<<< Novellák főoldala


Dr. Kátrány és Toll professzor módszere



   18.. őszén körutat tettem Franciaország legdélibb tartományaiban, s utam pár mérföldnyire vitt el egy bizonyos Maison de Santé, azaz magán-elmegyógyintézet szomszédságába, amelyről párizsi orvos barátomtól sokat hallottam. Minthogy hasonló helyen még sohasem tettem látogatást, gondoltam, sokkal jobb alkalom ez, hogysem elmulasszam; s azt indítványoztam útitársamnak - egy úriembernek, akivel véletlenül ismerkedtem meg néhány nappal előbb, tegyünk vagy egyórányi kitérőt, és tekintsük meg az intézetet. Ő ennek ellene volt, elsősorban sietségét hozva okul, aztán azt a nagyon is érthető borzadást, amit a tébolyultak látása okoz. De kért, hogy semmiféle udvariasság ne gátolja kíváncsiságom kielégítését: ő majd, mondta, kényelmesen lovagol tovább, úgyhogy még aznap vagy legkésőbb másnap utolérhetem. Mikor elbúcsúztunk egymástól, eszembe jutott, hogy nehézségek merülhetnek föl a bebocsátási engedély megnyerése körül is, s említettem neki e pontra vonatkozó aggályaimat. Azt felelte, hogy valóban, hacsak nem vagyok személyes ismeretségben a felügyelővel, Monsieur Maillard-ral, vagy nincs hozzá ajánlólevelem, számíthatok efféle nehézségre, minthogy e magán-elmegyógyintézetek szabályzata szigorúbb, mint a nyilvános kórházaké. Ami őt illeti, tette hozzá, ő néhány év előtt megismerkedett Maillard-ral, s annyiban segíthet nekem, hogy a kapuig velem lovagol és bemutat; de az őrültség iránt érzett iszonyata nem engedi, hogy belépjen a házba.
   Megköszöntem, s elkanyarodva az országútról, egy fűvel benőtt ösvényre fordultunk, mely alig félóra alatt beleveszett egy hegy alját borító, sűrű erdőbe. Mintegy két mérföldet nyargaltunk e sötét és baljós vadonon át, mikor a Maison de Santé előnkbe tűnt. Fantasztikus château[1] volt ez, nagyon roskatag már, sőt alig lakható régiessége és elhanyagolt állapota miatt. Látása valóságos félelemre hangolt, s megrántva lovam fékét, már-már elhatároztam, hogy visszafordulok. Csakhamar megszégyelltem azonban gyöngeségemet, s folytattam az utat.
   Amint fellovagoltunk a kapuig, láttam, hogy rés nyílik, s egy emberi arc kémlel ki rajta. Egy pillanat múlva ez az ember előlépett, társamat nevén szólította, szívélyesen megrázta kezét, és kérte, hogy szálljon le lováról. Maga Monsieur Maillard volt. Termetes, finom arcú, régimódi úriember, udvarias modorú, s bizonyos komolyságot, méltóságot és tekintélyt sugárzott, amely erős benyomást tett.
   Barátom bemutatott, előadta az intézmény megszemlélésére vonatkozó kívánságomat, s miután Monsieur Maillard biztosította, hogy mindenben rendelkezésemre áll, elbúcsúzott, és többé nem láttam.
   Mikor eltávozott, a felügyelő egy kicsiny és rendkívül csinos irodahelyiségbe vezetett, ahol a finom ízlés egyéb jelein kívül számos könyvet, rajzot, virágosvázákat és hangszereket láttam. Vidám tűz lobogott a kályhában. A zongora mellett fiatal és igen szép hölgy ült, Bellininek[2] valamely áriáját énekelve. Mikor beléptem, megszakította az éneket, és bájos udvariassággal fogadott. Hangja halk volt, egész viselkedése letompított. Sőt arcán, mely túlzottan, bár ízlésemnek nem kellemetlenül, sápadtnak látszott, valami bánat nyomait véltem fölfedezni. Mély gyászba volt öltözve, s a tisztelet, érdeklődés és csodálat vegyes érzelmeit keltette föl bennem.
   Már Párizsban hallottam, hogy Monsieur Maillard intézete azon szisztéma szerint működik, amit általában "kedélycsillapító kezelésmódnak" neveznek; mindennemű büntetést kerültek; még az elzáráshoz is ritkán folyamodtak; a páciensek, noha titkos megfigyelés alatt, sok látszólagos szabadságot őriztek meg, s legtöbbjüknek megengedték, hogy az egészséges lelkű emberek rendes öltözetében járjon-keljen a házban és a ház körül.
   Szem előtt tartva ezeket az értesüléseket, óvatos maradtam mindabban, amit az ifjú hölgy előtt beszéltem; mert nem lehettem benne bizonyos, hogy épelméjű-e; és csakugyan, volt valami nyugtalan csillogás a szemében, ami félig-meddig arra a gondolatra vitt, hogy nem az. Azért megjegyzéseimben általános témákra szorítkoztam, s olyanokra, amikről azt hittem, hogy nem hatnak kellemetlenül vagy izgatóan még egy őrültre sem. Ő teljesen értelmes módon felelt mindenre, amit mondtam; sőt eredeti kijelentéseit is a legjózanabb okosság jellemezte; de hosszú ismeretségem a mániák természetrajzával megtanított rá, hogy ne higgyek a józanság ilyen látszatának, s a beszélgetés további folyamán is ragaszkodtam az óvatossághoz, amivel elkezdtem.
   Most egy elegánsan öltözött, libériás inas tálcán gyümölcsöt, bort és egyéb frissítőket hozott, amiket meg is ízleltem, a hölgy pedig rögtön azután elhagyta a szobát. Amint eltávozott, szememet kérdőn vetettem házigazdámra.
   - Nem - mondta ez -, ó, nem, ő a családhoz tartozik; unokahúgom, rendkívül művelt teremtés.
   - Ezer bocsánat a gyanúért - válaszoltam -, de ön bizonnyal meg fogja találni mentségemet. Párizsban nagy híre van, hogy mily kitűnően oldják meg önök feladatukat, s így, tetszik tudni, lehetségesnek gondoltam...
