<<< Novellák főoldala


Az ellopott levél



Nil sapientiae odiosius acumine nimio
Seneca[1]


   Párizsban volt (au troisième[2], 33. rue Dunôt, Faubourg Saint-Germain) az 18.. évben, hogy C. Auguste Dupin barátommal lakásának könyvtárfülkéjében ültünk egy korán sötétedő őszi nap alkonyán. A tajtékpipa és a meditáció kettős élvezetébe merültünk el. Már legalább egy órája egy szót se szóltunk, egyikünk se törte meg a mély csendet, és ha valaki, tárgyilagos szemlélő így lát bennünket, azt hihette volna, hogy elmélyülten és kizárólagosan a szoba levegőjét rontó füstkarikákkal foglalkozunk. Ami engem illet, újra sorra vettem magamban és megvitattam azokat a témákat, amelyekről az est folyamán beszélgettünk, mint például a Morgue utcai gyilkosság és a Marie Rogêt meggyilkolását körülvevő titok. Így tehát nem ért váratlanul, és szinte a dolgok rendjéhez tartozott, mikor a szoba ajtaja kinyílt, és régi ismerősünk, Monsieur G., a párizsi rendőrfőnök lépett be.
   Szívélyesen üdvözöltük, mert majdnem annyira mulatságos, mint megvetendő alak volt, és nem láttam már évek óta.
   Sötétben ültünk, és Dupin már fölkelt, hogy lámpát gyújtson, de mikor G. előadta, hogy azért keresett föl minket, hogy tanácsunkat kérje, azaz, hogy Dupinnel tárgyaljon valami hivatalos ügyben, amely neki nagy fejfájást okoz, barátom visszaült a helyére, anélkül, hogy lámpát gyújtott volna.
   - Ha a kérdésen gondolkozni kell - jegyezte meg Dupin, miközben visszatette az üveget a lámpabél fölé -, célszerűbb sötétben fontolóra vennünk.
   - Ez is egyike Dupin úr "fura" nézeteinek - mondta a rendőrfőnök, aki mindent "furá"-nak tartott, ami meghaladta értelmét, és így a fura dolgok valóságos légiója vette körül.
   - Bizony, bizony! - mormolta Dupin, miközben látogatóját pipával kínálta, és egy kényelmes karosszéket gördített eléje.
   - Mi a baj? - kérdeztem én. - Remélem, nem újabb gyilkosság?
   - Ó, nem. Semmi ilyesmi. Az eset voltaképpen nagyon egyszerű, és nem kétlem, hogy a rendőrség maga is megbirkózna vele, de azt hiszem, Monsieur Dupin szívesen veszi, ha elmondom az ügy részleteit, mivel olyan rendkívül fura.
   - Egyszerű és fura? - kérdezte Dupin.
   - Igen, de nem ez a baj. Nagy zavarban vagyunk, éppen, mert olyan egyszerű ügy, és mégsem sikerül a végére járnunk.
   - Talán éppen az a baj, hogy túlságosan egyszerű... önök nem látják a fától az erdőt! - mondta barátom.
   - Ugyan!... miket nem beszél össze! - felelte a rendőrfőnök, és szívből nevetett.
   - Mondom: a rejtély talán egy kissé nagyon is világos! - ismételte Dupin.
   - Az isten szerelmére, ki hallott valaha ilyet?
   - Egy kissé nagyon is magától értetődő.
   - Ha! ha! ha! ha! ha! ho! ho! ho! - látogatónk teli torokból hahotázott. - Dupin, Dupin, megpukkadok!
   - De voltaképpen miről is van szó? - kérdeztem én.
   - Hát jó, elmondom! - és a rendőrfőnök hosszú, kiadós és elgondolkozó pöffentés kíséretében kényelmesen elhelyezkedett a székben. - Pár szóval elmondom, de előre figyelmeztetem önöket, hogy az ügy szigorúan titkos, és állásommal játszom, ha valaki megtudja, hogy csak egy szót is szóltam róla.
   - Halljuk - mondtam én.
   - Vagy ne halljuk! - mondta Dupin.
   - Hát... a dolog így áll. Igen befolyásos hely (a legmagasabb körökből való!) személyesen adta tudtomra, hogy a királyi lakosztályból egy nagyon fontos iratot elloptak. Azt tudják, hogy ki lopta el, efelől nincs semmi kétség, látták, mikor ellopta. Azt is tudják, hogy az okirat még most is a birtokában van.
   - Honnan tudják? - kérdezte Dupin.
   - Biztos - felelte a rendőrfőnök. - Az okirat jellegéből, és főképpen abból, hogy még nem támadtak bizonyos következmények, amelyek támadni fognak, ha az okirat kikerül a tolvaj kezéből, jobban mondva, ha arra használja, amire azt végső soron használni szándékszik.
   - Lesz szíves egy kissé határozottabban... - vetettem közbe.
   - Jó... hát annyit mondhatok még, hogy az írás annak, akinek a kezében van, bizonyos körökben bizonyos hatalmat ad, amely hatalom roppant sokat jelent.
   A rendőrfőnök imádta az ilyen diplomatikus fogalmazást.
   - Még most sem értem teljesen - szólt Dupin.
   - Nem? Hát hallgasson ide. Ha ennek az okiratnak a tartalmát egy harmadik személlyel, akit most nem nevezhetek meg, közölnék, egy igen magas állású személyiség becsületét veszélyeztetné, és ez a tény az okirat birtokosának hatalmat biztosít ama magas személyiség fölött, akinek nyugalmát és becsületét ezáltal veszélyezteti.
   - De ez a hatalom - vetettem közbe - attól is függ, tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, ki a tolvaj? Mert ki merészelné...
