<<< Novellák főoldala

Marie Rogêt titokzatos eltűnése ^[1]

   Amikor A Morgue utcai kettős gyilkosság című értekezésemben igyekeztem megrajzolni barátom, C. Auguste Dupin lovag jellemének néhány figyelemre méltó vonását, nem gondoltam volna, hogy valaha foglalkozom még e témával. Szándékom éppen e jellemábrázolás volt: s célomat teljes mértékben sikerült elérnem, hiszen az események vad rohanása kellőképpen példázta Dupin jellembeli sajátosságait. Felhozhattam volna még más példákat is, de többet bizonyítanom akkor sem sikerült volna. Újabb események meglepő alakulása azonban újabb részletek jelentőségére döbbentett rá, amely részletek bizonyos mértékben holmi kicsikart vallomásra emlékeztetnek. De mindannak ismeretében, amit nemrégen hallottam, furcsának találnám, ha elhallgatnám azt, amit régebben hallottam és láttam.
   Dupin, miután kibogozta a Madame L'Espanaye és leánya halálához vezető tragédia szálait, nyomban kikapcsolta tudatából az egész ügyet, s visszaesett régi szokásába, a szeszélyes álmodozásba. Magam is mindig hajlamos lévén az ábrándozásra, szívesen engedtem át magamat az ő hangulatának; továbbra is megosztva hát a Faubourg Saint-Germain-i lakás szobáit, csöppet sem törődtünk a jövővel, hanem csöndesen szundikáltunk a jelenben, álmokba szőve magunk körül a sivár világot.
   Ámde ez az álmodozás nem volt egészen zavartalan. Gondolhatja az olvasó, hogy az a szerep, amelyet barátom a Morgue utcai kettős gyilkosság felderítésében játszott, megragadta a párizsi rendőrség képzeletét. Ezeknek az uraknak a körében a Dupin név fogalommá lett. Mivel rajtam kívül sem a rendőrfőnök, sem más nem tudta meg, hogy Dupin milyen egyszerű következtetések révén fejtette meg a rejtélyt, egyáltalában nem meglepő, hogy csodával határosnak tekintették a dolgot, s hogy Dupin sikerét nem elemzőképességének, hanem intuíciójának tulajdonították. Ha Dupin nyíltan megmondja, miről van szó, minden érdeklődőt nyomban kijózanított volna ebből az előítéletből; lusta közönye azonban lehetetlenné tette egy olyan téma további bolygatását, amelynek érdekessége az ő számára már régen megszűnt. Így történt, hogy Dupin a rendőrség szemében bámulat tárgya lett, s a rendőrfőnök nem egy ügyben próbálta igénybe venni barátom szolgálatait. Az egyik ilyen eset egy Marie Rogêt nevű fiatal lány meggyilkolásának ügye volt.
   Ez az esemény mintegy két évvel a Morgue utcai rémtett után történt. Marie egy Estelle Rogêt nevű özvegyasszony egyetlen leánya volt. A lány még igen kicsi volt, amikor atyja elhalálozott, s az apa halálától egészen az elbeszélésünkben tárgyalandó gyilkosságot megelőző másfél évig anya és leánya együtt lakott a Pavée Sainte-Andrée utcában. Marie segített a munkában édesanyjának, aki penziót vezetett. Minden ment a maga útján, mígnem Marie elérte huszonkettedik életévét; szépsége ekkor magára vonta egy drogista figyelmét. A férfi üzlete a Palais Royal alagsorában volt; vevői pedig főként azok közül a mindenre elszánt kalandorok közül kerültek ki, akik valósággal megszállták azt a környéket. Monsieur Le Blanc jól ismerte azokat az előnyöket, amelyek a szép Marie-nak az illatszertárban való jelenlétéből származhattak. Bőkezű ajánlatán mohón kapott a lány; s ugyancsak elfogadta az ajánlatot, bár némi tétovázás után, az özvegyasszony is.
   A boltos számítása bevált, s üzlete - a bájos grisette^[2] jelenléte révén - csakhamar meglehetős hírnévre tett szert. Marie körülbelül egy éve lehetett a drogista alkalmazásában, amikor rajongóit a lány hirtelen eltűnése döbbentette meg. Monsieur Le Blanc képtelen volt megmagyarázni a leány távollétét, Madame Rogêt-t pedig aggódás és rémület kerítette hatalmába. Az újságok menten foglalkozni kezdtek a dologgal, s a rendőrség már éppen beható nyomozást akart indítani, amikor egy szép reggelen Marie jó egészségben, bár kissé sápadtan, ismét elfoglalta helyét az illatszertár pultja mögött. A vizsgálat - kivéve persze a magánjellegű kérdezősködést - azonnal megszűnt. Monsieur Le Blanc, mint egyébként addig is, teljes tájékozatlanságát hangoztatta. Marie, akárcsak az édesanyja, mindennemű érdeklődésre azzal válaszolt, hogy az újrafelbukkanását megelőző hetet egy vidéki rokonuk házában töltötte. Így hát az ügy elaludt, és nagy általánosságban feledésbe is merült, annál inkább, mivel a leány, nyilván hogy megszabaduljon a kíváncsiak alkalmatlankodásától, csakhamar végleg búcsút mondott az illatszerárusnak, s édesanyja Pavée Sainte-Andrée utcai házában keresett menedéket.
   Mintegy öt hónappal hazatérése után barátait ismét megriasztotta Marie újabb hirtelen eltűnése. Három nap elmúltával még semmit sem hallottak felőle. A negyedik napon aztán holttestét partra vetette a Szajna, a Sainte-Andrée utcát övező városnegyed felőli part közelében, nem messze a Barrière du Roule meglehetősen elhagyatott környékétől.
   E gyilkosság iszonyatos volta (mert nyilvánvalóan gyilkosság történt), az áldozat fiatalsága és szépsége, s főként az a körülmény, hogy már előzőleg is némi nevezetességre tett szert, mind hozzájárult a különben is fogékony párizsiak heves izgalmának felkeltéséhez. Nem emlékszem hasonló esetre, amely ilyen általános és erőteljes hatást idézett volna elő. E mindenkit érdeklő esemény megvitatása néhány hétig még a legfontosabb politikai beszédtémákat is háttérbe szorította. A rendőrfőnök egészen különleges erőfeszítéseket tett, és a párizsi rendőrség erőit a végsőkig igénybe vette a vizsgálat.
   Amikor a holttestet megtalálták, mindenki azt gondolta, hogy a gyilkos igen rövid ideig tud csak kisiklani a tüstént megindított nyomozás hálójából. Jutalom kitűzését csak egy hét lejárta után tartották szükségesnek; s még e jutalmat is ezer frankra korlátozták. Közben erőteljesen - ha nem is mindig a kellő judiciummal - folyt a vizsgálat. Számos személyt hallgattak ki teljesen eredménytelenül, s mivel a rejtély kulcsát sehogy sem lelték meg, nőttön-nőtt az általános izgalom. A tizedik nap végén az illetékesek tanácsosnak vélték az eredetileg kitűzött jutalom megkettőzését; s végül, miután a második hét is eltelt, és nyomra még akkor sem jutottak, és mivel a rendőrség iránt tanúsított jól ismert párizsi előítélet már zavargásokban nyilatkozott meg, a rendőrfőnök úgy döntött, hogy húszezer frank jutalmat ajánl fel "a gyilkos kézre kerítéséért", vagy - amennyiben kiderül, hogy több gyilkosról van szó - "bármelyik gyilkos kézre kerítéséért". A jutalmat kitűző hirdetmény teljes bűnbocsánatot ígért minden olyan esetleges bűntársnak, aki a gyilkos ellen vallana; s ahol csak kifüggesztették a hirdetményt, mindenütt mellé ragasztották egy polgári bizottság magánjellegű plakátját is, amely a rendőrfőnöki ígéretet tízezer frankkal tetézte meg. A teljes jutalom tehát nem kevesebb, mint harmincezer frankra rúgott, ami rendkívül nagy összeg, ha tekintetbe vesszük egyrészt a leány korántsem előkelő társadalmi helyzetét, másrészt pedig azt a körülményt, hogy nagyvárosokban gyakran fordul elő az imént említetthez hasonló szörnyűség.
   Senki sem kételkedett benne, hogy most már hamarosan fény derül e gyilkosság rejtélyére. Történt is egynéhány sokat ígérő letartóztatás, ámde semmi olyat nem sikerült kideríteni, ami a gyanúsítottakat vádlottá tehette volna, úgyhogy hamarosan szabadon bocsátották őket. Bármily furcsán hangzik: már három hét is eltelt a holttest felfedezése óta, s egy lépéssel sem jutottak előbbre - és Dupin meg én még csak hírét sem hallottuk a publikumot oly nagyon felizgató esetnek. A kutatás, amelybe akkoriban vetettük bele magunkat, minden figyelmünket lekötötte; majd egy hónapja nem mozdultunk ki lakásunkból, s éppen csak egy-egy pillantást vetettünk az egyik napilap politikai vezércikkeire. A gyilkosságról az első hírt maga G. rendőrfőnök hozta, személyesen. 18.. július 13-ának kora délutánján meglátogatott bennünket, s késő éjszakáig maradt nálunk. Nagyon bosszantotta, hogy nem sikerült fölkutatnia a gyilkosokat. Mint igazi párizsias nagyképűséggel megjegyezte, a reputációja forog kockán. Sőt: még a becsülete is. Rajta a világ szeme, mondotta, úgyhogy nincs olyan áldozat, amit meg ne hozna a rejtély kibogozására. Kissé groteszk szónoklatát bókkal fejezte be: dicsérte Dupin tapintatát - azt mondta, a legszívesebben ezt a kifejezést használja -, azután igen nyílt és valóban nagyvonalú ajánlatot tett; nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy az ajánlatot itt pontosan reprodukáljam, de meg kell mondanom, hogy különben sincs szoros összefüggésben történetünk voltaképpeni tárgyával.
   Barátom mindent elkövetett, hogy elhárítsa a bókot, az ajánlatot azonban menten elfogadta, bár csak ideiglenes előnyökkel járt. Miután a dolognak ez a része elintéződött, a rendőrfőnök fejtegetni kezdte véleményét, a vizsgálati anyagra vonatkozó hosszadalmas kommentárokkal tarkítva magyarázatát. Az anyagot egyébként mi még természetesen nem ismertük. G. sokat beszélt, és kétségkívül igen szakszerűen; közbe-közbe én is megkockáztattam egy-egy megjegyzést, mialatt csigalassúsággal múlt az éjszaka. Dupin, aki szobormereven ült megszokott karosszékében, maga volt a megtestesült tiszteletteljes figyelem. Az egész beszélgetés folyamán rajta volt a szemüvege; és egy-egy pillantás a zöld üveg mögé elegendőnek bizonyult, hogy meggyőzzön arról: barátom, jóllehet zajtalanul, de annál édesebben aludta végig azt az ólomlábakon bicegő hét vagy nyolc órát, ami a rendőrfőnök távozását megelőzte.
   Reggel azután a rendőrségen megszereztem a vizsgálat teljes anyagát, továbbá, különféle szerkesztőségekben, mindazoknak az újságoknak egy-egy példányát, amelyekben fontosabb tájékoztatás jelent meg erről a szomorú ügyről. Mindannak kiselejtezése után, amit közben minden kétséget kizáróan elvetettek vagy megcáfoltak volt, a következő tényállás bontakozott ki:
   Marie Rogêt 18.. június 22-én, vasárnap reggel kilenc óra tájban távozott édesanyja Pavée Sainte-Andrée utcai lakásáról. Távozása előtt arról tájékoztatta Monsieur Jacques St.-Eustache-t - és csakis őt -, hogy a Drômes utcában lakó nagynénjénél óhajtja tölteni a napot. Ez az utca szűk, de forgalmas közlekedési útvonal; nincs messze a Szajna-parttól, és - a legrövidebb út igénybevételével - mintegy két mérföldnyire esik Madame Rogêt penziójától. Monsieur St.-Eustache Marie hivatalos vőlegénye volt, s a penzióban lakott és étkezett. Úgy beszélték meg, hogy alkonyatkor elmegy menyasszonyáért és hazakíséri. Délután azonban szakadni kezdett az eső; és mivel St.-Eustache úgy gondolta, hogy Marie a nagynénjénél tölti majd az éjszakát (erre, hasonló körülmények között, már volt példa), nem találta szükségesnek, hogy megtartsa ígéretét. Amint egyre jobban előrehaladt az éjszaka, Madame Rogêt - hetvenesztendős, betegeskedő öreg hölgy - kifejezte azt a félelmét, hogy "soha többé nem fogja látni Marie-t"; de e megjegyzésének akkor nem tulajdonítottak jelentőséget.
   Hétfőn megállapították, hogy a leány nem járt a Drômes utcában, s amikor estig sem kaptak róla életjelt, elkésett kutatás indult utána a város különféle pontjain és a környéken. Csak az eltűnést követő negyedik napon tudtak valami érdemlegeset megállapítani. E napon (vagyis június 25-én, szerdán) bizonyos Monsieur Beauvais, aki egy barátjával együtt érdeklődött Marie után a Barrière du Roule környékén, a Szajnának a Pavée Sainte-Andrée utcával szemben levő partján, megtudta, hogy néhány halász röviddel azelőtt vontatott a partra egy, a víz színén úszó holttestet. Beauvais megnézte a hullát, s némi tétovázás után megállapította a személyazonosságát: az illatszeráruslány holtteste volt. Beauvais barátja valamivel hamarabb ismerte föl a hullát...
   Az arcon sötét vérnyomok látszottak: a vér egy része a szájból eredt. A szájra nem ült ki hab, mint a vízbefúltaknál szokásos. A sejtszövet nem színeződött el. A nyakon zúzódások és ujjnyomok látszottak. A karok a mellkasra hajlottak, egészen mereven. A jobb kéz ökölbe szorult; a bal tenyér is csak félig volt nyitva. A bal csuklón két kör alakú, mély horzsolás, nyilván kötelek vagy egyetlen, de többszörösen megcsavart kötél nyomai. Mély horzsolás nyoma látszott a jobb csukló egy részén is, meg az egész hát felületén, különösen azonban a lapockák körül. A hullát kötéllel vonszolták partra a halászok, akik rábukkantak, de a horzsolás nem innen eredt. A nyakon a hús erősen földagadt. Vágás nem volt észlelhető, sem pedig ütés nyomán keletkezett zúzódás. Egy zsinórt is találtak a holttest nyakán; oly szorosan simult oda, hogy első pillantásra nem is látszott; a bőr teljesen elfödte; közvetlenül a bal fül alatt kötötték csomóra. Ez egymagában is halált okozhatott volna. Az orvosszakértői vélemény erőteljesen hangsúlyozta a meggyilkolt leány erényes voltát, s aláhúzta, hogy a leány brutális erőszak áldozata lett. Megtalálásakor a holttest olyan állapotban volt, hogy a leány ismerősei minden nehézség nélkül meg tudták állapítani a személyazonosságot.
   A ruházat tépett és egyébként is zilált volt. A ruha alja, vagy egy lábnyi szélességben, egészen a derékig fölhasadt, de a szakadt rész is megvolt; háromszor körülcsavarták a lány derekán, és hátul összecsomózták. A ruha alatti fehérnemű finom muszlinból készült; ebből valaki egy körülbelül másfél láb széles sávot teljesen - de nagyon egyenletesen és rendkívül gondosan - kiszakított. Ezt a csíkot a lány nyaka köré tekerték, csak úgy lazán; de a csíkot tartó csomó egészen szoros volt. A muszlincsíkra és a zsinórra erősítették a lány kalapját. A kalapszalagokat tartó csomót nem nő kötötte. "Matrózkötés", állapította meg a vizsgálat.