   - Igen, igen - ne is mondjon többet: inkább nekem kell köszönetet mondanom a bölcs óvatosságért, melyet tanúsított. Fiatal emberek ritkán elővigyázatosak, s nemegyszer történt szerencsétlen incidens látogatóink gondatlansága folytán. Míg régebbi szisztémám volt érvényben, s pácienseim szabadon jártak kedvük szerint mindenfelé, gyakran veszélyes kitörésig ingerelték őket a meggondolatlan egyének szavai, akik az intézmény megtekintésére jöttek ide. Ezért kényszerültem bevezetni a merev elkülönítés rendszerét; s most senki sem nyer bebocsátást helyiségeinkbe, akinek tapintatára nem számíthatok.
   - Míg a régebbi szisztémájuk volt érvényben! - mondtam, ismételve szavait. - Eszerint jól értem, ha azt veszem ki beszédéből, hogy a "kedélycsillapító kezelést", amiről annyit hallottam, már nem alkalmazzák?
   - Már néhány hete elhatároztuk - felelte -, hogy erről végképpen lemondunk.
   - Igazán? Ön bámulatba ejt!
   - Elkerülhetetlenül szükségesnek találtuk - válaszolt sóhajtva - visszatérni a régi gyakorlathoz. A kedélycsillapító rendszer veszélye mindig szörnyű volt; s előnyeit nagyon is túlbecsülték. Azt hiszem, uram, ha valahol: ebben a házban igazán méltányos módon kíséreltük meg alkalmazását. Mindent elkövettünk, amit az ésszerű emberszeretet sugallhatott. Sajnálom, hogy nem látogathatott meg bennünket valamivel előbb: akkor a maga szemével ítélhetett volna. De fölteszem, hogy járatos a csillapító módszerben, a részletekben is.
   - Nem egészen. Tudásomat csupán hallomásból, harmad- és negyedkézből nyertem.
   - Hát általánosságban úgy határozhatom meg a rendszert, mint amelynél a pácienseknek általában "utánaengedtünk", kíméltük őket. Semmiféle szeszélynek nem mondtunk ellent, ami az őrült agyában megfogan. Ellenkezőleg, nemcsak eltűrtük, hanem még bátorítottuk is azokat; s legtartósabb gyógysikereink egynéhányát ekként értük el. Nincs érv, amely az őrült gyenge értelmére oly meggyőzően hatna, mint a reductio ad absurdum[3]. Voltak például betegeink, akik csirkének képzelték magukat. A kúra abban állt: hangsúlyozni a dolgot, mint tényt; ostobaságot vetni a páciens szemére, ha nem eléggé látja ténynek, s így egy hétre megtagadni tőle minden más étrendet, mint ami természetszerűleg illik egy csirkéhez. Ily módon egy kis árpa és kavicsos homok csodát tett.
   - De hát ez volt minden: úgyszólván belemenni a rögeszmébe?
   - Dehogyis. Sokat bíztunk az egyszerű szórakozásokra, mint a zene, tánc, általában a testgyakorlatok, kártya, bizonyos fajta könyvek, és így tovább. Úgy tettünk, mintha mindenkit valami rendes testi betegség ellen kezelnénk: az "elmezavar" kifejezést sohasem alkalmaztuk. Nagy cél lebegett előttünk: minden egyes elmebeteg maga őrködjék a többiek tettei fölött. Ha bízunk az őrültek értelmességében és ítélőképességében, ezzel megnyerjük őket magunknak testestül, lelkestül. Ily módon az ápolók és őrök egész költséges személyzetét nélkülözhettük.
   - És semmiféle kényszereszköz nem volt?
   - Egyáltalán semmi.
   - És sohasem zárták el a pácienseiket?
   - Nagyon ritkán. Megtörtént, hogy némelyik beteg állapota krízishez vezetett, vagy hirtelen dühöngésre fordult: ilyenkor magánzárkába helyeztük, hogy rohama meg ne fertőzze a többieket, s ott tartottuk mindaddig, míg haza nem ereszthettük hozzátartozóihoz, mert dühöngő őrülttel nekünk semmi közünk. Az ilyent rendesen nyilvános kórházba szállítják.
   - És most mindezt megváltoztatták, s hitük szerint: jobbra?
   - Határozottan. A rendszernek megvoltak a hátrányai, sőt a veszélyei. Most, szerencsére, megdőlt a dolog, egész Franciaország minden Maison de Santé-jában.
   - Nagyon meglep, amit mond - válaszoltam -, mert szinte meg voltam győződve, hogy ebben a pillanatban nem is létezik más kezelése a rögeszmés betegeknek egész Franciaországban.
   - Ön még nagyon fiatal, barátom - felelt házigazdám -, de el fog jönni az idő, amikor megtanul a saját szemével ítélni arról, ami a világban történik, és nem hallgat mások fecsegésére. Amit hallunk, abból semmit se kell hinni, s amit látunk, abból is csak a felét. Már ami a mi Maison de Santé-inkat illeti, világos, hogy valami ostoba ember félrevezette önt. De majd ebéd után, ha kipihente a lovaglás fáradalmait, örülni fogok, ha körülvihetem önt az épületben, s bemutathatok önnek egy olyan szisztémát, amely véleményem s mindenki véleménye szerint, aki működésben látta, hasonlíthatatlanul a legeredményesebb minden eddigi közt.
   - S ez az ön rendszere? - kérdeztem. - Az ön saját találmánya?
   - Büszkén vallom, hogy az - felelte -, legalább bizonyos mértékben.
   Egy-két óra hosszat társalogtam ekként Monsieur Maillard-ral, míg megmutatta az intézet kertjét és üvegházait.
   - A betegeimet most még nem akarom bemutatni - mondta. - Érző lélekre többé-kevésbé mindig hat az ilyen látvány; s nem szeretném elrontani az étvágyát. Előbb meg fogunk ebédelni. Kap borjúszeletet à la Ménehoult kelvirággal velouté mártásban, aztán egy pohár Clos-Vougeôt-t, attól majd megerősödnek az idegei.
