<<< Novellák főoldala
Monos és Una beszélgetése
μελλοντα ταυτα
Szophoklész: Antigoné
"Ezek a jövő dolgai..."[1]
Una: "Újra megszületni?"
Monos: Igen, legszépségesebb és legszeretettebb Unám, "újra megszületni." E szavak voltak, amelyeknek misztikus jelentésén oly sokáig merengtem, visszautasítván a klérus magyarázatát, mígnem maga a Halál fedte fel nékem a titkot.
Una: Halál!
Monos: Milyen különös, édes Unám, hogy így visszhangzod a szavaimat! És azt is látom, mily ingadozó a lépted, s mily boldog izgalom csillog a szemedben. Téged zavar és nyomaszt az Öröklét fenséges újdonsága. Igen, a Halál volt az, amiről szóltam. Lám, milyen különös e szó, mely egykor szokása szerint rettegést szított minden szívben, s üszköt hintett minden gyönyörre!
Una: Ah, Halál, az ünneprontó szellem! Milyen gyakran csaljuk meg magunkat Monos, róla elmélkedvén! Milyen titokzatos módon tartja féken az indulatot, amikor azt mondjuk: "eddig, s ne tovább"! Őszinte és kölcsönös szerelmünk, Monosom, amely itt izzik a keblünkben, s amire oly hiúk és büszkék vagyunk, s aminek első fellobbanása oly boldoggá tett, hogy el sem hittük: ez a boldogság ily magasságokba hághat! De ó jaj, itt nő a szívünkben a félelem attól a kegyetlen órától, amely rohanva közeleg, hogy örökre elválasszon bennünket! Így válik a szerelem idővel fájdalmassá. A gyűlölet olyankor kegyelem.
Monos: Most ne szólj ilyen bánatokról, drága Unám... az enyém vagy már, örökre az enyém!
Una: De a múltbéli bánatok emléke... nem a jelen öröme? Még sok mondanivalóm van múltbéli dolgokról. Mindenekelőtt azonban égek a vágytól, hogy megtudjam minden részletét az Árnyak Völgyén való átkelésednek.
Monos: Mikor kérdezett a tündöklő Una hiába az ő Monosától? Egy perc, és mindenre választ adok, de hol kezdjem hátborzongató elbeszélésemet?
Una: Hogy hol?
Monos: Tenéked kell megmondanod.
Una: Monos, én megértelek. A Halálban mindketten megtanuljuk a hajlandóságot a meghatározatlan meghatározására. Nem mondom hát, hogy az életed megszűnésének pillanatánál kezdd, inkább azzal a szomorú, igen szomorú pillanattal, amikor a láz levert a lábadról, mozdulatlan, halotti kábulatba kerültél, s fakó szemhéjad szerető ujjaimmal fogtam le.
Monos: Előbb engedd meg Unám, hadd ejtsek egy szót az ember mostani, általános állapotáról. Emlékezz rá, hogy őseink közül némely bölcsek - a valóban bölcsek, nem a világ szemében nagyra becsültek - arra vetemedtek, hogy kétségbe vonják a "tökéletesedés" szó helyénvalóságát a civilizáció fejlődésére alkalmazva. A megsemmisülésünket megelőző öt vagy hat évszázadban mindig voltak periódusok, amikor felbukkant egy-két erőteljes intellektus, aki merészen szembehelyezkedett olyan alapelvekkel, amiket manapság teljesen alaptalanul nyilvánvalóknak tartunk - alapelveket, amik megtaníthatták volna a fajunkat arra, hogy elfogadjuk irányadónak a természet törvényeit ahelyett, hogy megkíséreljük szabályozni azokat. Nagy időközökkel felbukkant egy-egy nagy szellem, aki a gyakorlati tudomány minden eredményét a hasznavehetetlenség felé való visszalépésnek tekintette. Esetenként némely intellektusok - azok az intellektusok, akiket mindenek közül leginkább fennkölteknek tartunk - azt állítják, hogy