   A személyazonosság megállapítása után a holttestet a szokástól eltérően nem vitték a hullaházba (fölösleges volt már ez a formaság), hanem nagy sietve elföldelték, mégpedig nem messze a partra vontatás helyétől. Beauvais erőfeszítéseinek eredményeképpen az ügyet a lehetőséghez képest elhallgatták; s a közvélemény csak napok múlva reagált. Az egyik hetilap azonban végül is foglalkozni kezdett az esettel; a holttestet exhumálták, a vizsgálatot újraindították; de a már addig megállapítottakon kívül semmit sem tudtak kideríteni. A lány ruházatát viszont most már megmutatták édesanyjának és ismerőseinek; ők pedig minden kétséget kizárván megállapították, hogy Marie ezeket a ruhadarabokat viselte, amikor azon a bizonyos vasárnap reggelen elment hazulról.
   Időközben óráról órára nőtt az izgalom. Több személyt letartóztattak, majd ismét szabadon bocsátottak. Különösen St.-Eustache keveredett gyanúba; és szó, ami szó, kezdetben nem tudott értelmesen számot adni arról, hogyan és hol töltötte a kritikus vasárnapot. Később azonban igazolásokat terjesztett Monsieur G. elé, amelyek kielégítő módon számoltak be arról, mit csinált St.-Eustache annak a napnak minden egyes órájában. Ahogy múlt az idő, és nem sikerült kideríteni semmit, ezernyi ellentmondó hír kelt szárnyra, s az újságírók szorgosan szolgáltatták feltevéseiket. Ezek közül az keltette a legnagyobb figyelmet, amely szerint Marie Rogêt él - s hogy a Szajnából kihalászott holttest egy másik szerencsétlen nő hullája. Helyesnek vélem, hogy ismertessek az olvasóval néhány olyan passzust, amely az említett feltevést tartalmazza. E passzusokat szó szerint fordítottam a L'Étoile című, általában igen jól szerkesztett újságból.
   "Mademoiselle Rogêt 18.. június 22-én, vasárnap reggel távozott édesanyja lakásáról, azzal az állítólagos céllal, hogy nagynénjét - vagy valami más rokonát - látogassa meg a Drômes utcában. Attól az órától kezdve senki sem látta, legalábbis senki olyan, akire ezt eddig rá lehetett volna bizonyítani. Nincs róla semmi nyom, semmi hír... Eddig még senki sem jelentkezett, aki látta volna őt aznap, az után, hogy elhagyta anyja lakását... S bár jelenleg nincs rá bizonyítékunk, hogy Marie Rogêt június 22-én, vasárnap reggel kilenc után még az élők sorában volt, arra igenis van bizonyítékunk, hogy addig az időpontig még élt. Szerdán délben tizenkettőkor a Szajnán úszó női holttestet láttak meg, a Barrière du Roule felőli part közelében. Még akkor is, ha feltételezzük, hogy Marie Rogêt-t az otthona elhagyását követő három órán belül dobták a folyóba, a felfedezés szinte órára pontosan három nappal azután történt. De ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot - ha a lányt meggyilkolták - oly hamar vitték véghez, hogy a gyilkosok a holttestet éjfél előtt a folyóba tudták volna dobni. Az ilyen rémtettek elkövetői előnyben részesítik a sötétséget a napvilággal szemben... Így hát, feltéve, ha a folyóban talált holttest valóban Marie Rogêt holtteste, csak két és fél napja, de legfeljebb három napja lehetett a vízben. A tapasztalat azt mutatja, hogy a vízbe fúlt emberek teste vagy az olyan áldozatok holtteste, akiket közvetlenül a gyilkosság elkövetése után dobtak vízbe, csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. Még akkor is, ha ágyút sütnek el a holttest közelében, és a hulla még csak öt vagy hat napig volt víz alatt, úgy emelkedik föl a víz színére, hogy - ha közben nem nyúlnak hozzá - rövidesen ismét elmerül. Föltesszük mármost a kérdést: volt-e olyan körülmény a szóban forgó esetben, ami eltérést okozott volna a természet rendjétől?... Ha a holttestet kedd estig a folyóparton tartották volna a gyilkosok, minden bizonnyal nyomukat lelik a parton. Az is kétséges, hogy a holttest - még akkor is, ha két nappal a halál beállta után dobták a vízbe - oly hamar a víz színére került volna. Igen valószínűtlen továbbá, hogy az olyan gonosztevők, akik a feltevés szerinti gyilkosságot elkövették, úgy dobják vízbe a hullát, hogy nem kötöznek rá megfelelő súlyt, amikor pedig könnyen módjuk lett volna ennek az óvintézkedésnek a megtételére."
   A továbbiakban a cikk írója azt fejtegeti, hogy a holttest szükségképpen "nemcsak három napig, de legalább ötször három napig" volt a vízben, hiszen annyira oszlásnak indult már, hogy Beauvais csak igen nehezen ismerte fel. (Ez utóbbi tétel később különben megdőlt.) De folytatom a cikk fordítását:
   "Nézzük hát azokat a tényeket, amelyek alapján Monsieur Beauvais azt állítja, hogy a holttest minden kétséget kizáróan Marie Rogêt holtteste. Beauvais felszakította a ruha ujját, és azt állítja: olyan jelekre bukkant, amelyek az ő szemében bizonyítják a személyazonosságot. Az emberek általában azt hitték, hogy ezek a »jelek« valamiféle, közelebbről meghatározott horzsolások. Korántsem: Monsieur Beauvais egyszerűen megdörzsölte a holttest karját, és némi szőrzetet fedezett föl rajta; határozatlanabb megállapítást szerintünk el sem lehet képzelni, és e megállapítás éppoly kevéssé döntő, mintha Monsieur Beauvais azt mondotta volna, hogy a ruhaujjban megtalálta a holttest karját. Monsieur Beauvais nem tért vissza aznap, hanem azt üzente Madame Rogêt-nak szerda este hétkor, hogy leánya ügyében még folyik a nyomozás. Ha feltételezzük is, hogy Madame Rogêt, koránál fogva és súlyos gyásza miatt, nem tudott elmenni a helyszínre (ami elég merész föltevés!), valakinek csak kellett volna jelentkeznie, aki érdemesnek tartja, hogy ott legyen a vizsgálatnál, mármint abban az esetben, ha Marie környezete valóban azt gondolja, hogy a holttest Marie holtteste. De nem ment el senki. A Pavée Sainte-Andrée utcában nem mondtak és nem hallottak semmi olyat az ügyről, ami akár csak a ház lakóinak füléig eljutott volna. Monsieur St.-Eustache, Marie szíve választottja és jövendőbelije, aki a lány édesanyjának házában lakott, azt vallja, hogy csak másnap reggel hallott jegyese holttestének megtalálásáról, amikor is Monsieur Beauvais bejött a szobájába, és elmondta neki a dolgot. És ahhoz képest, hogy milyen hírt közölt Monsieur Beauvais, úgy véljük, hogy Monsieur St.-Eustache igencsak hidegvérűen fogadta."
   Így hát az újság azt a hiedelmet igyekezett kelteni, hogy Marie rokonai, ismerősei szenvtelenül viselkedtek, márpedig ilyen szenvtelenség el sem képzelhető akkor, ha e rokonok és jó ismerősök azt hiszik, hogy a kifogott holttest valóban Marie holtteste. Az újság végeredményben azt a gyanút igyekezett elhinteni, hogy Marie - jó barátaival összejátszva - a női tisztességét érintő ügyben távozott a városból, s hogy ezek a jó barátok, amikor értesültek róla, hogy a lány személyleírásának némiképpen megfelelő holttestet vontattak partra a Szajnából, felhasználták az alkalmat, hogy Marie halálhírét keltsék. Ám az Étoile megint csak elsiette a dolgot. Bebizonyosodott, hogy ilyenféle szenvtelenség esete nem forgott fenn; hogy az öreg hölgy valósággal magába roskadt, s úgy fölkavarta az eset, hogy képtelennek bizonyult bárminő cselekvésre; hogy St.-Eustache egyáltalában nem fogadta hűvösen a hírt, sőt: majd megőrült a fájdalomtól, s olyan kétségbeesetten viselkedett, hogy Monsieur Beauvais megkérte egy közös barátjukat, vigyázzon rá, és akadályozza meg, hogy az exhumálásnál és az azzal kapcsolatos vizsgálatnál jelen legyen. Mi több, jóllehet az újság azt állította, hogy a holttestet közköltségen temették el újra, hogy a család határozottan elutasította a magánjellegű temetésre vonatkozó kedvező ajánlatot, s hogy egyetlenegy tagja sem jelent meg a temetési szertartáson - mondom, jóllehet az újság mindent elkövetett annak érdekében, hogy elmélyítse azt a benyomást, amelyet eredetileg is kelteni szándékozott: a történések minden kétséget kizáróan egytől egyig megcáfolták állításait. A lap egy későbbi cikke igyekezett Beauvais-t is gyanúba keverni. A cikkíró a következőképpen elmélkedett:
   "Újabb fordulat. Most arról értesülünk, hogy egy ízben, amikor bizonyos Madame B. tartózkodott Madame Rogêt házában, Monsieur Beauvais, aki éppen távozni készült, azt mondta neki, hogy egy csendőr látogatását várják, s hogy Madame B. ne mondjon semmit a csendőrnek, amíg ő, Monsieur Beauvais, vissza nem érkezik, hanem csak bízza rá a dolgot... Jelenleg tehát az a helyzet, hogy, úgy látszik, minden légmentesen el van zárva Monsieur Beauvais fejében. Egyetlen lépés sem tehető Monsieur Beauvais nélkül: bármely irányba induljon el az ember, mindenütt őbelé ütközik... Beauvais valamilyen okból elhatározta, hogy rajta kívül senkinek semmi köze a vizsgálati eljáráshoz, s a lány férfi rokonait és ismerőseit, ez utóbbiak állításai szerint, igen különös módon tuszkolta félre az útból. A jelek szerint minden befolyását latba vetette, hogy a rokonok és ismerősök ne láthassák a holttestet."
   A Beauvais-ra terelt gyanút a következő körülmény ismertetésével színezte a cikkíró: néhány nappal a leány eltűnése előtt valaki meg akarta látogatni Beauvais-t a hivatalában, Beauvais éppen nem volt ott, s a látogató a kulcslyukon keresztül meglátott egy rózsát s a virághoz kötött kis lemezen a Marie nevet.
   Amennyire a lapokból meg tudtuk állapítani, az általános vélemény szerint Marie orgyilkosok bandájának esett áldozatul - ennek a bandának a tagjai hurcolták át a folyón, bántalmazták és ölték meg. A Le Commerciel című igen befolyásos újság azonban ugyancsak igyekezett megcáfolni ezt az elterjedt nézetet. Idézek belőle néhány passzust:
   "Meggyőződésünk, hogy a vizsgálat eddig hamis nyomon haladt, mivel a Barrière du Roule-ra irányult. Lehetetlen, hogy valaki, akit ezrek ismertek jól, mint ezt a fiatal nőt, három háztömbnyi távolságot tudott volna megtenni úgy, hogy senki sem látta; s ha valaki látta, feltétlenül emlékszik is rá, hiszen Marie Rogêt mindenkit érdekelt, aki csak ismerte. Amikor elment hazulról, igen sokan jártak az utcán... Lehetetlen, hogy úgy tudott volna elmenni a Barrière du Roule-ig vagy a Drômes utcáig, hogy legalább tíz-tizenkét ember föl ne ismerje; ámde senki sem jelentkezett, aki a kritikus időpontban anyja lakásán kívül látta volna őt, s az ő kinyilvánított szándékára vonatkozó tanúvallomásokon kívül nincs rá semmiféle bizonyíték, hogy egyáltalán elhagyta édesanyja házát azon a reggelen. Ruháját elszakították, teste köré csavarták, úgy csomózták össze; s a holttestet a csomónál fogva hurcolták, mint valami batyut. Ha a gyilkosságot a Barrière du Roule negyedben követték volna el, nem lett volna szükség ilyesmire. Az a körülmény, hogy a hulla a Barrière közelében úszott a vízen, még nem bizonyítja, hogy ott is dobták a folyóba... A szerencsétlen nő alsószoknyájának két láb hosszú és egy láb széles darabját kihasították, s a lány álla alá kötözve, a tarkóján összecsomózták, valószínűleg azért, hogy ne kiálthasson segítségért. Ezt olyan fickók követték el, akik nem használnak zsebkendőt."
   Egy-két nappal a rendőrfőnök nálunk tett látogatása előtt azonban olyan fontos információ jutott a rendőrség birtokába, amely - úgy látszott - halomra dönti a Commerciel érvelésének legalábbis nagy részét. Két kisfiú - bizonyos Madame Deluc két gyermeke - a Barrière du Roule közelében lévő ligetben kószálva, sűrű bozótba tévedt; a gyermekek három vagy négy hatalmas kőre bukkantak, s e kövek valami székfélét alkottak, támlával, lábzsámollyal. A legfelső kövön fehér alsószoknyát, a másodikon selyemkendőt találtak; ezenkívül egy napernyőt, egy pár kesztyűt és egy zsebkendőt is. A zsebkendőn a "Marie Rogêt" név volt látható. A környező bokrokban ruhafoszlányokat fedeztek fel. A talajt letaposott állapotban találták, a bokrok összetörve: mindenütt viaskodás, dulakodás jelei. A bozót és a folyó között a földre döntve minden kerítés, a talajon pedig minden bizonnyal valami súlyos tárgyat vonszolhattak végig.
   A Le Soleil című hetilap a következő megjegyzéseket fűzte a felfedezéshez (s kommentárjai az egész párizsi sajtó véleményét tükrözték):
   "A talált tárgyak nyilván legalább három-négy hete ott hevertek már, az eső megpenészesítette mind, s a holmik egészen összeragadtak a penésztől. Egy részüket körülnőtte vagy benőtte a fű. A napernyő erős selyemből készült, ennek ellenére összezsugorodtak már a szálai. A felső rész a hajtásnál teljesen megpenészedett és elrohadt, s amikor az ernyőt kinyitották, elszakadt... A bokrok eltépte ruharész mintegy három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú. Az egyik darab a ruha szegélye (ez már foltozott volt); a másik rész a szoknyából került ki. Leszakított csíknak látszottak; körülbelül egy lábnyira a földtől, a tüskebokron találták ezeket a darabokat... Nem lehet hát kétséges, hogy rábukkantak a hátborzongató rémtett színhelyére."
   E felfedezés nyomán újabb bizonyítékanyaghoz jutottak. Madame Deluc azt vallotta, hogy a Szajna-parttól nem messze, a Barrière du Roule-lal szemben, az országút mentén vendéglője van, amelynek környéke igen elhagyatott. Kedvelt vasárnapi tanyája a nagyváros csibészeinek, akik csónakon kelnek át a folyón. A kérdéses vasárnap délutánján, három óra körül, fiatal nő érkezett a vendéglőbe, egy sötét arcbőrű fiatalember társaságában. Egy darabig ott maradtak. Aztán egy ösvényen távoztak, amely a környékbeli sűrű erdőbe vezet. Madame Deluc figyelmét a lány ruházata vonta magára: nagyon hasonlított egy elhunyt rokonának ruhájához, különösen ami a kendőt illeti. Röviddel a fiatal pár távozása után semmirekellők bandája jelent meg a vendéglőben; zajosan viselkedtek, ettek-ittak, de fizetni nem fizettek, aztán elmentek ugyanazon az úton, amelyen a fiatalember és a lány; alkonyattájban tértek vissza a vendéglőbe, aztán úgy keltek át a folyón, mint akiknek igen sietős a dolguk.
   Ugyanazon az estén, nem sokkal sötétedés után, Madame Deluc és elsőszülött fia női sikolyokat hallott a vendéglő közelében. Éles, de rövid sikolyokat. Madame D. nemcsak a bozótban talált kendőt ismerte föl, hanem a holttesten talált ruházatot is. Egy Valence nevű omnibuszkocsis is jelentkezett: azt vallotta, hogy látta Marie Rogêt-t azon a vasárnapon átkelni a Szajna-kompon, egy sötét bőrű fiatalember társaságában. Azt mondta, ismerte Marie-t, és nem tévedhetett a személyazonosság megállapításában.