   - A tolvaj: D. miniszter, aki a világon mindenre kapható, akár méltó, akár méltatlan egy férfihoz. Már maga a lopás módja is éppen olyan vakmerő, mint szellemes volt. A kérdéses okiratot - megmondhatom: egy levél! - éppen akkor kapta meg az, akitől ellopták, amikor egyedül volt a királyi lakosztályban. Az illető hölgy még talán nem is futhatta át, amikor belépett a másik magas rangú személyiség, akinek a levélről a világért sem volt szabad tudnia. Hiába igyekezett nagy sietve egy fiókba elrejteni, már késő volt, és így kénytelen volt nyíltan otthagyni az asztalon: a levél címzése volt felül, a tartalma tehát rejtve, s így a belépőnek fel se tűnt. Most nyitott be a szobába D. miniszter. Hiúzszeme rögtön észrevette a levelet, felismerte a kézírást, feltűnt neki a címzett zavara, és kitalálta a hölgy titkát. Miután szokásához híven gyorsan elintézte hivatalos ügyeit, előhúzott egy levelet, amely hasonló volt a kérdéses levélhez. Felbontotta, olvasást színlelt, s azután a másik mellé tette. Egy negyedóra hosszat újra hivatalos ügyekről beszélt, azután, amikor elbúcsúzott, elvette az asztalról a másikat, amelyhez semmi joga sem volt. Jogos tulajdonosa látta, hogy mi történik, de nem mert szólni, hiszen ott volt mellette a harmadik személy, aki előtt a levél tartalmának titokban kellett maradnia. A miniszter ellebegett - és otthagyta az asztalon a saját jelentéktelen levelét.
   - Íme, itt a pontos felelet a tolvaj hatalmát firtató kérdésre - fordult felém Dupin: - "Tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, ki a tolvaj?"
   - Helyes - mondta rá a rendőrfőnök. - A szóban forgó hatalmat már hónapok óta ki is használják nagyon veszedelmes politikai célokra. A hölgy, akitől ellopták a levelet, napról napra érzékenyebben tapasztalja, hogy okvetlenül vissza kell kapnia levelét. Mivel nyíltan persze nem lehet fellépni, végső kétségbeesésében engem bízott meg az üggyel.
   Dupin örvénylő füstfelleget fújt a magasba.
   - Keresve sem találhatott volna megfelelőbb, élesebb elméjű és rátermettebb embert!
   - Maga hízelgő - szerénykedett a rendőrfőnök -, habár nem lehetetlen, hogy ilyesfajta véleményt táplálnak rólam.
   - Abból, amit hallottam - mondtam én -, világos, hogy a levél még a miniszter birtokában van, és inkább a levél birtoklása, mint felhasználása biztosítja azt a rendkívüli hatalmat a tolvajnak. Amint felhasználja a levelet, megszűnik a hatalom is.
   - Ez igaz - mondta G. -, s ebből a meggyőződésből indultam ki én magam is. Első, legfontosabb dolgom volt, hogy átkutassam a miniszter házát, de nagyon kellett vigyázni, hogy a miniszternek sejtelme se legyen róla. Ezenkívül több oldalról figyelmeztettek, hogy milyen veszedelemnek teszem ki magam, ha gyanút fog.
   - A párizsi rendőrség gyakran végzett ilyen munkát - szóltam közbe -, ön bizonyára nagyon járatos a házkutatásban.
   - Ó, igen, ezért bíztam is a sikerben. Előnyömre szolgált a miniszternek az a jó szokása is, hogy igen gyakran marad ki egész éjszakára, cselédsége sem valami nagy: az inasok messze alszanak uruk szobájától, és nápolyiak lévén, könnyen lerészegednek. Önök tisztában vannak vele, hogy vannak olyan kulcsaim, amelyekkel kinyithatom Párizs bármelyik lakását. Három hónap óta alig telt el egy éjszaka, hogy ne tartottam volna házkutatást D. házában. Becsület kérdése, hogy jól végezzem a rám bízott feladatot, és szó, ami szó (de ez maradjon köztünk), óriási a kitűzött jutalom is! Kutattam, kerestem, amíg meg nem győződtem róla, hogy a tolvaj még nálam is ravaszabb. Pedig dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy minden sarkot, a ház minden zegét-zugát, ahova csak elrejthette a papirost, a leggondosabban átkutattam.
   - De nem történhetett-e meg - vetettem fel -, hogy, bár a levél, ami bizonyos, még mindig a miniszter birtokában van, valahol házon kívül rejtette el?
   - Nehezen hinném - szólt közbe Dupin. - Az udvar mostani különleges viszonyai, és főképpen azok a cselszövények, amelyekben D. tudvalevően nyakig van, szükségessé teszik, hogy a levelet rögtön bemutathassák, ha így fordul a kocka. Ez majdnem olyan fontos, mint magának a levélnek a birtoklása.
   - Hogy rögtön bemutathassák? - kérdeztem én.
   - Azaz, hogy rögtön megsemmisíthessék - felelte rá Dupin.
   - Akkor tehát - mondtam megint én -, a levél biztosan odahaza van, hiszen nem valószínű, hogy a miniszter mindig magával hordja.
   - Nem: erről magam is meggyőződtem - erősítette meg a rendőrfőnök. - Embereim, mintha útonállók lettek volna, már kétszer megtámadták, és személyes felügyeletem alatt megmotozták. Mégpedig alaposan.
   - Ettől megkímélhette volna magát - mondta Dupin. - D. bizonyára nem bolond, és számított efféle orvtámadásokra.
   - Nem, nem teljesen bolond - fölényeskedett G. - De költő, akit csak egy hajszál választ el a bolondtól.
   - Ez igaz - mondta kedélyesen Dupin, miután elgondolkozva bodor füstfelhőt fújt tajtékpipájából -, bár az én ifjúságomat is terheli néhány kínrím.
   - Nem részletezhetné, hogyan és mint kutatott? - fordultam a rendőrfőnökhöz.
   - Nem kíméltük sem az időt, sem a fáradságot, és mindenütt kutattunk, mondom: mindenütt. Nagy tapasztalatom van ezen a téren. Átfürkésztem az egész házat, keresztül-kasul kutattam minden szobát, mégpedig olyan alaposan, hogy minden egyes szobának egy-egy hetet, azaz hét éjszakát szenteltünk. Mindnek először a bútorzatát vizsgáltuk át. Kinyitottunk, kihúztunk minden lehetséges fiókot; azt hiszem, tudják önök is, hogy a kellően gyakorlott rendőrügynök számára nincs titkos fiók. Tökfilkó az, akinek figyelmét ilyen kutatásoknál holmi "titkos" fiók elkerüli. A dolog olyan egyszerű! Minden szekrény adott térfogatot, meghatározott területet jelent. Nekünk pontos módszerünk van erre. Egy milliméter terület sem menekülhet meg a kutatás alól. Miután átvizsgáltuk a szekrényeket, következtek a székek. Ha kárpitosmunka volt, nekiestünk azokkal a finom, hosszú tűkkel, amelyeket már maga is látott nálunk. Az asztalok tetejét leemeltük.
