<<< Novellák főoldala


Seherezádé ezerkettedik meséje



Az Igazság különösebb, mint a fikció.
(Régi mondás)



   Legutóbbi keleti kutatóutamon alkalmam nyílt áttanulmányozni a "Mondcsak Miezitt" vaskos kötetét, azt a művet, ami (Simeon Joachides "Zohar"-jához hasonlóan) aligha ismert Európában, és amelyből amerikai még nem idézett - legfeljebb talán az "Az amerikai irodalom ritkaságai" szerzője. Mint mondtam, alkalmam nyílt belelapozni a fent említett igen figyelemreméltó munkába, és nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy az irodalmi világ milyen nagy tévedésben él a varázsló lányával, Seherezádéval és az "Ezeregyéjszaká"-ban leírt sorsával kapcsolatban; s hogy az abban nyújtott végkifejlet, ha nem is teljesen téves, nagy hibája, hogy nem befejezett.
   Ezzel az igen érdekes témával összefüggő bőséges információt leltem a "Miezitt"-ben, de mielőtt részletezném, bocsáttassék meg nekem, ha összegzem felfedezésemet.
   Jól emlékszem, hogy a mese ismert változatában egy bizonyos uralkodó, akinek igen jó oka volt féltékenynek lenni a feleségére, nemcsak hogy fejét vétette annak, de a próféta szakállára meg is esküdött, hogy minden éjszaka magáévá tesz egyet birodalma szépséges hölgyei közül, majd reggel a hóhér kezére adja őket.
   Éveken át vallásos elkötelezettséggel tartotta meg fogadalmát, és istenfélő, mély érzelmű ember hírébe került, mígnem egy délután egy nagy varázsló zavarta meg (kétségtelenül ima közben), akinek a leánya - úgy tűnt - egy ötlettel állt elő.
   A leány neve Seherezádé volt, és azt mondta, van egy ötlete, amivel vagy meg tudja akadályozni a birodalom elnéptelenedését, vagy ő is a többiek sorsára jut.
   Ennek megfelelően, bár nem volt szökőév (ami az áldozatot még tiszteletre méltóbbá teszi), azt mondta apjának, a nagy varázslónak, hogy ajánlja fel a kezét a királynak. Ezt a kezet a király örömmel elfogadta (mindenképpen meg is akarta kapni, de a varázslótól való félelmében napról napra halogatta a dolgot), és miután elfogadta, mindenkinek az értésére adta, hogy nagy varázsló ide, nagy varázsló oda, esze ágában sincs megszegni a fogadalmát, vagy lemondani az előjogairól. A szépséges Seherezádé ezek után is a király felesége akart lenni, és apja határozott tanácsa ellenére hozzá is ment, s hogy ez megtörténhetett, abban - mondhatom - akarva-akaratlanul szerepe volt csodálatos fekete szemének, amit a lehetőségekhez képest mindig nyitva tartott.
   Úgy tűnik, ennek a politikus leányzónak (aki kétségkívül olvasta Machiavellit) igen találékony észjárása volt. A mennyegző éjszakáján, már nem emlékszem, miféle ürüggyel, elérte, hogy a testvére a királyi pár közvetlen közelében aludhassék, ezáltal az ágyból is könnyedén tudott vele társalogni; csakhogy kevéssel kakaskukorékolás előtt felébresztette jó urát (aki nem bántotta ezért, mert másnap amúgy is le akarta csapatni a fejét) - felébresztette tehát, mondom (pedig hála jó lelkiismeretének és könnyű emésztésének, igen jól aludt), mégpedig egy igen érdekes mesével (ami azt hiszem, a patkányról és egy fekete macskáról szólt), s amit saját kalandjaként adott elő a testvérének (persze suttogva). Úgy esett, hogy nem tudta befejezni a mesét pirkadatra, és a dolgok természetéből fakadóan nem is fogja befejezni, mert elérkezett az ideje annak, hogy megkapja a selyemzsinórt - ami alig kellemesebb, mint az akasztás, csak jóval előkelőbb annál!
   Mindazonáltal a király kíváncsisága felülkerekedvén, sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de legyőzte még vallásos elveit is, és arra ösztönözte, hogy ez egy alkalommal elhalassza fogadalma teljesítését a következő reggelre, mégpedig azzal a céllal és reménnyel, hogy az éjszaka folyamán megtudja, mi lesz a sorsa a fekete macskának (fekete volt, azt hiszem) és a patkánynak.
   Elérkezett hát az éjszaka, és Seherezádé nemcsak hogy befejezte a fekete macska és a patkány (az kék színű volt) történetét, de mert tudta, mi vár reá, mélyen belebonyolódott egy másik történetbe, ami (ha nem tévedek) egy rózsaszínű lóról szólt (aminek zöld szárnyai voltak), s ami óraművel járt, és egy lila kulccsal lehetett felhúzni. Ez a történet még jobban érdekelte a királyt, mint a másik, és - mivel a nap felkelt, mielőtt a mesének vége lett volna (annak ellenére, hogy a királyné mindent elkövetett, hogy a selyemzsinór előtt befejezze), most sem volt más megoldás, mint huszonnégy órával elhalasztani a ceremóniát. A következő éjszakán ugyanez a malőr esett meg, ugyanezzel a következménnyel; és a következőn, és a következőn is; így aztán végül a jó fejedelem ezeregy éjszakán át elkerülhetetlenül megfosztatott minden lehetőségtől, hogy esküjét megtartsa, akár mert az idő múlásával megfeledkezett róla, akár mert (s ez a valószínűbb) ugyanúgy hozzászokott a helyzethez, mint mondjuk hitvese kedves mosolyához.