ezek az igazságok számunkra a legmaradandóbb fontossággal bírnak, s csupán annak a hasonlóságnak a segítségével érhetjük utol őket, mely a bizonyosság hangján szól a képzelethez, és a puszta, alaptalan megfontoláshoz - esetenként az ilyen poétikus intellektusok többet tesznek a filozófia formálásáért. A tudás fájáról, a halálos, tiltott gyümölcsről, vagy annak halovány sugalmáról szóló misztikus példabeszédekben lelik meg a felismerést, hogy a tudás nem lehet az emberé, amíg szelleme ily gyermekien együgyű. És ezek az emberek, a poéták itt élnek és éheznek az "utilitáriusok"[2], a tudálékosok megvetése közepette, akik maguknak követelik azt a címet, ami a lenézetteknek járna ki. Ezek az emberek - a poéták - epekedve, ám nem oktalanul merengenek a régmúlt napokon, amikor az igényeink még nem voltak egyszerűbbek, mint amennyire szenvedélyesek - a múlton, amikor a mirtusz[3] szó még ismeretlen volt, amikor a boldogság még magasztosnak számított; a fenséges és áldott napokon, amikor a kék folyók gátak nélkül, szabadon rohantak a felszántatlan dombok között az ősi, illatos és háborítatlan erdők mélyére.
Ezek az általános zűrzavar alóli nemes kivételek mindazonáltal az oppozíciót[4] kötelesek erősíteni. Ó jaj! legrosszabb napjaink legrosszabbika virradt fel. A nagy "mozgalom" - ez a folyvást idézett frázis -, a morális és fizikai értelemben vett beteges nyüzsgés folytatódott. A Művészet - a Művészetek - mindenek fölé emelkedtek, s miután elfoglalták helyüket a trónon, láncra verték az intellektusokat, akik hatalomra emelték őket. Az Ember, mivel nem tehetett mást, megismerte a Természet fenségességét, s gyermeki elragadtatással tekintett az elemek fölött megszerzett és egyre növekvő uralmára. S miközben Istennek képzelte magát, gyermeteg ostobaság hatalmasodott el rajta. Amint ez a zavarodottságából sejthető volt, megfertőződött a renddel és az absztrakcióval[5]. Általánosságokba csomagolta önmagát. Több más furcsa ötlet mellett, ami az egyetemes egyenlőséget igyekezett megteremteni; továbbá Isten és a hasonlóság ellenére - a Földön és a Mennyben mindent oly láthatóan átitató fokozatosság törvényeinek figyelmeztető szava ellenére - a mindenre érvényes Demokrácia megalkotására tett ádáz kísérleteket. Mégis ez a vadság szükségszerűen a legfőbb vadságból, a Tudásból fakadt. Az Ember nem képes egyszerre tudni és engedni. Egymás után emelkednek ki a földből a hatalmas, füstölgő városok. A zöld levelek összezsugorodnak a kemencék leheletétől. A Természet szépséges arcát valamilyen gyűlöletes kór torzítja el. Azt gyanítom, édes Unám, kényszerítettségünk szunnyadó érzete ideláncol bennünket. De most már úgy tűnik, hogy saját megsemmisülésünket és ízlésünk eltévelyedését készítjük elő, de legalábbis vakon semmibe vesszük; azét a képességét, amely félúton helyezkedik el a tiszta intellektus és a morális érzék között, s amit sosem lehet biztonsággal figyelmen kívül hagyni. Ez lehet, ami egyedül visszavezethet bennünket a Szépséghez, a Természethez, az Élethez. De jaj Platón tiszta, elmélkedő szellemének és fenséges megérzéseinek! Jaj a monsikh-nak, amit oly helyénvalóan a lélek megfelelő művelésének tartott! Jaj neki és a munkájának! - mert mindkettőre akkor volna a legnagyobb szükség, amikor már mindkettőt elfelejtették vagy megvetették.[6]