   Hatkor jelentették, hogy tálalva van, s gazdám fölkísért egy hatalmas ebédlőbe, ahol rendkívül nagyszámú társaság gyűlt egybe, összesen vagy huszonöt-harminc személy. Szemmel láthatólag úri társaság volt, s bizonnyal kitűnő modorú emberek, noha öltözetük, úgy éreztem, túlságosan gazdag; volt benne valami a fürdőhelyek tüntető parádéjából. Megfigyeltem, hogy legalább kétharmada a vendégeknek hölgy volt, s egyik-másikuknak toilette-jét egyáltalán nem jellemezte az, amit egy párizsi ma jó ízlésnek nevezne. Néhány nő például, akiknek kora nem lehetett kevesebb hetvennél, ékszerek tömegével volt borítva, gyűrűkkel, karperecekkel és fülbevalókkal, s keblüket és karjukat szégyenszemre meztelen kitárták. Azt is észrevettem, hogy az öltözetek közül nagyon kevésnek volt jó szabása vagy legalább nagyon kevés illett arra, aki viselte. Körülnézve, megpillantottam az érdekes leányt, akinek Monsieur Maillard a kis irodában bemutatott, de nagy meglepetéssel láttam, hogy abroncsos szoknyát vett föl, magas sarkú cipővel, s egy szennyes brüsszeli csipkefőkötőt, mely annyira nagy volt neki, hogy arca nevetségesen parányinak látszott benne. Mikor először láttam, nagyon illendően volt öltözve, mély gyászba. Egyszóval, az egész társaság toilette-jén volt valami árnyalata a furcsaságnak, úgyhogy első pillanatban eredeti gondolatomhoz tértem vissza, mely a "kedélycsillapító módszer" körül forgott, s úgy képzeltem, Monsieur Maillard tudatosan akart megcsalni ebéd utánig, mert félt, hogy kellemetlen érzéseim lehetnének étkezés alatt, ha tudom, hogy őrültekkel ülök egy asztalnál; de eszembe jutott, amit Párizsban hallottam, hogy a délvidéki franciák különösen excentrikus emberek, nagyszámú elavult szokással; s miután a társaság több tagjával beszédbe is elegyedtem, gyanakvásom rögtön és teljesen szétoszlott.
   Az étterem maga, ámbár talán eléggé kényelmes és megfelelő méretű, semmi különös eleganciát nem mutatott. Például a padlón nem voltak szőnyegek, de hát Franciaországban gyakran mellőzik a szőnyeget. Az ablakokon sem láttam függönyt; a csukott ablaktáblákat keresztbe tett erős vasrudakkal biztosították, mint nálunk a boltajtókat. Megállapítottam, hogy a helyiség egymagában a château egy egész külön szárnyát képezte, így a paralellogram három oldalán ablakok voltak, míg az ajtó a negyediken nyílt. Összesen tíz ablaka volt a helyiségnek.
   Az asztal pompásan volt megterítve. Görnyedt a tálak s még inkább a csemegék súlya alatt. Ez a gazdagság valósággal barbár hatást tett. Az étkekből kitelt volna az Anakim[4] lakomája. Soha, mióta a világon vagyok, nem láttam az "élet javainak" ilyen pazar, ilyen bőséges élvezését. De a rendezés nem sok ízlést árult el; és nyugodt világításhoz szokott szememet kellemetlenül sértette a rengeteg viaszgyertya nagyon is éles csillogása, melyek ezüst kandelábereken álltak az asztalon, s mindenfelé az egész teremben, ahol helyet lehetett találni számukra. Sürgő inasok szolgáltak föl; s a helyiség másik végén, egy széles dobogón hét-nyolc muzsikus ült, hegedűk, sípok, trombiták és egy dob. Ezek a fickók ebéd közben időnként rémesen bosszantottak, ezerféle változatos hangot produkálva, amit nyilván zenének szántak, és ami, úgy látszik, engem kivéve minden jelenlevőnek nagy mulatságára szolgált.
   Egészben véve nem térhettem ki a gondolat elől, hogy nagyon is sok bizarr van mindenben, amit látok - de hát sokféle ember van a világon, különböző gondolkodásmódok, konvenciók és szokások. Különben én annyit utaztam, hogy meglehetősen magamévá tettem a nil admirari[5] elvét; tehát egész nyugodtan foglaltam helyet házigazdám jobb oldalán, s minthogy kitűnő étvágyam volt, iparkodtam megfelelni az elém tett pompás lakomának.
   A társalgás eközben élénk volt és általános. A hölgyek sokat beszéltek, mint rendesen. Hamar meggyőződtem, hogy majdnem csupa művelt ember között ülök; s házigazdám egymagában egész tárháza volt a jóízű anekdotáknak. Úgy láttam, nagyon szívesen beszél állásáról, mint a Maison de Santé igazgatója; s általában - ami némileg meglepett - az őrültség és szimptómái kedves témája volt minden jelenlevőnek. Számos mulattató történetet mondtak el a páciensek bolond szeszélyeiről.
   - Volt itt egy pasasunk - szólt mellettem jobbról egy kis kövér úriember -, aki teáskannának képzelte magát; s mellesleg nem feltűnő-e, hogy pont ez a különös ötlet mily sok őrült agyában fogan meg? Alig van bolondház Franciaországban, amelyik nem tud fölmutatni egy ilyen emberi teáskannát. A mi teáskannánk kínaezüstből volt, és nagyon gondosan pucolta magát minden reggel szarvasbőrrel és krétával.
   - Aztán volt itt nemrég egy olyan is - vágott közbe átellenből egy magas, vékony úr -, aki azt vette a fejébe, hogy ő - szamár; ez ugyan, lehet mondani, allegorikus értelemben teljesen igaz is volt. A szamár igen nyűgös páciensnek bizonyult; sok bajunk volt vele, hogy kordában tartsuk. Sokáig mást se akart enni, mint bogáncsot; de ebből a szeszélyből csakhamar kigyógyítottuk oly módon, hogy nem is adtunk neki egyebet. Aztán örökké kirúgott a sarkával, így, így...
   - Monsieur de Kock, hálás lennék, ha mérsékelné magát! - szakította félbe egy öreg hölgy, aki a szóló mellett ült. - Kérem, tartsa maga alatt a lábát! Egész tönkretette a brokátruhámat! Muszáj ilyen szemléltető módon illusztrálni a szavait? Barátunk bizonnyal megérti önt enélkül is. Mondhatom, ön majdnem oly tökéletes szamár, amilyennek az a szegény szerencsétlen képzelte magát. A produkciója túlságosan is természethű.