   Mindenesetre Seherezádé, aki egyenes leszármazottja Évának, örökölte azt a beszélőképességet, amiből ősanyja az Édenkertben hét kosárral vett, amikor osztották. Seherezádé tehát győzedelmeskedett, és a szépségre kiszabott büntetés eltöröltetett.
   Nos ez a végkifejlet (amit a reánk maradt feljegyzésekből ismerünk) kétségtelenül és mérhetetlenül helyénvaló és kellemes - de ó jaj! mint annyi más kellemes dolog, sokkal kellemesebb a valóságnál; s én kötelességemnek érzem, hogy a "Miezitt" segítségével korrigáljam a hibát. Le mieux, est l'ennemi du bien[1], tartja a francia közmondás, s amikor megemlítem, hogy Seherezádé hét kosárral vett a beszédből, azt is hozzá kell tennem, hogy azt oly eredményesen állította kíváncsisága szolgálatába, hogy abból hamarosan hetvenhét lett.
   "Drága nővérem - mondta az ezerkettedik éjszakán (e helyütt szó szerint idézem a »Miezitt«-et) -, drága nővérem, most, hogy elmúlt ez a veszély a selyemzsinórral, és a szégyenletes tehertől is megszabadultunk, szégyent érzek, amiért téged és a királyt (aki sajnálatos módon, úriemberhez nem illő módon horkol) megfosztottalak Szindbád történetének befejezésétől. Ez a férfiú még számos más és még érdekesebb kalandon ment át azokon kívül, amelyekről beszéltem, de az az igazság, hogy igen elálmosodtam a kalandjait mesélve, így csábítást éreztem, hogy lerövidítsem azokat. Tudom, ez illetlenség, de abban bízom, hogy Allah megbocsát nekem. De még nem késő, hogy hibámat jóvátegyem, és mihelyt alkalmam nyílik arra, hogy uramat a nagy horkolásból felébreszthessem vele, tovább szórakoztatlak (és őt is, ha úgy kívánja) e figyelemre méltó történet további folytatásaival."
   Seherezádé nővére erre az ötletre, mint azt a "Miezitt"-ből megtudtam, nem mutatott túl nagy lelkesedést; ám a király, aki megfelelőképpen ki volt éhezve a folytatásokra, végül is abbahagyta a horkolást, és hol azt mondta: "Hum!", hol meg hogy "Hóó!", s amikor a királyné rájött, hogy ezek a szavak (amelyek kétségkívül arabul voltak) azt jelentik, hogy ura ébren van, és mindent elkövet, hogy ne horkoljon, úgy rendezte a dolgokat, hogy a megelégedésére szolgáljon, s azonnal belefogott Szindbádnak, a tengerésznek a történetébe:
   "Végül, amikor megöregedtem (ezek Szindbád szavai voltak, ahogyan Seherezádé idézte őket), végül, amikor megöregedtem, és békében éldegéltem az otthonomban, egyszer csak erős vágyat éreztem, hogy meglátogassak idegen országokat; és egy napon anélkül, hogy a családom megtudta volna a szándékomat, összepakoltam egy kevés portékát, olyant, ami értékes volt ugyan, de nem terjedelmes, fogadtam egy teherhordót, és lementem vele a tengerpartra, hogy ott várjam meg valamilyen hajó érkezését, ami majd el fog vinni engem olyan távoli királyságokba, amelyeket még nem fedeztem fel.
   Letettük a csomagokat a homokra, és mindketten leültünk egy fa alá, ahonnan a tengert lestük abban a reményben, hogy megpillantunk egy hajót, de több órán át nem láttunk egyet sem. Végül azt képzeltem, hogy valamilyen zümmögő, búgó hangot hallok, és egy kis hallgatózás után a teherhordóm kijelentette, hogy ő is hallja. Egyre hangosabb és hangosabb lett, úgyhogy nem maradt kétségünk afelől, hogy felénk közeledik. Végül a horizont peremén megpillantottunk egy fekete pontot, ami gyorsan növekedett, mígnem ki tudtunk venni egy hatalmas szörnyet, ami jobbára a víz színe fölé nyúló testtel úszva közeledett. Felfoghatatlanul gyors iramban közeledett, hatalmas hullámokat és tajtékot vert maga körül, és egy a testéből messzire kinyúló, hosszú lángcsóvával megvilágította a tengert maga körül.
   Ahogy közelebb ért, tisztábban láttuk. Olyan hosszú volt, mint a világon nőtt három leghosszabb fa együttvéve, s olyan széles, mint a tróntermed, ó fenséges, nagy hatalmú kalifa. A teste, amely egyáltalán nem hasonlított a haléhoz, oly szilárd volt, mint a kő, s oly fekete, mint a szurok, leszámítva egy vérvörös csíkot, ami teljesen körülölelte. A hasát, amit csak akkor pillanthattunk meg, amikor a szörnyeteg néha kiemelkedett a vízből, fémpikkelyek borították, amiknek olyan színük volt, mint ködös időben a holdnak. A háta lapos volt, majdnem fehér, és hat, fél testmagasságú torony sorakozott rajta.
   Ennek a félelmetes szörnyetegnek nem volt szája, úgyhogy nem bírt felfalni bennünket, de ezt a hiányt ellensúlyozta az a legalább nyolcvan szem, amely úgy duzzadt az üregében, mint a szitakötő szeme, és két egymás fölötti sorban helyezkedett el a vörös sáv alatt, ami mintha a szemöldök szerepét töltötte volna be. Kettő vagy három ezek közül a borzalmas szemek közül nagyobb volt a többinél, és tömör aranyból lévőnek látszott.