   - Ugyan minek?
   - Nagyon gyakran előfordul, hogy ha valaki el akar dugni valamit, leemeli az asztal lapját, vagy más hasonló elmozdítható felületet, az asztal lábát kivájja, az üregbe rejti el az illető tárgyat, és visszateszi helyére a lapot. Sokszor használják fel így az ágyfejet is.
   - És az ilyen üregeket nem lehet kikopogni? - kérdeztem.
   - Semmiképpen, ha az elrejtett tárgyat gyapotba pólyázzák, és így elfojtják az üregek hangját. De mindettől eltekintve a mi esetünkben teljesen zajtalanul kellett dolgozni.
   - De hiszen nem mozdíthattak el, nem szedhettek szét részekre minden bútordarabot, amelyben a levelet gyaníthatták! Egy levelet vékony tekerccsé lehet sodorni. Olyan lesz, mint egy vastagabb kötőtű. Ezt azután igazán nem nehéz elrejteni, tegyük fel, egy székláb feszítőlécébe. Csak nem szedtek szét minden széket?
   - Nem. Azt nem! A mi eljárásunk sokkal okosabb és biztosabb. Nagyítóüveggel megvizsgáltuk a ház minden székét, minden lehető és lehetetlen bútordarabot... rendkívüli erejű nagyítóüveggel! Ha valahol friss munkának a nyomára bukkanunk, bizonyára nem kerüli el a figyelmünket. A legkisebb fűrészporszemcse is szemet szúrt volna, mint egy alma. Bármi rendetlenség a ragasztásban, szokatlan rés az eresztékeken - elegendő ok lett volna a gyanakvásra.
   - Gondolom, nem felejtették ki a tükröket, átvizsgálták az üveg és a fakeret között, sorra vizsgálták az ágyakat, az ágyneműt, valamennyi függönyt és szőnyeget?
   - Természetesen! És amikor a berendezés valamennyi darabját kívül-belül a leggondosabban áttapogattuk, sor került magára a házra. Kis részekre osztottuk felületét, minden egyes részt megszámoztunk, úgy vizsgáltuk végig, és nem hagytunk ki egy négyzethüvelyk területet sem. Még a két szomszéd házat is átkutattuk nagyítóüveggel.
   - A szomszéd házakat is? - kiáltottam fel. - Ugyancsak jól megdolgoztak.
   - Dolgoztunk, bizony, de amint mondtam, a jutalomdíj óriási... óriási!
   - De az utcát, a ház közvetlen környezetét csak nem felejtették ki?
   - A kövezet a ház körül égetett tégla. Ezzel könnyű dolgunk volt. Megvizsgáltuk a téglalapok között a mohát. Érintetlen volt.
   - És a miniszter iratai, levelezése, könyvtára?
   - Hát hogy képzeli, hogy valamit is kihagytunk? A legaprólékosabban végigböngésztünk minden iratcsomót és minden egyes darabot, ami pedig a könyveket illeti, nem elégedtünk meg azzal, hogy kinyissunk minden egyes kötetet, hanem lapról lapra átlapoztuk mindegyiket, és nem értük be azzal, hogy csak megrázzuk az egyes könyveket, mint azt némely rendőrtiszt tenni szokta. A könyvek kötését külön megmértük, hogy milyen vastag, és figyelmesen végigvizsgáltuk nagyítóval. Ha akármilyen kötést is felbontottak volna újabban, azt okvetlenül észre kellett volna vennünk. Öt vagy hat kötetet, amelyek mostanában kerültek ki a könyvkötő műhelyéből, hosszában végigszurkáltunk tűinkkel.
   - Na és a szőnyegek alatt a padlót?
   - Hát azt is! Azt is! Elmozdítottunk helyéről minden szőnyegdarabocskát, és a padlót is végig-nagyítóüvegeztük.
   - És a tapétát?
   - Hát persze!
   - Benéztek a pincékbe?
   - Hogyne!
   - Akkor hát - mondtam én - számításuk nem vált be; a levél nincs a házban!
   - Félek, hogy igaza van! - mondta búsan a rendőrfőnök. - És most, kedves Dupin, mit tanácsol, mit tegyek?
   - Kutassa át újra meg újra a házat.
   - Ez teljesen szükségtelen és céltalan - válaszolta G. - Olyan bizonyos, mint ahogy lélegzem, hogy a levél nincs a házban.
   - Pedig jobb tanácsot nem adhatok - ismételte Dupin.
   - Biztosan megvan önnél a levél pontos leírása?
   - Ó, hogyne.
   És ezzel a rendőrfőnök zsebéből elővette jegyzőkönyvecskéjét, és hangosan, bő részletességgel felolvasott mindent, ami a levél belsejére és főképpen külalakjára vonatkozik. Miután ezzel is végzett, búcsút vett tőlünk. A jóember olyan leverten távozott, amilyennek soha azelőtt nem láttam.
   Körülbelül egy hónap múlva újra bekopogott hozzánk. Úgy fogadtuk, mint első látogatása idején. Megint előkerült a pipa, a szék, és G. egészen közömbös társalgásba kezdett. De én kizökkentettem belőle.
   - Nos, Monsieur G., mi van az ellopott levéllel? Ugye, belátta már maga is, hogy nem könnyű dolog a miniszter eszén túljárni?
   - Vigye az ördög, úgy látszik, igaza van! Újra átkutattam a házat, amint Dupin úr ajánlotta, de mint előre tudtam, hiábavaló munka volt.
   - Mit mondott - szólalt meg Dupin -, mekkora jutalomdíjat tűztek ki?