   Az az anyag, amelyet Dupin tanácsára az újságokból összegyűjtöttem és kijegyeztem, a fentieken kívül még egy dolgot foglalt magába - ez azonban minden jel szerint nagy jelentőségű volt. Kiderült, hogy nyomban az imént ismertetett ruhadarabok felfedezése után rátaláltak St.-Eustache-nak, Marie vőlegényének majdnem élettelen testére, mégpedig annak a helynek a közelében, amelyet most már mindenki a rémtett színhelyének vélt. Egy "Laudanum" föliratú üres fiolát találtak mellette, s leheletéből is arra következtettek, hogy megmérgezte magát. Haláláig már egyetlenegy szót sem szólt. A zsebében levelet találtak, amelyben röviden arról írt, mennyire szerette Marie-t, s hogy el akarja dobni magától az életet.
   - Aligha kell hangsúlyoznom - szólt Dupin, amikor végzett jegyzeteim átnézésével -, hogy ez sokkal bonyolultabb eset, mint a Morgue utcai volt, amelytől egy igen fontos vonatkozásban különbözik. Ez itt közönséges, bár persze iszonyatos bűncselekmény. Nincs benne tulajdonképpen semmi rendkívüli. Mint bizonyára észrevetted, a titkot most már nehezen földeríthetőnek tartják. De eleinte azt gondolták, felesleges jutalmat kitűzni. G. úr fogdmegjei azonnal felmérték, hogyan és miért követhetett el valaki (vagy követhettek el valakik) ilyen rémtettet. Könnyűszerrel el tudtak képzelni egy módozatot (vagy akár többet is) és egy indítékot (vagy akár többet is); és mivel semmiképpen sem látszott lehetetlennek, hogy e nagyszámú módozat vagy indíték közül bármelyik a valóságos, magától értetődőnek vették, hogy a képzelt módozatok, illetve indítékok közül az egyik szükségképpen, feltétlenül a valóságos. De éppen az a könnyedség, amellyel ezeket a tetszés szerint módosítható elképzeléseket kezelték, éppen valamennyi lehetőség elfogadható volta arra a következtetésre kellett volna vezesse őket, hogy a titok kiderítése csöppet sem lesz könnyű, sőt! Arra a megállapításra jutottam tehát, hogy az értelemnek, ha egyáltalán akcióba lép, a közönségestől eltérő, feltűnő jelenségek nyomán kell haladnia az igazság keresésének útján; s hogy az ilyen esetekben a fölteendő kérdés nem is az, hogy "mi történt", hanem az, hogy "miféle olyan dolog történt, amilyen eddig még soha"? A Madame L'Espanaye lakásán folytatott nyomozás során G. úr embereit éppen az a szokatlanság, az a rendkívüliség zavarta meg és ejtette kétségbe, ami rendszeres gondolkodású ember szemében a siker legbiztosabb előjele lett volna, s ugyanakkor éppen ez a rendszeres gondolkodású ember minden biztonságát elvesztette volna, amikor a drogistalány esetében a szembeötlő jelenségek olyannyira közönséges jellegét regisztrálja, közben pedig egyre csak arról hall, hogy a rendőrség ebben az ügyben bizonyára könnyű diadalt arat.
   - Madame L'Espanaye és leánya esetében - folytatta Dupin - már vizsgálódásunk kezdetén sem volt kétségünk afelől, hogy gyilkosság történt. Az öngyilkosság gondolatát eleve kizárhattuk. Nos, az öngyilkosság feltevésétől a Rogêt-esetben is eltekinthetünk, mégpedig azonnal. A Barrière du Roule-nál talált holttest semmiféle kétséget nem hagy bennünk e fontos körülmény tekintetében. De némelyek fölvetették a gondolatot, hogy a Szajnából kifogott hulla nem is annak a Marie Rogêt-nak a holtteste, akinek a gyilkosa vagy gyilkosai fejére jutalmat tűztek ki, s akire a rendőrfőnökkel kötött egyezségünk vonatkozik. Jól ismerjük ezt az úriembert. Nem tanácsos túlságosan bízni benne. Ha vizsgálódásainkban a Szajnából kifogott holttestből indulunk ki, s kinyomozzuk a gyilkost, de aztán kiderítjük, hogy a holttest nem is a Marie-é, vagy pedig ha az élő Marie-t vesszük kiindulópontnak, s aztán élve is találjuk őt - mindkét esetben kárba veszett a fáradságunk, hiszen Monsieur G.-vel állunk szemben. A mi céljainkat - ha nem is közvetlenül az igazság céljait - szem előtt tartva, első lépésünk szükségképpen az, hogy azonosítsuk a holttestet az eltűnt Marie Rogêt-val.
   - A közvélemény nyomósnak találta az Étoile érveit; és hogy az újság mennyire meg van győződve ezeknek az érveknek a jelentőségéről, mutatja az a mód is, ahogyan a témára vonatkozó egyik értekezését bevezeti. "Több reggeli lap - írja az újság - beszél az Étoile hétfői számában megjelent, nagy horderejű következtetéseket tartalmazó cikkről." Nézetem szerint - mondotta Dupin - ebből a cikkből csupán azt a következtetést vonhatjuk le, hogy szerzőjében túlteng a buzgalom. Ne feledjük, hogy lapjaink célja sokkal inkább a szenzációkeltés, mint az igazság ügyének előmozdítása. Ez utóbbira csak akkor törekszenek, amikor az előbbivel véletlenül egybevág. Az olyan cikk, amely csupán köznapi véleményt hangoztat - bármennyire megalapozott véleményről van szó -, nemigen ér el tömegsikert. Az emberek többsége csak azt az embertársát tekinti mélyenszántó gondolkodónak, aki élesen szembehelyezkedik az általános elképzelésekkel. Akárcsak az irodalomban, az epigrammát értékelik a legkészségesebben és legáltalánosabban, pedig ez meglehetősen alantas műfaj.
   - Azt akarom ezzel mondani, hogy az Étoile-t nem annak a valószínűsége indította ismert állásfoglalására, hogy Marie Rogêt életben van, hanem ennek az elképzelésnek részben epigrammatikus, részben melodrámai jellege, s ennek a jellegnek tulajdonítható, hogy a közvélemény kedvező fogadtatásban részesítette a gondolatot. Vegyük sorra az újság fő érveit, igyekezvén úrrá lenni ezeknek az írásoknak a kuszaságán.
   - A cikkíró első célja: bebizonyítani, mégpedig annak alapján, hogy Marie eltűnése és a vízen úszó holttest felfedezése között rövid idő telt el, hogy a hulla nem lehet Marie Rogêt holtteste. Ennek az időköznek a minél rövidebbre csökkentése tehát a cikkíró további célja. E cél elhamarkodott hajszolása közben mindjárt kezdetben puszta feltevésből indul ki. Azt mondja: "Ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot - ha a lányt meggyilkolták - oly hamar vitték véghez, hogy a gyilkosok a holttestet éjfél előtt a folyóba tudták volna dobni." Magától értetődően merül föl bennünk a kérdés: ugyan miért? Vajon miért volna ostobaság azt gondolni, hogy a gyilkosságot akár öt perccel az után követték el, hogy a leány eltávozott anyja házából? Vajon miért volna ostobaság azt gondolni, hogy a gyilkosságot bármely napszakban elkövethették? Elkövettek már gyilkosságot reggel is, délben is, este is, éjjel is, a nap bármely órájában. De hát ha a gyilkosságot a vasárnap reggel kilenc és éjjel háromnegyed tizenkettő közötti időszak bármelyik percében követték el, bizony még mindig bőségesen volt idő, hogy a holttestet "éjfél előtt a folyóba dobják". Az Étoile feltevése tehát végeredményben azt foglalja magában, hogy a gyilkosság nem vasárnap történt, s ha az Étoilee feltevésének helyt adunk, akkor máris megengedtük neki, hogy úgy játsszék velünk, ahogy akar. S akárhogyan jelent meg az "Ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot stb." kezdetű bekezdés az Étoile hasábjain, a cikkíró agyában nyilván a következő formában bukkant föl: "Ostobaság volna azt gondolni, hogy a gyilkosságot - ha a lányt meggyilkolták - oly hamar vitték véghez, hogy a gyilkosok a holttestet éjfél előtt a folyóba tudták volna dobni; ostobaság, ismételjük, ezt gondolni, s ugyanakkor azt feltételezni (márpedig elhatározott szándékunk, hogy ezt feltételezzük), hogy a holttestet csak éjfél után dobták a folyóba." Meglehetősen illogikus mondat, de korántsem olyan nevetségesen abszurd, mint ami nyomtatásban megjelent.
   - Ha csak az volna a célom - folytatta Dupin -, hogy ízekre szedjem az Étoile e bekezdésének érvelését, akár abba is hagyhatnám a mondókámat. Bennünket azonban nem az Étoile érdekel, hanem az igazság. A szóban forgó mondat csak egyet jelenthet, s én eléggé pontosan meg is állapítottam a jelentését; de elengedhetetlen, hogy egy kicsit a puszta szavak mögé nézzünk, s hogy megkeressük azt a gondolatot, amit ezek a szavak nyilvánvalóan ki akartak fejezni, de amit mégsem sikerült kifejezniük. Az újságíró azt akarta mondani, hogy a vasárnap bármelyik órájában követték is el a gyilkosságot, valószínűtlen, hogy a gyilkosok éjfél előtt el merték volna vinni a holttestet a folyóhoz. És itt az a feltevés, amit én nehezményezek. Az újságíró ugyanis abból a feltevésből indul ki, hogy a gyilkosságot olyan helyen és olyan körülmények között követték el, hogy a holttestet egyáltalán el kellett vinni a folyóhoz. Mármost: a gyilkosságot a folyóparton vagy akár magán a folyón is elkövethették; s így a hullát a nappal vagy az éjszaka bármelyik órájában vízbe dobhatták, hiszen ez a holttesttől való megszabadulás legegyszerűbb és leggyorsabb módja. Bizonyára megérted, hogy én ezt most nem mint valószínűséget említem, s nem is azt akarom mondani, hogy ez véleményem szerint így történt. Most még nem is akarok az üggyel kapcsolatos tényekről beszélni. Csak figyelmeztetni akarlak az Étoile feltevésének egész tónusára, s ezért már elöljáróban igyekeztem rámutatni a feltevés elfogult voltára.
   - A lap tehát, előre kialakított nézeteinek alátámasztására, önkényes időhatárokat állapított meg; azzal a feltevéssel lépett az olvasóközönség elé, hogy ha a hulla valóban Marie holtteste, akkor csak igen rövid ideig lehetett a vízben, majd így folytatja elmefuttatását: "A tapasztalat azt mutatja, hogy a vízbe fúlt emberek teste vagy az olyan áldozatok holtteste, akiket közvetlenül a gyilkosság elkövetése után dobtak vízbe, csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. Még akkor is, ha ágyút sütnek el a holttest közelében, és a hulla még csak öt vagy hat napig volt víz alatt, úgy emelkedik föl a víz színére, hogy - ha közben nem nyúlnak hozzá - rövidesen ismét elmerül."
   - Mindegyik párizsi lap - folytatta Dupin -, a Le Moniteur kivételével, hallgatólagosan elfogadta ezeket az állításokat. A Moniteur igyekszik cáfolni az Étoile-cikknek azt a bekezdését, amely "vízbe fúlt emberek testéről" beszél, s öt vagy hat olyan esetet idéz, amikor bebizonyíthatóan vízbe fúlt emberek teste az Étoile említette időhatáron belül került a víz színére. De a Moniteur-nek az a kísérlete, hogy az Étoile általános jellegű állításait olyan egyes esetek fölsorolásával cáfolja, amelyek nem követik az Étoile-féle szabályt, mondhatom, nem valami bölcs. Még ha nem öt, hanem ötven esetet hozna is fel a Moniteur arra, hogy vízbe fúlt emberek hullája két-három nap elteltével már a víz színére került, ez az ötven példa csak az Étoile-féle szabály alóli kivételnek volna tekinthető mindaddig, amíg magát a szabályt meg nem cáfolják. Mert ha a szabályt helytállónak ismerik el (márpedig a Moniteur magát a szabályt nem vitatja, s csak kivételeket idéz!), akkor az Étoile érveléséhez szó sem fér, hiszen az érvelés nem akar egyebet firtatni, mint azt: valószínű-e, hogy a holttest három napnál rövidebb idő alatt a víz színére emelkedik? És e valószínűség az Étoile malmára hajtja a vizet mindaddig, amíg a most oly gyerekesen felsorolt ellenpéldák száma elegendő nem lesz valami ellenkező értelmű szabály felállítására.
   - Ebből rögtön láthatod - folytatta barátom -, hogy ha egyáltalán szembe akarunk szállni az Étoile érvelésével, akkor maga a szabály ellen kell érvelnünk; s ebből a célból a szabály lényegét kell megvizsgálnunk. Mármost: az emberi test nagy általánosságban sem nem sokkal könnyebb, sem nem sokkal nehezebb a Szajna vizénél; vagyis: természetes állapotában az emberi test fajsúlya körülbelül egyenlő az általa kiszorított friss víz tömegével. A kövér, húsos, vékony csontú emberek meg általában a nők teste könnyebb, mint a sovány és nagy csontú embereké meg általában a férfiaké; ezenkívül: a folyó vizének fajsúlyát némileg befolyásolja a tengeri dagály. De - figyelmen kívül hagyva most a dagályt - bízvást elmondhatjuk, hogy nagyon kevés az olyan emberi test, amely - akár folyóvízben is - magától merül a víz fenekére. Szinte bárki, aki folyóba zuhan, fennmaradhat a víz színén, ha úgy tudja intézni a dolgot, hogy a víz fajsúlya körülbelül egyenlő legyen a sajátjával - vagyis ha testének minél nagyobb részét a vízbe tudja meríteni. Az úszni nem tudó számára a legalkalmasabb helyzet: a sétáló ember testtartása. A fejét vesse hátra, s csak a száj és az orrlikak maradjanak a víz szintje fölött. Ilyen helyzetben mindenki könnyen és erőlködés nélkül is lebeghet a vízben. Nyilvánvaló persze, hogy a test nehézkedési ereje és a kiszorított víz tömege között igen kényes az egyensúly, s akármilyen csekélység könnyen felboríthatja. Ha például az ember kiemeli a karját a vízből, s ezzel a kar elveszti a test támasztékát, a súlytöbblet máris elég ahhoz, hogy a fej egészen a víz alá merüljön; egy darabka fa véletlen segítsége viszont elég ahhoz, hogy a fej kiemelkedjék a vízből, s az ember akár körül is nézhessen. Mármost: ha olyan valaki küszködik a vízben, aki nem gyakorlott úszó, az mindig fölfelé hadonászik a karjával, fejét pedig a megszokott, függőleges helyzetben igyekszik tartani. Így a száj és az orrlikak víz alá kerülnek, s a víz alatti légzésre irányuló erőfeszítés következtében víz tódul a tüdőbe. Sok víz kerül a gyomorba is, és az egész test nehezebb lesz, hiszen megnő a különbség a test említett üregeit eredetileg megtöltő levegő és az őket most mindjobban megtöltő folyadék között. Ez a különbség általában elegendő ahhoz, hogy víz alá süllyessze a testet; de vékony csontú, vagy különösen petyhüdt húsú, vagy éppen kövér emberek esetében nem ez a helyzet. Az ilyen emberek a megfulladás után is tovább lebegnek a víz színén.