   Noha ez a fenevad, mint az előbb is említettem, hatalmas sebességgel közeledett felénk, minden bizonnyal mágia mozgatta, mivel nem volt sem uszonya, mint a halnak, sem hártyás lába, mint a kacsának, sem két szárnya, mint a tengeri kagylónak, és nem is úgy kígyózott előre, mint az angolna. A feje és a farka mindazonáltal eme utóbbiéhoz volt hasonlatos, és láttam rajta két apró lyukat, ami az orrlyuka lehetett, s amin át a szörnyeteg kellemetlen, sivító hang kíséretében fújta ki sűrű leheletét.
   A rémületünk ezt a borzalmas dolgot látva igen nagy volt, de még azt is elnyomta a megdöbbenésünk, amikor közelebbről szemlélvén a lény hátán számos emberformájú és nagyságú állatot pillantottunk meg, akik bár igen hasonlítottak az emberekre, nem viseltek ruhát (miként az emberek), valamint undorító és kényelmetlen (mindazonáltal kétséget kizáróan természetes) bőrféleség fedte be őket, ami oly feszesen simult a testükre, hogy attól módfelett esetlennek látszottak, s nyilván fájdalmat is okozott nekik. A fejük legtetején szögletes dobozkát láttam, amit első pillantásra valamiféle turbánnak néztem, de hamarosan rájöttem, hogy igen szilárd és súlyos anyagból vannak, s arra gondoltam, a nagy súlyuk miatt arra rendeltettek, hogy az állatok fejét szilárdan és biztonságban a vállukon tartsák. A lények nyakát fekete gallér övezte (nyilván rabszolga-jelvény), mint a mi kutyáinkét, csak annál szélesebb és jóval erősebb - úgyhogy ezek a szerencsétlen áldozatok nem is tudták elfordítani a fejüket anélkül, hogy egyidejűleg a testüket is ne fordítanák el, így azután arra kárhoztattak, hogy folyvást az orrukat bámulják, ami csodálatosan, ámbár borzalmas mértékben pisze és fitos volt.
   Amint a szörnyeteg már majdnem elérte a partnak azt a részét, ahol álltunk, hirtelen hosszan kinyújtotta egyik szemét, és hatalmas tűzgömböt bocsátott ki belőle, amit sűrű füst és olyan dübörgés kísért, amit csak a vihar hangjához tudok hasonlítani. Amint a füst eloszlott, megpillantottunk egy fura ember-állatot, amint a vadállat fején áll, és kezében trombitát tart, amin keresztül (miután azt a szájához emelte) hangos, éles és szaggatott hangon beszélt hozzánk, de olyan nyelven, amit nem ismertünk fel.
   Nyilvánvaló volt, hogy hozzánk beszél, de mivel nem értettem, mit mond, nem tudtam, miképpen válaszoljak neki. Efölötti kétségbeesésemben a teherhordóhoz fordultam, aki a rémülettől majd elájult, és megkérdeztem, szerinte miféle szörnyeteg lehet ez, mit akarhat, és miféle teremtmények rajzanak a hátán. Amennyire a reszketéstől képes volt rá, a teherhordó azt válaszolta, hogy ő már hallott ilyesféle tengeri szörnyről, s hogy ez egy gonosz démon, aminek a gyomra kénnel és tűzzel van teli; egy gonosz dzsinn építette, hogy általa nyomorba döntse az emberiséget; a hátán azok ott élősködők, amilyenek a kutyát meg a macskát is elárasztják, csak ezek jóval nagyobbak és vadabbak; de megvan a feladatuk, mert azáltal, hogy a fullánkjaikkal és a rágószerveikkel kínozzák a gazdájukat, olyannyira feldühítik, hogy haragjukban maradéktalanul végre tudják hajtani a gonosz dzsinnek ördögi terveit.
   Ezektől a szavaktól jobbnak láttam, ha sarkon fordulok, és anélkül, hogy hátranéztem volna, elszaladtam a dombok közé, míg a teherhordó ugyanilyen igyekezettel az ellenkező irányba szaladt, csakhogy magával vitte a portékámat is, aminek kétségtelenül jó hasznát fogja venni, nekem pedig semmi reményem arra, hogy valaha is újra találkozzak vele.
   Ami engem illet, az ember-élősködők a nyomomba eredtek (miután csónakokkal partra szálltak), és hamarosan elkaptak, megkötözték kezem, lábam, majd felvittek a vadállatra, ami azon nyomban kiúszott a nyílt tengerre.
   Keserűen vezekeltem tehát amiatt, hogy elhagyván otthonomat ilyen veszélyes kalandba bocsátkoztam; a megbánásnak semmi értelme nem volt. Igyekeztem megőrizni jó kondíciómat, és sorsomat arra az ember-állatra bíztam, amelyik a trombitát birtokolta, mert szemmel láthatóan neki hatalma volt a többiek fölött. Ebbéli igyekezetemet siker koronázta, mert pár nap múlva a teremtmény tanújelét adta jóindulatának, és végül még azt is megtette, hogy valamennyire megtanított arra, ami a nyelvük lehetett. A végén már egészen jól tudtam társalogni, és meg bírtam értetni velük, hogy leghőbb vágyam az, hogy világot lássak.
   - Vasis szkasis szkík, Szindbád, hé-diddli, diddli, röff böff morr, hissz fissz vissz - mondta nekem egyszer étkezés után - de ezer bocsánat, elfeledkeztem arról, hogy fenséged nem ismeri a nyerékolást (így nevezik e lények nyelvét, amely a kukorékolás és a nyerítés elemeiből tevődik össze). Engedelmeddel, lefordítom. A »Vasis szkasis« és így tovább annyit jelent: »Örömmel tapasztalom, kedves Szindbád, hogy ön igen kiváló férfiú, s mivel mi most éppen körbeutazzuk a Földet, s önnek a leghőbb vágya, hogy világot lásson, felajánlom, legyen útitársunk e vadállat hátán.«"
   Amikor Seherezádé idáig jutott a történetben, a "Miezitt" szerint a király a bal oldaláról a jobb oldalára fordult, és azt mondta:
   - Igazán nagyon meglepő, kedves királyném, hogy mind ez idáig kihagytad Szindbád ez utóbbi kalandját. Tudod, hogy szerintem végtelenül szórakoztató és különös?