Pascal, a filozófus, akit mindannyian kedvelünk, azt mondta, s milyen igaza volt: "que tout notre raisonnement se réduit á céder au sentiment"[7]; és nem lehetetlen, hogy a természet érzékenysége, ha időt adunk neki, visszanyerheti az iskolában tanított matematikai megfontolásokkal szembeni fölényét. De most még nem úgy állnak a dolgok. A tudás mértéktelensége időnap előtt kimerítette a régi világ értékeit. Ebből a mai embertömeg mit sem lát meg, vagy mert gyorsan, ám boldogtalanul él, színleli, hogy nem látja. De ami engem illet, a Földön látható nyomokból megtanultam, micsoda hatalmas pusztulás a magasabb civilizáció ára. Összehasonlítva az egyszerű, de maradandó Kínát, az építész Asszíriát, a csillagász Egyiptomot, a fortélyos Núbiát, minden Művészetek szertelen ősanyját, előre sejtem a Sorsunkat. E régiók történelmében[8] megpillantottam a Jövő fénysugarát. Utóbbi három individuális mesterkéltsége csupán helyi gondot jelentett a Földön, s a bajra helyi ellenszert alkalmaztak; de a világ többi, fertőzött részére még a halálban sem látok gyógyírt, mivel az ember mint faj nem szűnhet meg létezni, mert láttam, hogy "újra kell születnie."
És látod, te kedves és szépséges, nap mint nap álmokba rejtjük szerelmünket. Amíg mi a félhomályban az eljövendő napokról csevegtünk, a Föld sebhelyes arca purifikáción[9] ment át, ami önmagában is eltörölheti a Föld színéről ezt a gyűlöletes ocsmányságot, új ruhába öltöztetheti a zöld hegyek lankáit s a Paradicsom mosolygó folyóit, s végül megfelelő lakóhelyet teremthet az embernek, a Halálban megtisztult embernek, akinek túlfűtött intellektusát a tudás nem mérgezi többé; a megváltott, megújult, üdvözült és immár halhatatlan, de még mindig anyagi embernek.
Una: Igen, kedves Monos, emlékszem a beszélgetésekre, de ennek a tüzes átalakulásnak az ideje még nincs olyan közel, mint azt hittük, és a romlás, amire utaltál, biztosítéka e hitünknek. Az emberek éltek, és sajátságosan haltak meg. Te magad is megbetegedtél, így kerültél a temetőbe, ahová kitartó Unád gyorsan követett. És bár a század, amely azóta elmúlott, s amelynek a vége azóta bennünket újfent összehozott, szunnyadó emlékeinket nem gyötörte türelmetlenséggel, de lám Monosom, mégiscsak egy század volt ez.
Monos: Mondd inkább: egy pillanat a végtelenben. Nem kérdéses, amikor meghaltam, a Föld már gyenge volt. Szívemet nyugtalanság gyötörte, amely az általános zavarból és romlásból eredeztethető, ez okozta láztól való szenvedésem. Néhány napos fájdalom s számos, önkívületben bővelkedő álom után, amelyet te a fájdalom megnyilvánulásának tartottál - amiből én hiába igyekeztelek kijózanítani -, néhány nap múltán, mint mondtad is, mozdulatlan halotti kábulatba kerültem; ez volt, amit a köröttem állók Halál-nak mondtak.
A szavak hiábavaló dolgok. Állapotom nem gátolt meg abban, hogy érezzek. Nem tűnt túlságosan eltérőnek attól a végtelen nyugalmasságtól, ami nyári délutánon a napon fekve könnyű álom formájában szokott meglepni, s amelyből a tudatos állapotba pusztán a jóleső, külső háborgatástól mentes alvásnak köszönhetően lassan térek vissza.