   - Nagyot, roppant nagyot! Ritka bőkezűség! - áradozott G. - A pontos összeget nem akarom megmondani, de egyet mondhatok: ötvenezer frankot adnék én magam is annak, aki megszerezné nekem a levelet. Napról napra növekszik a levél jelentősége, és éppen ezért a jutalmat megkétszerezték. De ha megháromszorozzák is, mégsem tehetek többet, mint amit eddig tettem.
   - Én pedig azt hiszem - szólt vontatott hangon Dupin, miközben elgondolkozva pöfékelt tajtékpipájából -, bizony azt hiszem, kedves G.-m, ön nem erőltette meg magát túlságosan, nem tett meg mindent, amit megtehetett volna. Azt ajánlom, hogy feküdjön neki jobban.
   - Jobban?... Hogyhogy?
   - Azt gondolom... Pöff, pöff!... Nem volna rossz... pöff, pöff! ha valami okos ember véleményét és tanácsát kérné ki a levélre... pöff, pöff, pöff!... vonatkozólag. Emlékszik még a történetre, amelyet Abernethyről[3] mesélnek?
   - Fütyülök Abernethyre!
   - Fütyülni fütyülhet, de azért hallgassa meg. Ez az Abernethy orvos volt, és egyszer egy zsugori, dúsgazdag ember elhatározta, hogy orvosi tanácsot csikar ki tőle. Mindenféle közömbös dologról kezdett vele beszélgetni magántársaságban, és saját betegségét és baját úgy adta elő, mintha az valamilyen idegenre vonatkoznék. "Ez és ez a baja szegénynek" - mondta a zsugori -, "mit ajánlana neki, doktor úr?" - "Azt ajánlanám" - felelte Abernethy -, "hogy ha meg akar gyógyulni, menjen el orvoshoz és kérjen attól tanácsot."
   A rendőrfőnök kissé csalódottan felelte:
   - Én szívesen fogadok el tanácsot, és még jól meg is fizetem, ötvenezer frankot adok annak, aki ebben a dologban segítségemre van.
   - Ha így áll a dolog - válaszolta Dupin, és egy fiókból csekk-könyvet véve elő, Monsieur G. elé tette -, állítsa ki kérem a csekket az összegről, és én odaadom a levelet.
   Megdermedtem az ámulattól. A rendőrfőnököt mintha villám sújtotta volna. Néhány percig mozdulatlanul, szótlanul, nyitott szájjal és dülledt szemmel, hitetlenül bámult barátom arcába, azután kissé magához térve tollat vett kezébe, s némi habozás és kábult bámészkodás után a csekket kiállította, aláírta, és az asztal fölött odanyújtotta Dupinnek. Dupin gondosan megvizsgálta, tárcájába tette, majd kinyitott egy escritoire-t[4], elővett belőle egy levelet, és átadta a rendőrfőnöknek. A hivatalos férfiú mámoros örömmel nyúlt a levél után, remegve nyitotta fel, egy pillantást vetett a tartalmára, és az ajtó felé rugaszkodva, bukdácsolva, köszönés nélkül zuhant ki a szobából, a házból; egy hang nem sok, annyit sem szólt azóta, hogy Dupin felszólította, töltse ki a csekket.
   Amikor elment, Dupin magyarázni kezdett.
   - A párizsi rendőrség - mondta - rendkívül ügyes a maga módján. Kitartó, jó szemű, ravasz és gyakorlott mindabban, ami a kötelessége. Amikor G. elmesélte, hogyan kutatta át a miniszter lakását, meg voltam győződve arról, hogy jó és pontos munkát végzett, legalábbis mindazokon a területeken, amelyekre fáradozása kiterjedt.
   - Amelyekre fáradozása kiterjedt? - kérdeztem.
   - Igen - felelte Dupin -, nemcsak a maguk nemében legjobb módszereket alkalmazta, de tökéletes alapossággal is. Ha a levél a kutatási körükbe esik, a fickók kétségtelenül meg is találják.
   Elnevettem magam, de Dupin láthatólag komolyan mondta, amit mondott.
   - A módszer, amellyel dolgoztak - folytatta -, a maga nemében nagyon jó, kivitele is kifogástalan volt, a baj éppen csak abban rejlett, hogy nem volt alkalmas erre az esetre és erre az emberre. A legelmésebb és legjobban megalapozott kutatómódszer is amolyan Prokrusztész-ággyá[5] válik a rendőrfőnök kezén, amelybe erőszakkal nyomorítja bele elgondolásait. Mindig ott véti el a dolgot, hogy vagy túlságosan alapos, vagy túlságosan felületes; nem egy iskolás gyerek következetesebben gondolkozik nála. Ismertem egy nyolcéves fiúcskát, akinek jártassága és ügyessége a "páros, páratlan" játékban általános bámulatot keltett. Ez nagyon egyszerű játék; golyóval játsszák. Az egyik játékos a kezében tart bizonyos számú golyócskát, és megkérdezi a másiktól, hogy páros vagy páratlan számú golyó van-e a kezében. Ha a kérdezett kitalálja, ő nyer egy golyót, ha nem találja ki, a kérdező nyer egyet. A nyolcéves fiúcska, akiről beszélek, elnyerte az iskola valamennyi golyóját. Természetesen neki is volt valamilyen módszere; megfigyelte és úgyszólván "mérlegre tette" ellenfelei ravaszságát. Így például, ha ellenfele együgyű fickó, és feléje tartva zárt tenyerét azt kérdezi tőle: "páros vagy páratlan?" - a mi iskolás fiúnk azt feleli: "páratlan", és veszít! De másodszor már nyer, mert így döntött magában: "Ez az együgyű fickó párost tartott a kezében először, és ravaszsága csak annyira terjed, hogy másodszor páratlant markoljon, tehát azt fogom mondani, hogy páratlan." És páratlant mond, és nyer. De ha az ellenfele az előbbinél valamivel okosabb, akkor a nyolcéves így okoskodik: "Ez a fickó megjegyezte, hogy először páratlant mondtam, és ezért első ösztöne az, hogy most, mint az együgyű is tette, párosról egyszerűen páratlanra térjen át, de hirtelen arra eszmél, hogy ez túlságosan egyszerű volna, és ezért a »páros« mellett dönt. Én így hát párost mondok!" - És párost mondva újra nyer. Iskolatársai azt mondják róla, hogy "szerencsés!", de én azt kérdezem tőled, mi hát voltaképpen a módszere?
