<<< Novellák főoldala


A találka



Velence


Várj ott reám! Majd ott leszek
A síri mélyben én veled!

Henry King,
Chichester püspöke (1592-1669):
Rekviem felesége halálára


   Szerencsétlen és titokzatos férfiú! Elkápráztatott fantáziád tündöklése, és tulajdon ifjúságod lángjába hullottál! Képzeletemben újra látlak! Megint felmerült előttem alakod! - nem, ó, nem aminő vagy, a hideg völgyben és a homályban! - hanem aminőnek lenned kellene - nagyszerű gondolatokban gazdag életedet a komor látomások ama városában, a te Velencédben tékozolva el, a tenger csillagszerelmű Elíziumában[1], ahol Palladio[2] palotáinak széles ablakai mélységes és keserű jelentőséggel tekintenek alá a hallgatag vizek titkaira. Igen! Ismétlem: aminőnek lenned kellene. Bizonyára más világ is van, nemcsak ez - más gondolat is, mint a tömeg gondolatai - más elmélet is, mint a szofistáké. Kicsoda kifogásolhatná hát életmódodat? Ki vádolhatna látomásos óráidért vagy bélyegezhetné az élet elherdálásának foglalatosságodat, amely csupán örök energiáidnak volt túlcsordulása?
   Velencében történt, a Ponte dei Sospiri-nek[3] nevezett bolthajtásos átjáró alatt, hogy harmadszor vagy negyedszer találkoztam azzal a férfival, akiről beszélek. Zavarosan térnek vissza emlékezetembe ennek a találkozásnak körülményei. Mégis emlékezem - ó, hogy is feledhetném? - a mélységes éjfélre, a Sóhajok Hídjára, a női szépségre és a regényes géniuszra, aki méltóságteljesen lépdelt fel és alá a keskeny csatorna mentén.
   Szokatlanul sötét éjszaka volt. A Piazza nagy toronyórája az olasz este ötödik óráját ütötte el. Csendesen és elhagyottan terült el a Campanile tere, és gyors egymásutánban hunytak ki a dózsék ódon palotájának fényei. A Canale Grandén át hazatérőben voltam a Piazzettáról. De amint gondolám a Canalénak a San Marco-csatornával szemközti pontjához érkezett, ennek egyik zugából egy női hang vad, hisztériás, hosszan elnyújtott sikolya törte meg az éjszaka csendjét. A hangtól megriadva talpra ugrottam, a gondolás kezéből pedig kicsúszott egyetlen evezője, és úgy eltűnt, hogy a vak sötétben semmi módon sem volt megtalálható, és így a víz sodrának kedve szerint haladtunk tovább, a nagyobb csatornáról a kisebbek felé. Mint valami hatalmas, gyászfekete tollazatú kondorkeselyű, lassan-lassan sodródtunk alá a Sóhajok Hídja felé, amikor a Dózse-palota ablakaiban és alsó lépcsőházában ezernyi fáklya lángja lobbant fel, a mély sötétséget hirtelen kékes fényű és természetfeletti nappallá változtatva.
   A magas épület egyik felső ablakában kicsúszott anyja karjából egy gyermek, s a mély és sötét csatornába zuhant. A nyugodt vizek szelíden zárultak össze áldozatuk felett, és habár az enyémen kívül nem akadt több gondola a láthatáron, már nem egy bátor úszó volt a vízben, hiába keresve felszínén a kincset, mely - ó, jaj! - csak odalenn, a mélyben volt fellelhető. A palota bejáratának széles, fekete márványpadozatán, pár lépésre csak a víz felett, ott állt egy nőalak, kit soha senki el nem feledhet, aki akkor látta. Marchesa Aphrodité volt - egész Velence imádatának tárgya, a vidámak legvidámabbja, minden szépségek legszebbike, de mégis a vén és ármányos Mentoni ifjú hitvese, és annak a szőke gyermeknek, az elsőnek és egyetlennek anyja, aki most mélyen alant, a sötét vízben keserű szívvel gondolhatott édes öleléseire, míg kicsiny életét felőrölte a küzdelem, hogy anyja nevét kiálthassa.