   - Ha mármost a holttest, mondjuk, a folyó fenekére süllyed, egészen addig marad ott, ameddig fajsúlya valamilyen úton-módon ismét egyenlő nem lesz az általa kiszorított víz tömegével. Ez az állapot oszlás folytán következhet be, de létrejöhet másképpen is. Az oszlás következtében gázok keletkeznek, amelyek szétfeszítik a sejtszöveteket és a test valamennyi üregét; ezért puffadnak fel olyan undorító módon a vízi hullák. Ha ez a szétfeszítés olyan méreteket ölt, hogy a holttest tömege lényegesen megnő, anélkül, hogy ennek megfelelően megnőne a súlya, fajsúlya kisebb lesz, mint a vízé, melyet kiszorított, és akkor a test nyomban a víz felszínére kerül. Az oszlást azonban számtalan tényező befolyásolhatja, számtalan körülmény siettetheti vagy késleltetheti; például: hideg vagy meleg időjárás, a víz ásványi tartalma vagy tisztasága, mélysége vagy sekély volta, áramlása vagy éppen áramlásának hiánya, a test hőmérséklete, s az, hogy egészséges vagy beteg emberről volt-e szó. Nyilvánvaló tehát, hogy nem lehet még csak megközelítő pontossággal sem megjósolni azt az időpontot, amikor a hulla a víz színére fog emelkedni. Bizonyos körülmények között ez már egy óra leforgása alatt bekövetkezhet; más feltételek mellett esetleg sohasem történik meg. Vannak olyan vegyszerek, melyek megakadályozzák az oszlást; az egyik ilyen szer a higanybiklorid. De eltekintve mármost az oszlástól, rendszerint akad más olyan tényező is, amely a víz színére vetheti a hullát; például a gyomorban gázok keletkezhetnek növényi anyagok ecetes erjedésének hatására; vagy keletkezhetnek gázok a test más üregeiben is, más okokból, s ezeknek a feszítő hatása vetheti a holttestet felszínre. Az ágyútűz hatása: egyszerű rezgés, amely a testet kiszabadítja a puha iszapból, ha esetleg előzőleg belesüppedt, s így - feltéve, ha már más, hasonló irányú hatások is felléptek - a test a víz színére emelkedik; az is lehet, hogy a rezgés meglazítja a sejtszövetek némely különösen ellenálló, de romlandó részeit, s ekkor a test üregei a gázok hatására kitágulnak.
   - Megvilágítottuk tehát - folytatta Dupin - a dolog minden elméleti vonatkozását, úgyhogy alkalmazzuk most az elméletet az Étoile állításaira. Azt írja az újság (hadd idézzem ismét): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a vízbe fúlt emberek teste vagy az olyan áldozatok holtteste, akiket közvetlenül a gyilkosság elkövetése után dobtak vízbe, csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. Még akkor is, ha ágyút sütnek el a holttest közelében, és a hulla még csak öt vagy hat napig volt víz alatt, úgy emelkedik föl a víz színére, hogy - ha közben nem nyúlnak hozzá - rövidesen ismét elmerül."
   Az elmélet ismeretében meg kell állapítanunk, hogy az újságnak ez a passzusa a következetlenségek, az összefüggéstelen kijelentések valóságos halmaza. A tapasztalat ugyanis éppen nem azt mutatja, hogy "a vízbe fúlt emberek teste" csak hat-tíz nap alatt indul annyira oszlásnak, hogy a víz színére emelkedik. A tudomány is, a tapasztalat is azt mutatja, hogy a víz színére emelkedéshez szükséges időt semmiképpen sem lehet előre meghatározni. Mi több: ha a holttest a közelben elsütött ágyú kiváltotta rezgés hatására emelkedik a víz szintjére, csak abban az esetben "merül el ismét, ha közben nem nyúlnak hozzá", ha az oszlás már annyira előrehaladott, hogy a közben keletkezett gázok eltávozhattak a testből. De hadd hívjam föl a figyelmedet arra a megkülönböztetésre, amelyet a cikkíró egyrészt "vízbe fúlt emberek teste", másrészt a "közvetlenül a gyilkosság elkövetése után vízbe dobott áldozatok holtteste" között tesz. Jóllehet a szerző ezzel a megkülönböztetéssel él, később mégis ugyanabba a kategóriába sorolja a hulláknak ezt a két fajtáját! Mint az imént elmondottam, a vízbe fúló ember testének fajsúlya nagyobb, mint az általa kiszorított víz tömege, és voltaképpen csak akkor merül el, ha az ember küszködés közben karját a víz színe fölé emeli, és a víz alatt levegő után kapkod, aminek nyomán aztán víz tódul a tüdőbe. Ilyen küszködésről és kapkodásról azonban természetesen szó sincs a közvetlenül a gyilkosság után vízbe dobott áldozatok esetében. Ilyen esetekben a holttest általánosságban nem is merül el, de erről a szabályról az Étoile cikkírója nyilván nem tud. Ilyen esetekben a holttest csak akkor merül a vízszint alá, ha az oszlás már előrehaladt, ha a hús már nagymértékben levált a csontokról. Addig azonban nem.
   - Mit kezdjünk mármost a cikkírónak azzal az érvével, hogy a megtalált hulla nem lehet Marie Rogêt holtteste, hiszen a holttestet alig három nap eltelte után látták meg a víz színén? Ha a vízbe fúlt személy nő, akkor a holtteste esetleg nem is merül alá, vagy ha igen, hát huszonnégy órán belül ismét fölbukkanhat. Azt azonban senki sem gondolja, hogy Marie vízbe fúlt. Ha pedig akkor dobták a vízbe, amikor már elszállt belőle az élet, hát bármikor, bármely időpontban megláthatták volna testét a víz színén.
   - Csakhogy, írja az Étoile, "ha a holttestet kedd estig a folyóparton tartották volna a gyilkosok, minden bizonnyal nyomukat lelik a parton". Első pillantásra nehéz megállapítani, mit akar ezzel a mondattal a cikkíró. Nos, elébe akar vágni annak az érvnek, amelyről azt hiszi, hogy ellentmondana az ő elméletének; előre ki akarja védeni azt az ellenvetést, hogy ha a hullát két napig a folyóparton tartják, gyorsabban indul oszlásnak, mint hogyha a két nap alatt a vízben van. Azt feltételezi, hogyha két napig a folyóparton lett volna a holttest, akkor csak szerdán emelkedhetett volna föl a víz színére, és csakis ilyen körülmények között bukkanhatott volna föl azon a szerdán. Azt bizonygatja tehát a cikk szerzője, hogy a holttestet nem tartották a folyóparton; mert ha ott tartják, akkor "a gyilkosoknak minden bizonnyal nyomát lelik a parton". Látom, mosolyogsz ennek az érvelésnek a "logikáján". Nem érted, hogyan járulhat hozzá az a körülmény, hogy a holttest tovább volt a folyóparton, a gyilkosokat eláruló nyomok szaporodásához. Nos, én sem értem.
   - A mi nagyra becsült újságunk ezután így folytatja fejtegetését: "Igen valószínűtlen továbbá, hogy az olyan gonosztevők, akik a feltevés szerinti gyilkosságot elkövették, úgy dobják vízbe a hullát, hogy nem kötöznek rá megfelelő súlyt, amikor pedig könnyen módjuk lett volna ennek az óvintézkedésnek a megtételére." Figyeld meg, milyen nevetségesen zavaros gondolkodás! Senki sem vitatja, még az Étoile sem, hogy a megtalált test - meggyilkolt áldozat holtteste. Hiszen nagyon is szembetűnők az erőszak jelei. A cikkíró célja csupán az, hogy kimutassa: a holttest nem Marie holtteste. Azt akarja bebizonyítani, hogy nem Marie-t gyilkolták meg - nem pedig azt, hogy a holttest nem gyilkosság áldozatának a holtteste. Pedig hát az imént idézett passzus csak az utóbbit bizonyítaná. Íme, egy hulla, amelyre nem akasztottak súlyt. Ha gyilkosok dobják a folyóba, bizonyosan súlyt kötnek rá. Tehát nem gyilkosok dobták a folyóba. A személyazonosság kérdését a cikkíró még csak föl sem veti, s most az Étoile óriási erőfeszítéseket tesz, hogy letagadja azt, amit egy perccel ezelőtt állított. "Törhetetlen meggyőződésünk - írja -, hogy a Szajnából kifogott holttest egy meggyilkolt nő hullája."
   - Ez azonban korántsem az egyetlen olyan eset, még a témának ebben a korlátozott vonatkozásában sem, amikor a mi nagy érvelőnk önkéntelenül önmaga ellen érvel. Mint már mondottam, az a nyilvánvaló célja, hogy a lehetőséghez képest szűkítse a Marie eltűnése és a holttest felfedezése közti időszakot. S mégis hangsúlyozza, hogy édesanyja házából való távozása után a leányt egy lélek sem látta. "Nincs rá bizonyítékunk - írja a mi érvelőnk -, hogy Marie Rogêt június 22-én, vasárnap reggel kilenc után még az élők sorában volt." Mivel a cikkíró érvelése nyilván elfogult, igazán nem kellett volna ráirányítania a figyelmet a dolognak erre a részére; mert ha találnak valakit, aki Marie-val mondjuk hétfőn vagy kedden találkozott, akkor igencsak redukálódik a kérdéses időköz, és - a cikkíró következtetéseinek logikájából adódván - csökken annak valószínűsége is, hogy a holttest valóban a grisette holtteste. Mulatságos, hogy az Étoile mégis abban a hitben hangsúlyozza ezt a részletet, mintha ezzel alátámasztaná érvelését.
   - Nézd át most még egyszer - kért meg Dupin - az Étoile fejtegetéseinek Beauvais-ra vonatkozó passzusát; már tudniillik az arról szóló részt, hogy Beauvais hogyan állapította meg a holttest személyazonosságát. Egészen nyilvánvaló, hogy a nő karján észlelt szőrzettel kapcsolatban az Étoile nem jár el tisztességesen. Mivel Monsieur Beauvais nem hülye, semmiképpen sem állíthatta azt, hogy a személyazonosságot annak alapján állapította meg, hogy a holttest karján szőrt fedezett fel. Nincs olyan kar, amelyen ne lenne szőr. Az Étoile-nak ez az általánosító, a lényeget elkenni igyekvő állítása nem más, mint a tanú kijelentéseinek elferdítése. Monsieur Beauvais minden bizonnyal a karon látható szőrzet valamilyen jellegzetességéről beszélt. A színéről, mennyiségéről, hosszúságáról vagy az elhelyezkedéséről.
   - "A holttest lába kicsi - írja a továbbiakban a lap -; de hát ugyancsak kicsi a lába a nők ezreinek. A harisnyakötő meg a cipő nem bizonyít semmit, hiszen az ilyen árut százszámra adják el. Ugyanez vonatkozik a kalapot díszítő virágokra is. Monsieur Beauvais különösen azt hangsúlyozza, hogy a harisnyakötő kapcsát úgy igazították, hogy alkalmazkodjék az alakhoz. Ez nem bizonyít semmit; a legtöbb nő otthon igazítja alakjához a harisnyakötőjét, s nem próbálja föl az üzletben." Nehéz feltételezni, hogy a cikkíró komolyan beszél. Ha Monsieur Beauvais keresi Marie holttestét, s egy olyan holttestre bukkan, amely termetre és egyéb külsőségekben az eltűnt lány testének felel meg, jogosan formálhat olyan véleményt (teljesen függetlenül a ruházattól), hogy kutatása eredménnyel járt. Ha a termeten és az egyéb külsőségeken kívül a karszőrzet olyan jellegzetességeit van módjában észlelni, amelyeket már az élő Marie-n is megfigyelt, joggal gondolhatja, hogy ez is igazolja véleményét; s e pozitív meggyőződése, gondolom, a karszőrzet rendkívüli vagy szokatlan voltának arányában erősödik. Ha Marie-nak kis lába volt, s kis lába van a holttestnek is, akkor a valószínűség már nem is számtani, hanem mértani haladvány formájában növekszik. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a holttesten talált cipő éppen olyan, amilyet Marie az eltűnése napján viselt, s bár lehet, hogy ezt a fajta cipőt "százszámra adják el", a valószínűség ezzel annyira megnövekszik, hogy már-már eléri a teljes bizonyosság határát. Mert így az is, ami önmagában véve még nem bizonyítaná a személyazonosságot, a feltevéseket igazoló jellege révén most már százszázalékosan bizonyító erejűvé válik. Ha tehát a kalapon olyan virágokat találunk, amilyenek az eltűnt leány kalapján voltak, nem is kell tovább keresnünk. Sőt: ha csak egyetlenegy olyan virágot találnak, akár ne is kutassanak tovább - hát még ha kettőt vagy hármat fedeznek fel! Minden újabb szál virág hatványozott bizonyíték; nem pusztán egy további, hanem - mondom - százszoros, ezerszeres bizonyíték! Ha azután a halotton olyan harisnyakötőt találunk, amilyet Marie viselt, akkor szinte már ostobaság tovább nyomozni. És ezt a harisnyakötőt méghozzá éppen olyan módon szorították meg, mint Marie tette, röviddel, mielőtt eltávozott hazulról. Úgyhogy most már egyenesen őrültség vagy képmutatás kételkedni. Amit az Étoile erről a témáról mond, hogy tudniillik a harisnyakötő megszorítása egyáltalán nem szokatlan, csak azt mutatja, hogy makacsul ki akar tartani tévedése mellett. A kapcsos harisnyakötő rugalmassága önmagában is bizonyítja az ilyen megszorítás szokatlan voltát. Mert ami úgy van megkonstruálva, hogy önmagától igazodik az alakhoz, azt csak ritkán kell még utánaigazítani. Csakis különleges véletlennek tulajdonítható tehát, hogy Marie-nak a harisnyakötőt az előbb említett módon kellett megszorítania. Ez a harisnyakötő már egymagában is bőven elegendő lett volna Marie személyazonosságának megállapításához. De itt nem is arról van szó, hogy a holttesten csak az eltűnt lány harisnyakötőjét találták meg, vagy csak a cipőjét, vagy csak a kalapját, vagy csak a kalapjának virágdíszeit, vagy csak valamiféle ismertetőjelet a karján, vagy csak úgy találták, hogy termetre és megjelenésre a holttest hasonlít az eltűnt lányra. Nem: a holttesten mindezeket az azonosságra mutató jeleket együtt fedezték fel! Ha be lehetne bizonyítani, hogy az Étoile cikkírójának ilyen körülmények között csakugyan voltak kétségei, nem lenne szükség holmi bizottságra sem, hogy megállapítsa csökkent elmebeli képességeit. A cikkíró tanácsosnak vélte, hogy lépten-nyomon az ügyvédek apró pletykáit ismételgesse, az ügyvédekét, akik viszont a bíróságok szimpla kis döntéseit ismételgetik. Hadd jegyezzem meg itt mindjárt: sok olyasmi, amit a bíróság nem fogad el bizonyítéknak, értelmes ember szemében éppen a legkitűnőbb bizonyíték. A bíróság ugyanis, amelyet bizonyítékok dolgában elvek vezérelnek - elismert és kodifikált elvek -, még különleges esetekben sem hajlandó eltérni ezektől az elvektől. Az elvekhez való állhatatos ragaszkodás, amellyel szigorúan figyelmen kívül hagyják az elveknek ellentmondó tényeket, hosszú távon persze a legbiztosabb módszer az igazság maximális megismerésére. A rendszer tehát az esetek nagy átlagát tekintve jó; de az is bizonyos, hogy az egyes esetekben bőséges alkalmat ad a tévedésre.
   - Ami a Beauvais ellen felhozott gyanút illeti - folytatta Dupin -, ezt, gondolom, egy kézlegyintéssel elintézted magad is. Hiszen bizonyára kirajzolódott előtted ennek a derék úriembernek a jelleme. Fontoskodó férfiú; sok benne a regényességre való hajlam, de kevés a szellem és az ész. Minden ilyen karakterű ember könnyen kihívja viselkedésével túlbuzgó vagy rosszindulatú embertársainak gyanakvását, minden olyan esetben, amikor valóban van ok izgalomra. Monsieur Beauvais - mint a te jegyzeteidből kiderül - beszélt néhányszor az Étoile szerkesztőjével; s azzal a kijelentésével, hogy - a szerkesztő elméletével ellentétben - a megtalált holttest szerinte és a józan ész szerint Marie holtteste, magára haragította az újságírót. "Kitart a mellett az állítása mellett - írja Beauvais-ról a lap -, hogy a holttest Marie holtteste, de a már kommentáltakon kívül egyetlenegy olyan körülményt sem tud állítása mellett felhozni, amely ezt másokkal is elhitetné." Nem akarok folyton arra a tényre utalni, hogy a meglevőknél jobb bizonyítékokat igazán nem lehetne felhozni Beauvais állításainak "elhitetésére"; csak azt szeretném még megjegyezni: nincs benne semmi meglepő, hogy az ilyen esetekben valaki úgy hisz valamit a legjobb meggyőződése szerint, hogy másvalakit egyetlen érvvel sem tud meggyőzni arról, hogy miért hiszi, amit hisz. Alig van nehezebben megokolható dolog, mint a személyazonosságra vonatkozó benyomásaink. Mindenki felismeri a szomszédját, de csak igen kevés esetben tudja okát adni, hogy miért. Az Étoile szerkesztőjének nem volt joga megsértődni, amiért Monsieur Beauvais az adott esetben nem tudta megokolni meggyőződését.