   - Azonosítás. A fiú belegondolja magát ellenfele észjárásába.
   - Ez az! - felelte Dupin. - És arra a kérdésemre, hogy a fiúcska miképpen érte el a tökéletes gondolati azonosítást, az én kis barátom a következő válasszal szolgált:
   "Ha ki akarom találni, hogy milyen okos vagy milyen ostoba, milyen jó vagy milyen gonosz valaki, vagy mire gondol abban a pillanatban, akkor igyekszem arckifejezésemet, amennyire csak lehet, az ő arckifejezéséhez igazítani, magamra ölteni vonásait, és bevárni, milyen gondolatok támadnak agyamban, milyen érzések szívemben, amelyek egybevágnak a magamra öltött arckifejezéssel." - Ennek az iskolás fiúnak a felelete sokat megmagyaráz abból, amit hazug szóval a Rochefoucauld-k, La Bruyère-ek, Machiavellik és Campanellák[6] "mélység"-ének hív a világ.
   - Ha jól értettelek - folytattam a beszélgetést -, mindezzel azt akartad mondani, hogy valaki annál jobban azonosíthatja magát ellenfele gondolatvilágával, érzéseivel, minél pontosabban méri föl képességeit?
   - A gyakorlati siker szempontjából valóban ezen áll a dolog! - mondta Dupin. - A rendőrfőnök és fogdmegjei rendszerint azon buknak el, hogy - először is - nem azonosítják magukat azzal, akivel összeakadtak; másodszor pedig, hogy nem mérlegelték kellően (vagy sehogy sem!) annak lelki adottságait. Ők csak a maguk eszmekörében élnek, és ha egy elrejtett tárgy után kell szaglászniuk, csak az jut eszükbe, hogy ott kutassanak, ahova ők rejtették volna. Annyiban igazuk is van, hogy az ő képzeletük, éleselméjűségük hű kifejezője a tömeg gondolkodásának - de ha a csirkefogó ravaszsága más természetű, mint az övék, akkor természetesen túljár az eszükön. Ez mindig megesik velük, ha ellenfelük észjárása felettük áll, de igen gyakran akkor is, ha alattuk marad. Nyomozásuk rendszerében nincs változatosság - és csak ha valamilyen rendkívüli eset vagy jutalom sarkallja őket, bővítik ki, vagy túlozzák el gyakorlatuk rég bevált módszereit, de anélkül, hogy az alapelven változtatnának. Nézzük meg például, hogy D. esetében hogyan módosították, vagy változtatták meg eljárásuk elveit? Hogy valójában mennyit ért és mit jelent az a sok fúrás-faragás, méricskélés, nagyítóüveggel való vizsgálgatás, az épület felületeinek négyzethüvelykre való bontása - micsoda mindez, ha nem pusztán kibővítése a kutatás egy rendszere vagy rendszercsoportja alkalmazásának, melyhez a rendőrfőnök hosszú pályafutása során hozzászokott? Észrevetted-e, milyen biztos volt abban, hogy minden ember, ha el akar rejteni egy levelet, ha nem is egy szék kifúrt lábába, de legalábbis valamilyen titkos üregbe vagy zugba süllyeszti? Ez a "széklábfúró ember" gondolkodása! És észrevetted-e, hogy ilyen körmönfont rejtekhelyekben csak köznapi emberek bíznak meg köznapi alkalmakkor? Ez a fajta úgy gondolkodik, hogy valamit csak így lehet elrejteni, s az elrejtett tárgyat csak így lehet megtalálni. És az, hogy sikerül megtalálni, nem annyira a kutatók éles elméjű ravaszságát, mint inkább gondosságát, kitartó szorgalmát, elszántságát dicséri. Ehhez járulhat az ügy jelentékeny volta, vagy a kitűzött óriási jutalom (a kettő egyet jelent a rendőrség szemében), és a fent említett tulajdonságok és kutatási elvek sohasem mondanak csődöt. Megértheted ebből, hogy ha az ellopott levél a rendőrfőnök kutatási rendszerének határain belül lett volna - másképpen szólva: ha az elrejtés elve azonos lett volna a kutatás elvével -, halálosan biztos, hogy a pontos hivatalnok rábukkan a levélre. De a jóember teljesen hamis nyomon járt, és kudarcának oka az a feltevés, amellyel elámította magát, hogy a miniszter bolond, mert mint költő, jó csengésű névre tett szert. Minden bolond költő, ezt érzi a rendőrfőnök, és egyszerűen a non distributio medii[7] hibáját követi el, amikor arra a következtetésre jut, hogy minden költő bolond.
   - De igazán ő a költő? - kérdeztem. - Mert tudtommal ketten vannak testvérek, és mindkettő a betűk embere. A miniszter, úgy emlékszem, tudós könyvet írt a differenciál- és integrálszámításról. Matematikus, és nem költő!
   - Tévedsz, barátom, jól ismerem: mind a kettő. És mint költő és matematikus gondolkodott helyesen - mert csak mint matematikus, nem tudott volna egyáltalán gondolkodni, és kiszolgáltatta volna magát a rendőrfőnök kényére-kedvére.
   - Meglepő vélemény! - feleltem. - Ellentétben állsz az egész világgal. Csak nem akarod megcáfolni és megdönteni évszázadok helyesnek tartott ítéletét? A matematikus észjárást réges-régtől par excellence[8] tiszta észnek tartják.
   Dupin feleletképpen Chamfort[9]-tól idézett:
   - Il y a à parier, que toute idée publique, toute convention reçue, est une sottise, car elle a convenu au plus grand nombre.[10] Biztosítlak, hogy a matematikusok mindent elkövetnek, hogy minél szélesebb körben elterjedjen az a tévedés, amelyre céloztál, de amely mégis tévedés marad, akármennyire igazság hírében áll is. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal például elérték azt, hogy algebra helyett "analízist" mondanak. Micsoda képtelenség! A franciák kezdeményezték ezt a sajátos csalást, de ha valamely szakkifejezésnek van valami fontossága, ha a szónak értéke egyáltalán függ alkalmazhatóságától, akkor az "analízis" annyira "algebra", mint amennyire a latin ambitus magába rejti az ambíció szót, a religio a vallást, a homines honesti a tiszteletre méltó férfiak gyülekezetét.