   Mivel a király ilyeténképpen kifejezte véleményét, Seherezádé folytatta a történetet:
   - Szindbád imigyen folytatta elbeszélését: "Megköszöntem az ember-állatnak a kedvességét, s hamarosan egészen otthonosan éreztem magam az állat hátán, amely elképesztő sebességgel szelte át az óceánt, ami a világnak ezen a részén egyáltalán nem lapos, hanem kerek, mint a gránátalma, így azután - hogy úgy mondjam - hol felfelé mentünk, hol lefelé."
   - Úgy gondolom, ez igen különös - szólt közbe a király.
   - Akárhogy is, ez az igazság - válaszolta Seherezádé.
   - Kétségeim vannak - felelte a király -, de kérlek, folytasd a történetet.
   - Folytatom - mondta a királyné. - "A vadállat - mesélte tovább Szindbád -, mint azt említettem, hol felfelé, hol lefelé úszott, mígnem egy szigethez értünk, ami több száz mérföld átmérőjű volt, és amit minden kétséget kizáróan egy hernyószerű lényekből álló kolónia épített a tenger közepére."[2]
   - Hum! - mondta a király.
   - "Elhagyván a szigetet - mondta Szindbád - (Seherezádé érthető módon felfigyelt férje modortalan közbevetésére) -, elhagyván a szigetet, egy másikhoz érkeztünk, amin kemény kőből épített erődök voltak, oly erősek, hogy a legfinomabban edzett csákány ütése alatt is csak szikráztak."[3]
   - Hum! - mondta a király, de Seherezádé nem figyelt rá, tovább folytatta Szindbád elbeszélését.
   - "Miután elhagytuk ezt a szigetet, olyan vidékre értünk, ahol a föld belsejét harminc-negyven mérföld hosszú barlangok szelik át, s amik sokkal több és nagyobb palotát rejtenek, mint amennyit egész Bagdadban és Damaszkuszban látni lehet. Ezeknek a palotáknak a tetejét miriád ékkő díszíti, amelyek oly csillogóak, mint a gyémánt, és oly hatalmasak, mint egy ember; az utcák, a tornyok, a piramisok és a templomok között hatalmas folyók hömpölyögnek, amik feketék, mint az ében, és bennük szem nélküli halak úszkálnak."[4]
   - Hum! - mondta a király.
   - "Azután a tengernek olyan tájaira úsztunk, ahol fenséges hegyek emelkednek, s oldalukon folyékony fém-folyók csordogálnak, amelyek húsz mérföld szélesek és hatvan mérföld hosszúak;[5] a hegy csúcsából olyan nagy mennyiségű hamu lövell ki, hogy teljesen elhomályosítja a napot, és sötétebb lesz, mint a legsötétebb éjszaka, úgyhogy amikor százötven mérföldnyire megközelítettük ezt a szigetet, nem láttuk a legfehérebb tárgyat sem, még ha a szemünk elé tartottuk is."[6]
   - Hum! - mondta a király.
   - "Miután elhagytuk ezt a partot is, az állat addig úszott, amíg olyan vidékre nem értünk, ahol a dolgok szemmel láthatóan fordítottak voltak - mert láttunk egy nagy tavat, aminek a fenekén, legalább százlábnyi mélységben a víz felszíne alatt teljes pompájában burjánzott egy magas és buja fákból álló erdő."[7]
   - Hóó! - mondta a király.
   - "Néhány száz mérfölddel távolabb olyan éghajlat alá értünk, ahol a levegő a sűrűsége folytán meg bírta tartani a vasat vagy az acélt, ahogyan a miénk a madártollat."[8]
   - Lárifári! - mondta a király.
   - "Továbbhaladva abban az irányban, a világ legvarázslatosabb tájára érkeztünk. E vidéket egy pompás, több ezer mérföld hosszú folyó szelte át. Ez a folyó kimondhatatlanul mély volt, és átlátszóbb, mint a borostyán. Három-hat mérföld széles volt, a partja mindkét oldalon függőlegesen ezerkétszáz láb magasba kúszott, ahol örökké virágzó fák koronázták, meg édes illatú virágok, amik az egész területet egyetlen tündöklő kertté varázsolták; csakhogy ezt a helyet a Rettegés Birodalmának nevezik, és aki oda belép, az nem kerüli el a halált."[9]
   - Humf! - mondta a király.
   - "Lázas sietséggel hagytuk el ezt a királyságot, és néhány nap elteltével egy másikhoz értünk, ahol legnagyobb meglepetésünkre milliárd hatalmas állatot találtunk, amiknek a fején kaszára emlékeztető szarv meredezett. Ezek a félelmetes állatok óriási, alagútszerű barlangokat ásnak maguknak a talajba, az oldalát kövekkel rakják ki. Ide vonszolják le az elejtett állatokat, itt szívják ki a vérüket, majd a tetemet irdatlan távolságba hajítják a »halál barlangjának« szájától."[10]
   - Piha! - mondta a király.
   - "Folytatva utunkat olyan tájra érkeztünk, ahol a növények nem a talajban, hanem a levegőben nőttek.[11] Voltak olyanok is, amelyek a másiknak a testéből pattantak elő;[12]megint mások élő állatok testéből táplálkoztak;[13] olyanok is akadtak, amelyek folyamatos tűzzel égtek;[14] megint mások egyik helyről a másikra vándoroltak,[15] és ami még ennél is csodálatosabb, találtunk olyan virágokat, amelyek éltek és lélegeztek, és akaratuk szerint mozgatták a csápjaikat, s mi több, az embertől ellesett gyűlöletes szokásnak hódoltak, amikor foglyul ejtettek más lényeket, és elzárva tartották azokat, amíg a kiszemelt célra be nem idomították őket."[16]
   - Ugyan! - mondta a király.