   - Mille pardons! Ma'm'selle![6] - felelte Monsieur de Kock -, ó, ezer bocsánat! Nem volt szándékomban sérteni. Ma'm'selle Laplace, Monsieur de Kock bátorkodik megtisztelni magát azzal, hogy koccint önnel.
   Itt Monsieur de Kock mélyen meghajolt, ceremóniásan csókot hintett, és koccintott Ma'm'selle Laplace-szal.
   - Engedje meg, mon ami[7] - szólított meg most Monsieur Maillard -, engedje meg, hogy egy darabkát adjak önnek ebből a borjúszeletből à la Ménehoult; különösen finomnak fogja találni.
   Épp ebben a pillanatban sikerült három tagbaszakadt fölszolgálónak épségben az asztalra helyezni egy óriási tálat, amelynek tartalmáról azt lehetett volna gyanítani, hogy ez az a bizonyos monstrum horrendum, informe, ingens, cui lumen ademptum[8]. De szorosabb vizsgálat meggyőzött, hogy csak kis borjú volt, egészen megsütve, és térdére ültetve, almával a szájában, ahogy Angliában a nyulat szokták föltálalni.
   - Nem, nem, köszönöm - tiltakoztam. - Igazat szólva, nem vagyok túlságos kedvelője az ilyen borjúszeletnek à la- hogy is hívják? -, mert úgy találom, hogy nekem nemigen felel meg. De talán tányért váltok, és megpróbálok egy kis nyúlpecsenyét...
   Az asztalon több mellékfogás volt, s a tálakban olyasvalamit láttam, ami a közönséges francia nyúlhoz hasonlított: finom falat, mindenkinek ajánlhatom.
   - Pierre! - kiáltott a házigazda. - Cserélj tányért a nagyságos úrnak, és adj neki egy gerincdarabot ebből az au chat[9] nyúlból.
   - Ebből a miből? - kérdeztem.
   - Ebből az au chat nyúlból.
   - Köszönöm, meggondoltam, nem kérek. Majd veszek inkább egy kis sonkát.
   Az ilyen délvidéki vendégségeken, gondoltam magamban, az ember sose tudhatja, mit eszik. Nekem ugyan nem kell az ő macska módra elkészített nyuluk; de bizony, ha már erről van szó, nyúl módra elkészített macskájuk se!
   - Azonkívül - kezdte egy hullaképű ember az asztal vége felé, ismét fölvéve a beszélgetés fonalát, ahol megszakadt -, azonkívül, más furcsa alakok közt, volt egyszer egy páciensünk, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő cordóvai sajtból van, és késsel a kezében járt körül, biztatva barátait, kóstoljanak meg egy szeletkét a lábszára vastagából.
   - No, az igazán nagy bolond volt - szólt közbe valaki -, de mi ez avval a másikkal összehasonlítva, akit az idegen úriember kivételével valamennyien jól ismerünk? Arra gondolok, aki pezsgősüvegnek képzelte magát, és folyton durrogott és füttyentett, így ni!
   Itt a szóló, érzésem szerint meglehetős neveletlenül, jobb hüvelykjét a szájába dugta, s a dugó durranásához hasonló hang kíséretében rántotta vissza; aztán, nyelvét egy ügyes mozdulattal fogához értetve, éles füttyentést és szisszentést hozott létre, mely percekig tartott, a pezsgő zajos habzását utánozva. Ez a viselkedés - nyilván láttam - nem nagyon tetszett Monsieur Maillard-nak; de nem szólt semmit, s a társalgás fonalát egy óriási parókájú, nagyon sovány kis ember ragadta meg.
   - És volt itt egy ostoba alak - mondta -, aki békának hitte magát; mellesleg jóformán hasonlított is valami békához. Látnia kellett volna uraságodnak - itt egyenesen énhozzám fordult -: bizonnyal nagyszerűen mulatott volna rajta, hogy milyen pompásan játssza szerepét. Uram! ha ez az ember nem volt béka, csak annyit mondhatok: nagy kár, hogy nem volt az! A brekegése - körülbelül így: bre-ke-ke! Kutty-ku-rutty! kvák - h-mollban! - a legszívrehatóbb melódia volt a világon; és mikor a könyökét az asztalra tette, így! - miután megivott egy-két pohárka bort - és a száját kétfelé húzta, így! és a szemeit égnek vetette, így! és pislogni kezdett megdöbbentő gyorsasággal, így! akkor, uram, határozottan állítom, és minden szavamért vállalom a felelősséget: ön hasra esett volna bámulatában ennek az embernek a zsenialitása előtt.
   - Nem kételkedem benne - válaszoltam.
   - Aztán még - vetette közbe másvalaki -, itt volt Petit Gaillard, aki egy csipet tubáknak hitte magát, és őszintén búsult rajta, hogy nem tudja magát a saját hüvelyk- és mutatóujja közé csípni.
   - Aztán itt volt Jules Desoulières, aki valóban nagyon különös elme volt, és abba az ideába őrült bele, hogy ő egy óriási tök. Valósággal üldözte a szakácsnőt, hogy vagdalja bele őt a pástétomba - amit a szakácsnő méltatlankodva hárított el magától. Én a magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen tökpástétom à la Desoulières nem lenne valóban pompás falat.
   - Ön bámulatba ejt! - feleltem, és kérdőleg néztem Monsieur Maillard-ra.
   - Ha! ha! ha! - szólt Monsieur Maillard - he! he! he!... hi! hi! hi!... ho! ho! ho!... hu! hu! hu! csakugyan nagyszerű! Ne ejtse önt bámulatba semmi, mon ami; ez a barátunk itt igen vicces ember, egy drôle[10]... nem szabad szó szerint venni, amit mond.