   - De még a Beauvais-t terhelő gyanús körülmények is sokkal jobban egybevágnak az én elméletemmel (hogy tudniillik Beauvais romantikus fontoskodó), mint a cikkírónak a Beauvais bűnösségére való célozgatásával. Ha ezt a kétségtelenül több jóindulatra valló értelmezést tesszük magunkévá, könnyen megértjük, hogy miért látott valaki rózsát azon a kulcslyukon keresztül, és miért szerepelt Marie neve azon a kis lemezen; hogy miért "tuszkolta félre az útból" Beauvais a lány férfi rokonait és ismerőseit, hogy miért nem akarta, hogy mások is lássák a holttestet, hogy miért mondta Madame B.-nek, szóba ne álljon a csendőrrel, amíg ő (Monsieur Beauvais) vissza nem érkezik; s végül, hogy miért határozta el - látszólag -, hogy "rajta kívül senkinek semmi köze a vizsgálati eljáráshoz". Számomra nem kétséges, hogy Beauvais udvarolt Marie-nak, hogy Marie kacérkodott vele, s hogy a férfi ambicionálta, hogy mindenki azt higgye: a leánynak minden titkáról tud, és teljes bizalmát élvezi. Erről nem is mondok többet; s mivel a vizsgálati anyag teljességgel megcáfolja az Étoile-nak az édesanya és a többi hozzátartozó apátiájára vonatkozó állítását (amely apátia ellentmondana annak a feltevésüknek, hogy a hulla az illatszeráruslány holtteste) - mondom, mivel ez az állítás a bizonyítékok alapján nyugodtan elvethető, tekintsük a személyazonosság kérdését befejezettnek, s menjünk egy lépéssel tovább.
   - Mi a véleményed - kérdeztem közbevetőleg - a Commerciel nézeteiről?
   - Szellemüket tekintve sokkal figyelemreméltóbbak, mint az üggyel kapcsolatban közzétett bármilyen más állásfoglalás - válaszolta Dupin. - A premisszákból levont következtetések józanok és okosak; ami viszont magukat a premisszákat illeti, azok legalább két esetben tökéletlen megfigyelésen alapulnak. A Commerciel tétele szerint Marie, nem messze anyja lakásától, gazemberek bandájának karmai közé került. "Lehetetlen - írja a lap -, hogy valaki, akit ezrek ismertek jól, mint ezt a fiatal nőt, három háztömbnyi távolságot tudott volna megtenni úgy, hogy senki sem látta." Ez nyilván egy régi párizsi lakos, mégpedig egy közéleti ember elképzelése, akinek járása-kelése többnyire a közhivatalok környékére korlátozódik. Tudja, hogy ha ő maga akár egy tucat háztömbnyire távolodik irodájától, ritkán történik meg, hogy ne ismernék fel, s ne szegődnének mellé az utcán. S mivel tudja magáról, hogy ismeretségi köre milyen kiterjedt, azt hiszi, hogy az illatszeráruslány ismeretségi köre is körülbelül akkora volt, s így arra a következtetésre jut, hogy a leányt éppen annyian ismerték föl sétáin, mint őt magát. Pedig ez csak akkor lenne így, ha a lány is afféle rendszeres, hivatalos jellegű sétákat tett volna, mégpedig olyan elhatárolt területen, mint a szerkesztő. A közéleti férfi szabályos időközökben közlekedik ide-oda egy elhatárolt területen, ahol valósággal rajzanak az olyan emberek, akik észreveszik - mivel az övékkel rokon foglalkozása felkelti érdeklődésüket. Marie viszont, feltehetőleg, általában amolyan csatangoló sétákat tett. Az adott esetben pedig minden valószínűség szerint az átlagosnál is jobban eltért megszokott útirányától. A Commerciel cikkírójának agyában fogant párhuzam csak két olyan ember esetére lenne vonatkoztatható, aki keresztül-kasul járja az egész várost. Ez esetben, egyenlő mennyiségű személyes ismeretséget feltételezve, egyenlő esélyük lenne arra, hogy mindketten ugyanannyi ismerőssel találkozzanak. Ami engem illet, nemcsak lehetségesnek, hanem több mint valószínűnek tartom, hogy Marie - bármely napszakban tette meg a saját és nagynénje lakása közti utat, bármelyik útirányt választva a sok közül - nem találkozott egyetlenegy olyan személlyel sem, akit ismert, vagy aki őt ismerte. Ahhoz, hogy helyesen tudjuk megítélni ezt a kérdést, szem előtt kell tartanunk, hogy óriási az aránytalanság még a legismertebb párizsi notabilitás személyes ismerőseinek száma és Párizs lakosainak száma között.
   - De még ha ezek a meggondolások nem gyengítenék is a Commerciel érvelését, van egy olyan mozzanat, amely úgyszólván halomra dönti: ez pedig a lány távozásának az időpontja. "Amikor elment hazulról, igen sokan jártak az utcán"- írja a Commerciel. Hát ez nem áll. Marie reggel kilenckor ment el hazulról. Hétköznapokon kilenc órakor valóban sok a nép az utcán. A vasárnap azonban kivétel. Vasárnap reggel kilenckor a legtöbb ember odahaza készülődik, hogy templomba menjen. Aki csak egy kicsit is nyitva tartja a szemét, feltétlenül észreveszi, hogy a város utcái minden vasárnap, úgy nyolc és tíz óra között, mennyire elhagyatottak. Tíz és tizenegy között igen sűrű a forgalom, korábbi időpontban azonban nem.
   - Van még egy mozzanat, amellyel kapcsolatban a Commerciel cikkíróját, úgy látszik, cserbenhagyta a megfigyelőképessége. Azt írja: "A szerencsétlen nő alsószoknyájának két láb hosszú és egy láb széles darabját kihasították, s a lány álla alá kötözve, a tarkóján összecsomózták, valószínűleg azért, hogy ne kiálthasson segítségért. Ezt olyan fickók követték el, akik nem használnak zsebkendőt." A továbbiakban majd igyekszünk megvizsgálni, mennyire megalapozott ez az elképzelés. Pillanatnyilag csak annyit, hogy a "zsebkendőt nem használó fickók"-on a szerző nyilván a legsötétebb gazemberek kategóriáját érti. Nos, az ilyenfajta embereknél mindig van zsebkendő, még akkor is, ha inget esetleg nem viselnek. Bizonyára neked is volt már alkalmad megállapítani, hogy az utóbbi években a zsebkendő mennyire nélkülözhetetlen ruhadarabja lett a vérbeli gazfickóknak.
   - És mit gondoljunk a Soleil cikkéről? - kérdeztem.
   - Azt - felelte Dupin -, hogy milyen nagy kár, hogy írója nem papagájnak született, mert ha annak születik, hát bizonyosan díszére válnék fajtájának. Ő ugyanis pusztán csak ismétli a máshol már nyilvánosságra került nézeteket, amelyeket dicséretre méltó szorgalommal gyűjtött össze Párizs szinte valamennyi újságjából. Azt írja: "A talált tárgyak nyilván legalább három-négy hete ott hevertek már... Nem lehet hát kétséges, hogy rábukkantak a hátborzongató rémtett színhelyére." A körülmények, amelyeket a Soleil elsorol, egy cseppet sem oszlatják el az én kétségeimet; egyébként rövidesen megvizsgáljuk ezeket a körülményeket is, témánk egy másik részével kapcsolatosan.
   - Pillanatnyilag azonban - folytatta Dupin - még másfajta problémákkal kell foglalkoznunk. Bizonyára nem kerülte el a figyelmedet, mily rendkívül felületesen vizsgálták meg a hullát. A személyazonosságot, igaz, igen hamar megállapították (vagy legalább igen hamar meg kellett állapítaniuk); de a vizsgálatnak ki kellett terjednie más kérdésekre is. Vajon kirabolták-e a holttestet? Vajon viselt-e ékszert Marie Rogêt, amikor elment hazulról? Ha igen, volt-e ékszer a holttesten? Fontos kérdések ezek, de a vizsgálati anyagban megválaszolatlanul maradtak; s vannak még egyéb, hasonlóan jelentős kérdések, amelyekre nem terjedt ki a vizsgálat figyelme. A válaszokat tehát magunknak kell megtalálnunk. Újra meg kell vizsgálnunk St.-Eustache szerepét. Én ugyan egyáltalában nem gyanúsítom őt, de hát módszeresen kell eljárnunk. Minden kétséget kizáróan meg fogjuk állapítani, kifogástalanok-e a június 22-i hollétére vonatkozó igazolásai. Az ilyenfajta igazolások tág teret adnak a megtévesztésnek, a misztifikációnak. Ha azonban semmi kivetnivalót nem találunk bennük, akkor St.-Eustache személyét nyugodtan elhanyagolhatjuk. Mert bármennyire megerősítené is a rá irányuló gyanút az a körülmény, hogy az alibije nem kifogástalan, ha viszont az igazolásai körül nincs baj, akkor öngyilkossága egyáltalán nem túlságosan rejtélyes, és nem kell, hogy eltérítsen bennünket vizsgálódásunk általános irányától.
   Abból, amit most elmondandó vagyok, elhagyom ennek a tragédiának belső magvát, és a perifériális körülményekre összpontosítom mindkettőnk figyelmét. Korántsem szokatlan hiba az effajta nyomozásnál, hogy a vizsgálatot a kézenfekvő, a nagyon is szembeötlő tényekre korlátozzák, s teljességgel elhanyagolják a mellékes, a kísérő körülményeket. A bíróságok helytelen gyakorlata, hogy a bizonyítási eljárást és magát a tárgyalást a látszólag fontos körülményekre korlátozzák. Pedig a tapasztalat megmutatta - s a való élet mindig is ezt fogja mutatni -, hogy az igazság számottevő (s talán a nagyobb) része a látszólag lényegtelen körülményekből derül ki. Ennek az alapelvnek a szellemében (ha nem is éppen betű szerinti értelmezésével) döntötte el a modern tudomány, hogy számításba kell venni az előre nem látható eshetőségeket is. De talán nem egészen érted, hogy mit akarok mondani. Nos, az emberi tudás, az emberi ismeretek fejlődésének története szinte szakadatlanul bizonyítja, hogy a legtöbb felfedezést, és a legértékesebbeket is, éppen a mellékes, esetleges vagy véletlen eseményeknek köszönhetjük, úgyhogy végül a fejlődés érdekében szükségessé vált, hogy - nem is csekély, hanem igen jelentős mértékben - számot vessenek az olyan felfedezésekkel, amelyekre véletlenül vagy a várt eshetőségek keretein kívül bukkannak rá. Ma már nem helyes szemlélet az, amely előre pontosan elgondolt fejleményekre épít. A véletlent ma már az alapvető tényezőnek kell tekinteni. A véletlen: matematikai kalkuláció eleme. Belefoglaltuk az iskolai matematika formuláiba azt, amit nem keresünk és nem képzelünk el.
   Ismétlem: bebizonyított tény, hogy az igazság nagyobb része mellékkörülményekből derül ki; s éppen az ebből a faktumból fakadó alapelv szellemében terelném ezt a mi mostani vizsgálódásunkat magának az eseménynek a kitaposott és eleddig terméketlen talajáról az esemény körüli és vele egyidejű történésekre. Amíg te megállapítod, mennyire hitelt érdemlők St.-Eustache igazolásai, én sokkal átfogóbb vizsgálatnak vetem alá az újságokat, mint te tetted. Mert ami a lapokat illeti, mi eddig csak magának a nyomozásnak a terepét fésültük át; de nagyon meg lennék lepve, ha a sajtóorgánumok tervem szerinti átböngészése nem szolgáltatna néhány olyan apró kis kiindulópontot, amely megszabja majd a mi további kutatásunk irányát.
   Dupin indítványára behatóan megvizsgáltam azoknak a bizonyos igazolásoknak a dolgát. Eljárásom eredményeképpen az a szilárd meggyőződés alakult ki bennem, hogy az igazolások hitelesek, s így St.-Eustache ártatlan. Ezalatt barátom elmerülten, és látszólag oktalan részletességgel vizsgálta az újságok cikkeit és híreit. Egy hét elteltével a következő lapkivágásokat tette elém:
   1. "Mintegy fél évvel ezelőtt a mostanihoz igen hasonló megdöbbenést keltett, amikor ugyanez a leány, Marie Rogêt, eltűnt Monsieur Le Blanc Palais Royal-beli drogériájából. Egy hét elteltével azután ismét elfoglalta helyét az illatszertár pultja mögött, jó egészségben, bár kissé sápadtan, ami nála meglehetősen szokatlan volt. Le Blanc úr és Marie édesanyja azt mondták, hogy a leány egy vidéki ismerősénél volt látogatóban, aztán gyorsan napirendre tértek az ügy felett. Úgy véljük, hogy ez a mostani ügy is csak efféle vaklárma, és hogy egy hét vagy esetleg egy hónap múlva Marie Rogêt ismét közöttünk lesz." Esti lap, június 23.
   2. "Az egyik esti lap tegnapi száma Mademoiselle Rogêt korábbi eltűnésére utal. Közismert tény, hogy Marie a Le Blanc-féle illatszertárból való távolléte idejét egy kicsapongásairól hírhedt fiatal tengerésztiszt társaságában töltötte. Szerencsés hazatérése a feltevések szerint a kettejük összeveszésének volt köszönhető. Ismerjük a szóban forgó szeladon nevét (jelenleg Párizsban állomásozik), de érthető okokból nem hozzuk nyilvánosságra." - Le Mercure, június 24., kedd reggeli szám.
   3. "Vérlázító gaztettet követtek el tegnapelőtt városunk környékén. Alkonyattájt egy úriember, a felesége meg a leányuk megállapodtak a Szajna egyik partjától a másikig ráérősen evezgető hat fiatalemberrel, hogy az ifjú urak átszállítják őket a túlsó partra. Amikor a csónak partot ért, a három utas kiszállt; már a csónak látótávolán kívül jutottak, amikor a leány rádöbbent, hogy napernyőjét a csónakban felejtette. Visszament érte. A banda tagjai a leányra vetették magukat, kieveztek vele a folyó közepére, fölpeckelték a száját, brutálisan bántalmazták, és végül partra tették, nem messze attól a helytől, ahol szüleivel együtt eredetileg a csónakba szállt. A himpellérek egyelőre elmenekültek, de a rendőrség nyomon van, s legalább némelyiküket rövidesen elfogja." - Reggeli lap, június 25.
   4. "Néhány olyan közlés érkezett szerkesztőségünkhöz, amelynek célja, hogy a napokban elkövetett bűntényt Beauvais nyakába varrja; mivel azonban ezt az urat a törvényes vizsgálat tisztázta, és mivel valamennyi levelezőnk érvelését inkább a túlbuzgalom, mint az alaposság jellemzi, nem hisszük, hogy tanácsos lenne ezeket az érveket nyilvánosságra hozni." - Reggeli lap, június 28.