   - "Elhagyva ezt a helyet is, nemsokára egy másikhoz érkeztünk, ahol a méhek és a madarak oly kiváló matematikusok voltak, hogy naponta hasznos instrukciókkal látták el a birodalom bölcseit. A király egyszer díjat tűzött ki annak, aki megold két igen bonyolult problémát. Mindkettőt azon nyomban megfejtették - az egyiket egy méh, a másikat egy madár; de a király titokban tartotta a megfejtést, s csak azután hozta nyilvánosságra, hogy az ember-matematikusok hosszú éveken át végtelen hosszúságú könyveiket áttanulmányozva ugyanarra a megoldásra jutottak, mint a méh és a madár."[17]
   - Ó, nem! - mondta a király.
   - "Alig veszítettük szem elől ezt a birodalmat, máris egy másiknak a közelébe kerültünk, aminek a partjáról egy mérföld széles és kettőszázötven mérföld hosszú madárraj röppent fel. Ha ez a raj percenként egyetlen mérföldet tenne meg, nem kevesebb, mint négy órába telne, mire az egész raj elvonulna felettünk; ez azt jelenti, hogy több milliószor millió madár lehetett benne."[18]
   - Húha! - mondta a király.
   - "Alig szabadultunk meg ezektől a madaraktól, amik nagy bosszúságot okoztak nekünk, amikor egy másik fajta ijesztett ránk, ami sokkal nagyobb volt, mint akármelyik rukmadár, amelyikkel eddigi utaim során találkoztam; mert ez nagyobb volt a szerájod legnagyobb kupolájánál is, ó, Kalifák Legnagyobbika. Ennek a borzalmas madárnak nem volt feje, hanem csupa hasból állt, ami borzasztóan kövér és kerek, lágy, sima és fényes volt, és színes csíkok ékítették. A szörnyeteg égi otthona felé emelkedett, és hatalmas karmai között egy házat tartott, aminek letépte a tetejét, s aminek a belsejében embereket láttunk a reájuk váró borzalmas sors miatt érzett végtelen rémület állapotában. Kiabálni kezdtünk, ahogy tőlünk tellett, s abban reménykedtünk, hogy a madár megrémülve elejti a prédáját, de ehelyett csak horkant egyet, mintha a haragjának akarna hangot adni, és egy súlyos zsákot ejtett a fejünkre, ami homokkal volt megtöltve!"
   - Butaság! - mondta a király.
   - "Ez után a kaland után egy irdatlan nagy kontinenshez értünk, ami rendkívüli szilárdsággal bírt, de ami mindazonáltal egy égszínkék tehén hátán nyugodott, amelynek nem kevesebb, mint négyszáz szarva volt."[19]
   - Ezt történetesen elhiszem - mondta a király -, mert egy könyvben olvastam valami hasonlóról.
   - "A kontinens alatt úsztunk tovább (a tehén lábai között), és néhány óra múltán egy igazán csodálatos országban találtuk magunkat, amely az ember-állatok elmondása szerint az ő országuk volt, s az ő fajtájukhoz tartozó lények népesítették be. Ettől igen nagy tiszteletet kezdtem érezni az ember-állatok iránt, és szégyellni kezdtem magam, amiért oly megvetéssel vélekedtem róluk. Rájöttem ugyanis, hogy az ember-állatok egy hatalmas varázsló nemzet tagjai, és férgek élnek az agyukban,[20] amik kétségkívül fájdalmas vonaglásaikkal és tekergőzésükkel stimulálják gazdáik képzeletét."
   - Ostobaság - mondta a király.
   - "A varázslók között számos egyedülálló háziasított állat élt; például olyan ló, amelyiknek vasból voltak a csontjai, és a vére helyén forró víz csörgedezett. Zab helyett fekete kövekkel táplálkozott; ám e nehéz diéta ellenére olyan erős volt, hogy egy akkora súlyt, mint ennek a városnak a legnagyobb temploma, messzebbre tudott elvonszolni, mint amennyire egy madár egyhuzamban el tud repülni."[21]
   - Zagyvaság! - mondta a király.
   - "E népek között láttam tyúkot is, aminek nem volt tolla, de nagyobbra nőtt, mint egy teve, s a húsa meg a csontja helyén tégla és vas volt; a vére pedig a lóéhoz hasonlóan (aminek közeli rokona lehetett) forró víz volt, és ő is fával meg fekete kövekkel táplálkozott. Ez a tyúk naponta száz kiscsibét hoz a világra, amik születésük után néhány hetet az anyjuk gyomrában töltenek."[22]
   - Ha-ha! - mondta a király.
   - "E nemzet egyik hatalmas varázslója rézből, fából és bőrből embert készített, és oly zsenialitással ruházta fel, hogy azt az emberek közül sakkban senki nem tudta megverni, csak a hatalmas Harun Al Rasid kalifa.[23] Egy másik mágus (ugyanezen anyagokból) olyan teremtményt konstruált, amely még őt, a készítőjét is megszégyenítette, mert olyan eszes volt, hogy egyetlen másodperc alatt olyan bonyolult számításokat tudott elvégezni, amihez máskülönben ötvenezer hús-vér ember egyévi együttes munkája szükségeltetne.[24] De egy még csodálatosabb varázsló olyan hatalmas dolgot készített magának, ami sem ember, sem állat nem volt, s aminek az agya helyét fekete szurokkal elegyített ólom foglalta el, s az ujjai olyan gyorsan és ügyesen mozogtak, hogy egyetlen óra alatt húszezer példányban tudta lemásolni a Koránt, s mindezt olyan pontossággal, hogy az összes között nem lehetett egyet sem találni, amelyik akár csak egy hajszálnyit is különbözne a többitől. Ez a valami olyan erős volt, hogy el bírt fújni a helyéről egy egész birodalmat, és ezt az erejét egyaránt használta jó és rossz célra."