   - Alighanem összevesztél néhány párizsi algebratudóssal - vetettem közbe tréfálkozva. - De kérlek, folytasd.
   - Vitatom minden olyan gondolkodásmód alkalmazhatóságát, következésképpen értékét, amely más irányt követ, mint az elvont logikáét. Kiváltképpen azt a gondolkodásmódot vitatom, amely matematikai tanulmányokon nevelkedett. A matematikusok az alak és mennyiség tudósai, a matematika az alak és mennyiség tudománya, a matematikai gondolkodás tehát nem más, mint egyszerűen a logikának az alakra és a mennyiségre vonatkozó alkalmazása. Az alapvető tévedés a dologban az, hogy még az úgynevezett tiszta algebra igazságát is elvont és általános igazságnak tekintik. S ez a tévedés annyira elterjedt, hogy szinte zavarba ejt általános elfogadása. A matematikai axiómák nem az általános igazság axiómái. Például az, ami igaz alaki és mennyiségi összefüggésekre, gyakran ugyancsak hamis, ha erkölcsi térre visszük át. Ezen a téren sokszor megdől a matematikának az az állítása, hogy az egész egyenlő a részek összegével. Ez a matematikai axióma a vegytanban sem áll meg. Az erkölcsi indítékokra sem igaz, mert két meghatározott értékű erkölcsi indíték összegezve nem szükségszerűen azonos értékű a kettő értékének összegével. Sok olyan matematikai igazság van, amely csak az adott "viszonylat" határain belül igazság. A matematikus persze mindhalálig állítja, már csak puszta megszokásból is, hogy az ő "véges igazságai" általános és abszolút alkalmazható igazságok - amilyennek a világ csakugyan hiszi is őket. Bryant[11] sokat forgatott, nagy tudású Mitológiá-jában hasonló tévedés forrására mutat rá, amikor azt mondja: "Bár a pogány mesékben nem hiszünk, mégis állandóan megfeledkezünk magunkról, és olyan következtetéseket vonunk le belőlük, mintha csakugyan létező valóságok volnának." Az algebratudósok, pogányok maguk is, hisznek az ő "pogány meséik"-ben, és nyakra-főre következtetnek, nem annyira emlékezőtehetségük botlása, hanem inkább valami megmagyarázhatatlan elmezavar következtében. Röviden összefoglalva, még nem találkoztam olyan számtantudóssal, akit kimozdíthattam volna a gyökei közül, és aki ne ragaszkodott volna görcsösen ahhoz a hitéhez, hogy x2 + px holtbizonyosan és megdönthetetlenül q-val egyenlő. Ha tetszik, mondd egy ilyen úriembernek, vagy bizonyítsd be neki kísérleti alapon, hogy akadhat olyan eset, amikor x2 + px nem egyenlő q-val, de ha ezt kellőképpen sikerült megértetned vele, szedd a lábad, és tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz, mert biztos lehetsz benne, hogy megpróbál leütni.
   - Meggyőződésem - folytatta Dupin, miközben nagyot mulattam utolsó megjegyzésén -, hogy ha a miniszter csak matematikus lett volna, a rendőrfőnök nem szorul rá, hogy a csekket a nevemre kiállítsa. De én tudtam, hogy D. éppen annyira költő, mint matematikus, és eljárásomat ehhez alkalmaztam, persze, figyelembe véve a körülményeket, amelyek között él. Tudtam róla, hogy épp annyira udvari ember, mint vakmerő intrikus. Megfontolva a dolgot, arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy az ilyen ember kitűnően ismeri a rendőrségi nyomozás módjait. Bizonyára el volt készülve rá, amint az események be is bizonyították, hogy útonállók támadják meg és kutatják ki. Azt is tudta, hogy házára, lakására milyen titkos kutatás vár. Az, hogy olyan sokszor kimaradt éjszakára, amit a rendőrfőnök a siker zálogának tekintett, szerintem szintén csak egyik fogása volt; lehetőséget akart adni a tüzetes házkutatásra, hogy ezáltal elérje, amit végül el is ért, hogy a rendőrség mihamarabb azt higgye, a levél már nincs a házban. Éreztem, hogy a miniszter is alaposan átgondolta a rendőrségnek ezt a megváltozhatatlan alapon nyugvó gondolatmenetét, azt a gondolatmenetet, amely az elrejtett tárgyak felkutatását célzó rendőri eljárást - az imént részleteztem - kivétel nélkül irányítja. Mindez végre is arra kellett, hogy ne közönséges fogással éljen. Úgy gondoltam, nem lehet olyan együgyű, hogy ne tudná: lakása minden zegét-zugát át meg át fogják kutatni, s a lakás olyannyira tárva-nyitva áll a rendőrség embereinek, mint egy nyitott szekrény. Ő is gondolt a széküregekre, a fűrészporra és a rendőrfőnök nagyítóüvegére. Így érlelődött meg bennem végül a meggyőződés, hogy a helyzet kényszere a legegyszerűbb megoldásra szorította. Lehet, hogy ösztönszerűen, lehet, hogy tudatosan. Talán emlékszel még, a rendőrfőnök kezdetben milyen keserűen nevetett, amikor azt mondtam, hogy ez a titok talán azért okoz neki annyi gondot, mert túlságosan egyszerű.
   - Hogyne emlékeznék. Úgy nevetett, hogy már-már azt hittem, megüti a guta.