   5. "Nyilván különböző forrásokból több határozott hangú levelet kaptunk, amelyekből szinte bizonyossá válik, hogy a szerencsétlen Marie Rogêt ama gonosztevő bandák egyikének áldozata lett, amelyek oly nagy számban árasztják el vasárnaponként városunk környékét. Mi is határozottan e mellett a feltevés mellett foglalunk állást. Igyekszünk a következő napokban helyet biztosítani a levélírók egynémely érvének." Esti lap, július 1., kedd.
   6. "Hétfőn a vámhivatal egyik csónakosa gazdátlan ladikot látott a Szajnán. A vitorlák a ladik fenekén hevertek. A csónakos a vámhivatalhoz vontatta az elhagyott járművet. Másnap reggel a csónak - a vámtisztek tudta nélkül - eltűnt. A csónak kormányát jelenleg a vámhivatalban őrzik." - La Diligence, június 26., csütörtök.
   Amikor elolvastam a lapkivágásokat, nemcsak lényegtelennek véltem valamennyit, hanem el sem tudtam képzelni, mi közük lehet a vizsgált ügyhöz. Türelmesen vártam tehát, hogy Dupin megmagyarázza.
   - Pillanatnyilag nem szándékom - kezdte újból fejtegetéseit barátom -, hogy hosszasabban elidőzzem az 1. és 2. számú lapkivágásnál. Ezeket főként azért mutattam meg neked, hogy fölhívjam figyelmedet, mily rendkívül hanyag a rendőrség: a rendőrfőnök, beszámolójából kivehetően, egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy a vizsgálatot arra a bizonyos tengerésztisztre is kiterjessze. Pedig hát őrültség volna azt állítani, hogy Marie első és második eltűnése között nem lehet összefüggés. Tegyük fel, hogy az első szökés azzal végződött, hogy a szerelmesek összevesztek, s a pórul járt leány hazatért. Ha feltesszük, hogy a második alkalommal is szökésről volt szó, akkor ez újabb szökés hátterében a régi csábító újabb közeledését kell keresnünk, nem pedig egy új szerelmes új ajánlatának következményét; s természetes, hogy a régi szerelem újjáéledését sejtjük a dolog mögött, nem pedig egy új szerelem kezdetét. Mert mi valószínűbb? Az, hogy aki egyszer már megszöktette Marie-t, most újabb szökést javasol, vagy pedig az, hogy az a leány, akinek egyszer már valaki szökést indítványozott, most egy másik férfi szökési ajánlatát fogadja el? Tízszer valószínűbb az előbbi változat. S hadd hívjam fel itt figyelmedet arra a körülményre, hogy az első - kiderített - és a második - feltételezett - szökés között eltelt idő nem sokkal több, mint általában hadihajóink egy-egy tengeri útjának időtartama. Lehet, hogy a csábító első szökési tervét éppen a behívó hiúsította meg? S talán a támaszpontra visszatérés alkalmát ragadta meg ez a férfiú az előzőleg meghiúsult terv végrehajtására? Erről mit sem tudunk.
   Te talán azt mondod erre, hogy a második esetben nem történt meg az elképzelt szökés. Ez igaz, de elmondhatjuk-e, hogy nem volt meg ennek a szökésnek a - közben ugyan zátonyra jutott - terve? St.-Eustache-on és esetleg Beauvais-n kívül nem ismerünk senkit, aki nyíltan, becsületesen udvarolt volna Marie-nak. Más férfiról nem hangzott el egyetlen szó sem a nyomozás során. Ki hát az a titkos imádó, akiről a rokonok (legalábbis legtöbbjük) nem tudnak semmit, de akivel Marie vasárnap reggel találkozik, s aki annyira élvezi a lány bizalmát, hogy az vele marad, amíg az alkonyat homályba nem borítja a Barrière du Roule ligeteit? Ki az a titkos imádó, kérdem tehát, akiről legalábbis a legtöbb rokon és ismerős nem tud semmit? S mit jelent vajon Madame Rogêt-nak az a különös előérzete Marie távozásának reggelén, hogy "fél, hogy soha többé nem fogja látni Marie-t"?
   De még ha netán nem is tudnók elképzelni, hogy Madame Rogêt be volt avatva a szökési tervbe, miért ne feltételezhetnők, hogy a leánya ezzel a tervvel ment el hazulról? Távozásakor kijelentette, hogy a Drômes utcában lakó nagynénjét akarja meglátogatni, és megkérte St.-Eustache-t, hogy sötétedéskor menjen érte. Látszatra e körülmény erősen az én feltevésem ellen szól; de gondolkozzunk csak egy kicsit. Ma már tudjuk, hogy Marie találkozott egy férfival, s annak társaságában kelt át a Szajnán; a Barrière du Roule-ba meglehetősen későn, délután háromkor érkeztek. De ha Marie ily módon megállapodott az illetővel, hogy elkíséri (bármilyen célból, s akár tudott erről az édesanyja, akár nem), feltétlenül az eszében járt ez a szándéka, amikor elment hazulról, s gondolnia kellett arra is, mily megdöbbenést érez majd vőlegénye, St.-Eustache, s miféle gyanú merül föl benne, amikor a megbeszélt időpontban beállít a Drômes utcai lakásba, megtudja, hogy Marie nem is járt ott, s amikor aztán ezzel a riasztó hírrel visszatér a penzióba, és ott sem találja menyasszonyát! Mondom, Marie-nak egészen bizonyosan megfordult a fejében mindez. Bizonyára esze ágában sem volt, hogy a gyanú eloszlatása céljából visszamenjen a penzióba; hiszen ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy eleve nem akart visszatérni édesanyjához, akkor az iránta felmerülő gyanúval igazán nem sokat törődhetett!
   - Könnyen elképzelhető - folytatta Dupin -, hogy Marie így gondolkodott: "Találkozom valakivel, hogy megszökjem vele, vagy olyan tervet valósítsak meg vele együtt, amelyről senki más nem tud. Nem szabad, hogy bárki alkalmat kapjon a beavatkozásra; elegendő időnek kell rendelkezésünkre állni, hogy egérutat nyerjünk; azt mondom hát odahaza, hogy a nénikémnél töltöm a napot a Drômes utcában, és St.-Eustache-nak a lelkére kötöm, hogy csak sötétedéskor jöjjön értem; így senki sem fogja kutatni, hogy miért töltöm ezt az elég hosszú időt otthonomtól távol, senki sem fog gyanakodni rám vagy aggódni értem, s én több időt nyerek, mint amennyit bármilyen más úton-módon nyerhetnék. Ha St.-Eustache-t megkérem, hogy csak alkonyatkor jöjjön értem, egészen bizonyosan nem jön előbb; de ha egyáltalán nem szólok neki, akkor csökken a szökéshez rendelkezésemre álló idő, mert otthon azt hiszik, hogy korán megyek haza, és távollétem sokkal hamarabb kelt aggodalmat. Ha mármost az lenne a tervem, hogy visszamegyek - ha mondjuk csak éppen sétálni akarnék annak az illetőnek a társaságában -, akkor egyáltalán nem kérném meg St.-Eustache-t, hogy jöjjön értem; mert ha elmegy értem, akkor persze rájön, hogy megcsalom, márpedig ő erről soha nem tudna meg semmit, ha úgy mennék el hazulról, hogy nem közölném vele szándékomat, ha sötétedés előtt érnék vissza, s ha azt mondanám, hogy nénikémnél töltöttem a napot a Drômes utcában. De mivel az a tervem, hogy nem térek vissza, vagy legalábbis néhány hétig nem térek vissza, vagy addig nem térek vissza, amíg titkos szándékomat valóra nem váltottam, az időnyerés az én egyetlen komoly gondom."
   - Mint jegyzeteidben is leszögezted - folytatta barátom -, e szomorú ügyről az az általános vélemény, és kezdettől fogva az volt, hogy Marie Rogêt-t gazemberek bandája ölte meg. Mármost: bizonyos körülmények között nem szabad figyelmen kívül hagyni a közvéleményt. Mert ha magától alakul ki, ha valóban spontán jelentkezik, akkor úgy kell tekintenünk, mint az intuíciót, némely zseniális embernek ezt a kiváló tulajdonságát. Száz közül kilencvenkilenc esetben magam is hajlandó vagyok elfogadni a közvélemény álláspontját. De fontosnak tartom, hogy ez a közvélemény ne holmi szuggerálás, sugalmazás útján jöjjön létre. A közvélemény valóban a köz, a közösség véleménye legyen; s gyakran nagyon nehéz megkülönböztetni és különválasztani a közösség, a tömeg véleményét a belésulykolt nézetektől. A jelen esetben az a benyomásom, hogy a bandára vonatkozó "közvéleményt" az a kísérő esemény sugalmazta, amellyel az én 3. számú újságkivágásom foglalkozik. Mert nézzük, mi a helyzet. Egész Párizst izgalomba hozza Marie Rogêt, egy szép és eléggé ismert fiatal nő holttestének megtalálása. A holttesten erőszak jelei. A hullát a Szajna vizén fedezik fel. S most arról olvasni az újságban, hogy feltehetőleg ugyanabban az órában vagy körülbelül ugyanabban az időpontban, amikor a leányt meggyilkolták, egy ifjú himpellérekből álló banda hasonló - bár következményeiben nem olyan végzetes - gaztettre ragadtatta magát egy másik fiatal nővel szemben, mint amilyet Marie-nak kellett elszenvednie. Csoda-e tehát, hogy az egyik - ismert - atrocitás befolyásolja a közvéleményt a másik - egyelőre felderítetlen - atrocitás megítélésében? Hiszen ez a közvélemény valamiféle tájékozódásra szorult, s az újságban ismertetett bűncselekmény oly kapóra jött! Marie holttestét a folyóban találták meg, mégpedig ugyanabban a folyóban, amelynek partján az említett és részletesen ismertetett másik gaztettet elkövették. A két esemény közötti hasonlóság annyira nyilvánvaló, hogy az lett volna a csoda, ha a tömeg nem veszi észre, és nem kap rajta. Pedig az egyik bűntett tulajdonképpen bizonyíték arra, hogy a másik, körülbelül egyidőben elkövetett bűncselekményt nem követhették el azonos módon. Mert hiszen valójában az lenne a csoda, ha ugyanakkor, amikor egy útonálló banda egy adott helyen valami hallatlan nagy gazemberséget követ el, akadna egy másik, ugyanilyen banda, amely ugyanannak a városnak egy hasonló helyén, ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan eszközökkel, pontosan ugyanabban az időszakban, pontosan ugyanolyan gonosztettben találtatik bűnösnek. Pedig hát a tömeg - nyilvánvalóan sugalmazott - véleménye éppen arra ösztönözne bennünket, hogy ebben a csodával határos véletlen egyezésben higgyünk!
   - Mielőtt továbbmennénk, álljunk meg egy pillanatra a gyilkosság állítólagos színhelyénél, a Barrière du Roule-beli bozótnál. Bár a bozót igen sűrű, az országút közelében van. A bozótban három-négy egymáshoz illeszkedő hatalmas kő, amolyan székféle, támlával, lábzsámollyal. A felső kövön fehér alsószoknyát találtak, a másodikon selyemkendőt. Ugyanott találtak egy napernyőt, egy pár kesztyűt és egy zsebkendőt is. A zsebkendőn Marie Rogêt neve. A környező bokrokon ruhafoszlányok. A talaj letaposva, a bokor összetörve - körös-körül viaskodás, dulakodás megannyi jele.
   - Bármily nagy ujjongással fogadta a sajtó e bozót felfedezésének a hírét, s bármily egyöntetűen jelentették ki az újságírók, hogy íme, rábukkantak a bűntett színhelyére, el kell ismernünk, hogy valójában minden okuk meglett volna a kétkedésre. Ha akarom, elhiszem, hogy azon a helyen követték el a bűntényt, ha akarom, nem hiszem - de annyi bizonyos, hogy a kétkedésre eleve megvolt minden ok. Ha a gyilkosságot - mint a Commerciel feltételezte - a Pavée Sainte-Andrée utca közelében követték volna el, akkor a gonosztevők, ha még Párizsban tartózkodnak, természetesen megrémülnek az élesen (és jogosan) rájuk irányuló közfigyelemtől; s bizonyos fajta elmékben ilyenkor nyomban fölmerül, hogy valamilyen erőfeszítést kellene tenni a figyelem elterelésére. S mivel a Barrière du Roule-beli liget már amúgy is az érdeklődés homlokterébe került, önként adódik a gondolat, hogy éppen oda kell rejteni a holmit, ahol azután később az említett tárgyakat megtalálták. A Soleil feltevése ellenére sincs komoly bizonyíték, hogy a holmi néhány napnál hosszabb ideig lett volna a bozótban; annál több olyan körülmény akad viszont, ami arra mutat, hogy a holmi nem lehetett ott a végzetes vasárnap és a felfedezés között eltelt húsz napig anélkül, hogy figyelmet ne keltett volna. A Soleil, laptársai véleményét magáévá téve ezt írja: "A talált tárgyak nyilván legalább három-négy hete ott hevertek már, az eső megpenészesítette mind, s a holmik egészen összeragadtak a penésztől. Egy részüket körülnőtte vagy benőtte a fű. A napernyő erős selyemből készült, ennek ellenére összezsugorodtak már a szálai. A felső rész a hajtásnál teljesen megpenészedett és elrohadt, s amikor az ernyőt kinyitották, elszakadt." Ami azt illeti, hogy a fű "körülnőtte vagy benőtte" a tárgyak egy részét, nyilvánvaló, hogy ezt csak két kisfiú szavai - vagyis emlékei - alapján állapították meg; mert még mielőtt bárki más látta volna a holmit, a fiúk magukhoz vették és hazavitték. Viszont a fű - különösen meleg és párás időben, márpedig a gyilkosságot éppen ilyen időszakban követték el -, a fű, mondom, ilyenkor egy nap alatt is nyolc-tíz milliméternyit nő. Frissen gyepesített talajon akár egy hét alatt teljességgel elrejthet a szem elől egy ott heverő napernyőt. Ami pedig azt a penészt illeti, amit a Soleil szerkesztője oly makacsul emleget, hogy az imént idézett rövid passzusban háromszor is utal rá, lehetséges-e, hogy a cikkíró ne ismerné ennek a penésznek a természetrajzát? Nekünk kellene-e feltárnunk előtte, hogy a penész egyike a sok-sok gombafajtának, s egyik legismertebb tulajdonsága, hogy huszonnégy óra alatt nő meg és rothad el?
   - Rögtön látható tehát, hogy a feltevés, amit diadalittasan hoztak fel annak a tételnek a bizonyítására, amely szerint a holmi "legalább három-négy hete" ott hevert már a bozótban, egy fabatkát sem ér. Mi több, az is igen nehezen hihető, hogy a szóban forgó tárgyak akár egy hétnél hosszabb ideig lehettek volna abban a bozótban. Aki valamennyire ismeri Párizs környékét, tudja, mily nehéz arrafelé igazán egyedül lenni (kivéve persze a külvárosoktól távolabb fekvő helyeket). Egy percig se higgye senki, hogy a főváros környékének erdőcskéiben vagy ligeteiben akad még feltáratlan - vagy akár csak kevéssé látogatott -, félreeső zug. A természetimádó, akit munkája, kötelessége ennek a világvárosnak porához és hőségéhez láncol, hiába próbálná - akár hétköznapokon is - magányszomját azok között a természeti szépségek között csillapítani, amelyek itt vannak közvetlen közelünkben. Lépten-nyomon valami csirkefogó vagy tivornyázó csibészbanda hangja és tolakodó jelenléte teszi tönkre a természet növekvő szépségét. A kiránduló hiába keres magányt a sűrű lombok között. Éppen ezekben a szép kis zugokban akad a legtöbb mocskos alak, éppen itt szentségtelenítik meg leginkább a természet templomát. Fájó szívvel menekül vissza a vándor a beszennyezett Párizsba, mert a nagyváros szennye kevésbé gyűlöletes, éppen mert kevésbé ellentmondó, kevésbé paradox. S ha már hétköznap ilyen állapotok uralkodnak a város környékén, könnyen elképzelhető, mi van vasárnap! A munka kötelezettségétől megszabadult vagy a bűnözés szokásos lehetőségeitől és alkalmaitól megfosztott városi vagány ilyenkor keresi fel a környéket, nem mintha szeretné a természetet (amelyet szíve mélyén megvet), hanem azért, hogy ekként szabaduljon a társadalom korlátaitól és kötöttségeitől. Nem a friss levegőre és a zöldellő növényzetre vágyik, hanem arra a zabolátlanságra, amit a vidéki környezet lehetővé tesz. Itt, az útszéli vendéglőben vagy az erdő fái alatt, elrejtőzve a vizsga szemek elől, csak cimboráitól körülvéve örül az efféle ember a hamis vidámság vad gátlástalanságának, a szabadság és a rum frigyéből származó torzszülöttnek. Csak azt mondom, ami minden tárgyilagos megfigyelő szemében nyilvánvaló, amikor megismétlem: csodával határos lenne, ha a szóban forgó holmi egy hétnél tovább maradt volna felfedezetlenül bármely Párizs környéki bozótban.