   - Nevetséges! - mondta a király.
   - "E szemfényvesztő nép között volt olyan is, akinek szalamandra vére folyt az ereiben, mert minden aggodalom nélkül leül az izzó kályhára, hogy elszívja a csibukját, amíg megfő az ennivalója.[25] Egy másik képes arra, hogy a közönséges fémeket arannyá változtassa anélkül, hogy egy pillantást vetne rájuk.[26] Egy másik a rendkívül finom tapintásával olyan vékony huzalt tud sodorni, hogy az szabad szemmel nem is látszik.[27] Megint egy másikuk oly gyors érzékeléssel rendelkezik, hogy meg tudja számolni minden különálló mozdulatát egy rugalmas testnek, amelyik egyetlen másodperc alatt százmilliószor rezdül meg."[28]
   - Abszurdum! - mondta a király.
   - "Egy másik mágus egy folyadék segítségével (amit még senki nem pillantott meg) el tudja érni, hogy a holttestek meglengessék a karjukat, kirúgjanak a lábukkal, verekedjenek, vagy éppen felkelve táncoljanak.[29] Egy másik oly magas hangon és oly hangosan tud kiáltani az egyik irányba, hogy azt a másik irányból hallja vissza.[30] A másikuknak olyan hosszú a keze, hogy Damaszkuszban ülve Bagdadban vagy bárhol másutt tud levelet írni.[31] Egy másik parancsolni tud a villámnak, hogy az akkor pattanjon ki a felhőkből, amikor ő akarja; neki ez a játékszere. Egy másik két erős hangból csendet tud előállítani. Megint másikuk két fénysugárból sötétséget hoz létre.[32] Az egyikük jeget készít az izzó kályhában.[33] A másikuk rá tudja venni a napot, hogy elkészítse a portréját, s az meg is teszi.[34] Másikuk a bölcsességét a Holdra és a bolygókra szentelte, és elsőként mérte meg azok súlyát, és a felszínük alá nyúlva megállapította az anyag sűrűségét, amiből készültek. De valójában az egész nép oly meglepő varázserővel rendelkezik, hogy nem csupán a felnőttek, de még a macskák is képesek meglátni olyan tárgyakat, amik egyáltalán nem is léteznek, vagy akár húszmillió évvel előre megtudják jósolni egy nemzet születését."[35]
   - Oktalanság! - mondta a király.
   - "Eme összehasonlíthatatlanul hatalmas mágusok feleségei és leányai - folytatta Seherezádé nem zavartatva magát férje folytonos és úrhoz méltatlan közbeszólásaitól -, ezeknek az eminens varázslóknak a feleségei és leányai minden tekintetben tökéletesek és kifinomultak, ám a szerencsétlen véglet megszállta őket, s ettől még férjeik csodálatos ereje sem tudta megszabadítani a szerencsétleneket. Ez a végzet hol valamilyen alakban jött, hol más módon, én azonban arról kívánok szólni, amelyik krosé alakjában érkezik."
   - Micsoda? - kérdezte a király.
   - "Krosé - mondta Seherezádé. - Egy gonosz dzsinn, aki folyvást csak arra vár, hogy fájdalmat okozhasson, s ezt rendszerint eme kifinomult hölgyek fejébe helyezi el, s emiatt az, amit mi személyes szépségnek nevezünk, őnáluk a hátukra nőtt púpot is magában foglalja. Szerintük a szépség közvetlen összefüggésben van ennek a púpnak a nagyságával. Mivel megérlelődött bennem egy gondolat, és arrafelé olcsó volt a borogatás, már messze vannak azok az idők, amikor egy asszonyt nem lehetett megkülönböztetni egy dromedártól..."
   - Állj! - mondta a király. - Ezt ki nem állhatom, és nem is fogom. Már éppen elég fejfájást okoztál a hazugságaiddal. Meg aztán ahogy látom, már hajnalodik. Mióta is vagyok házas? Már egészen összezavarodtam. Meg aztán ez a dromedár... bolondnak tartasz? Mindent egybevetve azt hiszem, itt az ideje, hogy megkapjad a selyemzsinórt.
   Ezek a szavak, ahogy azt a "Miezitt"-ben olvastam, igen elszomorították és megrémítették Seherezádét, de mert tudta, hogy a férje mennyire lelkiismeretes, és teljesen valószínűtlen, hogy megszegi a szavát, a sorsát így a kegyelmére bízta. Mindenesetre azzal vigasztalta magát, hogy (miközben alaposan túlfeszítette a húrt) a történet legjava még elmondatlan maradt, s abban bízott, hogy a férje zsörtölődése azáltal nyeri el méltó jutalmát, hogy nem kell több hihetetlen történetet meghallgatnia.



Nemes Ernő fordítása


[1] A jobb a jónak ellensége. (A jónál többet ér a jobb.) [r]
[2] A korallok.
[3] "Texas egyik legfigyelemreméltóbb természeti furcsasága a Pasigno folyó melletti megkövült erdő. Ez több száz lábon megkövült fát tartalmaz. Némelyikük csak részben kövesedett meg, és még ma is nő. Ez komoly problémát jelent a természetfilozófusok számára, mert át kell fogalmazniuk a kövületekről szóló elméleteiket." Kennedy
Ezt a beszámolót eleinte kétségbe vonták, s csak akkor nyert megerősítést, amikor felfedezték a Black Hills hegyláncainál eredő Cheyenne vagy Chienne folyó felső folyásánál található teljesen megkövült erdőt.