   Egymagában állt. Alant, a fekete márványtükörben megcsillant kicsiny, meztelen és ezüstös lába. Haját még félig sem bontották ki éjszakára báli díszéből, s gyémántok zuhatagában hullámzott klasszikus feje körül göndör fürtökben, miként a tavaszi jácint virága. Gyengéd alakját mintha fátyolszerű, hófehér köntös fedte volna csupán, ám a nyárközépi éjfél levegője forró volt, súlyos és csendes, és maga a szoborszerű alak sem rebbentette meg egyetlen mozdulattal sem légies öltözékének redőit, amely úgy övezte, ahogy a súlyos márvány övezi Niobét. Ám nagy, ragyogó szeme - furcsa módon! - nem lefelé fordult, ama sír felé, mely legfénylőbb reménységét temette magába, hanem egészen más irányba meredt. A régi köztársaság börtöne - úgy vélem - egész Velence legimpozánsabb épülete, de hogy bámulhatja oly mereven ez a hölgy, amikor mélyen alatta fuldokolva fekszik egyetlen gyermeke? Amott az a sötét, komor falmélyedés is éppen szobája ablakával szemben tátong - mi lehet hát arányaiban, építészetében, repkény koszorúzta, ünnepélyes párkányzatában, amit Marchesa di Mentoni ne csodált volna meg már ezelőtt is ezerszer? Ostobaság! Ki ne tapasztalta volna, hogy az olyan percekben, mint ez, a szem, akár a törött tükörcserepek, megsokszorozza bánatának képeit, és számtalan távoli helyen látja a közeli szomorúságot?
   Több lépéssel a Marchesa felett, a vízikapun belül, ott állott díszöltözetben Mentoni szatírszerű alakja. Meg-megpendítette egy gitár húrjait, és halálosan ennuyé-nek[4] látszott, amint időközönként parancsokat adott gyermeke felkutatására. Nekem magamnak döbbenetemben és rémületemben nem volt erőm kimozdulni a sikoltás hallatára elfoglalt merev állóhelyzetemből, és bizonyára baljóslatú és kísérteties jelenésnek tűnhettem az izgatottan nyüzsgő csoportosulás szemében, amint sápadtan és merev tagokkal lebegtem el közöttük gyászos gondolámban.
   Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. A vízbe zuhant gyermek legbuzgóbb keresői is sorra alábbhagytak erőfeszítésükkel, és sötét bánat lett úrrá felettük. Úgy látszott, alig van már remény akár a gyermek, akár az anya számára. De íme! a már említett falmélyedésből, a Marchesa szobájának ablakrácsával szemben, egy köpenybe burkolt alak lépett ki a fáklyafénybe, és pillanatra megállva a szédítő lejtő szélén, fejest ugrott a vízbe. Mikor egy pillanat múlva, karjában a még élő és pihegő gyermekkel, felbukkant a márványpadlaton, a Marchesa mellett, átázott, súlyos köpenye meglazult vállán, lábához hullt alá, és a csodálkozástól megdermedt nézősereg egy fiatal, kecses férfialakot pillantott meg, akinek nevétől akkortájt fél Európa visszhangzott.
