<<< Novellák főoldala
Hans Pfaall[1] páratlan kalandja
Szívemben vad indulat hevít,
Tőle kapom parancsom,
Míg tüzes lándzsámmal, szálló lovon
A pusztaságba távozom.
Tom O'Bedlam dala
Rotterdamból érkezett újabb beszámolók szerint a város láthatóan a szellemi felindulás állapotában van.
Csakugyan, oly teljességgel meglepő természetű jelenség esett meg és annyira újszerű, oly teljesen ellentétes a kialakult nézetekkel, hogy nem hagy bennem kétséget afelől: hamarosan egész Európát lázba hozza majd, felpezsdíti a fizikát, s vele együtt a csillagászatot is.
Történt, hogy... (nem vagyok biztos az időpontban) egy napon, nem tudni mi célból, hatalmas tömeg gyűlt össze Rotterdam takaros városának piacterén. Az évszakhoz képest meleg nap volt, egy szellő sem rezdült; a tömeget az sem hangolta le, hogy az égbolt kékjén sűrűn elszórt hatalmas fehér felhőkből bőséges zápor zúdult alá. Mindazonáltal délután enyhe, de érezhető izgalom futott végig a gyülekezeten; tízezer nyelv kezdett el csevegni, s rögtön azután tízezer arc fordult az ég felé, tízezer pipa bújt ki tízezer száj sarkából, majd egy olyan kiáltás zúgott végig hosszan, hangosan és fékevesztetten Rotterdam városán és környékén, ami nem hasonlítható máshoz, csak a Niagara robajához.
A hangzavar oka hamarosan szemmel láthatóvá vált. A korábban már említett hatalmas felhőtömegek egyike mögül lassan a nyílt égboltra kúszott egy különös, heterogén, de nyilvánvalóan szilárd szerkezet, ami oly bizarr formájú volt, s oly szeszélyes felépítésű, hogy nem lehetett tudni, mi is az, s az alatta szájukat tátó életerős polgáremberek sem tudták kellőképpen csodálni. Mi lehetett az? Rotterdam valamennyi ördöge nevében, minek az árnyékát veti előre? Senki nem tudta, senki nem bírta elképzelni; senkinek, még Mynheer Superbus Von Underduk polgármesternek sem volt a leghalványabb elképzelése sem, amivel megoldhatta volna a rejtélyt; így aztán jobb híján mindenki egy emberként óvatosan visszadugta a pipáját a szája sarkába, miközben szemét továbbra is a jelenségen tartotta, amely pöffent egyet, majd megállt, megbillent, jelentőségteljesen felmordulva visszabillent, morgott, megállt, és végül megint pöffent.
Időközben a tárgy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett a takaros kis város fölé, egyre különösebbnek tűnt, s ráadásul füstöt is eregetett. Pár perc elteltével elég közel volt már ahhoz, hogy a részleteit is pontosan látni lehessen. Úgy tűnt, hogy - igen! kétségtelenül egy ballon volt, de nem olyasféle, amilyet Rotterdamban azelőtt valaha is láttak. Mert legyen szabad megkérdeznem, ki hallott már teljes egészében piszkos újságpapírból készített ballonról? Bizonyára egész Hollandiában nem él ilyen ember. Most mégis ott lebegett az emberek orra előtt, vagyis inkább fölött ez a kérdéses tárgy, ami - ezt a legszavahihetőbb forrásból tudom - pontosan abból az anyagból készült, amiről senki nem hitte volna, hogy ilyen célra is felhasználható. Ez példátlan módon sértette a rotterdami polgárok józan ítélőképességét. Ami pedig a jelenség formáját illeti, az még ennél is kifogásolhatóbbnak tűnt, lévén hogy egy felfordított bohócsipkára emlékeztetett valamelyest.[2] Ez a hasonlatosság még akkor sem csökkent, amikor alaposabb szemlélődés után a tömeg megpillantotta a csúcsán díszelgő bojtot, s a felső peremét, vagyis a kúp alapját szegélyező, a Betty Martin dallamát utánzó[3], birkakolompok soraira emlékeztető szerkezetet, aminek látványára mindenki azt gondolhatta: "Ezt akkor sem hiszem el, ha látom!" De volt még ennél is rosszabb. Kék szalagokkal e szerkezethez erősítve amolyan gondolaként egy széles karimájú, szürkésbarna szőrmekalap lógott, s egy félgömb alakú korona, amit ezüst csatos fekete szalag tartott. Mindenesetre rendkívül figyelemreméltó, hogy számos rotterdami polgár megesküdött rá: ezt a kalapot azelőtt többször látta már; mire az egész gyülekezet nagyobb bizalommal kezdte szemlélni, vrow[4] Grettel Pfaall pedig örömteli meglepetéssel felkiáltott, és kijelentette, hogy ez nem más, mint az ő férjének a kalapja. Ez újabb körülmény volt, ami alaposabb szemrevételezésre adott okot, lévén hogy Pfaall három társával együtt úgy öt éve igen hirtelen és felderíthetetlen okból eltűnt Rotterdamból, s egészen a mostani beszámolóig hollétükről semmiféle hír nem volt. Meg kell hagyni, eltűnésük után nem sokkal a várostól keletre, egy eldugott helyen egy halom gyanús eredetű szemét között találtak bizonyos csontokat, s azt emberinek vélték. Ettől az emberek képzelete oly messzire merészkedett, hogy szerintük a csontok Pfaallé és társaié voltak, akiket valami őrült gyilkos mészárolt le. De térjünk vissza történetünkhöz.
A ballon (mert kétségtelenül az volt) most úgy százlábnyira lebegett a város felett, így a lenti tömeg elég közelről láthatta az utasát. Igazából igen különös valaki volt. Nem lehetett több, mint két láb magas; de apró termete elegendő lett volna ahhoz, hogy elveszítse equilibriumát[5], s átbillenjen az apró gondola peremén, csakhogy a széles karima, ami a melléig ért, s ami a kötélzethez volt erősítve, megóvta ettől. A kis emberke teste az arányosnál jóval szélesebb volt, s ez egész alakjának abszurd kerekséget kölcsönzött. A lába természetesen egyáltalán nem látszott. A keze borzasztóan nagy volt. Szürke haját hátul varkocsba[6] fogta össze. Rendkívülien hosszú, görbe orra gyulladásosnak tűnt. Nagy, csillogó szeme átható tekintetű, a kortól ráncos arca és álla széles és duzzadt volt; ám fülnek semmi nyoma nem látszott a fején. Ez a kis úriember égszínkék szaténból készült bő köpenyt viselt, amihez szűk bricsesz társult, ezt a térdénél ezüst csat fogta össze. Mellénye valamilyen világossárga szövetből készült, fején hetykén oldalra vetve fehér tafota sapkát hordott; eme öltözékét egy vérvörös sál egészítette ki, mely a nyakát körbeölelve, egy precízen megkötött hurokcsomó alatt omlott a mellére.
Mint mondottam, úgy százlábnyira ereszkedett a föld színe fölé, s ott a kis öreg hirtelen idegesen megragadta a kötélzetet, láthatóan nem akarta jobban megközelíteni a terra firmát[7]. Ezért egy vászonzsákból, aminek megemelése elég nagy gondot okozott neki, kiszórt egy kevés homokot, aminek köszönhetően a ballon rövid ideig lebegni kezdett. Azután sietős, izgatott mozdulatokkal köpenyének oldalzsebéből előhúzott egy szattyánbőrbe kötött zsebkönyvet. Gyanakvó pillantással méregetni, szemlélgetni kezdte, nyilván meglepődött a súlyától. Végül kinyitotta, és elővett belőle egy vaskos levelet, amit vörös pecsétviasszal zártak le, és széles szalaggal kötöttek át. A levelet pontosan Superbus Von Underduk polgármester lába elé ejtette. Őexcellenciája lehajolt, hogy felvegye. Az aeronauta még mindig rendkívül nyugtalannak mutatkozott, s mert nyilván nem akadt más dolga, ami Rotterdamban tartotta volna, serényen nekifogott a távozás előkészületeinek; de hogy újra felemelkedhessen, meg kellett szabadulnia a többi ballaszttól, a fél tucat homokzsáktól. Sorra kihajította hát mindet, egyiket a másik után, nem vesződött azzal, hogy kiöntögesse a tartalmukat. Szerencsétlenségére a zsákok a polgármester hátára hullottak, aki Rotterdam valamennyi polgárának szeme láttára több mint tucatszor meghemperedett a földön. Mindazonáltal senki nem gondolta, hogy a nagy Underduk büntetlenül hagyja a kis öreg arcátlanságát. Ellenkezőleg, azt tartják róla, hogy féltucatnyi újraválasztása időszakában nem kevesebb mint fél tucat határozottan dühös füstfelhőt eregetett a pipájából, márpedig a nap minden percében pipázott, s azt szándéka (és isten akarata) szerint élete végéig folytatni kívánta.
Időközben a ballon mint a pacsirta felszökkent, és messzire vitorlázott a várostól, végül elbújt egy hasonló felhő mögött, mint amelyikből oly furcsa módon előbukkant, s mindörökre eltűnt Rotterdam polgárainak csodálkozó szeme elől. Most minden figyelem a levél felé fordult, aminek földet érése, s annak következménye oly végzetesen megrendítette Őexcellenciája Von Underduk személyét és személyes büszkeségét. Mindazonáltal e közhivatalnoknak az episztola[8] megmentése érdekében végzett hempergőzése nem történt hiába, lévén hogy alaposabb szemlélődés után látható volt: a megfelelő kezekbe hullott, mert azt egyenesen neki és Rubadub professzornak, vagyis a Rotterdami Asztronómusok Testülete elnökének és alelnökének kezeihez címezték. Ennek megfelelően ott a helyszínen, a hatalmasságok előtt nyitották ki, s benne a következő, igen különös és valóban nagyon komoly üzenetet lelték:
"Von Underduk és Rubadub Őexcellenciáinak, az Állami Asztronómiai Testület elnökének és alelnökének, Rotterdam városában.
