította, és szoros kontaktusba hozta a vezetékkel.
   A hatás erkölcsileg és fizikailag szó szerint és átvitt értelemben, egyaránt villanyozó volt. Először is, a hulla fölnyitotta szemét, és perceken át szaporán pislogott, mint Mr. Barnes a pantomimban; másodszor tüsszentett; harmadszor fölült; negyedszer öklét rázta doktor Ponnonner felé; ötödször, Gliddon és Buckingham urakhoz fordulva, megszólította őket, ékes egyiptomi nyelven, ilyenképpen:
   - Ki kell jelentenem, uraim, hogy eljárásuk éppannyira meglep, mint amennyire elszomorít. Doktor Ponnonnertől nem várhattam különb viselkedést. Ő, szegény, elhízott szamár, különbre nem képes. Sajnálom, és megbocsátok neki. De ön, Mr. Gliddon, és ön, Silk, önök annyit utaztak és laktak Egyiptomban, hogy szinte bennszülöttnek hihetné önöket az ember; önök, mondom, annyit éltek köztünk, hogy, azt hiszem, éppoly jól beszélnek egyiptomi nyelven, mint írnak az anyanyelvükön, önöket okkal mindig úgy tekintettem, mint a múmiák hű barátját; önöktől igazán úribb magatartást vártam volna. Mit tartsak arról, hogy önök nyugodtan állnak itt és nézik, milyen csúnyán bánnak velem? Mire véljem, ha önök eltűrik, hogy akármilyen jöttment megfosszon koporsóimtól és ruháimtól ebben az átkozottul hideg országban? És hogy rátérjek a fő pontra, milyen világításban lássam azt a tényt, hogy önök még segítséget nyújtanak és asszisztálnak ennek a nyomorult kis gazembernek, doktor Ponnonnernek, mikor az orromnál fogva ráncigál?
   Az olvasó kétségkívül bizonyosra veszi, hogy amint ezt a beszédet az előzmények után meghallottuk, vagy rohantunk mind az ajtónak, vagy hisztérikus rohamban törtünk ki, vagy tömeges ájulás fogott el. A három közül valamelyik mindenesetre várható volt. Sőt nagyon könnyen megeshetett volna, hogy mind a három viselkedésmód egyszerre előfordul. És becsületemre, nem tudom, hogyan és mi okból történhetett, hogy egyik sem fordult elő. De talán az igazi okot a kor szellemében kell keresni, amely teljesen az ellentétek törvényéhez igazodik, s amelyről már általában elismerik, hogy mindenben a paradox és lehetetlen megoldást keresi. Vagy talán mindent összevéve, csak a múmia rendkívül természetes és magától értetődő modora vetkőztette ki a szavakat kísértetiességükből. Akárhogy is, a tény kétségtelen: társaságunknak egyetlenegy tagja sem tanúsított különös remegést, egyik sem látszott úgy tekinteni a dolgot, mint olyasvalamit, ami különösebben rendkívüli.
   Én a magam részéről teljesen rendjén valónak éreztem, s csak annyit tettem, hogy egy kicsit félrehúzódtam az egyiptomi keze ügyéből. Dr. Ponnonner zsebre dugta a kezét, keményen ránézett a múmiára, és arca szörnyen elvörösödött. Mr. Gliddon megsimogatta pofaszakállát, és fölhúzta inggallérját. Mr. Buckingham félrehajtotta fejét, és jobb hüvelykujját bedugta a szája bal szögletébe.
   Az egyiptomi percekig szigorú arccal nézte, s végül gúnyos mosollyal így szólt:
   - Miért nem felel, Mr. Buckingham? Hallotta, mit mondtam, vagy nem? Vegye ki a hüvelykujját a szájából.
   Mr. Buckingham erre könnyedén megrezzent, kivette jobb hüvelykjét a szája bal szögletéből, és némi kárpótlásul bal hüvelykjét a fentebb említett nyílás jobb szögletébe dugta.
   Miután Mr. Buckinghamtől nem tudott választ kapni, a síri alak ingerülten Mr. Gliddonhoz fordult, s parancsoló hangon megkérdezte, hogy általában mit jelentsen mindez?