   A megmentő egy szót sem szólt. Ám a Marchesa! Most majd visszakapja a gyermekét - szívére szorítja -, kis testéhez tapad, és elborítja csókjaival. De jaj! Másvalaki karja vette el az idegentől - másvalaki vitte el észrevétlenül a palotába. És a Marchesa! Ajka, gyönyörű ajka remeg, könnyek öntik ele szemét, ezt a szemet, amely, akár Plinius akantuszlevele[5], "lágy és szinte olvadó". Igen! Könnyek öntik el e szemet - és íme! -, a nőt remegés járja át, és a szobor életre kel. Arcának márvány halványságát, hullámzó márvány keblét, lába márvány fehérségét hirtelen és fékezhetetlen rózsapír önti el, enyhe borzongás fut át gyenge alakján, mint szelíd szellő a fű közt viruló pompás ezüst liliomok között Nápolyban.
   Miért pirulhatott el a hölgy? Erre a kérdésre nincs válasz - hacsak nem az, hogy az anyaszív lázas sietségével és borzadályával hagyva el hálószobája magányát, elfelejtette kicsiny lábát papucsba bújtatni, és vállára vetni kötelező velencei leplét. Mi más oka lehetett, hogy ennyire elpiruljon? Vadul könyörgő tekintete, szokatlan hévvel ziháló keble, remegő kezének görcsös szorítása, amellyel e kéz, miután Mentoni befordult a palotába, véletlenül az idegen ifjú kezére hullt - mindez miért? Mi oka lehetett, hogy a hölgy oly halk, oly különösen halk hangon rebegett felé érthetetlen búcsúszavakat? "Legyőztél" - mondotta... vagy csak a víz mormolása tévesztett meg? - "Legyőztél! Egy órával napfelkelte után... találkozunk... így legyen!"
   A zűrzavar elült, a palotában kihunytak a fények, és az idegen, akit most már én is felismertem, egyedül állt a padlaton. Elképzelhetetlen izgalomtól remegett, és pillantása körbejárt, gondolát keresve. A legkevesebb, amit tehettem, az volt, hogy felajánljam neki a magamét, és udvariasságomat el is fogadta. Miután a vízikapunál evezőt kaptunk, együtt folytattuk az utat szállásáig, miközben hamarosan visszanyerte önuralmát, és régebbi futólagos ismeretségünket szemmel látható szívélyességgel emlegette.
   Vannak bizonyos témák, amelyekről örömest beszélek részletesen. Az Idegen személye - hadd nevezzem így őt, aki az egész világ számára idegen volt -, az Idegen személye e témák egyike. Termete inkább alacsonyabb volt a közepesnél, semmint magasabb, ha voltak is oly heves szenvedélyű percei, amikor testalkata valósággal megnyúlt, és megcáfolta ezt az állítást. Alakjának könnyed, szinte karcsú szimmetriája többet árult el gyors tettrekészségéről, amelyet ott a Sóhajok Hídjánál mutatott, mint herkulesi erejéről, melyet veszedelmesebb szükséghelyzetekben - mint ezt tudták róla - nem kellett különösebben megfeszítenie. Szája és álla egy istené - furcsa, vad, kifejezésteljes szemének árnyalatai a tiszta világosbarnától a ragyogó feketéig váltakoztak, fürtös, fekete, dús haja alól szokatlanul széles, időnként az elefántcsont fehérségében világító homlok tűnt elő - ennél az arcnál klasszikusabbat sohasem láttam, kivéve tán Commodus császár[6] márvány arcvonásait. És mégis, arca azon arcok egyike volt, amelyekkel mindenki találkozik élete egy-egy szakaszában, aztán nem látja többé soha. Nincsen rajta semmi különös - nincs olyan megrögzött kifejezése, amely emlékezetünkbe véshetné ezt az arcot; az ember meglátja, aztán elfelejti - elfelejti, igen, de mindig él benne valami homályos és sosem szűnő sóvárgás, hogy emlékezetében fölidézze. Nem mintha a sebes szárnyon suhanó szenvedély képe nem rajzolódott volna ki az arc tükrén - de ez a tükör, akár a valóságos, nyomát sem őrizte meg a szenvedélynek, ha már a szenvedély maga a semmibe tűnt.