Őexcellenciáik bizonyára emlékeznek még egy jámbor mesteremberre, név szerint Hans Pfaallra, aki foglalkozását tekintve fújtató-foldozó volt, s aki három társával úgy öt esztendeje tűnt el Rotterdamból, mégpedig megmagyarázhatatlannak tekinthető körülmények között. Amennyiben ez örömet szerez Excellenciáiknak, én, ezen értesítőnek az írója, azonos vagyok Hans Pfaallal. A legtöbb polgártársam előtt jól ismert, hogy negyven éven át a Sauerkraut nevű utcácska sarkán, egy téglából épült házban éltem, s eltűnésemkor is ott laktam. Az őseim is időtlen idők óta mind ott éltek, akárcsak jómagam, aki a fújtató-foldozás tiszteletre méltó és jól jövedelmező mesterségét folytattam; és az igazat megvallva, az utóbbi évekig, amikor az emberek fejét már összezavarta a politika, Rotterdam tiszteletre méltó polgárai nem is kívánhattak volna maguknak jobb elfoglaltságot. Jók voltak a hitelek, a munkának sem volt híja, pénz és jó szándék is akadt bőséggel. De, amint azt akkoriban is megmondtam, hamarosan érezni kezdtük a szabadságnak, a hosszú beszédeknek, a radikalizmusnak meg az ilyesféléknek a következményeit. Azok az emberek, akik korábban a világ legjobb ügyfelei voltak, ma már nem törődnek velünk. Csak annyit tehetnek, hogy elolvassák a forradalmakról szóló híreket, és megpróbálnak lépést tartani a kor intellektuális és szellemi színvonalával. Ha fel kell szítani a tüzet, ahhoz elegendő egy újságpapír is; és ahogy a kormány is meggyengült, a bőr és a vas is veszített ellenállóképességéből, így rövid időn belül nem akadt egész Rotterdamban oly fújtató, aminek tűszúrásra vagy kalapácsütésre lett volna szüksége. A dolgok ilyetén állapotát nem lehetett elviselni. Hamarosan olyan szegény lettem, mint a templom egere. Feleségemet és a gyerekeimet el kellett tartanom, de a terhek végül elviselhetetlenné váltak, s már minden órában arra gondoltam, hogy a legkényelmesebb megoldást választom: véget vetek az életemnek. A hitelezőim nem sok időt hagytak az elmélkedésre. Szó szerint reggeltől estig ostromolták a házamat. Különösen három fickó zaklatott az elviselhetetlenségig. Folyvást az ajtóm előtt lebzseltek, és a törvénnyel fenyegetőztek. Hármójuk ellen a legelkeseredettebb bosszút forraltam, már amennyiben oly szerencsés leszek, hogy a karmaim közé kerülnek; az égvilágon semmiben sem hiszek úgy, mint abban, hogy a bosszúvágy volt az, ami meggátolt öngyilkos tervem végrehajtásában, hogy egy flintával szétlőjem az agyamat. Okosabbnak tartottam eltitkolni haragomat, és ígéretekkel, szép szavakkal áltatni őket, amíg a sorsom jobbra nem fordul, és a bosszú lehetősége meg nem adatik számomra.
Egy napon, amikor sikerült elillannom előlük, és a szokásosnál is jobban el voltam csüggedve, a legelhagyatottabb utcákon kóboroltam, mígnem véletlenül belebotlottam egy sarki könyvárus bódéba. Megpillantva a vevők számára kitett széket, mogorván leroskadtam rá, és nem tudom, miért, de belelapoztam az első, kezem ügyébe kerülő könyvbe. Mint kiderült, egy rövid tanulmány volt, az elméleti csillagászatról írta vagy a berlini Encke professzor, vagy valami hasonló nevű francia. Az ilyen természetű dolgokról már rendelkeztem némi tudással, így egyre jobban és jobban belemerültem a könyv tanulmányozásába - valójában kétszer is elolvastam, mielőtt körülnéztem volna, hogy mi is történik körülöttem. Addigra már sötétedni kezdett, így azután elindultam hazafelé. De a tanulmány (összefüggésben a pneumatikával, amiről Nantzban élő kuzinom később kijelentette, hogy fontos felfedezés) már kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, és miközben hazafelé ballagtam, alaposan átgondoltam magamban az író vad és olykor értelmetlen okfejtését. Volt benne néhány passzus, ami különösen izgatta a fantáziámat. Minél tovább elmélkedtem rajtuk, annál inkább nőtt az érdeklődésem és az izgalmam. Általános műveltségem korlátai, nem kevésbé természetfilozófiai ismereteim hiánya bizonytalanná tettek az olvasottak megértésében, vagy legalábbis kétséget ébresztettek bennem a konzekvenciáit illetően, s csupán kis mértékben stimulálták a képzeletemet. Ám meglehetősen hiú, legalábbis elég hiú voltam ahhoz, hogy elismerjem: egy csapongó elme kimunkálatlan gondolataiban megjelenhet, s olykor jelen is van az ösztön és a megérzés ereje.
Késő volt már, mire hazaértem, ezért azonnal lefeküdtem. De az olvasottak nem hagytak nyugodni, így egész éjjel a gondolataimba merülve feküdtem. Reggel korán felkeltem, és türelmetlenül visszasiettem a könyvárus standjához, ahol kiraktam a zsebemből az összes pénzemet, hogy megvásároljam a Mechanika és Gyakorlati Asztrológia néhány példányát. Biztonságban hazaérve minden szabad percemet alapos áttanulmányozásukra szenteltem, s nemsokára oly mérvű jártasságra tettem szert e témában, hogy azt gondoltam, tudásom már elegendő tervem megvalósításához, amire vagy az Ördög maga, vagy a saját géniuszom inspirált. Olykor megszakítva elmélkedésemet, arra törekedtem, hogy kiengeszteljem három hitelezőmet, akik elég sok bosszúságot okoztak nekem. E téren végül eredményre jutottam; részben azáltal, hogy sorban eladogattam a bútoraimat, hogy követelésük nagyobbik részét kielégíthessem, részben pedig annak ígéretével, hogy a többit kiegyenlítem, amint befejeztem a tervemet, amit nagy vonalakban felvázoltam előttük, s amihez a közreműködésüket is kértem. Ily módon (lévén tudatlan emberek) csupán kis erőfeszítésembe került, hogy megnyerjem őket a tervemnek.
A dolgokat ilyeténképpen elrendezve, a feleségem segítségével a legnagyobb titoktartás és elővigyázatosság mellett kigondoltam a módját, hogy maradék bútoraim feláldozásával és kisebb összegek kölcsönkérésével hogyan tudnék jelentősebb tőkére szert tenni. Mindeközben (szégyellem bevallani) mit sem törődtem azzal, hogyan fogom adósságaimat visszafizetni. Az imigyen összegyűjtött javakból apránként igen finom, cambrai muszlint vásároltam húsz lábnyi rőfökben, valamint zsineget, rengeteg kaucsuk-firniszt, egy nagyméretű és mély, vesszőfonatú kosarat, amit rendelésre készíttettem, meg számos más dolgot, ami egy rendkívüli méretű ballon megépítéséhez szükséges. Feleségem az irányításom mellett elkészítette a ballont, s én minden szükséges információt megadtam neki, ami a munka menetére vonatkozott. Ezalatt zsinórból megfelelő méretű hálót készítettem, elláttam keresztfonatokkal és kötélzettel; beszereztem számos készüléket meg anyagot az atmoszféra felsőbb rétegeiben végzendő kísérleteimhez. Azután megkerestem annak a lehetőségét, hogy az éjszaka leple alatt egy Rotterdamtól keletre eső elhagyatott helyre elszállítsak öt, egyenként ötven gallonos vasalt hordót, meg egy nagyobb méretűt, továbbá hat darab, három hüvelyk átmérőjű, tíz láb hosszú, megfelelően kialakított bádogcsövet, nagyobb mennyiségű különleges, fémes vagy inkább fél-fémes anyagot, amit nem nevezek meg, és egy tucat demizson igen közönséges savat. Ezen utóbbi anyagokból olyan gáz fejleszthető, amilyet rajtam kívül még senki nem állított elő, legalábbis nem alkalmazott ilyen egyszerű célra. Annyit bátran elárulhatok, hogy fontos alkotóeleme az azót[9], amit sokáig összesűríthetetlennek tartottak, és aminek a sűrűsége úgy 37,4-szer kisebb, mint a hidrogéné. Íztelen, de nem szagtalan, tisztán, jól ég, zöld lángja van; az élőlényekre azonnali, végzetes hatást gyakorol. Az összetételét nem volna nehéz felfednem, de ennek joga (amint azt már említettem) egy franciaországi, nantzi polgáré, aki nekem is csak szigorú feltételek mellett árulta el. Ugyanez a személy anélkül, hogy szándékom ismerte volna, elárulta, mi módon lehet ballont készíteni egy bizonyos állat hártyájából, amin keresztül a gáz elillanása szinte lehetetlen. Ezt azonban túlságosan költségesnek tartottam, és mindent egybevetve, nem voltam biztos benne, hogy vajon a kaucsukgumival bevont cambrai muszlin nem ugyanolyan jó-e. Azért említem meg ezt a körülményt, mert a későbbiek során az emberekben felmerülhet a gondolat, hogy az új gázzal történő ballon-felszállással megfosztom ezen egyszerű találmány tulajdonosát a dicsőségtől.
Azon a helyen, ahol felfújni szándékoztam a ballont, a saját kezemmel egy huszonöt láb átmérőjű kör mentén lyukakat ástam a kis hordók számára. A kör közepén, ahol a nagy hordót kívántam elhelyezni, egy mélyebb gödröt ástam. Az öt kisebb lyukban elhelyeztem az ötven fontos kanisztereket, a nagyban pedig egy százötven font lőport tartalmazó hordót. Ezeket - a kanisztereket meg a hordót - vonalban kiszórt lőporral kötöttem össze, az egyik kaniszterhez pedig egy négy láb hosszú gyújtózsinórt erősítettem. Befedtem a lyukat, és ráhelyeztem a hordót úgy, hogy a zsinór egy hüvelyknyire kilógjon alóla: így szinte látni sem lehetett. Azután feltöltöttem a többi lyukat is, és azok fölé is elhelyeztem a hordókat.
A fentebb felsorolt tárgyak közelében kialakítottam egy dépot-t[10], ahová M. Grimm egyik találmányát, egy, az atmoszférikus levegő összesűrítésére szolgáló készüléket rejtettem. Ezen a gépezeten némi átalakítást tartottam szükségesnek, mielőtt a saját céljaimra használnám. A kitartó munkának és állhatatosságomnak hála, végül befejeztem az előkészületeket. A ballonom elkészült. Több mint negyvenezer köbláb gáz fér el benne. Úgy kalkuláltam, könnyedén fel fog emelni összes felszerelésemmel együtt, s ha ügyesen rendezem el, egyszáz és hetvenöt font ballasztot[11] is vihetek magammal. Három réteg firniszt[12] vittem fel rá, miután úgy találtam, hogy a muszlin megfelel a célnak; a selyem ugyanis túlságosan költséges lett volna.
Minden készen állt, én pedig megeskettem a feleségemet, hogy kezdve a könyvárusnál tett első látogatásommal, minden cselekedetemet tartsa titokban; a magam részéről pedig megígértem, hogy visszatérek, mihelyt a körülmények megengedik. Azután nekiadtam azt a kevés pénzemet, ami megmaradt, majd istenhozzádot intettem. Miatta nem kellett aggódnom. Ő az a fajta, akire azt mondják, hogy figyelemre méltó asszony. El tudja rendezni a dolgokat az én segítségem nélkül is. Az igazat megvallva, mindig azt hittem, hogy úgy tekint rám, mint lusta kölyökre - amolyan koloncra -, aki másra nem jó, csak hogy légvárakat építsen, és még örül is, hogy megszabadulhat tőlem. Sötét éjszaka volt, amikor búcsút intettem neki, és amolyan aides-de-camp[13] gyanánt magammal vittem három hitelezőmet, akik oly sok bajt okoztak nekem. Kerülő úton elvittük a ballont a gondolával meg a felszereléssel együtt arra a helyre, ahol a többi dolgot felhalmoztam. Ott mindent háborítatlanul megtaláltunk, én pedig nekiláttam a munkának.