Aligha akad a föld felszínén még egy olyan festői, és geológiai szempontból is figyelemre méltó megkövült erdő, mint amelyik Kairó mellett található. Az utazó, amint elhagyja a kalifák síremlékeit, és a városkapun túl délnek tart a Szuezbe vezető sivatagi út irányába, néhányszor tízmérföldnyi út után egy nem túl mély, de kopár völgyhöz érkezik, amit homok, kavics és kagyló borít, mintha az apály csak tegnap vonult volna vissza, majd áthalad egy alacsony homokdomb soron, ami e völggyel párhuzamosan húzódik. A tájék igen sivár és elszigetelt. Több mérföldes körzetben kidőlt és megkövesedett fák darabjai hevernek, amik ha ló patája érinti őket, acélos hangot adva pendülnek. A fák sötétbarna árnyalatúak, és tökéletesen megőrizték a formájukat. A darabok egy-tizenöt láb hosszúak és egy-három láb vastagok, s amíg a szem ellát, oly sűrűn hevernek egymás mellett, hogy egy egyiptomi szamár nem tudna átevickélni rajtuk; és annyira természetesek, hogy Skóciában vagy Írországban akár egy kiszáradt mocsár napon rothadó fáinak is nézhetnénk őket. E fák gyökerei és hajtásai olyannyira épek, hogy bennük a kéreg alatt a férgek járatai is jól kivehetőek. A nedvcsatornákat és a fa közepének erezetét csak erős nagyítóval lehet megfigyelni. Mindez annyira elkovásodott, hogy csiszolható és polírozható, mint az üveg. - Asiatic Magazine
[4] A Kentucky Mamut-barlang.
[5] Izlandon, 1783-ban.
[6] "A Hecla 1766-ban történt kitörésekor produkált hasonló sötétséget, ami annyira sűrű volt, hogy a hegytől több mint ötven league-re (kb. 150 angol mérföldre) lévő Glaumbában az emberek csak tapogatózva tudtak közlekedni. 1794-ben a Vezúv kitörésekor a kb. 4 league-re fekvő Casertában az emberek nem tudtak fáklya nélkül közlekedni az utcán. 1812. május elsején a St. Vincent sziget vulkánjából származó vulkáni hamu és homok olyan sűrű sötétbe vonta Barbadost, hogy az emberek fényes nappal nem tudták megkülönböztetni a közelükben álló fákat és objektumokat, s nem látták az orruk elé hat hüvelyknyire tartott fehér zsebkendőt." - Murray, Phil. szerk.
[7] "1790-ben Caracasban egy földrengés során a gránit talaj egy része elmozdult, és a helyén száz láb átmérőjű, nyolcvan-száz láb mély tó keletkezett. Ez az Aripao-erdő része volt, s a fák a víz alatt még hónapokig zöldelltek." - Murray
[8] A legkeményebb acél sűrített levegőben állítható elő, s oly finom porrá redukálható, amely lebeg a levegőben.
[9] A Niger környéke. Lásd Simmond's "Colonial Magazine."
[10] A Myrmeleon - az oroszlánhangya. A "szörnyeteg" szó egyaránt alkalmazható nagy és apró, abnormális dolgokra, míg a "hatalmas" csupán összehasonlító jelző. A myrmeleon ürege is hatalmas a közönséges vöröshangyáéhoz képest. Ugyanakkor a kovaszemcse is "kő".
[11] Az Epidendron és a Flos Aeris az Orchideae családból való, léggyökereivel a fák kérgébe kapaszkodik, de nem onnan szívja fel a tápanyagot, a puszta levegőből tartja fenn magát.
[12] Az olyan paraziták, mint a csodálatos Rafflesia Arnoldii.
[13] Schouw megemlít egy olyan növény osztályt, amely élő állatokon tenyészik - a Plantae Epizooe-t. Ehhez az osztályhoz tartoznak a Fuci-k és az Algae-k is.
Mr. J. B. Williams (Salem, Massachusetts) a "Nemzeti Intézet"-ben a következőképpen mutatott be egy Új-Zélandról származó rovart: "A "hotte", amely határozottan hernyó vagy féreg, a rata fa gyökerei között él, és a fejéből egy növény nő ki. Ez a különös és egyedülálló rovar felmászik mind a rata, mind a perriri fa tetejére, ott berágja magát a fa törzsébe, és addig rág, amíg a gyökerekhez nem ér. Ott előbújik, és vagy elpusztul, vagy bebábozódik, és egy növény nő ki belőle. A teste ép és egész marad, csak megkeményedik. E rovarból a helybéliek tetováláshoz használt festéket készítenek.
[14] Bányákban és természetes barlangokban találni olyan spórás gombafajokat, amelyek erős fényt bocsátanak ki.
[15] Az Orchis (orchidea), a Scabiosa (ördögszem) és a Valisneria.
[16] Az Aristolochia Clematitis pártája csőszerű, vékony hártyás, és egy gömb alakú alapból nyúlik felfelé. A cső belsejét lefelé mutató szőrök fedik. Az öblös fenéken van a magház és a termő, körülötte a porzók. De mert a porzók rövidebbek a bibénél, nem tudják azt beporozni, mivel a virág még a megtermékenyülés után is függőlegesen áll. Emiatt a pollen külső segítség nélkül a virág fenekére hullik. A segítség ebben az esetben a Tiputa Pennicornis nevű apró rovar, amely nektárt keresve berepül a virág belsejébe, és ott addig forgolódik, amíg a virágpor teljesen be nem lepi; de mert a lefelé álló szőrök csapdában tartják, és nem tud elmenekülni, egyre türelmetlenebbül izeg-mozog, s eközben a pollent alaposan rákeni a bibére. Mihelyt a megtermékenyülés megtörténik, a virág szőrei elsorvadnak, és a rovar könnyedén ki tud mászni a csapdából. - P. Keith tiszteletes: A növények élettani rendszerei.