   Mielőtt e kalandunk éjszakáján elváltunk, megkért, keressem fel másnap reggel igen korán - azt hittem, valami sürgős ügyben. Így hát, kevéssel napkelte után már palazzó[7]-jában voltam, azoknak a komor, de mégis fantasztikus pompájú épületeknek egyikében, amelyek ott tornyosulnak a Canale Grande vize felett, a Rialto közelében. Mozaikkal kirakott széles és kanyargó lépcsőházon át kísértek fel egy szobába, amelynek hasonlíthatatlan pompája ajtónyitáskor valósággal elkápráztatott.
   Tudtam, hogy ismerősöm gazdag. A vagyonának méreteiről keringő híreket addig nevetséges túlzásnak minősítettem. De ahogy most körülnéztem, nem tudtam elhitetni magammal, hogy Európa bármely gazdag embere is kifejthetett volna hasonló fejedelmi pompát, mint amilyen itt körös-körül szikrázott és tündökölt.
   Habár, mint mondottam volt, már felkelt a nap, a szoba mégis fényárban úszott. Ebből éppúgy, mint a barátom arcán tükröződő kimerültségből, arra következtettem, hogy egész éjszaka nem feküdt le. A szoba építkezésének és díszítésének nyilvánvaló célja volt, hogy elkápráztasson és meghökkentsen. Kevés figyelmet szenteltek a díszítés szoros értelmű egységének vagy a nemzeti sajátosságoknak. Tárgyról tárgyra vándorolt a szem, de egyiken sem pihent meg - sem a görög festők groteszkjein, sem az Itália legjobb korszakából való szobrokon, sem az ősi Egyiptom hatalmas faragványain. Az egész szobát beborító dús drapériák mélységesen mélabús zenére hullámzottak, amelyről nem lehetett tudni, honnan jön. Súlyosan nehezedtek az érzékekre a keveredő és ellentétes illatok, ahogy különös formájú füstölőkből, smaragd- és ibolyaszínben lobogó lángnyelvekkel szálltak fel. Az ablakok skarlátszín üvegtábláin át az imént felkelt nap sugarai árasztották el a szobát. Mint megannyi olvadt ezüstzuhatag omlottak alá a függönyök; a természetes fény sugarainak ezernyi csóvája elkeveredett a mesterséges világossággal, és táncolt a dús, szinte áttetsző szőnyegen, melyet mintha chilei aranyból szőttek volna.
   - Hahaha... hahaha! - kacagott a házigazda, amint beléptem a szobába. Székkel kínált, majd végigvetette magát egy díványon.
   - Látom - mondotta, észrevéve, hogy nem tudok azonnal megbarátkozni az ilyen furcsán könnyed fogadtatással. - Látom, mennyire meglepődött a szobámtól... szobraimtól... képeimtől... eredeti elképzeléseimtől építkezésében és kárpitozásában - tökéletesen megrészegült a pompámtól, mi? Bocsásson meg, kedves uram (hangja itt maga volt a szívélyesség), bocsásson meg tapintatlan nevetésemért. Ön oly kimondhatatlanul meglepődöttnek látszott. Van, ami mellesleg oly tökéletesen nevetséges, hogy az embernek kacagnia kell vagy belehal. Nevetve meghalni minden dicső halál között a legdicsőbb lehet. Hiszen emlékezik, Sir Thomas More[8] - márpedig ő igazán nagyszerű ember volt! - nevetve halt meg. Ravisius Textor[9] Abszurditásai is hosszú listáját közlik olyan személyeknek, akik