Április elsején történt. Az éjszaka, mint mondtam, sötét volt; egyetlen csillag sem látszott, s időnként szemerkélni kezdett az eső, ami megnehezítette a dolgunkat, de nekem a legfőbb gondom a ballon volt, hiszen a védő firniszréteg ellenére egyre súlyosabb lett a sok víztől; a lőpor úgyszintén ki volt téve károsodásnak. Ezért három hitelezőmet szorgos munkára nógattam. Leveregették a jeget a központi hordóról, a kisebbekben pedig megkeverték a savat. Szüntelenül dolgoztak, de folyton olyan kérdésekkel zaklattak, mint hogy mi a szándékom a szerkezettel, és elégedetlenségüket is kifejezésre juttatták, amiért ennyi munkát végeztetek velük. Nem tudták megérteni (úgy mondták), mi értelme van annak, hogy bőrig ázzanak, csupáncsak azért, hogy részt vehessenek egy ilyen varázslatban. Kezdtem nyugtalanná válni, és belemerültem a munkába, mert komolyan hittem, hogy az idióták azt hiszik, szövetséget kötöttem az ördöggel, és hogy amit csinálok, abból semmi jó nem származhat. Ezért nagyon tartottam attól, hogy mind a hárman otthagynak. Azzal az ígérettel igyekeztem megbékíteni őket, hogy mihelyt befejezzük a munkát, teljes egészében megkapják a fizetségüket. Ezt persze a saját gondolkodásmódjuk szerint fogadták; bizonyára abban a hiszemben voltak, hogy nagy mennyiségű készpénz van a birtokomban, és megfizetem nekik minden tartozásomat, meg a szolgálataikra tekintettel még meg is háromszorozom az összeget. Kétségkívül nem sokat törődtek azzal, hogy az én lelkemmel vagy a testemmel mi lesz.
Úgy négy és fél óra múltán a ballon már kellőképpen megduzzadt. Hozzáillesztettem a gondolát, és elhelyeztem a műszereimet: a teleszkópot, a barométert, amin néhány fontos módosítást hajtottam végre, a termométert, egy elektrométert, egy iránytűt, egy mágnestűt, egy második órát, egy csengettyűt, egy szócsövet, stb. stb. stb.; továbbá egy üveggömböt, amiből kiszivattyúztam a levegőt, majd beletéve egy másik órát, gondosan bedugaszoltam. Nem feledkeztem el a légsűrítő apparátusról, némi oltatlan mészről, egy rúd tömítőviaszról, bőséges mennyiségű ivóvízről sem, valamint szárított élelmiszerről, többek között pemmikánról[14], ami bőségesen tartalmaz tápanyagot, mégis kis helyet foglal el. A gondolában elhelyeztem még egy galambpárt és egy macskát is.
Már majdnem hajnalodott, így elérkezettnek éreztem az időt a felszálláshoz. Egy égő szivart mintegy véletlenül a földre ejtettem, majd lehajoltam, mintha fel akarnám venni, de ahelyett meggyújtottam a kanócot, amiről már beszéltem, s ami egy kissé kilógott az egyik kisebb hordó pereme alól. Ez a manőver teljesen váratlanul érte a három hitelezőt. Gyorsan beugrottam a gondolába, és elmetszettem az egyetlen tartózsinórt, ami a földhöz kötött. Elégedetten tapasztaltam, hogy a százhetvenöt fontnyi ballaszttal meg még sok mással egyetemben hihetetlen sebességgel és könnyedén szökkenek a magasba. Amikor elhagytam a földet, a barométer harminc hüvelyknél állt, a termométer pedig 19 fokot mutatott.
Alig értem el az ötven láb magasságot, amikor dübörögve-dörögve, borzalmas lárma közepette tűzvihar, törmelék, égő fa, izzó fém és letépett végtagok zúdultak fel utánam. A szívem majd megállt, a gondola fenekére zuhantam, s közben reszkettem a félelemtől. Azonnal megértettem, hogy egy kissé eltúloztam a dolgot, s hogy a fontosabb következményt majd csak ezután fogom megtapasztalni. Alig egy másodperc elmúltával a testemben fellelhető összes vért a homlokomban éreztem lüktetni, s rögtön azután oly mérvű rázkódás, amit sosem fogok elfelejteni, futott végig az éjszakán, hogy azt hittem, darabokra szaggatja az égboltot! Amint később alkalmam nyílt az elmélkedésre, nem mulasztottam el számba venni, micsoda kárt okozhatott volna a robbanás, lévén hogy megtörténtekor éppen felette tartózkodtam, pontosan abban az irányban, amerre a legnagyobb erejét fejtette ki. De akkor csak a saját életem megmentése foglalkoztatott. A ballon először összeomlott, majd hirtelen kitágult, azután szédítő sebességgel pörögni kezdett, végül ittas ember módjára oly vadul dülöngélt, hogy átbillentem a gondola peremén, s a szédítő magasságban ott lógtam fejjel lefelé, arccal kifelé egyetlen vékony kötéldarabon, ami három lábnyi hosszban kilógott a gondola alján a vesszőfonat réséből, s amelybe a lábam véletlenül beleakadt. Lehetetlenség, teljességgel lehetetlenség szavakkal visszaadni azt a félelmet, amit abban a helyzetben éreztem. Görcsösen kapkodtam levegő után, váltólázra emlékeztető remegés rázta meg testem minden idegét és izmát, úgy éreztem, a szemem kiesik gödréből, borzalmas émelygés vett erőt rajtam, végül elvesztve öntudatomat, ájulásba zuhantam.
Hogy mennyi ideig maradtam ilyen állapotban, azt lehetetlen megmondani. Tekintélyes időnek kellett eltelnie, mert amikor valamelyest magamhoz tértem, már jócskán pirkadt, s a ballon elképesztő magasságban a véget nem érő óceán fölött lebegett. Az irdatlan horizont határain belül szárazföldnek nyomát sem lehetett felfedezni. Jóllehet érzékeimet visszanyertem, gyötrelemnek nyomát sem éreztem, mint ahogyan azt elvárhattam volna. Valójában volt valami őrületes abban a hűvös nyugalomban, amivel a helyzetemet fogadtam. Szememet felfelé fordítva egy pillantást vetettem a kezemre, egyikre a másik után, s kíváncsi lettem, mi okozhatta ereim duzzadtságát, és körmeim borzalmas feketeségét. Azután óvatosan megvizsgáltam a fejemet, ismételten megráztam, majd egy percig figyeltem, végül megnyugtattam magam, hogy nem nagyobb, mint a ballon, amivel azonos nagyságúnak éreztem. Azután a bricseszem zsebébe nyúltam, és észrevettem, hogy hiányzik a piruláimat meg a fogvájóimat tartalmazó dobozkám. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy hol veszítettem el, de nem voltam rá képes, és ez mérhetetlenül elkeserített. Akkor érezni kezdtem a bal bokámban sajgó fájdalmat, és homályos tudatom lassan érzékelni kezdte, milyen helyzetbe kerültem. De - mily különös! - meg sem lepődtem, és a rémület sem fogott el. Ha éreztem valamit, akkor az az elégedettség volt, amiért ilyen ügyesen oldottam meg a dilemmámat, biztonságom kérdése pedig fel sem merült bennem. Pár percig elmerültem gondolataimban. Halványan emlékszem rá, hogy ajkaimat olykor összepréseltem, mutatóujjammal az orromat nyomkodtam, és más hasonló mozdulatokat végeztem, mintha otthon, a karosszékben ülve igen bonyolult vagy fontos dolgokról elmélkednék. Amikor úgy véltem, hogy eléggé rendezettek a gondolataim, rendkívül óvatosan és elővigyázatosan hátranyúltam, és kilazítottam a pantallóm derekán a csatot. A csatnak három foga volt, amik a baleset következtében három különböző irányba görbültek. Némi erőfeszítéssel visszahajlítgattam őket a megfelelő szögbe, és örömmel állapítottam meg, hogy megőrizték szilárdságukat. Az így kapott szerszámot a fogaim közé véve kezdtem meglazítani a nyakkendőm csomóját. Több esetben pihennem kellett e manőver közben, de végül sikerült. A nyakkendő egyik végét hozzáerősítettem a csathoz, a másikat pedig - még annál is gondosabban - a csuklómhoz. Ezek után felfelé görnyedve, elképesztő erőfeszítések árán sikerült úgy fellendítenem a csatot, hogy első kísérletre átlendült a gondola kerek peremén, és szilárdan beleakadt a vesszőfonatba.
A testem most már negyvenöt fokos szögben a gondola oldalának feszült, ami - úgy vélem, nem kell magyarázni - szintén negyvenöt fokban állt a függőlegestől. Ennek megfelelően a horizont síkjával közel egy vonalban feküdtem; testhelyzetem ilyetén megváltozása miatt a gondola feneke oldalra billent, ami újabb komoly veszéllyel fenyegetett. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy amikor kizuhantam, először is nem arccal a gondola felé, hanem kifelé fordulva estem; másodszor, a kötél, amin fennakadtam, nem a gondola pereméről lógott le, hanem a fenekéhez közel eső résből. Ha mindez nem így történik, nem tudtam volna megtenni mindazt, amit megtettem, s az események más fordulatot vettek volna. Minden okom megvolt hát, hogy hálás legyek a sorsnak; habár, ami azt illeti, ostoba módon semmit nem csináltam, csak mintegy negyed órán át ott lógtam ebben a különös pozitúrában, az idióták örömteli nyugalmában anélkül, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést is tettem volna. De ez a lelkiállapot gyorsan szétfoszlott, és helyét a rémület, a kétségbeesés, a tanácstalanság és a végromlás érzése vette át. Valójában az történt, hogy a vér, ami a fejembe tolult, és ami az önkívületemet okozta, most kezdett visszatérni a megfelelő csatornákba, és a világosság, ami a veszély érzékeléséhez társult, segített megőrizni a hidegvéremet, s erőt adott, hogy szembenézzek a bajjal. Szerencsémre ez a gyengeség nem tartott sokáig. Időben sikerült eloszlatnom kétségeimet, és őrült kiáltozások közepette és erőfeszítések árán sikerült feltornásznom a testemet, így végül sikerült megragadnom a hőn áhított peremet. Átlendítettem magam rajta, és fejjel előre belezuhantam a gondolába.