   - Van azonban más ok is, ami azt a gyanút kelti bennem, hogy Marie holmiját azért helyezték a bozótba, hogy eltereljék a figyelmet a bűntett valódi színhelyéről. Először is, hadd emlékeztesselek a holmi felfedezésének dátumára. Vesd egybe e dátumot az 5. számú újságkivágás megjelenésének dátumával. Láthatod, hogy a felfedezés közvetlenül azután történt, hogy az esti lapot bizonyos közlésekkel kezdték ostromolni. Bár különböző - és látszólag különféle forrásokból származó - közlésekről van szó, abban megegyeznek, hogy a bűncselekményt valamilyen bandának tulajdonítják, a bűntett elkövetésének színhelyeként pedig a Barrière du Roule-t jelölik meg. Persze nem úgy áll a dolog, hogy a kisfiúk e közlések alapján - vagy a közlések felkeltette közfigyelem eredményeképpen - találtak rá az említett holmira; de alapos a gyanú, hogy a kisfiúk azért nem bukkantak rá már előbb a holmira, mert az említett közlések elküldése előtt még nem is volt a bozótban. E közléseknek az elkövetett rémtettben bűnös szerzői csak a közlések keltekor vagy röviddel azok kelte előtt helyezték el a tárgyakat a bozótban.
   - Különös egy bozót ez különben - folytatta Dupin. - Nagyon-nagyon különös. Szokatlanul sűrű. A természet alkotta növényfalak között három furcsa kődarab: amolyan székféle, támlával, lábzsámollyal. És ez az igen művészi elrendezésű bozót ott van Madame Deluc házának tőszomszédságában, alig néhány kőhajításnyira; s tudjuk, hogy a Deluc fiúk napról napra ugyancsak alaposan átkutatják a környező bokrokat, mert szasszafrászkérget keresnek. Könnyelműség lenne-e fogadni - akár ezerszeres téttel! -, hogy nem múlt el egyetlenegy nap sem anélkül, hogy legalább az egyik fiú el ne időzött volna egy kicsit abban az árnyas lugasban, s el ne üldögélt volna egy darabig azon a természet alkotta trónuson? Aki nem merne megkockáztatni egy ilyen fogadást, az vagy sosem volt gyerek, vagy már elfelejtette, milyenek a gyerekek. Ismétlem: nagyon nehéz elgondolni, hogyan maradhatott egy-két napnál tovább abban a bozótban a holmi, úgy, hogy ne fedezték volna föl. Így hát, a Soleil dogmatikus tudatlansága vagy tudni nem akarása ellenére, alapos a gyanú, hogy a holmit meglehetősen későn helyezte valaki oda, ahol aztán a kisfiúk rábukkantak.
   - De van az említetteknél nyomósabb okom is arra a gyanúmra, hogy a szóban forgó tárgyakat később tette oda valaki. Fölhívom a figyelmedet a tárgyak rendkívül mesterkélt elhelyezésére. A felső kövön a fehér alsószoknya, a második kövön selyemkendő. Szanaszét a földön: napernyő, kesztyű s egy zsebkendő, rajta Marie Rogêt neve. Pontosan, ahogyan egy nem valami éles eszű ember a természetes elrendezést elképzeli. Mert hát ez az elrendezés a legkevésbé sem igazán természetes. Inkább volnék hajlandó elhinni a dolgot, ha valamennyi holmi összetaposva heverne a földön. Ebben a nagyon szűk kis lugasban aligha lett volna lehetséges, hogy az alsószoknya meg a kendő ott marad a kövön; hiszen mozgó, dulakodó emberek egész biztosan lesodorják. "A talajt letaposott állapotban találták, a bokrok összetörve" - írja a lap -: "mindenütt viaskodás, dulakodás jelei." S íme, ennek ellenére, az alsószoknyát meg a kendőt úgy találták meg a Deluc fiúk, mint kereskedésben a polcon! "A bokrok eltépte ruharész mintegy három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú" - írja a továbbiakban az újság. - "Az egyik darab a ruha szegélye (ez már foltozott volt)... Leszakított csíknak látszottak." Itt a Soleil, nyilván önkéntelenül, egy igen gyanús mozzanatot írt le. Az ismertetett darabok valóban "leszakított" csíkok benyomását keltik; csakhogy szándékosan és kézzel leszakított ruhafoszlányok benyomását! Ritka véletlen volna, ha valami tüske vagy tövis oly módon szakítana el egy ruhadarabot, mint ebben az esetben történt! Az ilyen kelme természetéből adódván, a beleakadt tüske vagy szög derékszögben szakítja el az anyagot, két hosszanti, egymással derékszöget alkotó szakadás keletkezik, s a kettő a tüske vagy szög behatolásának pontjában találkozik; de a ruhadarabot nem lehet egyszerűen "elszakadt"-nak minősíteni. Nem gondoltuk egyébként annak egy percig sem, se te, se én. Ha ilyen anyagból le akarnak szakítani egy darabot, majdnem minden esetben két - egymással ellentétes irányú - különböző erő szükséges. Egyetlenegy erő csak akkor elegendő, ha az anyagnak két széle van, ha például egy zsebkendőből akarnak leszakítani egy darabot. A jelen esetben azonban ruháról van szó, s ennek csak egy széle van. Valóságos csoda lenne, ha a közepéből (tehát nem a széléről) szakítanának ki egy darabot holmi tüskék (vagy kivált egyetlen tüske). De még ha van is az anyagnak széle, két tüske közreműködésére van szükség; az egyik ebbe, a másik abba az irányba szakítja az anyagot. Feltéve, hogy a ruha szélén nincs szegély. Mert ha van, akkor az egész a lehetetlenséggel határos. Amint látjuk, elég sok súlyos érv szól az ellen, hogy azokat a bizonyos ruhafoszlányokat "tüskék" "szakították le", és a tetejébe még azt akarják elhitetni velünk, hogy nem is egy, hanem több ruhadarab szakadt el ilyen módon! "Az egyik darab - írja az újság - a ruha szegélye." A másik - a lap szerint - "a szoknyából került ki", vagyis eszerint ezt a részt a tüskék a ruha közepéből, tehát nem is a széléről szakították volna ki! Azt hiszem, megbocsátható, ha valaki már ezeket a dolgokat sem hiszi el. S én mégis azt mondom, hogy ezeknek a hihetetlen részleteknek a halmaza is kevésbé alapos okot szolgáltat a gyanúra, mint az a megdöbbentő körülmény, hogy a szóban forgó ruhadarabokat gyilkosok hagyták a bozótban - gyilkosok, akik eléggé óvatosak voltak ahhoz, hogy magát a holttestet eltávolítsák onnan. Ha azonban most azt hiszed, mindenáron tagadni akarom, hogy a bűntett a bozótban történt, akkor rosszul értettél. Lehetséges, hogy ott történt valami, s még inkább lehetséges, hogy Madame Deluc vendéglőjében. De ennek nincs nagy jelentősége. Végeredményben mi nem a gyilkosság színhelyére vagyunk kíváncsiak, hanem a gyilkosokat akarjuk előkeríteni. Annak ellenére, hogy igen részletesen adtam elő, amit most elmondtam, mindezt csak azért mondtam el, hogy - először is - megmutassam, milyen ostobák a Soleil határozott és ellentmondást nem tűrő állításai, másodszor (és főként) pedig azért, hogy a lehető legtermészetesebb módon tudjunk továbbhaladni annak a kérdésnek a felderítése útján, hogy vajon a gyilkosság holmi banda műve volt-e, vagy sem.
   - Csak éppen érinteni kívánom azokat a felháborító részleteket, amelyeket az orvos adott elő a vizsgálat során. Csupán annyit akarok mondani, hogy a gonosztevők számáról nyilvánosságra hozott következtetéseit Párizs valamennyi anatómusa joggal találja nevetségesnek, nem helytállónak és merőben alaptalannak. Nem mintha nem történhetett volna úgy a dolog, ahogy az orvos állítja, de hát egyszerűen nincs alapja a következtetésének. S vajon valóban nem volt-e sokkal nyomósabb oka másfajta következtetésekre?
   - Gondolkozzunk el most egy kissé a "dulakodás jelein" - folytatta Dupin -, s hadd tegyem föl a kérdést: ugyan mit bizonyítanak állítólag ezek a nyomok? Egy banda közreműködését. De hát nem azt mutatják inkább ezek a nyomok, hogy ilyen banda - nem létezett? Mert ugyan miféle dulakodás folyhatott egy gyenge és védtelen nő és a képzeletbeli útonálló banda tagjai között? Méghozzá olyan heves és tartós dulakodás, ami ilyen nyomokat hagyott volna szerteszét... Néhány izmos karú fickó durván - és szó nélkül - megragadja azt a lányt, és vége, nincs tovább. Az áldozat teljesen ki van szolgáltatva nekik, nem tanúsíthat semmiféle ellenállást. Hadd tegyem hozzá: azok az érvek, amelyek szerint a gyilkosságot nem a bozótban követték el, főként akkor nyomnak a latban, ha úgy értendők, hogy a gyilkosságot többen követték el, tehát nem egy személy a tettes. Ilyen mély nyomok azonban csak akkor maradhattak volna, ha csak egy tettes van, mert csak ebben az esetben képzelhető el heves és tartós dulakodás.
   - Továbbmegyek. Már említettem, milyen gyanús az a körülmény, hogy a szóban forgó ruhadarabokat egyáltalán ott hagyták abban a bozótban, ahol azután a gyerekek rájuk találtak. Szinte lehetetlennek tetszik, hogy a bűnösség ilyen bizonyítékait véletlenül hagyják hátra. A kellő lélekjelenlét a holttest eltávolítására, úgy látszik, megvolt; a holttestnél is pozitívabb bizonyítékot azonban - hiszen az arcvonásokat az oszlás hamar eltüntetheti -, mondom, a holttestnél is kétségbevonhatatlanabb bizonyítékot ott hagyják a bűntény színhelyén, hogy mindenki láthassa! A zsebkendőre utalok, a halott nevével. Ha ez véletlen figyelmetlenség, akkor ezt a figyelmetlenséget nem banda követte el. Ez csakis egy ember figyelmetlensége lehet. Lássuk csak. Az az ember gyilkolt. Egyedül van - egyedül az áldozat szellemével. Elborzad a mozdulatlanul előtte heverő holttest láttán. Elmúlt a szenvedély kiváltotta düh, és szívében bőséges helye van már a tettétől való természetes iszonyodásnak. Nincs benne semmi abból az önbizalomból, amit több ember jelenléte elkerülhetetlenül fakaszt. Egyedül van a halottal. Reszket. Megrémül. Valamit tennie kell a hullával. Elviszi hát a folyóhoz; de a bűncselekmény egyéb bizonyítékait ott hagyja a tett színhelyén; mert nehéz, sőt talán lehetetlen mindent egyszerre elhurcolni, s később, ugyebár, könnyebb lesz visszamenni azért, ami ott maradt. De a vízhez vezető fáradságos út közben megkettőződik a tettes félelme. Útján végigkísérik a körülötte zajló élet hangjai. Lépteket hall - vagy vél hallani. Nem is egyszer. Tízszer is. Még a nagyváros távoli fényei is fokozzák rémületét. De végül, hosszú és gyakori, gyötrelmes megszakításokkal, elér a folyópartra, és megszabadul szörnyű terhétől - esetleg egy csónak segítségével. De most már... most már nincs az a kincs a világon, s nincs az a mégoly szörnyű veszedelem sem, aminek kedvéért vagy amitől rettegve a magányos gyilkos hajlandó lenne megtenni a bozóthoz és hátborzongató emlékeihez vezető fáradságos és veszedelmes utat. Nem megy vissza, bármily súlyos következményekkel kell is számolnia. Egyetlen gondolat sarkallja most: menekülni, minél gyorsabban. Örökre hátat fordít azoknak a szörnyű bokroknak, és menekül, mint vihar elől védett helyre a vándor.
   - Hogyan viselkedik azonban hasonló helyzetben egy banda? Maga az a körülmény, hogy többen vannak, önbizalmat olt minden tagjába, ha ugyan a cégéres gazemberek valaha is híjával vannak az önbizalomnak; márpedig az efféle bandák csakis cégéres gazemberekből állnak. Többen vannak, tehát nem támad zavart kapkodást okozó, esztelen rémület, amilyen az imént elmondottak szerint a magányos bűnözőt valósággal megbénítja. Ha a banda egy, két vagy akár három tagjának figyelmét elkerüli valami, a negyedik bizonyosan helyrehozza a mulasztást. Ha banda követi el a bűncselekményt, hát semmit sem hagy ott; többen vannak, tehát mindent magukkal vihetnek. Így hát nem is lett volna szükségük rá, hogy visszatérjenek a tett színhelyére.
   - Nézzük most azt a passzust, amely szerint, amikor megtalálták a holttestet, azt észlelték, hogy a "ruha alja, mintegy harminc centiméter szélességben, egészen a derékig fölhasadt, de a szakadt rész is megvolt: háromszor körülcsavarták a lány derekán, és hátul összecsomózták". Ezt nyilván azért cselekedték, hogy valamiféle fogó segítségével hurcolhassák a hullát. De ha többen vannak, ugyan minek a fogó? Három vagy négy ember a testet a legkönnyebben és a lehető legbiztonságosabban a végtagoknál ragadhatja meg. Ez a fogó az egyedülálló bűnöző segédeszköze; s itt mindjárt hadd olvassam tovább: "A bozót és a folyó között a földre döntve minden kerítés, a talajon pedig minden bizonnyal valami súlyos tárgyat vonszolhattak végig." Ha többen vannak, nem töltik feleslegesen kerítésdöntéssel az időt, hiszen akkor a hullát egy pillanat alatt könnyedén átemelhetik a kerítésen. Ha többen vannak, vajon vonszolják-e a holttestet, hogy feltűnő nyomok maradjanak utánuk? Nyilván nem.
   - Hadd utaljak itt - folytatta Dupin - a Commerciel egyik megállapítására, amelyet bizonyos vonatkozásban már kommentáltam. Azt írja a lap: "A szerencsétlen nő alsószoknyájának két láb hosszú és egy láb széles darabját kihasították, s a lány álla alá kötözve, a tarkóján összecsomózták, valószínűleg azért, hogy ne kiálthasson segítségért. Ezt olyan fickók követték el, akik nem használnak zsebkendőt."