Már nem lélegeztem. A pulzusom is elcsendesedett. A szívem megszűnt verni. Akaratom megmaradt, csupán erejét veszítette el. Érzékeim szokatlanul elevenek voltak, habár esetenként bizarr módon átvették egymás funkcióit. Az ízlés és a szaglás szétválaszthatatlanul összekeveredett, és abnormális, intenzív módon egyetlen érzékké vált. A rózsavíz, amivel legvégül oly gyöngéden megnedvesítetted az ajkam, a virágok érzetét keltette bennem - fantasztikus virágokét, amik sokkal csodásabbak, mint a régi Föld virágai, s amik az itt, köröttünk található virágok előhírnökei voltak. Szemhéjam vértelenül átlátszón engedett számomra némi látást. Mivel akaratom erőtlen volt, szemgolyóim nem forogtak üregükben, de a látóterem féltekéjében lévő tárgyakat többé-kevésbé meg tudtam különböztetni; a külső retinára és a szemem sarkába jutó fénysugarak sokkalta elevenebb képet adtak, mint azok, amelyek az elülső felszínre estek. A korábbi példához hasonlóan ennek összhatása mégis hangokként jelent meg - édes és diszharmonikus hangokként, aszerint, hogy a köröttem elhelyezkedő világos vagy sötét, ívelt vagy szögletes tárgyak adták-e. A hallásom ugyanakkor erőteljesen és normálisan működött, nem kevesebb precizitással, mint érzékenységgel valódi hangokat közvetített. Tapintásom még különösebb változáson ment át. Az érzetek késve érkeztek, de sokáig megmaradtak, s igen nagy fizikai gyönyört keltettek. Így amint édes ujjaddal szemhéjamat illetted, azt először látványként észleltem, s csak jóval azután, hogy elvetted, egész testemet mérhetetlen, buja gyönyör töltötte el. Mondom, buja gyönyör. Az összes érzékelésemet bujának nevezhetem. Az érzékszerveim által a passzív agyamat megtöltő testi érzetek kevésbé voltak kidolgozottak. Fájdalmat alig éreztem, gyönyört annál többet; ám morális fájdalmat vagy örömöt egyáltalán nem. Így heves zokogásod komor kádenciáival[10] együtt jutott a fülembe, ahol a szomorú tónus valamennyi változatát észleltem; de csupán halk zene volt mindez, semmi több; mindazt a bánatot nem közvetítette, amely életre keltette. Ezzel szemben az arcomra hulló súlyos és megállíthatatlan könnycseppek megtört szívről árulkodtak, s egymagukban képesek voltak testem minden ízét gyötrelemmel megtölteni. Ez az igazság a Halálról, amiről a körülöttem állók oly tisztelettel, halkan, suttogva szóltak, te pedig, édes Unám, hangos és heves zokogás közepette.
Felöltöztettek, hogy majd a koporsóba tegyenek. Három-négy sötét alakot láttam magam körül sürögni-forogni. Amint elhaladtak a látásomat segítő fénysugár előtt, csak formákat láttam; de amint mellettem végezték a dolgukat, csak sikoltást, nyögést és a félelem, a horror és a szomorúság egyéb gyászos kifejezéseit észleltem. Egyedül te, a fehér ruháddal sugároztál felém minden oldalról csak muzsikát.
A nap elmúlt; és amint a fénye elenyészett, bizonytalan szorongás vett erőt rajtam: nyugtalanná váltam, mint az alvó, akinek borús hangok zavarják meg az álmát - távoli harangszó, amelynek hosszú szünetekkel érkező ünnepélyes zúgása elvegyül a melankolikus álmokkal. Elérkezett az éjszaka, és árnyai súlyos szorongást hoztak magukkal. Szinte tapintható súllyal nehezedett a tagjaimra. Morajló hangot hallottam, de nem a hullámverés távoli zúgását, annál sokkal folyamatosabb morajt, amely az első félhomállyal kezdődött, s a sötétség mélyültével egyre erősebbé vált. Hirtelen fények támadtak a szobában, s ettől a morajlás megszakadt, pontosabban átváltozott ugyanezen hang kevésbé rémisztő és távoli árnyalatává. A tagjaimra nehezedő súly nagymértékben enyhült, s a lámpások fényéből (mert több volt belőlük) töretlenül érkezett a fülembe egy melódia. És amikor drága Unám, az ágyamhoz léptél, ahol én kiterítve feküdtem, s gyengéden leültél mellém, illatos leheletedtől és a homlokomra nehezedő édes ajkadtól keblem reszketni kezdett, s a remegés elvegyült a körülmények által előcsalt fizikai érzetekkel - és ez már szinte érzelem volt: mintegy méltánylás és válasz őszinte szerelmedre és bánatodra; csakhogy ez az érzés nem az élettelen szívből fakadt, sokkal inkább árnyék volt, mint valóság, és gyorsan enyészett el; előbb végtelen nyugalomra váltott, majd tiszta érzéki örömre, ami korábban volt.