   - És aztán itt volt - mondta a társaság egy másik tagja - Bouffon Le Grand: ez is rendkívüli jelenség a maga nemében. Őt a szerelem zavarta meg, és azt képzelte, hogy két feje van. Az egyikről azt állította, hogy az a Cicero[11] feje; a másikat compositumnak képzelte, mely fejtetőtől szájig Démoszthenész, szájtól állig Lord Brougham[12] fejéből volt összetéve. Lehetséges, hogy nem volt igaza; de meggyőzte volna önt, hogy igaza van: mert nagyon ékesen szóló egy ember volt. Valóságos orátori szenvedély élt benne, s nem állhatta meg, hogy folyton ne csillogtassa tehetségét. Például felugrott az ebédlőasztalra, így és akkor... és akkor...
   Itt a szólónak valami barátja, aki mellette ült, a vállára tette a kezét, s néhány szót súgott a fülébe; mire az hirtelen abbahagyta a beszédet, és visszahanyatlott székére.
   - Aztán - kezdte most a susogó jó barát - itt volt Boullard, a pergetőkocka[13]. Pergetőkockának nevezem, mert csakugyan az a furcsa, bár nem teljesen ésszerűtlen rögeszméje volt, hogy pergetőkockává változott át. Megszakadt volna a kacagástól, ha látta volna őt peregni. Órákig tudott ferdén állva, fél sarkán forogni, nézze... ilyenformán...
   Itt barátja, akit az imént fülébe súgva félbeszakított, hasonló manővert hajtott végre a maga részéről ővele szemben.
   - Hát ez az ön Monsieur Boullard-ja bolond volt, tökéletes bolond - kiáltott egy öreg hölgy, ahogy csak a hangja bírta -, és még a bolondok közt is ostoba; mert engedje meg kérem, hogy megkérdezzem, ki látott valaha eleven pergetőkockát? A dolog abszurdum. Madame Joyeuse-nek több esze volt, mint önök is tudják. A rögeszme nála sem hiányzott, de abban az ösztön a józan ésszel párosult, és kellemes hatást tett mindenkire, akinek szerencséje volt őt megismerni. Ő hosszas megfontolás után rájött, hogy valami különös véletlennél fogva kiskakas lett belőle; de mint ilyen, egészen illendően viselkedett. Pompás hatással tudta csapkodni a szárnyait... így... így... így... és ami a kukorékolását illeti, az valósággal élvezetes volt! Ki-ke-rí-kíí!... ku-ko-ri-kúú!... ku-ko-ri-kuu-kuu-ku-ku-kúúúúú-ú-ú-ú!
   - Madame Joyeuse, hálás lennék önnek, ha mérsékelné magát! - szólt közbe akkor házigazdánk nagyon haragosan. - Vagy tud úgy viselkedni, ahogy úrinőhöz illik, vagy elhagyhatja az asztalt azonnal, tessék választani.
   A hölgy - akit nagy meglepetéssel hallottam Madame Joyeuse-nek nevezni, az után a leírás után, amelyet maga adott az imént Madame Joyeuse-ről - egész a szemöldökéig elpirult, és látszólag rendkívül elkedvetlenedett a szemrehányás miatt. Fejét lecsüggesztette, s egy szót sem válaszolt. De egy másik és fiatalabb nő újrakezdte a témát. Ez az a szép lány volt, akit az irodában láttam.
   - Ó, Madame Joyeuse őrült volt! - kiáltotta. - De Eugénie Salsafette okoskodásában mindent összevéve csakugyan sok józan vonást lehetett találni. Szép és szinte aggodalmasan szerény fiatal leány volt, aki illetlennek találta a ruházkodás közönséges módját, és mindig úgy akart öltözködni, hogy ne belül, hanem kívül legyen a ruháin. Ez tulajdonképpen nagyon könnyedén megvalósítható. Csak így kell csinálni, aztán így... így... és így... és aztán így... így... így... és aztán akkor...
   - Mon Dieu![14] Ma'm'selle Salsafette! - kiáltotta egyszerre vagy egy tucat hang. - Mit akar csinálni? - hagyja abba! elég már! anélkül is látjuk, mit akar mutatni! fogják le! fogják le! - és már többen föl is ugrottak székükről, hogy visszatartsák Ma'm'selle Salsafette-et, mielőtt végleg versenyre kél a Medici Vénusszal, mikor ezt a célt nagyon hatásosan megvalósította egy csomó hangos visítás vagy sikoltás, mely a château főépületének valamely része felől hangzott.
   Ezek a visítások az én idegeimre is meglehetősen hatottak: de a társaság többi részét valósággal megsajnáltam. Sose láttam még értelmes emberek csoportját ilyen eszeveszett rémületben. Mindannyian oly sápadtak lettek, mint a hullák, és összehúzódva székükön, remegve és a félelemtől vacogva ültek, s füleltek: nem ismétlődik-e a hang? Ismétlődött - hangosabban és nyilván közelebb, aztán harmadszor, nagyon hangosan, és aztán negyedszer, nyilvánvalóan megfogyatkozott erővel. Amint a zaj így elhalni látszott, a társaság jókedve újra visszatért, s megint csupa élet és anekdota volt, mint előbb. Most bátorságot vettem magamnak kérdést tenni a zavar okáról.
   - Az egész bagatelle[15] - szólt Monsieur Maillard. - Mi hozzászoktunk az ilyen dolgokhoz, és igazán keveset törődünk velük. Az elmebajosok olykor-olykor üvöltőkoncertet rendeznek, egymásnak feleselve, mint a kutyafalkák szokták néha éjjel. Megtörténik azonban időnként, hogy ezt a versenyvisítást erőszakos szökési kísérlet követi; amikor persze némi veszélytől is lehet tartani.
   - És hányan vannak jelenleg őrizet alatt?
   - Ebben a pillanatban nincs több tíznél.
   - S valószínűleg többnyire asszonyok.
   - Ó, dehogy! Valamennyi férfi, mégpedig jól megtermett legények, mondhatom.
   - Igazán? Mindig azt hallottam, hogy az elmebetegek többsége a gyöngébb nemből való.
   - Általában így van, de nem mindig. Nemrégiben körülbelül huszonhét páciens volt itt; és ebből a számból nem kevesebb, mint tizennyolc asszony; de legújabban a dolgok, mint látja, nagyon megváltoztak.
   - Igen... mint látja, nagyon megváltoztak - szólt itt közbe az az úriember, aki majd eltörte a Ma'm'selle Laplace lábszárcsontját.