Ezután némi időbe telt, amíg annyira összeszedtem magam, hogy ellenőrizzem a ballont. Figyelmesen átvizsgáltam, és megnyugodva állapítottam meg, hogy sértetlen. A felszerelésem is biztonságban volt; szerencsémre a ballasztot és az élelmiszertartalékomat sem veszítettem el. Igaz, hogy jól rögzítettem őket, tehát ennek a veszélye nem is állhatott fenn. Az órámra pillantva láttam, hogy hat óra van. Még mindig gyors iramban emelkedtem, s a barométer a pillanatnyi magasságomat három és háromnegyed mérföldben adta meg. Alant az óceánon hirtelen felbukkant egy fekete, hosszúkás tárgy, látszólag akkora volt, mint egy dominó, és minden vonatkozásban hasonlított is a játékszerre. Kézbe vettem a teleszkópomat, és megállapítottam, hogy egy kilencvennégy ágyús angol hajóról van szó, s hogy erősen imbolyogva nyugat-délnyugat irányba tart. A hajón kívül mást nem láttam, csak az óceánt, az égboltot, és a napot, ami már jócskán fent járt.
A legfőbb ideje, hogy elmagyarázzam Excellenciátoknak utazásom célját. Őexcellenciátok emlékeznek rá, milyen gyötrelmes körülmények uralkodtak Rotterdamban, amik miatt elhatároztam az öngyilkosságot. Jóllehet nem magával az élettel szemben éreztem undort, sokkal inkább a nyomorúság vezetett e helyzet kialakulásához. Ilyen lelkiállapotban belefáradtam az életbe, mégis élni akartam, s a könyvárusnál lelt tanulmány, meg a nantzi kuzinom véletlen felfedezése megnyitotta fantáziám kapuit. Végül döntésre jutottam. Elhatároztam, hogy elmegyek, mégis életben maradok - elhagyom a világot, mégis tovább létezem -, rövidre fogva s mellőzve a rejtélyeket, megtaláltam a módját annak, hogy eljussak a Holdra. Most pedig, hogy ne tartsanak őrültebbnek, mint amennyire az vagyok, megpróbálom - tőlem telhetően - részletezni azokat a megfontolásokat, amelyek elvezettek annak hitéhez, hogy a természet egyik törvénye - jóllehet igen bonyolult, és veszélyeket rejt magában - egy merész szellem számára egyáltalán nem a lehetőségek határán túl van.
A Holdnak a Földtől való tényleges távolsága az, amit először is figyelembe kell venni. Na már most, a két bolygó középpontjának átlagos távolsága 59,9643-szorosa a föld egyenlítői sugarának, vagyis körülbelül 237000 mérföld. Átlagos távolságot említettem, mert figyelembe kell venni, hogy a Hold pályája olyan ellipszis, amelynek excentricitása 0,05484-ed része az ellipszis fél nagytengelyének. A Föld középpontja a fókuszban található, s ha valamilyen módon a Holdat földközelbe tudnám csalni, a fent említett távolság lényegesen lecsökkenne. De most nem erről a lehetőségről kívánok szólni. Egészen biztos voltam abban, hogy a 327000 mérföldből le kell vonnom a Föld sugarát, vagyis 4000, no meg a Hold sugarát, azaz 1080, összesen 5080 mérföldet, hogy megkapjam a rám váró út hosszát, ami ilyenformán 231920 mérföldet tett ki. Úgy ítéltem, ez nem rendkívüli távolság. Lent a földön már elértek hatvan mérföldes sebességet is, de ezt feltehetően lehet még növelni. De ezzel a sebességgel is 161 napomba kerülne, hogy elérjem a Hold felszínét. Jóllehet van számos körülmény, amit fontolóra véve úgy találtam, hogy utam nagyobb részét ennél a hatvan mérföldes sebességnél jóval gyorsabban tehetem meg, s ezen megfontolások mély benyomást tettek rám.
A következő dolog, amit fontolóra kellett vennem, ennél sokkal fontosabb. A barométer jelzéseiből tudhatjuk, hogy a Föld felszínéről 1000 láb magasságba felemelkedve magunk alatt hagyjuk az atmoszférikus levegőnek egy harmincadát; ha pedig 10600 láb magasba emelkedünk, a harmadrészét; 18000 láb magasan pedig, ami nincs messze a Cotopaxi[15] magasságától, már a felét hagytuk magunk alatt, vagyis inkább a glóbuszhoz tartozó mérhető levegő felét. Az is kiszámítható, hogy olyan magasságban, amely nem haladja meg a Föld átmérőjének egy századrészét, azaz nyolcvan mérföldet, a ritkulás oly mérvű, hogy abban állati élet semmiképpen nem maradhat fenn, mindamellett azon összetevőket, amiknek jelenlétét az atmoszférában már felderítettük, ott hiába is keresnénk. De nem mulasztottam el megfigyelni azt sem, hogy ezek, a levegő tulajdonságaira, a sűrítését és tágulását szabályozó mechanikai törvényekre vonatkozó ismereteink a Föld közvetlen közelében szerzett tapasztalatainkra támaszkodnak; ugyanakkor magától értetődik, hogy az élőlények életét lényegében semmilyen magassághoz nem lehet átalakítani. Na már most, mindenfajta okfejtés, ami az ilyen adatokból táplálkozik, egyszerűen analogikus. A legnagyobb magasság, amit ember valaha elért, 25000 láb, és Gay-Lussac és Biot aeronauta urak nevéhez fűződik. Ez szerény magasság, még a kérdéses nyolcvan mérföldhöz viszonyítva is; és én kényszerűen arra gondoltam, hogy ez további elmélkedésre ad okot.
De valójában bármilyen magasságba emelkedünk, a további emelkedéskor mérhető levegő semmi esetre sincs arányban az emelkedés mértékével (amint az korábbi állításunkból következhetne), hanem arányosan csökken. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy a legnagyobb magasságokba emelkedve sem érhetjük el azt a határt, amin túl már nincs atmoszféra. Léteznie kell, ezt tanúsítom; jóllehet végtelen ritkaságban, de léteznie kell. Másrészt tisztában voltam vele, hogy az ilyen érvelések nem azt kívánták bizonyítani, hogy az atmoszférának van egy valódi, világos határa, amin túl nem létezik semmi. Ez olyan körülmény, amit az ilyen határokról vitázók - számomra úgy tűnt - figyelmen kívül hagytak, jóllehet arról sem vagyok meggyőződve, hogy krédójuk[16] megér egy alapos vitát. Összehasonlítva az Encke-üstökös rendszeres napközelbe érkezései között eltelt időközöket, a bolygók közelében fellépő vonzerők ellenére úgy tűnik, ezek a periódusok egyre rövidülnek; úgy is kifejezhetjük, hogy az üstökös ellipszisének nagytengelye ha lassan is, de tökéletes szabályossággal rövidül. Na már most, pontosan ugyanez lehet a helyzet abban az esetben is, ha az üstökösünk a pályája útjába eső, végtelenül ritka, éteri közegen halad át. Mert nyilvánvaló, hogy az ilyen közeg visszafogja az üstökös sebességét, ezáltal növeli a centripetális erőt, és csökkenti a centrifugálisat. Más szóval, a Nap vonzása egyre nagyobb mértékben hat, és az üstökös minden fordulatnál közelebb kerül hozzá. Valójában nincs is más magyarázat a kérdéses változásra. Nézzük még egyszer: ugyanannak az üstökösnek a tűzgömbje jól megfigyelhetően zsugorodik, amint a Nap közelébe ér, és megduzzad, amint az ahélium felé tart. Így M. Valz-cal egyetemben bebizonyítottam a feltevést, miszerint az ilyesfajta kondenzáció annak az éteri közegnek a nyomásából eredeztethető, amiről korábban már beszéltem, s ami a Naphoz mért közelségével arányosan sűrű. A zodiákus fénynek[17] nevezett lencse alakú jelenség is megérdemli a figyelmet. Ez a sugárzás, amely a trópusokon gyakori, és nem téveszthető össze más meteorfénnyel, a horizontról rézsút emelkedik a magasba, és a Nap egyenlítőjének irányába halad. Számomra nyilvánvaló volt, hogy a Naptól távolodva, egyre ritkább atmoszférában a Vénusz pályáján túlra, a végtelenbe tart. Valóban, nem feltételezhetjük, hogy ez a közeg az üstökös ellipszisének határai közé vagy a Nap közelébe volna zárva. Ellenkezőleg, könnyű elképzelni, hogy áthatol bolygórendszerünk valamennyi régióján, a bolygók körül atmoszférává sűrűsödik, s egyes esetekben pusztán geológiai okokból - a felső rétegekben elpárolgott anyagoktól - változik az összetétele (vagy abszolút természete).
Miután elfogadtam ezt a nézőpontot, kissé elbizonytalanodtam. Arra számítva, hogy utam során lényegében a Föld felszínéhez közelihez azonos atmoszférával fogok találkozni, úgy gondoltam, hogy M. Grimm zseniális berendezésével könnyedén össze tudom sűríteni a légzőkészülék működtetéséhez szükséges mennyiségű levegőt. Ezzel megoldódik holdutazásom egyik fő problémája. Rengeteg pénzt és komoly munkát fordítottam a berendezés célnak megfelelő átalakítására, s most elégedetten vártam, hogy eredményesen alkalmazhassam, és az utazásomat elfogadható időn belül befejezhessem. Ezzel visszatértem annak kiszámítási módjához, hogy mennyi ideig tart majd az utam.
Az tény, hogy a ballonok közvetlenül a földről való felszállás után viszonylag mérsékelt sebességgel emelkednek. Az emelkedés irama összefüggésben van az atmoszférikus levegőnek a ballonban lévő gázéhoz képest nagyobb gravitációjával, s emiatt első pillantásra nem tűnik valószínűnek, hogy amint a ballon nagyobb magasságba, s ennek következtében egyre kisebb sűrűségű atmoszférikus rétegekbe ér, mondom, nem tűnik valószínűnek, hogy felfelé tartó útja során növekedni fog a sebessége. Másrészt nem volt tudomásom arról, hogy az eddig feljegyzett felszállások alkalmával az emelkedés legfelsőbb szakaszában lassulást figyeltek meg, jóllehet ilyesmi előfordulhat, ha csak arra, s másra nem is gondolunk, hogy a rosszul összeállított, vagy nem a megfelelő tömítőanyaggal bevont ballon résein át elszökhet a gáz. Emiatt úgy tűnik, hogy az effajta szivárgás csak ahhoz elegendő, hogy a gravitációs centrumtól való távolodással elért gyorsulást ellensúlyozza. Ekkor úgy láttam, hogy utam során végül megtaláltam azt az anyagot, amire számítottam, s azt gondoltam, hogy az, amit mi atmoszférikus levegőnek nevezünk, lényegében alig különbözik attól az egészen ritka állapottól, amivel - figyelembe véve emelkedésem iramát - találkozni fogok. A ballonban lévő gáz ugyanis nemcsak hogy ritkul (oly mértékben, hogy sűrűségét tekintve még bizonyos fokú szivárgást is elvisel anélkül, hogy robbanástól kellene tartanom), de lévén az, ami, minden körülmények között könnyebb, mint a puszta oxigén és a nitrogén bármilyen arányú keveréke. Ilyenformán megvolt a lehetősége - valójában igen nagy valószínűsége - annak, hogy emelkedésem során el fogok érni egy ponthoz, ahol a ballonom teljes súlya, a benne lévő hihetetlenül könnyű gázzal, a gondolával és mindennel, ami benne van, meg fog egyezni az általa kiszorított atmoszféra súlyával. Könnyen belátható, hogy ez az egyetlen feltétele annak, hogy további emelkedésem megálljon. De még ha el is érem ezt a pontot, közel háromszáz fontnyi ballaszt és egyéb tárgy áll a rendelkezésemre, amit kiszórhatok. Időközben a Föld vonzereje a távolság négyzetével arányban folyamatosan csökken, ami miatt a sebesség bámulatosan megnőhet, s elérhetem azokat a távoli régiókat, ahol a Hold vonzereje felülmúlja a Földét.