És ekkor, a szokványos érzékek romjaiból és káoszából kiemelkedett a hatodik, teljesen tökéletes érzék. Tapasztalván vad örömöt éreztem - még mindig fizikai örömöt, minthogy az értelemnek nem volt benne helye. A mozgás végleg megszűnt a testemben. Izmaim már nem reszkettek, idegeim nem bizseregtek, ereim nem lüktettek. Az agyam viszont életre kelt, az az agy, amelyben eddig a leghalványabb gondolat sem fogant meg. Hadd jellemezzem úgy, mint mentálisan ingadozó lüktetést. Ez az embernek az idő-ről alkotott absztrakt elképzelésének morális[11] megtestesülése volt. E mozgás abszolút kiegyenlítődése által - vagy hozzá hasonlóan - rendeződtek az égitestek mozgásának ciklusai. Ezek segítségével mértem a kandallón álló óra és a személyzet óráinak szabálytalanságait. Ketyegésük tisztán érkezett a fülembe. A valós időmértéktől számított legkisebb eltérés - ezen eltérések igen gyakoriak voltak - úgy hatott rám, mint az absztrakt igazság megsértése, ami a Földön szokás szerint a morális érzékekre hat. Habár a helyiségben nem akadt két olyan időmérő, amely együtt járt volna, nem okozott különösebb nehézséget külön-külön megfigyelni, és eltéréseiket számon tartani. És ez az eleven, tökéletes és önmagában létező időérzék az eseményektől függetlenül létezett (ahogyan az ember sosem gondolná), s a hatodik érzék, amely a többi hamvából keletkezett, az időtlen lélek első, nyilvánvaló és bizonytalan lépése volt az időbeni örökkévalóság felé.
Éjfél volt, és te még mindig mellettem ültél. A többiek már mind elhagyták a halál kamráját. Engem belefektettek a koporsóba. A lámpák fénye pislákolt; ezt a monoton hangok rezdüléseiből tudtam. De ezek a hanghullámok lassan elenyésztek, s végül megszűntek. Orromból az illatuk elillant. Látásomat többé nem befolyásolták alakzatok. A Sötétség súlya elszállt a mellemről. Elektromossághoz hasonló remegés rázta meg a testemet, ezt követően minden kapcsolatom megszakadt vele. Mindaz, amit az ember az érzék szóval illet, felolvadt a létező tulajdonságok összességében és megingathatatlan időérzékelésemben. A halandó testre végül az Enyészet rátette a kezét.
Mégsem tűnt el minden érzékem, mert az öntudat és a megérzés most egyfajta letargikus intuícióvá[12] egyesült. Elfogadtam a testemet ért végzetes változást, és amint az alvó is érzékeli a fölébe hajló testi jelenlétét, édes Unám, én is éreztem, hogy még mellettem ülsz. Így még a második nap délutánján is észleltem a mozgásokat, amelyek felőled érkeztek, s amiknek csak a koporsóm állta útját, amiben a halottaskocsiba emeltek, amiben kivittek a temetőbe, amiben leeresztettek a sírba, amire súlyos földet hánytak, s amiben magamra maradtam a rothadás sötétjében, hogy együtt aludjak a férgekkel.