   - Igen, mint látja, nagyon megváltoztak! - visszhangzott rá kórusban az egész társaság.
   - Fogják be a szájukat mindannyian! - kiáltott házigazdám feldühödve. Mire az egész kompánia majd egy percig halotti csöndben maradt. Sőt az egyik hölgy betű szerint engedelmeskedett Monsieur Maillard-nak, nagyon rezignáltan befogva a száját, jó erősen, mind a két kezével, s úgy tartotta egészen a mulatság végéig.
   - És ez az úriasszony - szóltam én Monsieur Maillard-hoz, feléje hajolva, és susogó hangon interpellálva -, ez a derék hölgy, aki az előbb beszélt és produkálta nekünk a kukorékolást, teljesen ártalmatlan, ugyebár - csöndes és ártalmatlan?
   - Ártalmatlan! - kiáltott Maillard őszinte meglepetéssel - Hogy érti? Mire gondol?
   - Csak egy kicsit... zavart - feleltem, fejemre mutatva. - Természetesen... tudom és bizonyosra veszem, hogy nem különösebben, nem veszedelmesen... zavart, ugyebár?
   - Mon Dieu! mit is képzel! Ez a hölgy, meghitt, régi barátnőm, Madame Joyeuse, éppoly tökéletesen épelméjű, mint akár én magam. Bizonnyal neki is megvannak a maga kis különösségei; de hát ön tudja, hogy minden öregasszony, pláne ilyen rendkívüli öregasszony, többé-kevésbé excentrikus...
   - Ez igaz - mondtam -, ez tagadhatatlan... no és a többi urak és hölgyek?
   - Mind barátaim és alkalmazottaim! - vágott közbe Monsieur Maillard, a gőg kifejezésével emelkedve fel helyéről. - Igen kedves barátaim és munkatársaim.
   - Hogyan? Valamennyi? - kérdeztem. - A hölgyek is, és mind?
   - Természetesen - felelte -, nem tudnánk meglenni hölgyek nélkül; elmebetegek számára ők a legjobb ápolók a világon; tudja, saját külön módszerük van; a szemük fénye csodálatosan jó hatású; tudja, hasonlít ez a kígyóbűvöléshez.
   - Persze - mondtam -, persze. Csak... egy kicsit furcsán viselkednek, nem gondolja? egy kicsit nagyon különösek - nem gondolja?
   - Furcsán? Különösek? Csakugyan úgy találja? Bizonnyal, mi itt délvidéken nem vagyunk valami kényes ízlésűek; jócskán úgy teszünk, ahogy kedvünk tartja, tudja, élvezzük az életet, és minden...
   - Persze - mondtam -, persze.
   - És aztán meglehet, hogy ez a Clos-Vougeôt is egy kicsit nagyon is vérpezsdítő, egy kicsit erős - ön érti, ugyebár?
   - Persze - mondtam -, persze. Mellesleg, uram: jól értettem önt abban, hogy az a szisztéma, amelyet önök a híres kedélycsillapító szisztéma helyett bevezettek, a rideg szigorúság szisztémája?
   - Egyáltalán nem. Az elzárás természetesen szigorú; de a kezelés - értem az orvosi kezelést - inkább kellemes a pácienseknek, mint az ellenkezője.
   - És az új rendszer az ön saját találmánya?
   - Nem egészen. Némely részét vissza lehet vezetni Kátrány doktorra, akiről ön bizonnyal hallott már; azonkívül vannak bizonyos módosítások módszeremben, melyekről örömmel elismerem, hogy jog szerint a világhírű Toll nevéhez fűződnek, amely nevet, ha nem tévedek, önnek is szerencséje van alaposan ismerhetni.
   - Szégyenkezve kell bevallanom - feleltem -, hogy eddig egyik úrnak a nevét sem hallottam soha.
   - Nagy Isten! - kiáltott föl házigazdám, hirtelen hátrahúzva székét, és fölemelve kezét. - Bizonnyal nem jól hallottam önt! Csak nem azt akarja mondani, ugyebár? hogy soha nevét sem hallotta sem a tudós Kátrány doktornak, sem a híres Toll professzornak?
   - Kényszerülök beismerni tudatlanságomat - válaszoltam -, de mindenekelőtt való az igazság. Mégis úgy érzem, porig vagyok alázva azáltal, hogy nem ismerem ezeknek a kétségkívül rendkívüli férfiaknak műveit. Azonnal föl fogom kutatni írásaikat, és különös gonddal tanulmányozom át. Monsieur Maillard, ön igazán - nem rejthetem el ezt ön elől -, ön igazán megszégyenített!
   Valóban restelkedtem.
   - Szót se többet róla, kedves fiatal barátom - mondta ő nyájasan, kezemet megszorítva. - Igyon meg velem egy pohár sauterne-it!
   Ittunk. A társaság, nem várva biztatást, követte példánkat. Csevegtek, tréfáltak, nevettek, ezer bohóságot vittek végbe; a hegedűk visítottak, a dob zörgött és kopogott, a trombiták bőgtek, mint a Phalarisz bronzbikái[16], s az egész jelenet mind vadabbá és vadabbá válva, amint a bor hatása felülkerekedett, végre már olyan volt, mint egy valóságos pandémonium - pokolzsinat in petto[17]. Közben Monsieur Maillard és én, kettőnk között Sauterne és Vougeôt néhány palackjával, folytattuk beszélgetésünket, ahogy csak a torkunkon kifért. Közönséges hangon kiejtett szónak nem lett volna itt több eshetősége, hogy meghallják, mint egy hal hangjának a Niagara-vízesés fenekén.
   - Ön, uram, ebéd előtt - mondtam a fülébe ordítva - említett valamit arról a veszélyről, amivel a régi kedélycsillapító rendszer járt. Ez a dolog hogy áll?