hasonlóképpen nagyszerű véget értek. Tudja-e egyébként - folytatta eltűnődve -, hogy Spártában (amelyet ma Palaccherinek hívnak), Spártában, mondom, a fellegvár nyugati oldalán, alig látható romok káoszában, valami talapzatféle áll, amelyen ma is ezek a betűk olvashatók: ΛAΣΜ. Ezek kétségtelenül ennek részei: ΓEΛAΣMA[10]. Nos hát, Spártában ezernyi különféle istenség ezernyi temploma és szentélye állt. Mily hallatlanul különös, hogy a nevetés oltára túlélte mind a többit! De a mi esetünkben - folytatta furcsán megváltozott hangon és modorban - nincs jogom az ön rovására mulatni. Ön bizonyára alaposan meghökkent. Európa nem tud ehhez fogható szépséget produkálni, mint az én kis fejedelmi lakószobám. Többi lakosztályom korántsem ilyen - a divatos jelentéktelenség valóságos non plus ultrá[11]-ja. Ez itt különb a divatosnál, igaz? És mégis, ha csak látja is valaki, elönti a düh az ellen, aki erre egy vagyont költött. Én azonban megőriztem minden ilyen profanizálástól. Egyetlen kivétellel ön az egyedüli emberi lény, magamat és inasomat nem számítva, aki betekintést nyert e fölséges környezet rejtelmeibe, amióta így agyoncicomázták.
   Helyeslően bólintottam, mert ez a lenyűgöző pompa és illat és zene, mindezekkel együtt pedig beszédének és modorának váratlan szertelensége, lehetetlenné tette számomra, hogy szavakban fejezzem ki elismerésemet, amit legfeljebb egy semmitmondó bókban sűríthettem volna össze.
   - Nézze csak - kezdte újra, felállt, belém karolt, majd fel-alá járkált velem a szobában. - Nézze csak ezeket a festményeket. A görögöktől egészen Cimabue-ig[12] és Cimabue-tól a mai napig. Amint látja, a képeket úgy válogattam össze, hogy jó néhányuk bizony csak alig tartja tiszteletben az erényt. Mindazonáltal egy ilyenfajta szoba számára megfelelő kárpit valamennyi. Itt van néhány ismeretlen nagyság chef d'oeuvre-je[13] is; itt pedig olyan, a maguk korában ünnepelt művészek befejezetlen rajzai, akiknek a körültekintő akadémikusok még a puszta nevét is átengedték a feledésnek és... nekem... Mi a véleménye erről a Madonna della Pietà[14]-ról? - kérdezte hirtelen felém fordulva.
   - Hiszen ez eredeti Guido[15]! - kiáltottam szívem mélyéből fakadó lelkesedéssel, mert valósággal lenyűgözött a mű elibém táruló szépsége. - Hogy juthatott hozzá? Ez a Madonna a festészetben kétségtelenül ugyanaz, ami a Vénusz a szobrászatban.
   - Ah! - mondotta eltűnődve. - A Vénusz... a gyönyörű Vénusz... a Mediciek Vénusza?... parányi fejével és aranyozott hajával? Bal karjának egy része (hangja itt annyira elhalkult, hogy alig volt hallható) és az egész jobb kar restaurált, s e jobb kar kacérságában ott rejlik szerintem minden affektáltság kvintesszenciája. Jobban szeretem Canova[16] Vénuszát. Az Apollón is másolat, efelől semmi kétség, micsoda elvakult bolond vagyok, hogy látni sem bírom az Apollón annyit magasztalt zsenialitását. Uram bocsá', nem tehetek róla, de jobban szeretem az Antinooszt. Nem Szókratész mondotta volt, hogy Antinoosz szobrát a márványtömbben találta a szobrász? Akkor hát Michelangelo semmiképp sem nevezhető eredetinek, amikor ezeket a verssorokat írta:

Non ha l'ottimo artista alcun concetto
Che un marmo solo in se non circonscriva.
[17]

   Megjegyeztük már, vagy meg kell jegyeznünk, hogy az igazi úr viselkedésén mindig észrevesszük, hogy más, mint a közönséges emberé, ha nem tudjuk is azonnal pontosan meghatározni, miben áll ez a különbség. Ha ezen az eseménydús reggelen teljes mértékben ismerősöm külső magatartására vonatkoztattam is e megfigyelést, még teljesebben vonatkoztathattam volna vérmérsékletére és jellemére.
   Szellemének ama sajátosságát, mely láthatólag annyira eltávolította a többi emberi lénytől, nem tudtam pontosabban meghatározni, mint hogy elneveztem az elmélyült és szakadatlan gondolkodás szokásának, hisz áthatotta még leghétköznapibb tetteit is, rátört léha pillanataiban, megfelhőzte legvidámabb felvillanásait, mint ama viperák, amelyek Perszepolisz templomának[18] párkányzatán tekergőznek elő a vigyorgó maszkok szemgödréből.
   Ismételten megfigyelhettem, hogy azt a váltakozón könnyed és ünnepélyes hangnemet, amelyben jelentéktelen apróságokat tárgyalt meg hosszasan, különös izgalom fűti át, szavaiban és cselekedeteiben idegesség vibrál, viselkedése nyugtalan, izgékony, ami mindig megmagyarázhatatlan volt számomra, sőt olykor meg is riasztott. Gyakran az is megtörtént, hogy szünetet tartva egy mondat közepén, melynek elejét nyilván elfelejtette, mélységesen figyelni látszott valamire, mintha hirtelen látogatót várt vagy olyan hangokat hallott volna, amelyek csakis képzeletében éltek.
   Egyik ilyen elábrándozó, szórakozott vagy éppenséggel néma pillanatában történt, hogy Polizianónak, a költőnek és tudósnak Orfeo című szép tragédiájába (az első eredeti olasz tragédia)[19] lapoztam bele, amely ott feküdt mellettem a díványon, és egy ceruzával aláhúzott részt fedeztem fel. A harmadik felvonás vége felé található ez a rész, tele fojtó izgalommal, és ha tisztátlanságok mocskolják is be, egyetlen férfi sem olvashatja úgy, hogy szokatlanul izgalmas indulatok ne hatnák át, és egyetlen nő sem, sóhajtás nélkül. Az egész oldal friss könnyektől volt nedves, és a szemközti beékelt papírlapon a következő angol nyelvű sorok álltak, amelyeknek betűi olyannyira különböztek ismerősöm különös keze vonásától, hogy csak nehezen ismerhettem fel bennük az ő írását:

Te voltál minden, édes,
Miért törődtem én,
Forrás a szirten, édes,
Sziget a víz szinén,
Csupa gyümölcs, csupa virág,
S minden virág enyém.
Ah, csillagos remény!
Túlfényes álom, mely csupán
Leszállni tünt elém.
"Tovább! tovább! a fény után!"
Kiált jövőm felém.
S múltam vak mélyein sután
Némán vergődöm én.
Mert jaj! jaj! mécsesem kímúl
És életem lejár.
"Már vége - vége már!" -
(Így szól, míg parthomokba fúr,
A pompás tengerár),
Villámütött fa nem virúl,
Nem száll a lőtt madár.
És napjaim csak álmok
És éjjel álmaim
Lábad nyomába járnak,
Holott táncába hín
Valamely égi árnak
Valamely légi rím.


   Hogy ezeket a sorokat angol nyelven írták, nem lepett meg különösen, holott nem hittem, hogy szerzőjük bírja ezt a nyelvet. Jól ismertem szellemi képességeit, és tudtam, milyen öröme telik ezek elrejtésében, nem lepett hát meg ez a felfedezés; de a vers születésének helye, megvallom, alaposan meghökkentett. Eredetileg London-t írták a vers alá, de ezt utólag gondosan áthúzták, ám mégsem annyira, hogy rejtve maradhatott volna a kutató szem előtt. Ez, mondom, nem csekély meglepetést okozott nekem, mert jól emlékszem, hogy egy korábbi beszélgetésünk során különösképpen az iránt érdeklődtem barátomnál, hogy találkozott-e valamikor Marchesa Mentonival Londonban, ahol pár évvel házassága előtt élt. És ha nem tévedek, barátom értésemre adta, hogy sohasem járt Nagy-Britannia e metropolisában. Azt is meg kell itt említenem, hogy nemegyszer hallottam (hinni persze nem hittem a valószínűtlenségektől hemzsegő híresztelést), nemegyszer azt is hallottam, mondom, hogy akiről itt szólok, nem csupán születésére nézve, hanem neveltetésében is: angol.
   - Van itt egy festmény - szólt barátom, észre sem véve, hogy én belepillantottam a tragédiába -, van itt még egy festmény, amelyet nem látott. - És egy leplet félrehúzva, felfedte előttem Marchesa Aphrodité életnagyságú arcképét.
   Nincs emberi művészet, amely tökéletesebben ábrázolhatta volna a hölgy emberfeletti szépségét. Újból az a légies alak állt előttem, akit az éjjel a Dózse-palota lépcsőin láttam. De mosolytól sugárzó arcán (minő érthetetlen visszásság!) ott bujkált a mélabúnak az a röpke árnya is, amely a tökéletes szépségtől elválaszthatatlan. Jobb karja keblén nyugodott. Bal karjával alámutatott egy különös alakú vázára. Csak egyik tündéri kis lába látszott, és az alig érintette a földet; a tündöklő légkörben, mely szépségét övezte, leheletfinoman megfestett szárnyak lebegtek alig észrevehetően. Pillantásom a festményről barátom alakjára esett, és ösztönösen Chapman Bussy d'Ambois[20]-jának erőteljes szavai tolultak ajkamra:

Mint római szobor, ott áll. És ott fog állni,
Míg márvánnyá nem válik a halálban!


   - Jöjjön! - szólalt meg végre, és egy dúsan zománcozott tömör ezüstasztal felé fordult, amelyen néhány fantasztikus festésű serleg állt, két nagy etruszk váza, ugyanolyan különös alakú, amilyen az arckép előterében látható, színültig töltve rajnai bornak tűnő itallal.
   - Jöjjön! - mondta hirtelen. - Igyunk! Korán van még, de igyunk! Valóban korán van még - folytatta eltűnődve, mikor egy angyalfigura súlyos aranykalapáccsal a napfelkeltét követő első órát jelezte -, valóban! korán van még, de mit tesz az? Igyunk! Ürítsünk áldozati kelyhet az ünnepélyes nap tiszteletére, amelyet ezek a cifra lámpák és füstölők oly irigyen igyekeznek elhomályosítani!
   És teli serlegét áldomásra emelve, gyors egymásutánban több serleggel ivott meg a borból.
   - Álmodni - kezdte újból rendszertelen társalgását, és egy füstölő dús fénye felé emelte az egyik pompás vázát -, álmodni, az volt a dolgom az életben. Ezért hát, amint látja, megformáltam magamnak ezt az álomkamrát. Emelhettem volna-e különbet Velence szívében? Igaz, hogy az építészeti díszítések valóságos egyvelegét láthatja maga körül. Az ión stílus szűziességét vízözön előtti holmik éktelenítik el, s az egyiptomi szfinxek aranyszőnyegeken terpeszkednek. De a harmóniát csak a félénk tekintet hiányolja. A lakóhely és különösen az idő konvenciói: megannyi mumus, amelyek az emberiséget visszarettentik, hogy elmerüljön a nagyszerűség szemléletében. Valamikor magam is díszítőművész voltam, de a túlfinomult ostobaságokra csakhamar ráunt a lelkem. Mindaz, amit itt lát, jobban megfelel nekem. Mint ezek az arab füstölők, lelkem is lángokban gyötrődik, és e környezet mámora hozzáformál a valóra vált álmok országának vadabb látomásaihoz, amelyek felé kisvártatva útra kelek.
   Itt hirtelen elhallgatott, fejét mellére ejtette, és úgy tűnt, mintha egy hangra figyelne, amelyet én nem hallhatok. Végül kinyújtózkodott, a mennyezetre tekintett, és Chichester püspökének e szavait kiáltotta:

Várj ott reám! Majd ott leszek
A síri mélyben én veled!