De volt még egy probléma, ami némi aggodalomra adott okot. Megfigyelték, hogy léggömbbel történő felszállásnál, a magasságtól függetlenül, a légzéssel járó fájdalmakon kívül igen rossz közérzet lép fel a fejben és a testben is, ami gyakorta orrvérzéssel és más riasztó szimptómákkal jár, és a magasság növekedésével egyre kellemetlenebbé válik.[18] A természetnek ilyesfajta reagálása valamelyest megdöbbentő. Vajon e kellemetlenségek nem növekednek-e oly határig, hogy végül csak a halál képes megszabadítani tőlük? Végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Eredetüket a test felszínére nehezedő szokásos atmoszférikus nyomás folyamatos csökkenésében, és a felszíni véredények ebből eredő kitágulásában kell keresni, nem a szervezet rendellenességeiben, mint a légzési zavarok esetében, amikor az atmoszféra sűrűsége kémiailag elégtelen ahhoz, hogy a vér fel tudjon frissülni. Eme létfontosságú rendszer sérülésétől eltekintve nem találok más okot arra, hogy az élet ne létezhetne a vákuumban, mert a mellkas emelkedése és süllyedése, közismertebb nevén a légzés, pusztán izommozgás kérdése, ez okozza a légzést, nem pedig emennek a hatása. Egyszóval arra gondoltam, hogy amint a test alkalmazkodik az adott atmoszférikus nyomáshoz, a fájdalomérzés fokozatosan eltűnik - s hogy azután is el tudjam viselni, ha tovább növekszik, már csak szervezetem szívósságában kell megbíznom.
Ilyeténképpen, talán Excellenciátok megelégedésére, részleteztem néhány - ha nem is minden - körülményt, amelyek megfontolása oda vezetett, hogy elterveztem Holdba való utazásomat. Most pedig önök elé tárom annak a nyilvánvalóan merész vállalkozásnak a kimenetelét, amely mindeddig példa nélkül áll az emberiség krónikájában.
Miután elértem a fentebb említett magasságot - ami úgy három és háromnegyed mérföld lehetett -, kidobtam a gondolából az összegyűlt tekintélyes mennyiségű madártollat, és úgy találtam, megfelelő gyorsasággal emelkedem tovább, így azután nem volt szükség arra, hogy ballasztot is kidobjak. Ennek szívből örültem, mert szerettem volna annyi túlsúlyt magammal vinni, amennyit csak tudok, azon nyilvánvaló okból, hogy nem volt pozitív tapasztalatom a Hold gravitációjáról és légkörének sűrűségéről. Mindaddig nem szenvedtem semmiféle kényelmetlenséget, szabadon lélegezhettem, és fájdalmat sem éreztem sehol a testemben. A macska is igen nyugodtan heverészett a felöltőmön, és közönyösen figyelte a galambokat. Ez utóbbiak, akiket a lábuknál fogva megkötöztem, hogy szökésüket megakadályozzam, békésen szemezgették a rizst, amit a gondola aljára szórtam nekik.
Hat óra húsz perckor a barométer 26400 láb, azaz hajszál híján öt mérföld magasságot mutatott. A kilátás szinte határtalan volt. A szférikus geometria ismeretében könnyű kiszámolni, hogy a Föld mekkora kiterjedése tárult fel előttem. Egy gömb bármely szeletének konvex felszíne úgy aránylik a gömb teljes felszínéhez, mint a szelet versus sinusa a gömb átmérőjéhez. Na már most az én esetemben a versus sinus - úgy is mondhatnám, az alattam elterülő szelet vastagsága - körülbelül azonos a táj feletti magasságommal, ahonnan a tájat szemléltem. Az "öt mérföld a nyolcezerhez" arány jól kifejezi, mennyit láttam a felszínből. Más szavakkal, az egész földfelszínnek az ezerhatszázad része terült el alattam. A tenger rezzenéstelen tükörnek tűnt, jóllehet a teleszkópomon át jól láttam a nyughatatlan felszínt. A hajó már nem látszott, kiúszott a látómezőből, nyilván kelet felé. Ekkor szabályos időközökben fájdalom hasított a fejembe, különösen a fülem tájékán, ámbár a légzés nem okozott különösebb nehézséget. A macskának és a galamboknak látszólag semmi bajuk nem volt.
Hét óra előtt húsz perccel a ballon belépett egy sűrű felhőbe, ami sok gondot okozott, mert tönkretette a légsűrítőmet, és jómagam is bőrig átnedvesedtem; ez volt a recontre[19], amiért nem hittem, hogy ilyen magasságban is találkozhatom esőfelhővel. Mindazonáltal tanácsosnak tartottam kidobni két ötfontos ballasztot, ami után még mindig maradt százhatvanöt fontnyi súly a léghajóban. Ezek után gyorsan magam alatt hagytam a veszélyforrást, és azonnal gyors iramban emelkedni kezdtem. Pár másodperccel azután, hogy kijutottam a felhőből, hatalmas villám pattant ki belőle, egyik végétől a másikig, s cikázva, beszőve az egészet olyan látványt nyújtott, mintha faszén izzását látnám. Ettől, jól emlékszem, szinte nappali világosság lett. Nem nehéz elképzelni, milyen fenséges látványt nyújthatott ez a jelenség az éjszaka sötétjében. Mintha a pokol tüze világította volna be az égboltot. A hajam is égnek állt, amikor lepillantva magam alá hagytam, hogy képzeletem szabadon bolyongjon e borzalmas és mérhetetlen tűzvihar lángboltozatai, vörös szakadékai és kísérteties mélységei között. Valóban alig sikerült elillannom. Ha a ballon csak pár pillanattal is tovább marad a felhőben - mondjuk mert nem nedvesedik át, és én nem kényszerülök a ballaszt kidobására -, elkerülhetetlen lett volna a komolyabb sérülés. Az ilyen veszélyek, bár kevésbé számítottam rájuk, a legnagyobb fenyegetést jelentik a ballonom számára. Mindazonáltal nagy magasságba jutottam, és a fejem egyre jobban fájt.
Most már gyorsan emelkedtem, és hét órakor a barométer már nem kevesebb mint kilenc és fél mérföldes magasságot jelzett. A lélegzetvétel egyre nagyobb nehézséget jelentett. A fejem is rettenetesen fájt, és egy idő után nedvességet éreztem az arcomon. Végül felfedeztem, hogy vér az, és a fülemből folyik. A szemem is lüktetni kezdett. Amint elhúztam előtte a kezemet, úgy éreztem, kiugrik a gödréből. A gondolában lévő minden tárgyat, de magát a ballont is eltorzultan láttam. Ezek a szimptómák sokkal erőteljesebben jelentkeztek, mint ahogyan számítottam, s némi rémületet okoztak a számomra. Ezzel egy időben, meglehetősen meggondolatlanul és elővigyázatlanul kidobtam három darab ötfontos ballasztot. Az ily módon elért gyorsulás minden átmenet nélkül repített fel az atmoszféra magasabb stratum[20]-ába, s ez majdnem végzetes lett az expedíciómra és önmagamra nézve is. Testem mintegy öt percen át görcsösen sajgott, s amikor a fájdalom megszűnt, lélegzetet akkor is csak ritkán és kapkodva tudtam venni - a fülem és az orrom ezalatt mindvégig vérzett, és talán még a szememből is vér csurgott. A galambok is igyekeztek kiszabadítani magukat, a macska pedig mintha megmérgeztem volna, panaszosan nyávogva, egyik oldalra kilógó nyelvvel támolygott a gondola egyik sarkából a másikba. Túl későn ébredtem rá, hogy elhamarkodottan dobáltam ki a ballasztot, és ezzel én okoztam a felfordulást. Fel voltam készülve a halálra, mégpedig az azonnali halálra. A fizikai megpróbáltatás, amin átmentem, ugyanakkor képtelenné tett bármiféle cselekedetre, amivel megóvhattam volna az életemet. Jóformán arra sem maradt erőm, hogy megmozduljak, a fájdalom pedig a fejemben rohamosan nőtt. Ezért azután, amikor valamelyest össze tudtam magam szedni, kezem már-már ráfonódott a szelep kötelére, mert az volt a szándékom, hogy leszállok. De akkor eszembe jutott a trükk, amivel kijátszottam három hitelezőmet, s az, hogy mi várna rám, ha visszatérnék. Ez végül megállította a mozdulatomat. Lefeküdtem a gondola aljára, és megpróbáltam visszanyerni szellemi képességeimet. Ez olyannyira sikerült, hogy végül elhatároztam, eret vágok magamon. Mivel szikém nem volt, a műveletet a legalkalmasabb rendelkezésemre álló eszközzel, a zsebkésemmel végeztem el. A vér nehezen indult meg, de hamarosan megkönnyebbülést éreztem, és mire egy csészényi elcsurgott belőle, a legtöbb kellemetlen szimptómától megszabadultam. Mindazonáltal nem tartottam célszerűnek, hogy azonnal felálljak; inkább amennyire tudtam, bekötöztem a kezemet, és mintegy négy órán át mozdulatlanul feküdtem. Végül felálltam, és úgy tapasztaltam, hogy minden fájdalomtól sikerült megszabadulnom, ami a felszállásom egy és negyed órája alatt gyötört, jóllehet a légzés nehézsége csak kis mértékben csökkent, s úgy véltem, hamarosan nagyon is szükségem lesz a légsűrítőre. Időközben a macskára pillantva - aki ismét lustán elhevert a felöltőmön - nem kis meglepetéssel láttam, hogy kihasználva gyengélkedésemet, három kiscicának adott életet. Ezzel számításomon felül megnövekedett az utasok száma, de nem bántam. Ezáltal alkalmam nyílt arra, hogy megbizonyosodjam egy feltevésem felől, amely a felszállást fontolgatván mindennél jobban foglalkoztatott. Azt képzeltem, hogy a föld felszínén megszokott atmoszférikus nyomás miatt a nagyobb magasságok fájdalmat okoznak az állatoknak. Ha a kiscicák ugyanolyan mértékben szenvedtek volna kényelmetlenséget, mint az anyjuk, azt gondolhatnám, az elméletem téves, de mert nem így történt, ez komoly bizonyíték volt arra nézve, hogy elképzelésem helyes.