   - Az anyag világában - folytatta Dupin - sok a szigorú analógia az anyagtalanság világával. Így például van némi igazság abban a szónoki dogmában is, hogy a metafora vagy a hasonlat éppen úgy megerősíthet egy érvet, mint széppé tehet egy leírást. És a vis inertiae[12] elve ugyanúgy áll a fizikára, mint a metafizikára. Az, hogy egy nagyobb testet elmozdítani nehezebb egy kisebbnél, és hogy az így előálló mozgásmennyiség a nehézséggel arányos, éppúgy igaz az előbbiben, mint ahogy igaz az utóbbiban, hogy nagyobb elmék, amelyek többre képesek, éppen azért, mert mélyebben szántók, állhatatosabbak és mozgásukban eredményesebbek, mint az alacsonyabbrendűek, nehezebben is indíthatók meg, és nekiindulásuk sokkal zavartabb és habozóbb. Még valamit: megfigyelted-e az utcán, hogy melyik cégtábla kelti fel legjobban a járókelők figyelmét?
   - Erre még sohasem gondoltam.
   - Van egy kitalálós játék - folytatta Dupin -, térképen játsszák. Az egyik fél felad a másiknak egy szót, egy folyó, város, állam vagy birodalom nevét, hogy keresse meg a térkép tarkabarka, zűrzavaros felületén. Aki kezdő ebben a játékban, az rendesen azzal akarja zavarba ejteni ellenfelét, hogy a legapróbb betűkkel nyomott nevet keresi ki, a haladó azonban olyan szavakat választ, amelyek nagy betűkkel, a térkép egyik szélétől a másikig érnek. Mint a túlságosan nagybetűs cégtáblák és hirdetések az utcán, ezek éppen nagyságuk miatt kerülik el a figyelmet, és itt a fizikai "meg nem látás" teljesen rokon a pszichikai figyelmetlenséggel, amelynek következtében elhaladunk túlságosan is látható és magától értetődő dolgok mellett, és azoknak semmiféle figyelmet nem szentelünk. De ez túlságosan magas vagy túlságosan mély a rendőrfőnök eszének. Soha egy pillanatig sem gondolt arra, eleve lehetetlennek tartotta, hogy a miniszter az egész világ szeme elé tartja a levelet, s így éri el legjobban, hogy a világon senki észre ne vegye.
   Minél tovább gondolkoztam a miniszter vakmerő, elszánt és furfangos észjárásán, és azon, hogy a levélnek mindig kéznél kell lennie, ha kellő időben fel akarja használni, és minél tovább mérlegeltem azt a döntő bizonyítékot, amelyet a rendőrfőnök szolgáltatott arra, hogy a levél nincsen a hivatalos vizsgálat határain belül, annál inkább megérlelődött bennem a gondolat, hogy a miniszter ahhoz az igazán éles elmére és emberismeretre valló megoldáshoz folyamodott, hogy a levelet meg sem próbálta elrejteni.
   Ilyen gondolatokkal eltelve, zöld szemüveget tettem fel, s egy szép reggelen, mintha csak véletlenül jártam volna arra, beállítottam a miniszterhez. Otthon találtam, ásítozott, nyújtózkodott, tett-vett, mint rendesen, azt a látszatot keltve, mintha végtelenül unatkoznék. Pedig manapság talán ő a legcselekvőbb ember, de csak ha senki sem látja.
   Hogy én se maradjak adósa, panaszkodni kezdtem, hogy milyen rossz a szemem, hogy nem tudok szemüveg nélkül járni, pedig az üveg arra volt jó, hogy mögüle gondosan és aprólékosan szemügyre vehessem az egész szobát, míg látszólag nagy figyelemmel hallgattam vendéglátóm előadását.
   Különösen a nagy íróasztalt, amelynél ült, vizsgáltam meg tüzetesen. Nagy rendetlenségben sok irat, néhány levél, egypár könyv és egy vagy két hangszer hevert rajta. Hosszas és alapos vizsgálódás után sem láttam itt semmi gyanúsat.
   Körüljártattam szemem a szobán, és egy cifra apróságot, egy névjegytartót vettem észre. Olcsó papirosholmi volt, piszkos kék tartószalagról sárgaréz szögön lógott a kandalló felett. Három-négy rekeszre oszlott, a rekeszekből öt-hat névjegy és egy levél ágaskodott elő. Piszkos, gyűrött levél. Papirosa a közepe tájt mintha ketté lett volna szakítva; mint értéktelent, úgy látszott, az első pillanatban szét akarta tépni, de azután meggondolta a dolgot, és megkegyelmezett neki. Terebélyes, fekete pecsét volt rajta, a pecséten igen szembetűnően D. nevének kezdőbetűi; apró betűs, D. nevére szóló címzése női kéz írása. Mint valami jelentéktelen, lenézett firka, csak úgy odavetve kandikált elő a legfelső rekeszből.
   Csak egy szempillantást vetettem rá, és biztosra vettem, hogy ez az, amit keresek. Külseje persze egészen más volt, mint amilyennek a rendőrfőnök annak idején leírta. Ennek a levélnek nagy, fekete pecsétje volt, benne D. névbetűi, amannak kicsiny és vörös, az S. hercegi család címerével. Ennek a levélnek a címzése a miniszternek szólott, apró betűit női kéz írta, az a levél bizonyos királyi személyhez volt intézve, írása jellegzetesen bátor és határozott volt. Csak nagyságban egyezett meg a két levél. De éppen ezek a nagyon is feltűnő különbségek, a levél piszkos volta, a szennyes, tépett papiros, ami annyira elütött D. szokásos rendességétől, az a nagy igyekezet, hogy a szemlélő figyelemre se méltassa a jelentéktelen papirost, mindez, és az, hogy olyan szembeötlőn tolakodott elő rekeszéből (összhangban előbb említett meggondolásaimmal): mindez - mondom - csak erősíthette, fokozhatta annak gyanúját, aki már eleve azért jött ide, hogy gyanakodjék.
   Amennyire csak lehetett, elnyújtottam látogatásomat. Élénk vitába elegyedtünk, mert olyan tárgyra tereltem a beszélgetést, amelyről tudtam, hogy a minisztert mindig is érdekelte és izgatta. Ezalatt le nem vettem szememet a levélről. Pontosan emlékezetembe véstem külsejét, megfigyeltem, hogyan van a névjegytartóban elhelyezve, és eközben olyan részleteket is felfedeztem rajta, amelyek a legkisebb kételkedésemet is eloszlatták. A levél ugyanis sarkainál a kelleténél gyűröttebb volt. Töredezettnek látszott, mégpedig attól, hogy először rendesen összehajtották, papírnyomóval jó erősen lesimították, azután később kifordították, és újra lesimították az eredeti hajlások vonalán. Világos volt előttem, hogy a levelet kifordították, mint egy kesztyűt, aztán újra összehajtogatták, újra címezték, és lepecsételték.