   Mr. Gliddon hosszasan felelt a fonetikus ábécé hangjai szerint; s ha az amerikai nyomdák egyáltalán el volnának látva hieroglif írásjegyekkel, nagy örömömre szolgálna eredetiben jegyezni ide igazán pompás beszédének teljes szövegét.
   Mindjárt megragadhatom az alkalmat közbevetni, hogy az egész itt következő beszélgetés, amelyben a múmia is részt vett, kora-egyiptomi nyelven folyt le, Gliddon és Buckingham uraknak mint tolmácsoknak közvetítésével - legalább ami engem és a társaság más járatlanabb tagjait illeti. A fönt nevezett urak utánozhatatlan folyékonysággal és kellemmel beszélték a múmia anyanyelvét; de lehetetlen volt észre nem vennem, hogy - bizonyára azért, mert a társalgásban teljesen modern s a múmia előtt természetesen ismeretlen fogalmak is fölmerültek - a két utazó időnként érzékelhető formákat kényszerült alkalmazni, hogy valamelyes megértésre leljen. Mr. Gliddon például egy alkalommal nem tudta megértetni az egyiptomival ezt a szót: "politika", mindaddig, míg nem rajzolt a falra egy darabka szénnel egy kis rongyos könyökű, borosorrú úriembert, aki egy tuskón áll, bal lábát hátravonja, jobb karját összeszorított ököllel előrenyújtja, szemét az égre mereszti, és száját kilencven fokos szögben kitátja. Hasonlóképpen Mr. Buckingham csak úgy volt képes érthetővé tenni ezt az abszolút modern fogalmat: "paróka", hogy dr. Ponnonner indítványára, a szeme fehérjéig elsápadva, rászánta magát, hogy fejéről levegye - a tulajdon parókáját.
   Az olvasó természetesnek fogja találni, hogy Mr. Gliddon beszéde főleg azon nagy előnyök és eredmények körül forgott, melyek a múmiák kigöngyöléséből és felboncolásából a tudományra háramlanak; ünnepélyesen bocsánatot kért egyúttal ez ügyben minden kellemetlenségért, amely ebből különösebben reá, a Tevedakoru nevű múmiára nézve személy szerint származhatik; és befejezte egy diszkrét célzással - mert alig lehet többnek tekinteni - arra vonatkozólag, hogy miután ez a kis kimagyarázkodás megtörtént, legjobb lesz folytatni a megkezdett vizsgálatot. E pontnál dr. Ponnonner megint elővette szerszámait.
   Úgy látszik, hogy a szónok végső indítványára nézve Tevedakorunak bizonyos lelkiismereti aggályai voltak, melyeknek természetét nem tudtam világosan megérteni; de egyébként kijelentette, hogy bocsánatkérő magyarázatunkkal teljesen meg van elégedve, és, leszállva az asztal tetejéről, sorban kezet fogott a társaság minden tagjával.
   Mikor ez a szertartás véget ért, azonnal hozzáláttunk, hogy orvosoljuk a folytonossági hiányt, melyet a bonckés médiumunkon ütött. Összevarrtuk a sebet a halántékon, bekötöztük a lábát, és egy négyzethüvelyknyi fekete flastromot alkalmaztunk az orr közepére.
   Most észrevettük, hogy a Vezéren - mert ez volt, úgy látszik, Tevedakoru titulusa - könnyed borzongás fut át, nyilván a hidegtől. A doktor tüstént ruhatárához folyamodott, s nemsokára egy Jennins legjobb modorában készült fekete kabáttal, égszínkék csíkos, skót pantallóval, rózsaszín zefiringgel, lebernyeges brokátmellénnyel, zsák szabású, világos felsőkabáttal, kampós sétabottal, egy karima nélküli kalappal, lakkcsizmával, szalmaszín kecskebőr kesztyűvel, egy szemüveggel, egy pár hamis pofaszakállal, s egy selyem nyakravalóval tért vissza. Minthogy a Vezér és a doktor termete meglehetősen különbözött - az arány kettő az egyhez lévén -, némi nehézséget okozott ezeket az öltönydarabokat az egyiptomi testére alkalmazni; de mire kész lett, mondhatni, hogy föl volt öltözve. Ekkor Mr. Gliddon karját nyújtotta neki, és egy kényelmes székhez vezette a kályha mellé, míg a doktor csengetett, s szivart és bort hozatott.