Nyolc órára elértem a tizenhét mérföldes magasságot. Nyilvánvaló volt számomra, hogy ezt nem egyszerűen az emelkedésnek köszönhetem, hanem a ballaszt kidobásával magam is hozzájárultam. A fejembe és a fülembe időnként hevesen visszatért a fájdalom, s az orrom is újra vérezni kezdett; de mindent összevetve kevesebbet szenvedtem, mint amire számítottam. A lélegzetvétel mindazonáltal percről percre nehezebbé vált, s minden belégzésnél görcsösen összerándult a mellkasom. Kicsomagoltam a légsűrítőt, és felkészültem a használatára.
Utazásomnak ebben a szakaszában a Föld látványa valóban csodálatos volt. Nyugatra, keletre és délre ameddig elláttam, a végtelen és látszólag rezzenéstelen óceán terült el, amely percről percre mélyebb kék színben tündökölt. Kelet felé, a messzi távolban jól látszott Nagy-Britannia és Spanyolország, meg Franciaország atlanti partvonala, és kissé délebbre Afrika északi partjait is megpillantottam. Különálló építményeknek nyoma sem látszott, az emberiség legbüszkébb városai beleolvadtak a Föld arculatába.
Legfőképpen attól estem ámulatba, hogy odalent a földgömb felszíne homorúnak tűnt. Eléggé meggondolatlan módon azt vártam, hogy felemelkedvén annak domborúságát fogom látni; de egy kis fejtörés után megleltem a magyarázatot erre az ellentmondásra. A pozíciómból függőlegesen a Föld felszínére bocsátott egyenes egy derékszögű háromszög függőleges oldala lehet, vízszintes oldala ennek alapjától a horizontig terjedő szakasz, átfogója pedig a horizonttól az én ballonomig tartó távolság. De a magasságomnak nem sok köze volt a kilátáshoz. Más szavakkal a képzeletbeli háromszög alapja és átfogója olyan hosszú, hogy az a függőlegeshez viszonyítva akár párhuzamosnak is tekinthető. Emiatt az aeronauta előtt megjelenő horizont mindig a gondola szintje felett látszik. De mivel a közvetlenül alatta lévő pont igen távolinak tűnik - és az is -, természetesen a horizont alatt látszik. Innen a homorúság látszata; és ez fenn is marad mindaddig, amíg az emelkedés olyan magasságokba nem ér, amikor az alap és az átfogó látszólagos párhuzamossága teljesen eltűnik.
A galambok ekkorra már szemmel láthatóan szenvedtek, s én elhatároztam, hogy visszaadom a szabadságukat. Először egyiküket oldoztam el, egy csodálatos, szürke foltos példányt, s a vesszőfonat peremére helyeztem. Igen nyugtalannak látszott, türelmetlenül forgatta a fejét, verdesett a szárnyával, és hangosan turbékolt, de nem bírta rászánni magát, hogy elhagyja a gondolát. Végül a kezembe vettem, és néhány yardnyira eldobtam a ballontól. Mindazonáltal nem indult el lefelé, hanem kétségbeesett igyekezettel visszaevickélt, miközben visítva csiripelt. Végül sikerült visszajutnia a gondola peremére, és elfoglalnia előző pozícióját, de alig helyezkedett el, a feje a mellére billent, és holtan zuhant a gondola fenekére. A második már nem járt ilyen szerencsétlenül. Megakadályozandó abban, hogy társa példáját kövesse és megkísérelje a visszatérést, teljes erőmmel lefelé dobtam, és megnyugodva tapasztaltam, hogy szárnyait egészen természetes módon használva tovább folytatja az ereszkedést. Igen rövid időn belül eltűnt a szemem elől, és nem maradt kétségem afelől, hogy biztonságban hazaérkezett. A cicám, aki már jócskán felépült, lelkesen elfogyasztotta a halott madarat, és nyilvánvaló elégedettséggel álomra hajtotta a fejét. Kiscicái nemcsak hogy elevennek mutatkoztak, de semmi nyomát nem mutatták a nyugtalanságnak.
Negyed kilenckor már oly elviselhetetlen fájdalmat okozott a légzés, hogy haladéktalanul rendbe szedtem a légsűrítőnek a gondola köré elhelyezett tartozékait. Ez a felszerelés némi további magyarázatot követel, s Excellenciátok bizonyára belátják, célom elsősorban az volt, hogy olyan védelemmel vegyem magamat és a gondolát körül, amin belül a kinti ritka atmoszférával szemben a berendezés segítségével a légzéshez elég sűrű atmoszférát tudok teremteni. Erre a célra előkészítettem egy igen erős és légmentes, de rugalmas gumizsákot. Ez a zsák megfelelő méretekkel rendelkezett ahhoz, hogy elférjen benne az egész gondola. Az egészet úgy helyeztem el, hogy befedje a gondola alját, az oldalát, és a kötélzeten kívül fel lehessen húzni egészen a köteleket összetartó gyűrűig. A zsákot ily módon felhúzva, az teljesen zárt teret biztosított, s most már csak a gyűrű felett kellett összefognom úgy, hogy a kötélzet karimájánál az anyagát behúzom középre, s ezáltal a kötélzetet el tudom választani a gyűrűtől. De akkor mi fogja összekötni a gondolát a ballonnal? Nos, a kötélhálózat nem volt fixen a gyűrűhöz erősítve, a tartó köteleket el lehetett oldozni. Egyszerre csak néhányat oldoztam el, így a gondola továbbra is felfüggesztve maradt. Végül ki tudtam alakítani a légzsák felső részét. Visszakötöztem a köteleket, de ezúttal nem a karimához, mert az már lehetetlen volt, hanem a zsák szájától három lábnyira lejjebb, a külső oldalon elhelyezett gombokhoz. Ezek a gombok pontosan olyan távolságban voltak elhelyezve, mint a kötelek. Egyszerre több kötelet oldottam el a karimától, behúztam a gumivászon újabb szeletét, majd a köteleket a megfelelő gombokhoz erősítettem. Ezzel a módszerrel végül sikerült teljesen bevonnom a zsák felső felét a karima és a kötélzet közé. A karima így teljes egészében feleslegessé vált, s az egész gondola súlyát a tartalmával együtt most a gombok tartották. Ez látszólag nem tűnik túl biztonságosnak, ám a gombok önmagukban is elég erősek voltak, meg aztán mindegyikükre a teljes súlynak csupán kis hányada jutott. Ha a gondola meg az egész felszerelés háromszor nehezebb lett volna, nem tudtam volna ilyen könnyedén megoldani ezt a feladatot. A feleslegessé vált gyűrűt visszaemeltem eredeti magasságába, és az előre odakészített három rúdhoz erősítettem. Ez fogja alkotni a felfújt zsák tetejét, ugyanakkor a kötélhálózatot is a helyén tartja majd. Nem maradt más hátra, mint a zsák száját összefogni, és belül egy tourniquet[21] segítségével jó szorosan megkötni.
A gondolát ily módon teljesen körbeölelő burkolaton három kerek, vastag, de átlátszó üvegablakot helyeztem el, ami vízszintesen minden irányban megfelelő kilátást biztosított a számomra. A zsák fenekén is egy hasonló ablakocska volt, ami pontosan a gondola fenekén hagyott rés alá illeszkedett. Ezen át függőlegesen lefelé is tudtam figyelni, ámbár magam fölött a zeniten[22] semmit nem láthattam, lévén az egész zsákot a fejem felett összekötöttem. Ennek persze nem sok jelentősége volt, mert még ha készítettem is volna oda ablakot, a ballon akkor is eltakarná a kilátást.
Az egyik ablak alatt úgy egylábnyira volt egy megközelítőleg három hüvelyk átmérőjű rézkarima, a belső felén csavarokkal. Ehhez csatlakozott a légsűrítő vastag csöve. A gépezet maga a gumizsákon belül volt elhelyezve. Ezen a csövön át a gépezet belsejében előállított vacuum nagy mennyiségű ritka levegőt szív be, amit aztán a kamrában már bent lévő ritka levegőbe fúj ki. Ezt a műveletet néhányszor elvégezve a kamra belsejét lélegzésre alkalmas atmoszféra tölti meg, de mert zárt térről van szó, a levegő igen gyorsan alkalmatlanná válik benne a lélegzésre. Ezt hivatott a gondola alján kialakított kis szelep a lenti ritka atmoszférába kiengedni. Annak megakadályozására, hogy emiatt a kamrában vacuum keletkezzék, a tisztítást nem egyszerre, hanem időközönként végeztem el. A szelepet csupán pár másodpercig tartottam nyitva, majd újból bezártam, amíg a légsűrítő pumpája egy-két pumpálással újra fel nem töltötte a kamrát. A kísérlet kedvéért a macskát és a kiscicákat egy kosárban a gondolán kívül az egyik gombra függesztettem fel, ami közel esett a szelephez, így ezen át a táplálásukat is bármelyik pillanatban meg tudtam oldani. Nagy kockázatot vállaltam, amikor a zsák szájának bekötözése előtt a gondolából kihajolva, a korábban említett rúd egyikével kihelyeztem őket egy kampóra. Mihelyt a megfelelő sűrűségű levegő töltötte be a kamrát, a karimára és a rudakra már nem volt szükség, mert a bezárt levegő nyomása önmagában is megtartotta a rugalmas zsákot.
Mire teljesen befejeztem a munkát, és a kamra az említett módon megtelt levegővel, csak tíz perc telt el a kilencedik órából. Mialatt dolgoztam, a legborzalmasabb kényelmetlenséget szenvedtem el a légzés nehézsége miatt, s keserűen vezekeltem nemtörődömségem, vagy inkább ostobaságom miatt, hogy az utolsó pillanatra hagytam egy ilyen fontos munkát. De miután befejeztem, hamarosan élvezhettem munkám gyümölcsét. Ismét szabadon és könnyedén lélegeztem. Kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy minden fájdalmamtól megszabadultam, ami korábban gyötört. Mindössze a megint teljes egészében tágulni képes tüdőmben, a csuklómban és a bokámban érzett enyhe fájdalomra panaszkodhattam, ami alig észrevehető fejfájásomhoz társult. Ezáltal bizonyosságot nyert, hogy kellemetlen közérzetem az atmoszférikus levegő elhasználódásának volt köszönhető, s az elmúlt két órában elszenvedett kényelmetlenségek az elégtelen levegőcseréből következtek.