   Elköszöntem a minisztertől, de nem felejtettem el otthagyni az asztalán arany burnótszelencémet.
   Másnap reggel persze újra beállítottam ottfelejtett burnótszelencémért. Az előző napi beszélgetés izgató témájára tértünk vissza. Egyszerre csak az utcáról pisztolydörrenés-féle hallatszott, közvetlenül ablakunk alatt. Vad lárma és a tömeg ordítozása követte. D. az ablakhoz sietett, kinyitotta, hogy lássa, mi történt. Abban a pillanatban a névjegytartónál termettem, kicsentem a levelet, és (külsőre) tökéletes hasonmását dugtam a helyére. Odahaza készítettem nagy gonddal; kenyérbélből gyúrt pecsétnyomóval a miniszter D. betűs pecsétjét is rányomtam.
   Az utcai zajt egy karabélyos ember izgága viselkedése okozta, aki asszonyok és gyerekek közt elsütötte fegyverét. De kiderült, hogy csak vaktöltés volt benne, és a fickó - őrült vagy részeg - útjára mehetett. D. is eljött az ablaktól, ahova én rögtön követtem, mihelyt biztonságba helyeztem a levelet. Azután hamarosan elbúcsúztam. Az állítólagos őrült az én emberem volt.
   - De mit akartál - kérdeztem tőle - a levél másolatával? Nem lett volna helyesebb mindjárt az első látogatásnál egyszerűen elemelni, és elmenni vele?
   - D. mindenre kész, elszánt alak - felelte barátom -, azonkívül vannak odahaza emberei, akik rögtön rendelkezésére állanak. Ha a botorságot, amit ajánlottál, megkísértem, élve nem hagyom el a palotát. Többé nem hallotok rólam. Párizs jó népe többé nem lát! De ezenkívül határozott cél érdekében cselekedtem. Te ismered politikai nézeteimet. Ezekből kifolyólag is cselekednem kellett a hölgy érdekében, hiszen párthíve vagyok. Tizennyolc hónapig volt a miniszter hatalmában. Most fordult a kocka. D. került a csávába, mert még nem tudja, hogy a levél nincs nála, és úgy cselekszik, mintha nála volna. Politikai pályáját maga fogja derékban kettéroppantani. Bukása nemcsak gyors, hanem nevetséges zuhanás is lesz! Hiába mondják: facilis descensus Averno[13], de hogy Catalanit[14] idézzem (amit az énekről mond): sokkal könnyebb felkúszni a skálán, mint lépésről lépésre lefelé haladni. Jelen esetben sem rokonszenvet, még kevésbé sajnálatot nem érzek a leszálló iránt. D., ez a monstrum horrendum[15], elvtelen lángész. De ami igaz, az igaz, szeretnék ott lenni s a gondolataiba látni, amikor az a "magas személyiség" - ahogy a rendőrfőnök nevezte - felelősségre vonja, és ő kénytelen lesz felbontani a levelet, amelyet én hagytam számára a névjegytartóban.
   - Talán még valami furcsát is írtál a levélbe?
   - Bizony írtam. A világért sem tartottam volna helyesnek, hogy üres legyen a belseje. Ez sértés lett volna! D. Bécsben egy alkalommal csúnyán elbánt velem. Akkor én jó képet vágtam a dologhoz, s tréfásan csak annyit mondtam neki, hogy majd visszaadom a kölcsönt. Így hát, mivel biztosra veszem, kíváncsi rá, hogy ki is követte el vele ezt a "tréfát", sajnáltam volna a homályban maradni. Jól ismeri a kézírásomat, rá fog jönni, ki írta a tiszta papírlapnak éppen a közepére.

...Un dessein si funeste
S'il n'est digne d'Atrée, est digne de Thyeste.
[16]

(Ez a két sor Crébillon[17] Atreus-ából való.)



Pásztor Árpád fordítása


[1] Semmi sem gyűlöletesebb a bölcsesség túlságos élességénél. (latin) (Az idézet nem Senecától származik.)
[2] a harmadik emeleten. (francia)
[3] John Abernethy (1764-1831), híres angol sebész
[4] szekreter (francia)
[5] Prokrusztész-ágy: erőszakosan alkalmazott rendszabály. (Prokrusztész mondabeli görög rabló ágyba fektette áldozatait: akinek hosszabb volt a lába, azéból levágott, akinek rövidebb, azét erőszakkal megnyújtotta.)
[6] Francois de la Rochefoucauld herceg (1613-1680), francia politikus és író; Jean de La Bruyère (1645-1696), francia moralista író; Nicoló Macchiavelli (1469-1529), olasz filozófus, író, politikus; Tomasso Campanella (1586-1639), olasz filozófus és eretnekséggel gyanúsított dominikánus szerzetes
[7] a fogalom fel nem cserélhetősége (latin)
[8] voltaképpen(i) (francia)
[9] Nicolas-Sébastien Roch de Chamfort (1741-1794), francia moralista író
[10] Biztosra vehetjük, hogy minden általánosan elfogadott nézet, minden közhelyszerű megállapítás ostobaság: mert a többség véleménye. (francia)
[11] William Cullen Bryant (1794-1787), amerikai költő
[12] tehetetlenségi erő (latin)
[13] Könnyű leszállni az Avernusról (latin). Az Avernus tó partján volt az alvilág bejárata a rómaiak hite szerint.
[14] Angelica Catalani (1780-1849), olasz virtuóz koloratúraénekesnő
[15] iszonyú szörnyeteg (latin)
[16] Ily gyászos sors ha Atreuszhoz nem, Thüesztészhez méltó (francia). Atreusz mükénei király feleségét elcsábította bátyja, Thüesztész; Atreusz bosszúból megölte annak gyermekeit, majd étkül szolgálta fel neki.
[17] Prosper Jolyot de Crébillion (1674-1764), francia költő és drámaíró


<<< Novellák főoldala