   - Igaz - felelte -, hogy időnként bizony meglehetős nagy veszéllyel jár. Az őrültek szeszélyeit nem lehet kiszámítani; s véleményem szerint, valamint dr. Kátrány és Toll professzor nézetei szerint is, sohasem bátorságos dolog nekik megengedni, hogy kíséret nélkül, szabadon járjanak. Az őrültet lehet egy időre, ahogy mondani szokták, "lecsillapítani"; de mindig megvan benne a hajlam, hogy előbb-utóbb egyszer csak kitörjön rajta a dühöngés. A ravaszsága is közmondásos, és csakugyan rendkívüli. Ha valami tervet forral, szándékát bámulatos higgadtsággal képes eltitkolni; és az ügyesség, amellyel az épelméjűséget szimulálja, a legkülönösebb problémák egyikét nyújtja a lélekbúvár számára az emberi elme tanulmányában. Valóban, mikor egy őrült teljesen épelméjűnek mutatkozik, legfőbb ideje ráhúzni a kényszerzubbonyt.
   - Ön valami veszélyt említett, kedves uram, amit maga átélt, mióta ezt az épületet igazgatja; volt valami veszélyes és közvetlen oka a véleményre, hogy a tébolyultakkal szemben kockázatos a liberalizmus?
   - Itt? amit én magam átéltem? hát mondhatom önnek, igenis volt. Például: nem nagyon sok idővel ezelőtt különös körülmény adódott épp ebben a házban. Tudja, akkor még "kedélycsillapító rendszer" volt érvényben, és a páciensek szabadon jártak. Meglepő csöndesen viselkedtek, és minden épeszű ember már a tényből is - hogy olyan meglepő csöndesen viselkednek - tudhatta, hogy valami pokoli tervet forralnak agyukban. És csakugyan, egy szép reggel az ápolók és őrök arra ébredtek, hogy ők vannak a cellákba csukva, kezük és lábuk jól összekötözve, és úgy őrzik őket, mintha ők volnának az őrültek, maguk az őrültek pedig elfoglalták a felügyelők és gondnokok helyét.
   - Ne mondja! Soha életemben nem hallottam ily képtelen esetet!
   - Tény. Az egészet egy hülye pasas okozta - egy őrült -, aki valahogy azt vette a fejébe, hogy minden eddig ismertnél jobb kormányzati rendszert talált föl - már ami az őrültekháza kormányzatát illeti. Gondolom, ki akarta próbálni a találmányát, s ezért rábeszélte a többi beteget, hogy szőjenek összeesküvést, és döntsék le trónjáról az uralkodó hatalmat.
   - S csakugyan sikerült?
   - Nem lehet tagadni. Őrzők és őrzöttek egy csapásra helyet cseréltek. Azaz hogy nem egészen szó szerint, mert hisz az őrültek azelőtt is szabadok voltak, az őröket azonban minden további nélkül a cellákba zárták, és sajnálattal kell megállapítanom, nem valami gavalléros módon bántak velük.
   - De remélem, nemsokára bekövetkezett az ellenforradalom. A dolgoknak ilyen állapota nem sokáig tarthatta fenn magát. A szomszéd falvak lakossága, az intézetbe érkező látogatók bizonnyal megadták a vészjelet.
   - Ebben már nincs igaza. A lázadás vezére sokkal ravaszabb volt. Egyáltalán nem bocsátott be látogatókat, kivéve egyetlenegyszer, egy nagyon jámbor képű fiatalembert, akitől nem volt oka megijedni. Ezt az egyet beeresztette, csak úgy változatosság kedvéért, hogy a bolondját járassa vele. Mikor eléggé elbolondította[18], megint kibocsátotta, és útjára küldte.
   - És hát mennyi ideig uralkodtak így az őrültek?
   - Ó, bizony nagyon sokáig, legalább egy hónapon keresztül; tovább is, de hogy mennyivel, azt nem tudom megmondani. Azt az egyet biztosra veheti, hogy az őrülteknek ez alatt az idő alatt jó dolguk volt. Viselt ruháikat levetették, és rászabadultak a családi gardróbra és az ékszerekre. A château pincéi pompásan el voltak látva borral, s ezek az emberi ördögök épp a legjobban tudják a módját, hogyan kell meginni. Mondhatom, jól éltek.
   - És a kezelésre vonatkozólag mi volt az a speciális szisztéma, amit a lázadás vezetője kitalált és alkalmazott?
   - No, ami azt illeti, mondtam már, az őrült nem okvetlen bolond; s az én őszinte véleményem az, hogy az ő kezelésmódja csakugyan sokkal különb volt a réginél. Mindenesetre pompás szisztéma volt... egyszerű, elegáns, semmiféle zavart nem okozó: tényleg csupa öröm... valóságos...
   Itt házigazdám előadását újabb visításkoncert szakította félbe, éppen olyan, mint ami az imént oly rémületet okozott. Ezúttal azonban úgy tetszett, mintha gyorsan közeledő emberek szájából jönne a hang.
   - Nagy Isten! - kiáltottam. - Nyilván kiszabadultak az őrültek!
   - Nagyon félek, hogy úgy van - felelte Monsieur Maillard, most már rendkívül sápadtra válva. Alig végezte be a mondatot, mikor hangos ordítozást és szitkozódást hallottunk az ablak alatt; s közvetlen azután nyilvánvaló lett, hogy bizonyos személyek erőszakkal be akarnak törni a terembe. Az ajtón rést ütöttek valami kovácspörölyhöz hasonló szerszámmal, s a deszkákat bámulatos erővel rázták és csavarták.
   Rettentő zavar jelenete következett. Monsieur Maillard, legnagyobb meglepetésemre, elbújt a tálalóasztal alá. Részéről több bátorságot vártam volna. A zenekar tagjai, akik az utolsó tizenöt perc alatt már sokkal részegebbek voltak, hogysem dolgukat végezhették volna, most mind egyszerre talpra ugrottak, és fölkapták hangszereiket, aztán fölmászva az asztalukra, rázendítettek a Yankee Doodle[19] ütemeire, amit ha nem is tökéletes harmonikusan, de legalább emberfölötti energiával csattogtattak az egész komédia lefolyása alatt.