   A társalgás hamarosan megélénkült. Érthetőleg heves kíváncsiság irányult azon bizonyos mértékben tagadhatatlanul figyelemre méltó tény felé, hogy Tevedakoru mostanáig életben maradt.
   - Azt gondoltam volna - jegyezte meg Mr. Buckingham -, hogy igazán beállt önre nézve az elhalálozás ideje.
   - De hát - felelt a Vezér igen csodálkozva -, alig múltam hétszáz esztendős. Az apám ezer évig élt, és egyáltalán nem volt valami elgyengült aggastyán, mikor meghalt.
   Itt gyors sorozata következett a kérdéseknek és számításoknak, s ezek révén kitűnt, hogy a múmia régiségére vonatkozó feltevések durva hibán alapulnak. Ugyanis éppen ötezer-ötven éve és néhány hónapja múlt, hogy Eleithiasz katakombáiba helyezték.
   - Csakhogy az én megjegyzésem - kezdte megint Mr. Buckingham - nem az ön temetési életkorára vonatkozott. Sőt szívesen elismerem, hogy ön még fiatal ember. Szavaim arra a hihetetlenül hosszú időre céloztak, ameddig az ön tulajdon számítása szerint, in asphaltum elhelyezve pihent.
   - In micsoda? - kérdezte a Vezér.
   - In asphaltum - ragaszkodott kifejezéséhez Mr. Buckingham.
   - Ah, igen; kezdem sejteni, mire gondol; kétségkívül azt is megfelelően lehetett volna alkalmazni, de az én időmben alig használtunk mást, mint higanybikloridot.
   - De amit legkivált képtelenek vagyunk megérteni - szólt Ponnonner -, az a következő: hogyan van az, hogy ön, miután ötezer évvel ezelőtt meghalt, és eltemették Egyiptomban, ma itt ül elevenen és ilyen örvendetesen jó egészségben?
   - Ha, mint ön mondja, csakugyan meghaltam volna - felelt a Vezér -, több mint valószínű, hogy ma is halott lennék; mert hisz látom, hogy önök még a galvanizmus csecsemőkorát élik, és nem tudják véghezvinni vele azt, ami nálunk rendes és megszokott dolog volt. De a tény az, hogy katalepsziás állapotba estem, és barátaim úgy gondolták, hogy vagy halott vagyok, vagy jobb volna, ha az lennék; azért siettek bebalzsamoztatni. Gondolom, önök ismerik a balzsamozás alapelvét?
   - Az igazat megvallva, nem teljesen.
   - Ah, értem; sajnálatos tudatlanság! Nos hát, most nem bocsátkozom részletekbe: de annyit meg kell mondanom, hogy a balzsamozás Egyiptomban, a szó helyes értelmében, mindazon életfunkciók meghatározatlan időre való megállítását jelentette, amelyeket a folyamatnak alávetettünk. "Életfunkciókat" mondok a szó legtágabb jelentése szerint; beleértve éppúgy a morális és vitális, mint a fizikai lét funkcióit. Ismétlem, hogy a balzsamozás alapelve nálunk abban állt, hogy megállítottuk és hosszú időre felfüggesztettük mindazon életfunkciókat, melyeket a folyamatnak alávetettünk. Röviden: amilyen állapotban volt az egyén a bebalzsamozás időpontjában, abban az állapotban maradt. Mármost, mivel én szerencsére a Scarabaeus véréből származom, elevenen balzsamoztak be: mint jelenleg önök is láthatják.
   - A Scarabaeus véréből! - kiáltott föl dr. Ponnonner.
   - Úgy van. A Scarabaeus egy nagyon előkelő és nagyon régi patríciuscsaládnak insignium-a, azaz címere volt. A Scarabaeus véréből származni nem jelent egyebet, mint azon családhoz tartozni, melynek a Scarabaeus az insigniuma. Képletes értelemben beszélek.
   - De mi köze ennek ahhoz, hogy ön eleven?
   - Nos, Egyiptomban az volt a szokás, hogy a holttestet bebalzsamozás előtt megfosztották beleitől és agyvelejétől; egyedül a Scarabaeusok nemzetsége volt mentes e szokás alól. Így, ha nem lettem volna Scarabaeus, most bizonnyal nem volna belem meg agyam; s ezek bármelyike híján bajos dolog élni.