Húsz perccel kilenc óra előtt - mondhatom, nem sok idő telt el azóta, hogy bezárkóztam a zsákba - a barométer higanyszála elérte a csúcspontot, és most megindult lefelé. Ami a magasságot illeti, a barométerről 132000 lábat, vagyis huszonötezer mérföldet olvastam le. Ebből kiszámíthattam, hogy alattam most a Föld teljes felszínének nem kevesebb mint háromszázhuszad része látható. Kilenc órára eltűnt a keleti horizonton látott partvonal is, de előtte még észrevettem, hogy gyors iramban északnyugat felé sodródom. Alattam az óceán megőrizte homorúságát, bár a kilátást gyakran zavarták meg az ide-oda vonuló felhők.
Kilenc óra után harminc perccel elvégeztem egy kísérletet: a szelepen át kidobtam egy marék tollat. Nem lebegtek, ahogyan reméltem, hanem függőlegesen zuhantak lefelé, en masse[23], mint valami lövedék, mégpedig akkora sebességgel, hogy pár pillanat múlva már el is tűntek a szemem elől. Először nem is tudtam mit kezdeni ezzel a különös jelenséggel, mert azt remélni sem mertem, hogy az emelkedés során a gyorsulásom ilyen elképesztő módon megnőtt. Hanem hamarosan rájöttem, hogy az atmoszféra odakint olyannyira ritka, hogy még a tollat sem képes megtartani; ezért az leesik, mégpedig a tapasztalat szerint nagy sebességgel, ami az én emelkedésemnek és a toll leesésének sebességéből adódik össze.
Tíz órára azon kaptam magamat, hogy nincs, ami lekösse a figyelmemet. A gondok mind megszűntek, és én csak hinni tudtam abban, hogy ballonom egyre növekvő sebességgel emelkedik, jóllehet semmi bizonyosságom nem volt afelől, hogy ez valóban így történik. Sem fájdalmam, sem kellemetlenségem nem volt, sokkal jobb közérzetnek örvendtem, mint utam bármely korábbi szakaszában azóta, hogy elhagytam Rotterdamot; most csak azzal foglaltam le magam, hogy ellenőriztem a különféle berendezések állapotát, és időnként elvégeztem a kamrában lévő atmoszféra felfrissítését. Ez utóbbit negyvenperces rendszerességgel hajtottam végre, sokkal inkább saját egészségi állapotom fenntartásának céljából, mint hogy ilyen gyakran szükség lett volna a megújításra. Időközben akaratlanul is arra gondoltam, mi vár rám a Holdon. Képzeletem a Hold vad és álomszerű tájain kóborolt. Elmém béklyóitól megszabadultan kalandozott az árnyékos és bizonytalannak tetsző világ folyton változó csodái között. Most fakó és ősöreg erdőket, sziklás szakadékokat láttam, s vízeséseket, amik hangos robajjal zuhogtak bele a feneketlen mélységekbe. Azután nappali fényben ragyogó, elhagyatott tájakra értem, ahol még sosem fordultak meg az égi szelek, és ahol hatalmas pipacsmezők és karcsú, liliomféle virágok nyíltak mindenfelé; mind mozdulatlanok és csendesek voltak. Azután megint másik országba értem, ami egyetlen hatalmas tó volt, amit felhők fogtak körbe. De nem csupán ilyesfajta képzelgések töltötték be elmémet. Komor természetű és borzasztó félelmek törtek be gondolataim közé, s puszta létezésüknek a feltételezése is megrázta lelkem legbensőbb mélységeit. Gondolataim mégsem kalandoztak sokáig ez utóbbi feltételezések körül; sokkal inkább az igazi és kézzelfogható veszélyek helyes megítélése volt az, ami lefoglalta figyelmemet.
Reggel öt órakor, amint a levegő cseréjével voltam elfoglalva, eszembe jutott, hogy a szelepen át utánanézzek a macskának meg a kiscicáknak. A macska szemmel láthatóan ismét nagyon szenvedett, s én nem tétováztam ennek okát a légzés nehézségére visszavezetni. A kiscicákkal kapcsolatban pedig igen különös tapasztalatra tettem szert. Természetesen az ő esetükben is láttam a fájdalom jeleit, habár nem olyan méretékben, mint az anyjuknál; mindez azonban elegendő mértékben megerősítette azt a feltételezésemet, mely szerint az atmoszférikus nyomás elviselése megszokás kérdése. De arra nem voltam felkészülve, hogy ilyen jó egészségben találom őket: könnyedén és teljesen szabályosan lélegeztek, s a kényelmetlenségnek a legenyhébb tanújelét sem adták. Emiatt úgy gondoltam, kiegészíthetem az elméletem azzal, hogy az igen ritka atmoszféra kémiailag nem is annyira elégtelen az élet fenntartásához, mint azt korábban hittem, és az a lény, aki ilyen közegben születik, nyilván nincs tudatában semmiféle, a légzéssel kapcsolatos kellemetlenségnek, ezért azután földközeli, sűrűbb rétegbe kerülve olyan gyötrelmeket állna ki, mint amilyenekben nekem volt részem legutóbb. Legnagyobb sajnálatomra ekkor egy szerencsétlen baleset következtében elveszítettem kis macskacsaládomat, s ez megfosztott a lehetőségtől, hogy e tárgyban további kísérleteket folytassak. Kezemmel átnyúlva a szelepen egy csésze vizet akartam adni a cicáknak, eközben a mandzsettám beleakadt a kosarat tartó hurokba, ami leakadt a gombról. Az egész eltűnt a levegőben, hirtelen és azonnal kikerült a látóteremből. Alig telhetett el a másodpercnek egytized része a hurok kioldódása és a kosárnak, valamint a tartalmának teljes eltűnése között. Csak a jókívánságaimat küldhettem utánuk, de természetesen semmi reményt nem láttam arra, hogy akár a macska, akár a kiscicák épségben leérnek, hogy elmondhassák szerencsétlenségük történetét.
Hat órakor megfigyeltem, hogy a Föld látható felszínének keleti felére sűrű árnyék telepszik, ami igen gyorsan terjed, s öt perccel hét óra előtt már az egész felszín az éjszaka sötétjébe burkolózott. Mindazonáltal a lenyugvó nap sugarai még hosszú időn át megvilágították a ballonomat, s jóllehet erre a jelenségre felkészültem, mégis mérhetetlen gyönyörűséget okozott a látványa. Nyilvánvaló volt, hogy reggel a kelő nap fényét sokkal előbb fogom megpillantani, mint Rotterdam lakói, még ha ők jóval keletebbre is vannak az én helyzetemhez viszonyítva, s ilyenformán napról napra, ahogyan a magasságom egyre nagyobb lesz, hosszabb és hosszabb ideig élvezhetem a nap fényét. Ekkor határoztam el, hogy naplót készítek az utamról, s a napokat a sötét periódusoktól függetlenül huszonnégy órára osztom fel.
Tíz órakor elálmosodtam, s elhatároztam, hogy lefekszem, és az éjszaka hátralévő részét alvással töltöm; ám ekkor újabb probléma merült fel, ami előre látható volt, csakhogy addig a pillanatig, amelyről beszélek, elkerülte a figyelmemet. Ha lefekszem, ahogy elterveztem, azalatt amíg alszom, miként lesz kicserélve a kamra levegője? Egy óránál hosszabb ideig lehetetlenség belélegezni ugyanazt a levegőt, és ha ezt a határt kitolom egy és egy negyed órára, az igen végzetes következményekkel járhat. E probléma fontolgatása nem kevés nyugtalanságot okozott, s nehezen hittem el, hogy annyi viszontagság után, amiken átmentem, most egészen más megvilágításban kell szemlélnem a dolgot, s lehet, hogy fel kell adnom a végső cél elérését, és végül a leereszkedés mellett kell döntenem. De tanácstalanságom csak percekig tartott. Elgondolkoztam azon, hogy az ember mennyire a szokások rabja, s hogy életének mindennapos foglalatosságait milyen elengedhetetlenül fontosnak tartja, holott azok csupán megszokásból léteznek a számára. Egészen biztosan nem tudnék meglenni alvás nélkül, de nem fogok kényelmetlenséget érezni, ha pihenésem közben időközönként fel kell kelnem. Az egész légcsere nem vesz igénybe csupán öt percet; az igazi gondot az jelenti, hogy a megfelelő percben kell ébrednem. Ez a kérdés volt az, aminek megoldása, bevallom őszintén, komoly gondot okozott nekem. Hallottam a diák esetét, aki úgy védekezett elalvás ellen, hogy kezében rézgolyót tartott, ami leesve, a padlóra helyezett és ugyanabból az anyagból készült üstbe hullott, s ily módon felriasztotta őt, valahányszor legyőzte az álmosság. Az én esetem mindazonáltal egészen más volt, s elegendő helyem sem akadt, hogy hasonló ötletet megvalósítsak; lévén hogy én nem fennmaradni szándékoztam, hanem éppen a szunyókálásomból felriadni, mégpedig szabályos időközökben. Végül a következő megoldást eszeltem ki, ami az egyszerűsége miatt a rátalálás pillanatában legalább akkora felfedezésnek tűnt számomra, mint a teleszkóp, a gőzgép vagy maga a könyvnyomtatás.
Szükséges előrebocsátani, hogy a ballon abban a magasságban oly egyenletesen és simán emelkedett, s a gondola ennek következtében oly rezzenéstelenül követte, hogy a legkisebb kilengés sem volt észlelhető. Ez a körülmény az alkalmazni kívánt terv szempontjából igen kedvező volt. A vízkészletemet ötgallonos hordókban tartottam, igen gondosan elrendezve a gondolán belül. Az egyiket eloldoztam, majd fogtam két kötelet, amit a vesszőfonat peremén egymástól úgy egylábnyira, párhuzamosan kifeszítettem, s az ily módon nyert polcféleségre vízszintes helyzetben ráerősítettem a hordót. Mintegy nyolchüvelyknyire e kötelek alatt, s úgy négylábnyira a gondola aljától újabb polcot készítettem, de ezúttal vastag deszkából. Ez utóbbi polcra pontosan a hordócska pereme alá elhelyeztem egy agyagkorsót. Most közvetlenül a korsó felett fúrtam egy apró lyukat a hordóba, s egy kúposra faragott dugóval bedugtam. Ezt a dugót addig húzogattam ki és nyomogattam be, amíg a megfelelő helyzetbe nem került, s a lyukon át olyan ütemben engedte szivárogni a vizet, hogy az pontosan egy óra alatt töltse meg a korsót. Erről könnyen és rövid idő alatt meggyőződhettem, csupán meg kellett figyelnem, hogy adott idő alatt a korsó hányad része telik meg vízzel. Mindezt elrendezve a tervem további része már kézenfekvő volt. Ágyamat úgy helyeztem el a gondola aljában, hogy lefekve a fejem pontosan a korsó szája alá essen. Nyilvánvaló volt, hogy az óra lejártával a korsó megtelik, majd túlcsordul a korsó száján, ami lejjebb van, mint a pereme. Az is nyilvánvaló volt, hogy az ily módon kicsorduló víz nem tehet mást, mint az arcomba hullik, s azonnal felébreszt, még a legmélyebb szendergésemből is.