[17] A méhek - amióta csak méhek léteznek - ilyen alakúra készítik a sejtjeiket, s ez matematikailag is a legtökéletesebb forma, lévén hogy maximális helykihasználás mellett a lehető legnagyobb teret biztosítja a számukra, mindamellett ez a legstabilabb struktúra.
Az elmúlt évszázad végén a matematikusok feltették a kérdést, hogy a szélmalom vitorláinál melyik az a legtökéletesebb forma, amely a lehető legtöbb szelet tudja befogni, figyelembe véve, hogy a tengelytől mérve a vitorla egyes pontjai más-más sebességgel forognak. Több ezer hiábavaló számítás után rájöttek, hogy ezt a problémát a madarak már akkor megoldották, amikor első ízben a levegőbe emelkedtek.
[18] Frankfort és Indiana között egy legalább egy mérföld széles galambrajt figyeltek meg; négy óra hosszat tartott, amíg elvonult. Ha egy mérföld per perces sebességgel számolunk, ez 240 mérföld hosszú rajt jelent, s ha feltételezzük, hogy minden köblábra három galamb esik, akkor a rajban 2230272000 galamb volt. - F. Hall hadnagy: "Utazások Kanadában és az Egyesült Államokban".
[19] "A Földet egy négyszáz szarvú, kék színű tehén tartja a hátán." - Sale Koránja
[20] Az entozoa férget több esetben figyelték meg emberi izomban és az agyban. Lásd Wyatt's Physiology.
[21] A London és Exeter között közlekedő Western Railway vonalon mértek már 71 mérföld per órás (114 km/h) sebességet. A 90 tonnás szerelvény a Puddington és Didcot közötti 53 mérföldes (85 km) távot 51 perc alatt tette meg.
[22] Az Eccalobeion: amolyan keltetőféle, inkubátor. Görögül annyit jelent: "szellemet idézek"
[23] Melzel önműködő sakkjátékosa. Báró Wolfgang von Kempelen 1769-es találmánya, de az Egyesült Államokban Johann Nepomuk Maelzel bajor technikus mutatta be.
[24] Babbage kalkulátor masinája, a modern kalkulátor előfutára.
[25] Chabert, és azóta több százan mások.
[26] A galvanotípia. (nyomdai magasnyomó eljárás)
[27] Wollaston egy teleszkóp szálkeresztje számára készített olyan platinahuzalt, aminek az átmérője a hüvelyk tizennyolcezred része volt.
[28] Newton kimutatta, hogy a retina ibolya fényben kilencszáz millió rezgést képes észlelni.
[29] A Volta-oszlop.
[30] Az elektrotelegrafikus nyomtató készülék.
[31] Az elektromos telegráf azonnal képes a jeleket továbbítani - legalábbis földi viszonylatban elérhető távolságokba.
[32] Egyszerű természetfilozófiai kísérletek. Ha két fénypontból kiinduló két, 0,0000258-ad hüvelyk hullámhossz-különbségű vörös fénysugarat úgy vezetünk be egy sötétkamrába, hogy az fehér felületre essen, annak fényereje megkettőződik. Ugyanezt érjük el, ha a hullámhossz különbsége e szám bármely többszöröse. A 2 1/4, 3 1/4 stb. szeres különbség a fénysugárral azonos erősségű sugarat; míg a 2 1/2, 3 1/2 stb. szeres különbség teljes sötétséget eredményez. Ibolyaszínű fényben ugyanez a jelenség 0,000157-ed hüvelykes hullámhossz-különbségnél játszódik le; a többi színnél is ugyanez a helyzet, a fenti szám mindig a vörös és az ibolya közti hullámhossz-különbséggel arányos. Hanggal végzett hasonló kísérletek hasonló eredményt mutatnak.
[33] Helyezzünk platinából készült olvasztótégelyt spirituszláng fölé, és hevítsük vörös izzásig. Ezután csepegtessünk kénsavat a tégelybe. A sav bár közönséges hőmérsékleten jól párolog, az izzó tégelyben stabil marad, egyetlen cseppje sem párolog el - lévén hogy saját atmoszféra veszi körül, ami nem engedi, hogy a tégely oldalával érintkezzen. Ha vizet öntünk a savba, ez a védelem megszűnik, a sav érintkezik a tégely falával, és megindul a savgőz képződés. A párolgás olyan gyors, hogy a hőelvonás eredményeként a vízből jég válik ki az izzó tégely fenekén.
[34] A dagerrotípia.
[35] Jóllehet a fény 167000 mérföldet (268703 km) tesz meg másodpercenként, a Cygni 61 (az egyetlen csillag, amelynek biztosan tudjuk a távolságát) olyan messze van, hogy róla a fény több mint tíz év alatt ér a földre. Mérsékelt becslések szerint vannak csillagok, amelyeknek a fénye 20 vagy akár 1000 évig is utazik. Na már most, ha ezek 20, vagy 1000 évvel ezelőtt kihunytak, azt csak ma vesszük észre, mivel a fényük, amely 20 vagy 1000 éve indult a felszínükről, napjainkban ér ide. Így a most látott csillagok egy része, nem valószínűtlen és nem lehetetlen, hogy már nem is létezik. Az idős Herschel állítása szerint a teleszkópjával észlelt leghalványabb csillagköd fénye három millió évet utazott a földig. A Lord Ross távcsövével láthatóvá tett égitestek fénye is legalább húsz millió évig volt úton.


<<< Novellák főoldala