   - Értem - szólt Mr. Buckingham -, és feltételezem, hogy az úgynevezett egész vagy bontatlan múmiák, melyek fölbukkannak, valamennyien a Scarabaeusok nemzetségéből valók.
   - Kétségtelenül.
   - Én azt gondoltam - szólt Mr. Gliddon igen szelíden -, hogy a Scarabaeus egyike volt az egyiptomi isteneknek.
   - Az egyiptomi micsodáknak? - kiáltott a múmia fölugorva.
   - Isteneknek! - ismételte az utazó.
   - Mr. Gliddon, igazán csodálkozom, hogy önt ily módon hallom beszélni - szólt a Vezér újból elfoglalva székét. - A föld színén egyetlen nemzet sem hitt soha egynél több istenben. A Scarabaeus, az Ibis stb. minálunk, akárcsak a hasonló teremtmények más népeknél, csak szimbólum vagy médium volt; ezek közvetítésével ajánlottuk föl imáinkat a teremtőnek, aki sokkal fönségesebb volt, hogysem egyenesen hozzá fordulhattunk volna.
   Itt szünet állott be. Végre dr. Ponnonner vette fel újra a beszéd fonalát.
   - Aszerint tehát, amit ön mondott, előfordulhat, hogy a Nílus katakombái közt több Scarabaeus nembéli múmia is rejtőzhet még eleven állapotban?
   - Ehhez kétség sem férhet - felelte a Vezér. - Mindazok a Scarabaeusok, akiket merő véletlenségből elevenen balzsamoztak be, ma is elevenek. Sőt azok közül is, akiket szándékosan balzsamoztak be így, akadhat néhány, akit ottfelejtett a végrendelet végrehajtója, és máig is a sírjukban feküsznek.
   - Lesz olyan szíves megmagyarázni - szóltam én -, mit ért azokon, akiket "szándékosan" balzsamoztak be így?
   - Nagyon szívesen - felelt a múmia, miután szemüvegén át előbb nyugodtan végignézett, mert ez volt az első eset, hogy közvetlen kérdést merészeltem intézni hozzá.
   - Nagyon szívesen - ismételte. - Az emberi élet átlagos tartama az én időmben körülbelül nyolcszáz esztendő volt. Eltekintve különös balesetektől, kevés ember halt meg a hatszázadik életéve előtt; s kevés ember élte túl a tizedik századot; de a nyolcadikat természetes korhatárnak tekintettük. A bebalzsamozás azon elvének felfedezése után, melyet az imént önök előtt kifejtettem, filozófusaink arra a gondolatra jutottak, hogy dicséretre méltó kíváncsiságot lehetne kielégíteni s egyszersmind a tudomány érdekeit hatalmas lépéssel előrevinni, ha ezt a természetes életidőt részletekben élnénk le. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a történettudomány terén valami ilyesmire nélkülözhetetlenül szükség van. Egy történetíró például eléri az ötszázadik életévét, nagy szorgalommal összeállít egy könyvet, és aztán gondosan bebalzsamoztatja magát; utasításban hagyván végrendeletének az idő szerinti végrehajtói számára, hogy bizonyos idő, mondjuk, öt- vagy hatszáz év elteltével keltsék újból életre. Mikor a kitűzött idő elmúlt, s ő folytatja életét, csalhatatlanul úgy találja, hogy nagy műve valóságos találomra összehordott jegyzetgyűjteménnyé változott át, azaz nem egyéb, mint egy egész csorda kétségbeesett kommentátor egymással ellentétes találgatásainak, problémáinak és személyi harcainak irodalmi arénája. Ezek a találgatások stb., melyeket jegyzeteknek vagy konjektúráknak neveznek, oly tökéletesen háttérbe szorítják, elcsavarják és elborítják magát a szöveget, hogy a szerzőnek lámpással kell nekilátni, hogy fölfedezze alattuk a saját könyvét. Mire fölfedezi, konstatálja, hogy nem is érte meg a kutatás fáradságát. Miután elejétől végig újraírta, kötelességének tekinti, hogy rögtön hozzálásson és korrigálja a maga tudása és tapasztalatai alapján a kor hagyományait és emlékeit arról a másik korról, amelyben ő eredetileg élt. Ily mód ennek az időről időre való újraírásnak, és újabb meg újabb egykori tudósok személyes tapasztalata alapján való helyesbítésnek a folyamata azzal az eredménnyel járt, hogy történetírásunk nem züllött puszta mesévé.