   Közben a fő ebédlőasztalra, a palackok és poharak közé is felugrott egy ember: ugyanaz, akit már az előbb is csak nagy nehezen lehetett ettől visszatartani. Amint elhelyezkedett odafenn, szónoklatba fogott, mely bizonnyal nagyszerű lett volna, ha egy szót is lehetett volna hallani belőle. Ugyanabban a pillanatban az, aki olyan előszeretettel viseltetett a pergetőkocka iránt, elkezdett körbeforogni a szobában iszonyú erőkifejtéssel, és két karját a teste két oldalán derékszögben kinyújtva; úgyhogy igazán egész olyan volt, mint egy pergetőkocka, és mindenkit leütött, aki véletlen útjába került. Eközben hihetetlen pezsgődurrogást és füttyentő hangokat hallottam, s odanézve rájöttem, hogy attól a személytől származnak, aki e kitűnő ital palackjainak szerepét játszotta el ebéd közben. Aztán meg a békaember kezdett el kuruttyolni, mintha minden hangtól, amit kiadott, lelkének üdvössége függött volna. És mind e lárma közepette a szamár szakadatlan üvöltése túlharsogott mindent. Ami öreg barátnőmet, Madame Joyeuse-t illeti, szinte megsirattam szegény asszonyt, oly rettenetesen lesújtottnak látszott. Tenni azonban nem tett mást, mint hogy beállt egy sarokba a kályha mellé, és végeérhetetlenül kiáltozta, ahogy csak kifért a torkán:
   - Ku-ku-ri-kuuuu!
   És most jött a dráma klimaxa, a katasztrófa. Minthogy üvöltésen és visításon és kukorikoláson kívül semmiféle ellenállást nem fejtettek ki a betörőkkel szemben, a tíz ablakot nagyon hamar, és majdnem egyidejűleg bezúzták. De sohasem felejtem el a bámulat és borzadály érzéseit, amikkel szemléltem a jelenetet, mikor ezeken az ablakokon át beugorva, pêle-mêle[20] s viaskodva, toporzékolva, körmölve, üvöltve, egy egész hadsereg termett közöttünk, akiket az első pillanatban csimpánzoknak, orangutánoknak és nagy fekete páviánoknak néztem, amilyenek a Jóreménység-foka körül vannak.
   Iszonyú ütést kaptam - aztán a dívány alá gurultam, és mozdulatlanul feküdtem. De miután vagy egy negyedóráig így hevertem - amely idő alatt teljes igyekezettel füleltem arra, ami a teremben történt -, nemsokára birtokomban volt a tragédia kielégítő megoldása, a dénouement[21]. Kitűnt, hogy Monsieur Maillard, mikor elbeszélte annak az őrültnek történetét, aki társait lázadásra biztatta fel, csak a saját hőstetteit ecsetelte. Ez az úriember két vagy három évvel ezelőtt valóban az intézet felügyelője volt; de maga is megőrült, és így páciens lett. Ezt a körülményt az én útitársam, aki bemutatott neki, még nem tudta. Az őröket, akik szám szerint tízen voltak, hirtelen lefegyverezték, először jól bekenték kátránnyal, aztán toll közé hengergették, s végre elzárták föld alatti cellákban. Egy hónapnál jóval tovább voltak így bebörtönözve, s ez idő alatt Monsieur Maillard kegyesen engedélyezett nekik nemcsak kátrányt és tollat - ami "módszeréhez" tartozott -, hanem némi kenyeret és bőséges vizet is. Az utóbbit naponta szivattyúkkal nyomták a cellákba. Végre egyikük, egy föld alatti csatornán át megmenekülve, valamennyit kiszabadította. A "kedélycsillapító szisztémát", fontos módosításokkal, ismét bevezették a château-ban; de igazat kell adnom Monsieur Maillard-nak abban, hogy az ő "saját kezelése" csakugyan a maga nemében páratlan volt. Mint ahogy ő maga helyesen megjegyezte: "egyszerű, elegáns, semmiféle zavart nem okozó".
   Még csak azt kell hozzátennem, hogy ámbár Európa összes könyvtáraiban kerestem Kátrány doktor és Toll professzor műveit, a mai napig minden törekvésem, hogy egy példányt szerezzek belőlük, sikertelen maradt.



Babits Mihály fordítása


[1] kastély (francia)
[2] Vincenzo Bellini olasz zeneszerző (1801-1835)
[3] matematikában és logikában szokásos bizonyítási eljárás: a cáfolandó állítás helytelenségét a belőle folyó következtetés lehetetlenségének, képtelenségének kimutatása útján bizonyítani (latin)
[4] Ószövetségi óriás (héber)
[5] semmin se csodálkozni (latin)
[6] Ezer bocsánat, kisasszony! (francia)
[7] barátom (francia)
[8] Vergilius Aineis-ében a Poliphemus nevű egyszemű óriás leírása: "rémséges, torz, óriás szörnyeteg, akit megfosztottak szeme világától"
[9] macska módra (francia)
[10] különc (francia)
[11] Marcus Tullius Cicero (i.e. 106-43), római szónok, politikus
[12] Lord Brougham főkancellár (1830-35), Vaux bárója, a Szabad Tudományok Terjesztésének Társasága lapjának, az Ediburgh Review-nek egyik alapítója.
[13] a "pergetőkocka" (angolul teetotum) egy apró, négyoldalú korong, melynek mind a négy oldalára egy betű van vésve. A pörgetés után felül maradó betűből következtetnek a játékos jövőjére. Eredetileg latin szavak kezdőbetűi vannak rajta, de ez országonként változik. Latin - D: depone, A:aufer, T:totum, N:nihil; Angol - P: put-down, H:half, T:take all, N:nothing; Magyar - T: tesz, V:vesz, M:mindent vesz, S:semmi
[14] Istenem! (francia)
[15] semmiség (francia)
[16] Phalarisz (i.e. 565-549), Akragasz (Agrigento) zsarnok uralkodója áldozatait egy bronzbika belsejében égettette el, és gyönyörködött üvöltésükben. Fellázadt népe végül hasonló módon végzett vele.
[17] zártkörű (olasz; szó szerint: lelke mélyén, titokban)
[18] eredetileg gammoned, ami a humbug, szemfényvesztés (hoax) szlenges változata
[19] a függetlenségi háború idején népszerűvé vált amerikai induló; egy Dr. Schuckburg nevű sebészorvos alkotta 1755-ben.
[20] összevissza (francia)
[21] kibontakozás (francia)


<<< Novellák főoldala