És itt, ebben a börtön-házban, amely nem sok titkot rejt, lassan peregnek a napok, hetek, hónapok; a szellem minden múló másodpercet számon tart, s különösebb erőfeszítés nélkül jegyzi az elmúlást.
Egy esztendő telt el. A lét tudata óráról órára haloványabb; csak a puszta hely maradt, ami nagymértékben bitorolja az előbbi helyét. A létező tulajdonságok összessége elmerül ebben a hely-ben. A szűk tér, ami körülveszi azt, ami egykor a test volt, most magává a testté változik. Végül, amint az gyakorta megesik az alvóval (az alvás és az alvó világa együtt a Halál) - végül, amint az néha megesik a Földön a mélyen alvóval is, amikor egy felvillanó fény hirtelen felébreszti, de félig-meddig még álomban marad, ugyanúgy én is itt, az Árnyék ölelésében észleltem a fényt, amelynek egyedül volt ereje ahhoz, hogy felébresszen: a tartós Szerelem fényét. Emberek motoszkálnak sötét lakhelyem felett. Leszórják rólam a nedves földet, bomló csontjaim fölé eresztik Una koporsóját.
És most megint minden olyan üres. Az a halovány fény is kihunyt. Az a gyenge remegés is elcsitult. Végbement a megtisztulás. A por porrá lett. A férgek már nem rágnak tovább. A lét érzése végleg elmúlt, helyét minden egyéb fontos és örökös dolog helyett a zsarnok Tér és Idő veszi át. Mert mindannak, ami nem volt: aminek nem volt formája, amire nem volt gondolat, aminek nem volt érzete, ami lélektelen volt, de egyetlen porcikáját sem alkotta anyag - mindennek a nemlétnek az ellenére, a halhatatlanság ellenére a sír az otthonom, s az emésztő órák a társaim.
Nemes Ernő fordítása
[1] Trencsényi Waldapfel Imre fordításában: Majd erre is sor kerül. Az idézet egyik utolsó elbeszélésének címe lett (Mellonta tauta, 1849).
[2] haszonelvűek, mindent a hasznosság szempontjából elbírálók [r]
[3] mediterrán és mérsékelt éghajlaton honos fehér virágú örökzöld díszcserje; de átvitt értelemben a belőle készült menyasszonyi koszorút is jelenti [r]
[4] ellentmondást, ellenzéki álláspontot [r]
[5] elvontsággal, elvont fogalommal [r]
[6] "Nehéz felfedezni jobbat (ti. oktatási metódust) annál, amit oly számos esztendő óta gyakorlunk; lévén ez magában foglalja a test gyakorlását és a lélek muzsikáját is." [Repub. 2. könyv]. "Ezen okból a zenei oktatás a legfontosabb, mert ettől issza át a lelket a Ritmus és a Harmónia, ettől válik maradandóvá, telítődik meg szépséggel, s teszi az embert csodás lelkűvé. Megtanulja csodálni a szépséget; örömmel telve fogadja azt be a lelke, táplálkozik általa, és saját állapota összeolvad véle." [uo. 3. könyv]. A zene (μονσικη, monsikh) mindazonáltal Athénben átfogóbb jelentőségű volt, mint minálunk. Abban nem csupán az Idő és a Tónus harmóniája egyesült, hanem a poétikus stílus és az érzelem is. A zene tanulmányozása az athéniek számára az ízlés általános művészetét jelentette - amely képes felismerni a szépségest - szemben a megfontolással, amely csak az igazra ügyel.
[7] minden okoskodásunk (érvelésünk, következtetésünk) alul marad az érzelmekkel szemben (kénytelen engedni az érzelmeknek) (francia) [r]
[8] E helyütt a görög ιστορειν (istorein) "szemlélet" értelemben.
[9] A purifikáció szó itt a görög πνρ (pur) "tűz" szóra való utalásként fordul elő.
[10] rímeivel [r]
[11] erkölcsi [r]
[12] fásult, érdektelen felismeréssé [r]
<<< Novellák főoldala