   - Engedelmet kérek - szólt e pontnál dr. Ponnonner, kezét gyengéden az egyiptomi karjára fektetve -, engedelmet kérek, uram, szabad volna egy pillanatra félbeszakítanom?
   - Uram, parancsoljon - felelt a Vezér merev magatartást öltve.
   - Egyetlen kérdésem volna - szólt a doktor. - Ön említette, hogy a történetíró személyes tapasztalata alapján korrigálja a maga korára vonatkozó hagyományokat. Szeretném tudni, átlagban e mítoszoknak hányad részét találták hűnek az igazsághoz?
   - E mítoszoknak, mint ön helyesen mondja, uram, általában ugyanaz a sorsuk, mint a még át nem dolgozott történeti művekben följegyzett tényeknek: azaz soha, semmiféle körülmények között és senkinek a tudomása szerint nem akadt még egyetlen ióta sem, ami ne bizonyult volna teljesen és gyökeresen hamisnak.
   - De mivel egészen világos - mondta a doktor -, hogy az ön sírbatétele óta legalább ötezer év telt el, biztosra veszem, hogy az ön korában a történetírás, ha a hagyomány nem is, eleget tudott egy általános érdekű témáról, éspedig a teremtésről, ami - mint ön is bizonnyal kiszámította már - legfeljebb tíz évszázaddal régebben történhetett.
   - Uram! - kiáltott Tevedakoru vezér.
   A doktor megismételte megjegyzését, de az idegennel csak sok utólagos magyarázat után lehetett megértetni. Végre habozva így szólt:
   - A téma, amit ön megpendített, bevallom, számomra tökéletesen új. Sohasem hallottam, hogy valakinek az a különös ötlete támadhasson, mintha ennek a mindenségnek - vagy világnak, ha így jobban tetszik - valaha egyáltalán kezdete lett volna. Egyszer és csak egyetlenegyszer hallottam egy különböző spekulációkkal foglalkozó embertől valami távoli célzást, mely az emberi faj eredetére vonatkozott; és ez az ember még ugyanazt a szót is alkalmazta - Ádám: azaz Vörös Agyag[10] -, amit ön használt. Csakhogy generikus értelemben alkalmazta, vonatkozással a poshadt talajból való ősnemzésre - ahogy a teremtés alacsonyabb géniuszainak ezrei is keletkeztek -, s melynek folytán az öt nagy emberi törzs egyszerre született meg a földgolyó öt különböző és körülbelül egyenlő nagyságú karéján.
   E beszédre a társaság tagjai általában vállukat vonogatták, s egyikünk-másikunk jelentőségteljes mozdulattal nyúlt a homlokához. Mr. Silk Buckingham, könnyed pillantást vetve először Tevedakoru tarkójára, azután koponyájának homlokrészére, a következőket mondta:
   - Az ön korában az emberi élet hosszú időtartama, valamint az a szokás, hogy alkalmilag, mint ön megmagyarázta, részletekben élték le, valóban abban az irányban kellett hasson, hogy kifejlődjön és fölhalmozódjon a tudás. Ennélfogva fölteszem, hogy a régi egyiptomiaknak a korunkbeliekhez és főleg a jenkikhez viszonyított feltűnő alsóbbrendűségét a tudomány minden ágában teljességgel az egyiptomi koponya fokozottabb keménységére kell visszavezetnünk.
   - Ismét bevallom - felelt a Vezér türelmes szelídséggel -, hogy némileg elvesztettem a fonalat az ön megértéséhez: kérem, a tudománynak milyen ágaira méltóztatik célozni?
   Erre az egész társaság együttesen, hosszan kezdte részletezni a frenológia[11] hipotéziseit, és az állati delejesség csodáit.