   - Mint már előbb is mondottam, vérbeli gazfickó sosem megy el hazulról zsebkendő nélkül. De most nem ezt akarom hangsúlyozni. Ezt a kötést nem zsebkendő hiányában és nem is a Commerciel megjelölte célra alkalmazták - ezt világosan bizonyítja a bozótban hagyott zsebkendő; nem a segélykiáltások elfojtására folyamodtak tehát ehhez az eszközhöz, hiszen annak a célnak az imént említett zsebkendő sokkal jobban megfelelt volna. A vizsgálati anyagban azt olvassuk, hogy ezt az alsószoknyadarabot a nyak köré tekerték, meglehetősen lazán, de azért jó erősen összecsomózva. E szavak némiképp homályosak ugyan, de annyi bizonyos, hogy lényegesen eltérnek a Commerciel megállapításaitól. Másfél láb széles csíkról van szó; bár muszlinból készült, ha hosszában összehajtogatják vagy összesodorják, jó erős kötelék. S valóban ilyen összesodort állapotban találták meg. Íme, a következtetésem: a magányos gyilkos egy darabig a derék körül kötött csomónál fogva hurcolta a hullát (akár a bozótból, akár máshonnan, mindegy); azután ráeszmélt, hogy ekkora súly ilyen módszerrel való cipelése meghaladja az erejét. Elhatározta tehát, hogy vonszolni fogja a holttestet - egyébként a vizsgálat is kiderítette, hogy a hullát valóban a földön vonszolták. A gyilkosnak valami kötélfélét kellett tehát a test egyik végére erősítenie. A nyak látszott a legalkalmasabb helynek, mert akkor a fej nem engedi lecsúszni a kötelet. A gyilkosnak kétségtelenül a derék körüli ruhadarabokra irányult a figyelme. Felhasználta volna mind, de hát már a test köré tekerte volt; aztán zavarta az a bizonyos csomó is, no meg ezek a darabok nem szakadtak le a ruháról. Úgyhogy könnyebb volt újabb csíkot kihasítania - ezúttal az alsószoknyából. A gyilkos le is tépte ezt a csíkot, a nyak köré tekerte, s így vonszolta áldozatát a folyóparthoz. Erre a kötelékre csak bajlódás és késedelem árán lehetett szert tenni; ráadásul nem is felelt meg tökéletesen a célnak; egyáltalán azért kerülhetett sor az alkalmazására, mert akkor vált szükségessé, amikor zsebkendő már nem állt rendelkezésre - vagyis, elképzelésünk szerint, amikor a gyilkos már elhagyta a bozótot (vagy a tett egyéb színhelyét), tehát a bozót és a folyópart közötti úton.
   - Azt mondhatnád mármost - folytatta barátom -, hogy Madame Deluc vallomása mégis arra mutat: igenis tartózkodott valamiféle banda a bozót közelében a gyilkosság időpontjában vagy legalábbis körülbelül abban az időszakban. Ezt elismerem. Sőt: szerintem legalább egy tucat olyan banda tartózkodott a Barrière du Roule környékén a tragédia időpontjában vagy körülbelül abban az időszakban - mondom, legalább egy tucat olyan banda, amelyre ráillik Madame Deluc leírása. De az a banda, amely kihívta Madame Deluc éles ellenszenvét, továbbá némileg elkésett és rendkívül kétes értékű tanúvallomását, az egyetlen olyan társaság, amelynek tagjairól e becsületes és kínosan pontos öreg hölgy azt állítja, hogy felzabálták a süteményeit, és benyakalták a sörét, de azzal már nem fáradtak, hogy kifizessék a számlát. Talán itt van a kutya eltemetve...
   - Nézzük csak Madame Deluc vallomásának pontos szövegét: "Semmirekellők bandája jelent meg a vendéglőben; zajosan viselkedtek, ettek-ittak, de fizetni nem fizettek, aztán elmentek ugyanazon az úton, amelyen a fiatalember és a lány; alkonyattájban tértek vissza a vendéglőbe, aztán úgy keltek át a folyón, mint akiknek igen sietős a dolguk."
   - Nos, ezt a sietséget Madame Deluc valószínűleg azért látta olyan nagynak, mert búsan és sóvárogva gondolt vissza megdézsmált sör- és pereckészletére, és talán még az a halvány reménység is megfordult a fejében, hogy esetleg mégis kap majd némi kártérítést a sörért és perecért. Mert különben vajon miért hangsúlyozta volna, hogy alkonyattájban a vendégek siettek? Igazán nem meglepő, hogy egy himpellérbanda sietősen távozik, amikor széles folyón kell átkelnie kis csónakokban, amikor zivatar van készülőben, és amikor közeleg az éjszaka.
   Azt mondom: közeleg; mert még nem érkezett el. E "semmirekellők" illetlen sietsége még csak alkonyattájban szúrt szemet a derék hölgynek. De a tanúvallomás további részéből arról értesülünk, hogy Madame Deluc és elsőszülött fia "női sikolyokat hallott a vendéglő közelében". Nézzük, milyen szavakkal utal Madame Deluc e sikolyok időpontjára. Azt mondja: "Nem sokkal sötétedés után." De hát "nem sokkal sötétedés után" azt jelenti, hogy legalábbis sötét volt már; alkonyattájban pedig azt jelenti: még napvilágnál. Nyilvánvaló tehát, hogy a banda még az előtt távozott a Barrière de Roule-ból, hogy Madame Deluc a sikolyokat hallotta. S jóllehet a vizsgálati anyagban az említett kifejezéseket ("alkonyattájban", illetve "nem sokkal sötétedés után") ugyanúgy megkülönböztetik, mint ahogyan én most, a veled folytatott beszélgetésben teszem, erre az igazán feltűnő időbeli eltérésre eddig még egyetlen újságíró és egyetlen fogdmeg sem eszmélt rá!
   - Engedd meg, hogy még egy utolsó érvet hozzak fel, amely valamiféle banda tettessége ellen szól. Nézetem szerint azonban ez az érv döntő. Tetemes jutalmat tűztek ki, s teljes bűnbocsánatot ígértek annak az esetleges bűntársnak, aki a többi tettes ellen vallana; teljességgel elképzelhetetlen, hogy az ilyen elvetemült martalócok bandájának legalább az egyik tagja már régen el ne árulta volna cimboráit. Nem is arról van legfőképpen szó, hogy az ilyen bandák minden egyes tagja mohón kapna a jutalmon, vagy minden alkalmat megragadna, hogy ép bőrrel meneküljön; elsősorban arról van szó, hogy mindegyik bandita attól retteg, hogy a másik elárulja. Így hát lelkesen és a lehető legsürgősebben árulja el cinkosait, mert fél, hogy különben őt árulják el. A titok eddig nem lepleződött le, s ez a legjobb bizonyíték, hogy valóban titokról van szó. Ennek a rémtettnek minden borzalmát, magán a Jóistenen kívül, csak egy - vagy legfeljebb két - élő ember ismeri.
   - Foglaljuk össze mármost hosszú elemzésünk sovány, de biztos eredményeit. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Madame Deluc vendéglőjében történt valami végzetes dolog, vagy pedig a Barrière du Roule-beli bozótban követett el gyilkosságot Marie Rogêt szeretője vagy legalábbis bizalmasa, akinek kilétét egyelőre még homály fedi. Ennek a férfinak az ismertetőjele: a sötét arcbőr. Ez meg a holttest köré csavart kötelék, továbbá a matrózkötés a kalapszalagon - mind tengerészre utal. Marie Rogêt szerette a vidám szórakozást, de nem volt züllöttnek mondható; a férfi, akivel jóban volt, ezek szerint valószínűleg nem holmi jöttment matróz. Ezt a feltevést alátámasztják az újságoknak küldött, jó stílusban fogalmazott levelek is. A lány első szökésének körülményei, amelyekről a Mercure emlékezik meg, valószínűsítik, hogy a szóban forgó tengerész azonos azzal a tengerésztiszttel, akiről tudják, hogy a szerencsétlen nőt a bűn útjára csábította.
   - Igen jól beleillik ebbe a képbe, hogy a sötét arcbőrű férfiú mindmáig nem került elő. Hadd jegyezzem meg, hogy feltűnően sötét arcbőrű férfiról van szó, hiszen ez az egyetlen olyan ismertetőjel, amelyet Valence is, Madame Deluc is megemlített. De hát miért nem került meg ez a férfiú? Talán meggyilkolta a banda? Ha igen, akkor miért csak a megölt leány nyomait fedezték föl? Ha a férfit is megölték, akkor kézenfekvő a feltevés, hogy a két gyilkosság színhelye azonos. Hol van hát a férfi holtteste? A gyilkosok a két hullától bizonyára azonos módon szabadultak volna meg. "Jól van - mondhatná valaki -, ez a férfi egész bizonyosan él; de valószínűleg azért nem ad életjelt magáról, mert attól fél, hogy igaztalanul vádolják majd Marie Rogêt meggyilkolásával." Most már valóban foglalkozhatna ez az ember ilyen gondolatokkal, mert hiszen néhányan azt vallották, hogy látták őt Marie-val. De az efféle feltevés semmiképpen sem vonatkozhat a gyilkosságot közvetlenül követő időszakra. Hiszen a gyilkosságban ártatlan ember első gondolata, hogy jelentést tesz a gaztettről, és segít a gonosztevők kézre kerítésében! Ezt diktálja a józan ész is. A sötét arcbőrű férfit látták Marie-val. Nyitott kompon, együtt keltek át a Szajnán. Még a féleszű is tudja, hogy ilyenkor egyetlen biztos mód van önmaga tisztázására, s ez az, hogy bejelenti a rendőrségen, hogy gyilkosság nyomára jutott. Semmiképpen sem lehetséges, hogy az a bizonyos sötét arcbőrű férfi azon a végzetes vasárnap estén nemcsak hogy nem követett el semmit, hanem még csak nem is tudott arról, hogy egyáltalán történt valami bűncselekmény. Pedig csakis ilyen körülmények között volna elképzelhető, hogy - ha életben van - nem tesz följelentést.
   - Milyen eszközök állnak mármost rendelkezésünkre, hogy kiderítsük az igazságot? - tette fel a kérdést Dupin. - Erre azt kell válaszolnom, hogy minél jobban előrehaladunk a vizsgálatban, annál jobban szaporodnak és annál határozottabb formát öltenek majd az eszközeink. A lehető legalaposabban meg kell vizsgálnunk Marie első szökésének körülményeit. Meg kell ismerkednünk a "tengerésztiszt" múltjával és jelenével, meg kell tudnunk, hol volt, mit csinált a gyilkosság időpontjában. Gondosan össze kell hasonlítanunk egymással a leveleket, amelyeket az esti lap kapott, és amelyek mindegyike valami bandát vádol a bűntett elkövetésével. Ha ez megtörtént, össze kell hasonlítanunk ezeket a leveleket, mind a stílus, mind a kézírás szempontjából, azokkal a közlésekkel, amelyek a reggeli laphoz futottak be, s amelyek írói (vagy írója) oly nagyon kardoskodtak Beauvais bűnössége mellett. S ha mindezzel végeztünk, akkor össze kell hasonlítanunk mindezeket a leveleket a tengerésztiszt fellelhető leveleivel, írásaival. Madame Deluc és fiai, továbbá Valence omnibuszkocsis ismételt kihallgatása útján igyekezzünk minél többet megtudni "a sötét arcbőrű férfi" külsejéről, viselkedéséről. Ügyesen föltett kérdések révén minden bizonnyal kapunk majd valami információt ilyen vagy más vonatkozásban ezektől a személyektől, esetleg olyan információt, amelynek ezek az emberek eddig nem is ébredtek rá a jelentőségére, holott már régen a birtokában vannak. Aztán keressük meg azt a csónakot, amelyet június 23-án, hétfőn reggel talált meg az a csónakos, s amelyet az illetékes hivatalnok tudta nélkül - s kormányától megfosztva - vittek el, mégpedig a holttest felfedezését megelőzően. Kellő körültekintéssel és kitartással a nyomára fogunk jutni ennek a csónaknak; nemcsak az a csónakos lesz a segítségünkre az azonosításban, aki akkor megtalálta, mert hiszen megvan a csónak kormánya is. Valaki, akinek nincs semmi titkolnivalója, nem hagyja ott csak úgy, ebek harmincadjára, egy vitorlás kormányát. S hadd jegyezzek itt meg valamit közbevetőleg. Semmiféle értesítés vagy tudósítás nem jelent meg ennek a csónaknak a megtalálásáról. Teljes csendben, hírverés nélkül vitték el onnan. De vajon honnan tudhatta már kedden kora reggel a csónak tulajdonosa vagy használója, hogy hol van az a hétfőn megtalált jármű, ha nincs közvetlen kapcsolata a tengerészettel, állandó és személyes kapcsolata, aminek révén tudomása van a látszólag jelentéktelen kis mozzanatokról, helyi jelentőségű, apró kis hírekről is?
   Amikor arról beszéltem, hogy a magányos gyilkos a folyóparthoz vonszolta terhét, utaltam arra is, hogy azután valószínűleg csónakot vett igénybe. Nos, rendelkezünk olyan értesüléssel, hogy Marie Rogêt holttestét csónakról dobták a folyóba. Ez egészen természetes. A gyilkos nem bízhatta a hullát a sekély, partmenti vizekre. Az áldozat hátán és vállán található sajátos nyomok egy csónak fenékbordázatától származnak. Semmiféle súlyt vagy nehezéket nem erősítettek a testre: ez is a csónakteóriát támasztja alá. Ha a partról dobják a folyóba a hullát, bizonyára kötöznek rá valami nehezéket. Ez utóbbi hiányát csak azzal magyarázhatjuk, hogy a gyilkos megfeledkezett erről az óvintézkedésről, mielőtt a csónakot ellökte a parttól. Amikor azután vízbe dobta a holttestet, bizonyára észrevette mulasztását, de pótolni akkor már nem tudta. Gondolom, minden kockázatot inkább vállalt, mint hogy visszatérjen arra az elátkozott partra. Amikor megszabadult szörnyű terhétől, nyilván sietett vissza a városba. Valami néptelen rakparton szállhatott ki a csónakból. Vajon odakötözte-e a ladikot a parthoz? Ahhoz nyilván túlságosan sietett. Mi több, ha odakötözi, csak bizonyítékot szolgáltat önmaga ellen. Érthető a gondolata, hogy mindentől szabadulnia kell, ami kapcsolatban van gaztettével. Nemcsak ő maga menekül tehát a rakpartról, de már a csónakot sem akarja otthagyni! Hadd sodorja hát a ladikot az ár! Spekuláljunk csak tovább. Másnap reggel kimondhatatlanul megrémül a nyomorult, amikor észreveszi, hogy a csónakot megtalálták, és olyan helyen kötötték ki, ahol ő naponta megfordul - talán éppen ott, ahol beosztásánál fogva huzamosabban tartózkodni kénytelen. Este aztán elkötözi onnét a csónakot, de a kormány felől nem mer érdeklődni. Nos: hol ez a kormány nélküli csónak? Felfedezése jelenleg egyik elsődleges célunk. Mihelyt ezt a csónakot megtaláljuk, felvirrad számunkra a siker hajnala. E csónak annak az embernek a nyomára vezet majd bennünket (mégpedig olyan hamar, hogy magunk is meglepődünk), aki annak a végzetes vasárnapnak éjszakáján igénybe vette. Egyik adat alátámasztja majd a másikat, s a gyilkost meg fogjuk találni!
   (Bizonyos okokból, amelyeket említeni nem óhajtunk, de amelyek számos olvasónk előtt nyilvánvalóak, bátorkodunk a nekünk átnyújtott kéziratból elhagyni annak részletezését, hogyan követték azután a Dupin felfedezte - látszólag igen halvány - nyomot. Csupán annyit vélünk tanácsosnak röviden megemlíteni, hogy meglett a kívánt eredmény, s hogy a rendőrfőnök, jóllehet meglehetősen kelletlenül, de azért pontosan teljesítette a Dupinnel kötött egyezség feltételeit. - A szerkesztők.)^[3]

---

Balabán Péter fordítása

---

[1] A novella megtörtént esetet dolgoz fel: 1842 elején New York-ban megöltek egy Mary Cecilia Rogers nevű lányt. Poe a színhelyet Párizsba helyezte, de egyébként pontosan követte a New York-i lapok által közölt részleteket. A két személynek (akik egyike Madame Deluc, az elbeszélő), jóval a publikáció után tett tanúvallomása nemcsak a végső következtetést erősítette meg, de az üggyel kapcsolatos valamennyi feltételezést is.
[2] Keze munkájából élő, független, kissé könnyűvérű lány (francia)
[3] Poe beszúrása

<<< Novellák főoldala