   Egy pillanat múlva, a nehéz bor hatására hanyatt vágta magát a díványon.
   A lépcsőházból sietős lépések hallatszottak, majd hangos kopogás az ajtón. Igyekeztem megelőzni, hogy barátomat másodszor is felzavarják, de a Mentoni ház egyik apródja máris berontott a szobába, és felindulástól elfulladt hangon ezeket az összefüggéstelen szavakat dadogta:
   - Úrnőm!... Úrnőm!... Megmérgezte magát!... Megmérgezte magát!... Ó, gyönyörű, gyönyörű Aphrodité!
   Megdöbbenve szaladtam a díványhoz, és megpróbáltam az alvót eszméletre téríteni. De tagjai merevek voltak, ajka szederjes - az imént még oly ragyogó szemét a Halál zárta le. Visszatámolyogtam az asztalhoz, kezem egy repedt és megfeketedett serlegre hullt, és lelkemen hirtelen átvillámlott a teljes és szörnyű valóság tudata.



Babits Mihály fordítása


[1] az üdvözültek árnyainak tartózkodási helye a görög mitológia szerint
[2] Andrea Palladio (1518-1580) - olasz reneszánsz építész, Velencében a S. Giorgio Maggiore és a Redentore templomot építette
[3] Sóhajok Hídja
[4] unott, bosszús (francia)
[5] Gaius Secundus Plinius (23-79), római tudós, író. Naturalis Historia (Természettudományi enciklopédia) című műve a kor ismereteinek összefoglalása.
[6] római császár (161-192), Marcus Aurelius fia, 180-tól uralkodott. Élvhajhász, vérengző zsarnok volt, végül összeesküvés áldozata lett.
[7] palota (olasz)
[8] angol filozófus, politikus, író (1478-1535), az Utópia (1516) szerzője, akit VIII. Henrik lefejeztetett, mert nem volt hajlandó felesküdni a pápától elszakadó anglikán egyházra.
[9] eredeti nevén Jean Tixier de Ravisi (1490-1525), francia humanista író
[10] nevetés (görög)
[11] netovább (latin)
[12] Itáliai festő (?1260-?1302), a bizáncias felfogás utáni átmeneti kor legnagyobb olasz festője
[13] mestermű (francia)
[14] a keresztről levett Krisztus testét ölében tartó, fiát sirató Mária. A XIV. századtól kedvelt témája a képzőművészetnek.
[15] Guido Reni (1575-1642) - olasz festő, rézmetsző, szobrász
[16] Antonia Canova (1757-1822) - olasz klasszicista szobrász
[17] A legnagyobb művésznek nincs oly álma, / amit ne zárna bármely kocka márvány. Buonarotti Michelangelo (1475-1564) olasz festő, szobrász, mérnök, költő Vittoria Colonnához írt szonettjének első két sora (Babits Mihály fordítása).
[18] Perszepolisz rommező a Perzsa-öböltől északkeletre, a templom az óperzsa művészet legnagyobb fennmaradt építészeti teljesítménye. I. Dareidosz kezdte meg építését i.e. 518-ban, utódai folytatták művét i.e. 460-ig, de soha nem fejezték be. Nagy Sándor seregei i.e. 330-ban romba döntötték.
[19] Angelo Poliziano (1454-1494) - olasz költő és humanista. Fabula D'Orfeo (1480) című műve valóban az olasz nyelvű világi drámairodalom egyik első alkotása, noha az Ovidius elbeszélését követő mű nem tragédia, hanem színpadra szánt pásztoridill.
[20] George Chapman (?1559-?1637) - angol költő, drámaíró és műfordító; Homérosz első angol fordítója. Bussy d'Ambois című tragédiája 1607-ben jelent meg.


<<< Novellák főoldala