   A Vezér, miután végighallgatott, néhány adatot tárt elénk, melyekből világosan kitűnt, hogy Gall[12] és Spurzheim[13] elődei Egyiptomban oly régen virágzottak és letűntek, hogy majdnem teljesen elfeledték őket, és hogy Messmer mutatványai[14] nagyon silány kis trükkök a thébai tudósok pozitív csodáihoz mérve, akik tetveket és más hasonló férgeket a semmiből is létre tudtak hozni.
   Itt megkérdeztem a Vezért, vajon az ő kora képes volt-e kiszámítani az égitestek fogyatkozásait? Kissé megvetően mosolygott, és igennel felelt.
   Ez némileg zavarba hozott, de éppen más oldalról kezdtem puhatolni asztronómiai tudását, mikor a társaság egy tagja, aki mindeddig nem nyitotta ki száját, fülembe súgta, hogy e pontban bővebb információért forduljak Ptolemaioszhoz - akárki légyen is ez az úr -, és valami Plutarkhosz művéhez de facie lunae[15].
   Ekkor a gyújtóüvegek és lencsék s általában az üveggyártás felől kérdeztem a múmiát; de még be sem fejeztem kérdéseimet, mikor a hallgatag vendég ismét nyugodtan megérintette könyökömet, és arra kért, hogy az isten szerelméért vessek egy pillantást a szicíliai Diodóroszba[16]. Ami a Vezért illeti, ő válasz gyanánt csak azt kérdezte, vajon nekünk, moderneknek, vannak-e olyan mikroszkópjaink, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan finom művű kámeákat metsszünk, mint az egyiptomiak. Míg azon tűnődtem, hogyan feleljek erre a kérdésre, a kis dr. Ponnonner igen különös módon kompromittálta magát.
   - Nézze meg az épületeinket! - kiáltotta utazóink nagy megrökönyödésére, akik hiába csipkedték szinte kékre és feketére a bőrét.
   - Nézze meg a Bowling-park szökőkútjait New Yorkban! - üvöltött valóságos enthuziazmussal - vagy ha ez túl hatalmas látvány, vessen egy pillantást a washingtoni Capitolra! - s a derék kis doktor elkezdte aprólékosan részletezni az említett épület arányait. Elmagyarázta, hogy csak az előcsarnokot nem kevesebb, mint huszonnégy, öt láb átmérőjű és egymástól tíz lábnyi távolságra álló oszlop díszíti.
   A Vezér azt felelte, sajnálja, hogy e pillanatban nem emlékezik Aznak város főépítményeinek pontos méreteire. Ezeket az idők éjjelén rakták le, de romjaik az ő temetése idején még álltak egy nagy homoksivatag közepében, Thébától nyugatra. De ha már oszlopcsarnokról van szó, eszébe jut, hogy egy ilyen oszlopcsarnok, mely a Karnak nevű külvárosnak egy kisebbfajta palotájához tartozott, száznegyvennégy, egyenként harminchét láb kerületű és egymástól huszonöt lábnyi távolságban emelt oszlopból állt. Az út ehhez az oszlopcsarnokhoz a Nílus felől egy két mérföld hosszú, húsz, hatvan és száz láb magas szfinxekből, szobrokból és obeliszkekből alkotott sétányon át vezetett. Maga a palota - amennyire vissza tud emlékezni - két mérföld hosszú volt, és a kerülete talán hét mérföld. Falait kívül-belül teljesen beborították a gazdag festésű hieroglifák. Nem meri határozottan állítani, hogy a doktor capitoljaiból akár csak ötvenet vagy hatvanat is föl lehetett volna építeni a falai közt, de egyáltalán nem biztos, hogy némi igyekezettel ne lehetett volna beszorítani két-háromszázat is. Pedig ez a karnaki palota végül is csak jelentéktelen, apró épület volt. Mindazonáltal ő - a Vezér -, ha jóhiszemű, nem tagadhatja meg a zsenialitást, nagyszerűséget és kiválóságot a Bowling-park szökőkútjától, ha csakugyan olyan, amilyennek a doktor leírta. Kénytelen elismerni, hogy semmi hasonló nem létezett soha sem Egyiptomban, sem másutt.
   Itt megkérdeztem a Vezért, mit szól a vasutainkhoz?
   - Semmi különöset felelte. - Meglehetős silányak; elég rosszul agyalták ki, a kivitelük ügyetlen. Nyilván nem lehet őket összehasonlítani azokkal a hatalmas, sima, egyenes vasbordás műutakkal, melyeken az egyiptomiak egész templomokat és százötven láb magas, egyetlen kőből faragott obeliszkeket szállítottak.
   Beszéltem gigantikus mechanikai erőforrásainkról.
   Elismerte, hogy ezen a téren tudunk valamit, de azt kérdezte, hogyan fognánk hozzá, hogy fölrakjuk a vállköveket akár csak a kis karnaki palota keresztgerendáira?
   Úgy tettem, mintha nem hallanám a kérdést, és meginterpelláltam, van-e fogalma az artézi kutakról? Ő egyszerűen felvonta szemöldökét, mire Mr. Gliddon jelentősen felém hunyorított, és halkan megjegyezte, hogy egy artézi kutat nemrég fedeztek föl a Nagy Oázis kútfúró munkálatainál alkalmazott mérnökök.
   Ekkor acélunkat említettem: de az idegen fölhúzta az orrát, és azt kérdezte, meg lehetett volna-e csinálni evvel az acéllal az obeliszkeken látható finom és éles faragásokat, amiket köszörült rézszerszámokkal dolgoztak ki?
   Ez annyira meghökkentett, hogy tanácsosnak láttuk a vitát a metafizika terére vinni át. Behozattuk a Napóra című könyvet, és fölolvastunk belőle egy-két fejezetet valamiről, ami nem nagyon világos, de amit a bostoni tudósok a "Haladás Nagy Áramlatának" neveznek.
   A Vezér csak annyit mondott, hogy a Nagy Áramlatok az ő korában rémesen közönséges dolgok voltak, és ami a Haladást illeti, az egy időben már valóságos istencsapásként jelentkezett - de haladni sohase haladt.
   Ekkor a demokrácia nagy szépségéről és fontosságáról kezdtünk beszélni, és tőlünk telhetőleg igyekeztünk fölkelteni a Vezér méltánylását azon előnyökkel szemben, melyek abból háramlanak miránk, hogy olyan helyen élünk, ahol van szavazati jog ad libitum[17] és nincs király.
   Szemmel látható érdeklődéssel hallgatott; a dolog, úgy látszik, nem csekély mértékben mulattatta. Mikor a beszédet befejeztük, elmondta, hogy valamikor régen történt valami nagyon hasonló dolog. Tizenhárom egyiptomi tartomány együttesen elhatározta, hogy fölszabadítja magát, és nagyszerű példát ad az emberiségnek. Összegyűjtötték bölcseiket, és kifőzték a legzseniálisabb alkotmányt, amit csak ki lehet gondolni. Egy darabig feltűnő jól megvoltak vele, csak a dicsekvés szokása fejlődött ki köztük csodálatosan. De végre a dolog úgy végződött, hogy a szóban forgó tizenhárom állam egyesült még tizenöt-húsz másik állammal a leggyűlöletesebb és legtűrhetetlenebb zsarnokság céljaira, amit valaha a föld színe látott.
   Erre nem tudtam, mit mondjak. Ezért fölemelt hangon azon kezdtem sajnálkozni, hogy Egyiptom nem ismerte a gőz erejét.
   A Vezér csodálkozva nézett rám, de nem felelt. Ám a hallgatag úr erősen oldalba bökött a könyökével, és figyelmeztetett, hogy untig eléggé kompromittáltam magamat... Hát valóban oly járatlan vagyok, és nem tudom, hogy a modern gőzgép Caus Salamon közvetítésével az antik Héron találmányából vette eredetét[18]?
   Most az a közvetlen veszély fenyegetett, hogy a vitában mi húzzuk a rövidebbet; de szerencsénkre dr. Ponnonner összeszedve magát, segítségünkre sietett, és föltette a kérdést, vajon Egyiptom népe komolyan gondolhatna-e arra, hogy vetélkedésbe szálljon a modernekkel a ruházkodás mindennél fontosabb kérdésében?
   A Vezér erre letekintett pantallója csíkjaira, majd megfogta egyik frakkszárnya végét, és szeméhez emelve pár percig vizsgálgatta. Végre, miután ismét leeresztette, szája lassan-lassan egyik fülétől a másikig húzódott; de nem emlékszem, hogy válaszképp valamit is mondott volna.
   Erre visszanyertük bátorságunkat, s a doktor, komoly méltósággal közeledve a Vezérhez, megkérte, mondja meg őszintén, úri becsületszavára, vajon az egyiptomiak értettek-e bármikor is akár Ponnonner-féle tabletták, akár Brandreth-pirulák készítéséhez?
   Aggodalmasan vártuk a feleletet - de hiába. A felelet elmaradt. Az egyiptomi elpirult, és lecsüggesztette fejét. Sohasem volt diadal tökéletesebb; sem vereség, melyet ily kevés hidegvérrel viseltek volna. Igazán nem nézhettem a szegény múmia gyötrődését. Fogtam a kalapomat, mereven meghajoltam előtte, s elbúcsúztam.
   Mikor hazaértem, konstatáltam, hogy elmúlt négy óra, és rögtön ágyba feküdtem. Most délelőtt tíz van. Hét óta fenn vagyok, hogy lefirkantsam ezt a memorandumot családom és az emberiség hasznára. Az előbbit nem akarom többé látni. Feleségem valóságos fúria. Az igazat megvallva, alaposan meguntam ezt az életet, s általában a tizenkilencedik századot. Meg vagyok győződve, hogy minden romlásnak indult. Azonkívül éget a kíváncsiság, ki lesz az elnök 2045-ben? Ezért, mihelyt megberetválkoztam és felhörpintettem egy csésze kávét, megyek Ponnonnerhez, és bebalzsamoztatom magamat néhány évszázadra.



Babits Mihály fordítása


[1] lakoma (görög)
[2] sajtos pirítósféle (angol)
[3] hulladékpapírból készült enyves pép, sajtolják
[4] George Robbins Glibbon (1809-0857) brit egyiptológus, az 1830-as években Amerika kairói nagykövete, az 1840-es években népszerű egyetei előadó Bostonban, Philadelphiában és New Yorkban.
[5] kátrány által (latin)
[6] fehér lebeny (latin)
[7] a láb szezámcsontja (latin)
[8] távolító izom (latin)
[9] has (latin)
[10] Gliddon az Ancien Egypt (Az ősi Egyiptom) című művében az Adam (Adme) jelentésű héber karaktersort "Vörös agyag"-nak fordítja.
[11] Ma már túlhaladott, de a maga korában nagy hatású elmélet arről, hogy az emberi tulajdonságok az agykéreg körülírt pontjain helyezkednek el, s fejlettségük leolvasható a koponya dudorairól.
[12] Franz Josef Gall (1758-1828), német orvos, a frenológia feltalálója
[13] Johann Casper Spurzheim (1776-1832), német orvos, frenológus, Gall tanítványa
[14] A pszeudo-tudomány szentháromságára utal. Messmer Gallal és Spurzheimmel együtt dolgozott Bécsben.
[15] a Hold arcáról (latin). Pontosabban De facie [quoe] in orbe lunoe [apparet]
[16] Diodórosz i.e. I. századi ókori görög történetíró. A Diodorus Siculus I. könyvének 98. oldalán ez áll: "Oenipodusz hasonlóképpen eltöltött egy időt Egyiptom asztrológusai között, s megtanulta tőlük, hogy miként mozog a Nap, hogy ferde pályáján ellenkező irányba halad, mint a csillagok." Kioszi Oenipodusz i.e. V. századi csillagász, úgy tartják, ő fedezte fel, hogy a Nap ferde pályán mozog.
[17] tetszés szerint (latin)
[18] Salomon de Caux (1576-1626) francia mérnök, akinek Les raisons des forces mouvantes avec diverses machines című, 1615-ben megjelent munkája a gőzerő első leírását tartalmazza. Heron az ősi Egyiptomtól távol, Alexandriában élt (i.sz. I. század), részese volt három arab nyelven létező mű megírásának: Automatakészítés, Mechanika, Pneumatika. Ez utóbbiban megtalálható egy sűrített levegővel működő szökőkút, és egy, a Barker's Mill elven működő gőzgép leírása.


<<< Novellák főoldala