Pontosan tizenegy órára fejeztem be az előkészületeket, s azonnal ágyba is bújtam azzal a szent meggyőződéssel, hogy a találmányom hatásosan fog működni. Megbízható kronométerem pontosan hatvan percenként felébresztett. A korsó tartalmát visszaöntöttem a hordóba, majd elvégeztem a levegőcserét, és visszabújtam aludni. Alvásom rendszeres megszakítása sokkal kevesebb kényelmetlenséget okozott, mint azt gondoltam; s amikor végleg felkeltem, már hét óra volt, és a nap jócskán a horizont felett állt.
Április 3. A ballon most már tényleg szédítő magasságban volt, s a Föld homorúsága is megdöbbentően jól látszott. Alattam az óceánon egy csomóban apró, fekete foltokat pillantottam meg, amik nyilván szigetek voltak. Odafent az égbolt foltos fekete volt, a csillagok csodálatosan látszottak, és felemelkedésem első napjától változatlanok voltak. Messze északon egy vékony, fehér és igen csillogó vonalat, vagy inkább sávot láttam, s egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy az a Sarki-tenger jegének fehér sapkája. Kíváncsiság és izgatottság vett erőt rajtam, mert azt reméltem, hogy olyannyira észak felé sodródtam, hogy előbb-utóbb az Északi-sark fölé jutok. Most azon siránkoztam, hogy a nagy magasság, amit elértem, akadályozni fog az alapos megfigyelésben. De ennél több is megeshet.
A nap folyamán nem történt semmi különös dolog. Készülékeim mind rendben működtek, s a ballon is mindennemű ingadozás nélkül emelkedett tovább. Igen hideg volt, ezért kénytelen voltam szorosabban magam köré fogni a felöltőmet. Amikor a sötétség leszállt a földre, ágyba bújtam, jóllehet még sok óra volt hátra, mire újból felkel a nap. A vízóra kifogástalanul működött, s a periodikus megszakításoktól eltekintve, reggelig mélyen aludtam.
Április 4. Jó egészségben és jó közérzettel ébredtem, s egyedül csak a tenger látványában beállt változás lepett meg. Elveszítette hatalmas méretét, ennek megfelelően mélykék színe is szürkésfehérré fakult, és szemkápráztatóan csillogott. Az óceán domborúsága most oly nyilvánvaló volt, hogy szinte láttam túlcsordulni a horizont peremén, és még lábujjhegyre is álltam, hogy jobban halljam a hatalmas vízesés visszhangját. A szigetek már nem látszottak; hogy vajon messze délkeletre maradtak-e el, vagy a magasságom miatt nem láttam már őket, azt nem tudtam megállapítani. Inkább az utóbbit hittem. Északon a jégsapka egyre inkább láthatóvá vált. A hideg egyáltalán nem volt elviselhetetlen. Semmi fontos nem történt, s én a napot olvasással töltöttem, mert gondom volt arra is, hogy könyveket hozzak magammal.
Április 5. Ma úgy láttam a napfelkeltét, hogy közben majd az egész látható földfelszín sötétségbe burkolózott. De egy idő után a fény szétterjedt, s északon ismét megpillantottam a jégtakarót. Most már nagyon messze volt, és sokkal sötétebb árnyalatú, mint az óceán vize. Nyilvánvalóan arrafelé sodródtam, mégpedig nagy sebességgel. Mintha kelet felé ismét ki tudtam volna venni egy földsávot, egy másikat pedig nyugati irányban, de nem voltam biztos benne. Az időjárás mérsékelt. A nap folyamán semmi nem történt. Korán lefeküdtem.
Április 6. Meglepődve észleltem, hogy a jégtakaró pereme meglehetősen közel van, és a jégföld egészen a horizontig húzódik. Egészen biztos volt, hogy ha a ballonom tartja ezt az irányát, hamarosan a Jeges-tenger fölé érek, és már nem sok kétségem maradt afelől, hogy végül meg fogom pillantani az Északi-sarkot. Egész nap a jégföld felé közeledtem. Estefelé a horizont igen hirtelen megnövekedett, ami nyilvánvalóan a Föld sarkain belapult gömb alakja, s amiatt volt, hogy a sarkkör sík régiói fölé értem. Amikor végül leszállt az éjszaka, igen nyugtalanul bújtam ágyba, mert attól féltem, hogy olyankor fogok áthaladni a legérdekesebb látvány fölött, amikor nem lesz lehetőségem a megfigyelésére.
Április 7. Korán keltem, és legnagyobb örömömre végül megpillantottam azt, ami minden kétséget kizáróan csak az Északi-sark lehetett. Kétségtelen, ott volt a talpam alatt, de jaj, olyan magasságba emelkedtem már, hogy semmit nem tudtam alaposabban megfigyelni. Hogy meg tudjam ítélni a magasságomat, összevetettem a barométer különféle időszakokban mutatott számait, amiket április másodikán délelőtt hat óra, és ugyanaz nap délelőtt nyolc negyven között (ekkor esett le a barométer) jegyeztem fel, és meglehetős pontossággal ki tudtam kalkulálni, hogy akkor, vagyis április hetedikén reggel nem kevesebb mint 7254 mérföld magasan voltam az óceán felett. Ez a magasság irdatlannak tűnhet, de a becslésem valószínűleg a valósnál nagyobb számot eredményezett. Mindenesetre kétségtelenül a Föld teljes átmérőjét láttam; az egész Északi-sark ortográfikus térképként terült el alattam, s az egyenlítő hatalmas köre alkotta magát a horizontot. Excellenciátok mindazonáltal könnyedén elképzelhetik, hogy a sarkkörön belül található, eleddig felderítetlen tájak ott terültek el alattam, de semmiféle rövidülést nem tapasztaltam a látványukban, ellenben annyira magasan volt a nézőpontom, hogy mindent túl aprónak láttam ahhoz, hogy alaposabban vizsgálódhassam. Mindenesetre amit láttam, az egyszerű volt, de izgalmas. Északra az előbb említett körtől, amit egyszerűen az ember felfedezéseinek határaként is említhetnék, egyetlen összefüggő vagy majdnem egybefüggő jégtakaró terült el. Néhány fokkal északabbra a felszín teljes kiterjedésében és jól észlelhetően ellaposodott, még távolabb síkká, majd nem kis mértékben homorúvá vált, legvégül magánál a sarknál jól elkülönült folttá változott, amely teljes átmérőjében hatvanöt másodperc alatt vonult el a ballonom alatt, s amely folyton változtatta az árnyalatát, ami egyébként is sötétebb volt mindennél, mint amit a féltekén megfigyelhettem, és helyenként egészen az abszolút feketeségig mélyült. Ennél többet nem tudtam kideríteni. Tizenkét órára ennek a foltnak a körvonalai kezdtek elmosódni, majd délután hétkor teljesen eltűnt a szemem elől; a ballon elhaladt a jégvilág nyugati nyúlványa fölött, és gyors iramban az egyenlítő irányába sodródott.
Április 8. Érzékelhető mértékben lecsökkent a Föld átmérője, azonkívül a színe és az egész megjelenése is megváltozott. A teljes látható felszínen a sárga szín árnyalatai oszlottak el, s egyes részei annyira csillogtak, hogy fájt tőle a szemem. A kilátást lefelé meglehetősen akadályozta a földközeli sűrű atmoszféra, amelyben súlyos felhők úsztak, melyek között csak hébe-hóba pillanthattam meg magát a földet. A közvetlen megfigyelés akadályoztatása komoly gondot jelentett számomra az utóbbi huszonnégy órában; de jelenlegi borzasztó magasságom miatt egyre közelebb kerültek egymáshoz azok a párával telített felhők, s ez az emelkedésemmel arányosan egyre nagyobb kényelmetlenséget jelentett. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy Észak-Amerika nagy tavai fölött lebegek, és délnek tartok, úgyhogy hamarosan a trópusok fölé érek. Ez a körülmény elégedettségemre szolgált, s a végső célomat tekintve jó előjelnek tekintettem. De valójában az irány, amit most tartottam, nyugtalansággal töltött el, mert ha továbbra is ebbe az irányba haladok, nyilvánvalóan nem fogok megérkezni a Holdra, amelynek pályája 5 fok nyolc perc negyvennyolc másodperces szöget zár be az ekliptikával. Különösnek tűnhet, hogy egészen mostanáig nem tudtam, mekkora hibát követtem el, amikor indulásomat nem igazítottam hozzá a Hold pályájának síkjához.
Április 9. Ma a Föld átmérője nagymértékben lecsökkent, és a felszín is egyre mélyebb sárga színt vett fel. A ballon tartotta a déli irányt, és délután kilenckor a Mexikói-öböl északi pereméhez ért.
Április 10. Reggel öt óra tájban hirtelen borzalmasan hangos, recsegő hangra ébredtem, amire semmilyen körülmények között nem számíthattam. Rövid ideig tartott, de nem hasonlított semmire, amit eddig a világon hallottam. Mondanom sem kell, mennyire megrémültem, mert először arra gondoltam, hogy megrepedt a ballonom. Alaposan átvizsgáltam a készülékeimet, de semmi rendellenességet nem állapítottam meg. A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kitalálni e különleges jelenség okát, de nem tudtam rájönni, hogy mi okozhatta. Nyugtalan lelkiállapotban, aggodalommal telve bújtam ágyba.
Április 11. A Föld átmérője figyelemre méltó mértékben lecsökkent, ugyanakkor a Holdé most első ízben észrevehető módon megnövekedett, lévén hogy pár napig telehold volt. Most már komoly erőfeszítésembe került annyi levegőt összesűríteni, hogy elegendő legyen a létfenntartásomhoz.
Április 12. A ballon iránya meglepő módon megváltozott, és bár erre előre számítottam, határozottan az örömömre szolgált. A korábbi irányt tartva elértem a déli szélesség huszadik fokát, ettől most hegyes szögben eltértem kelet felé, s egész nap tartottam az irányt, ezáltal megközelítettem, ha ugyan pontosan el nem értem a Hold pályájának síkját. Érdemes megjegyezni, hogy ez az irányváltoztatás heves rázkódással járt, ami kisebb-nagyobb hevességgel több órán át tartott.
Április 13. Megismétlődött az a hangos, recsegő hang, ami tizedikén annyira megrémített. Sokáig gondolkodtam a jelenségen, de nem találtam kielégítő magyarázatot. A Föld átmérője nagyon lecsökkent, s a bolygó most lapos, alig nagyobb, mint huszonöt fokos szög alatt látszott. A Holdat, ami a zeniten állt, egyáltalán nem láttam. Még mindig a pálya síkjában haladtam, és kelet felé tartottam.
Április 14. A Föld átmérője most rendkívül gyorsan csökkent. Ma egyre inkább erősödött az a benyomásom, hogy a ballonom egy félkörív mentén a Hold pályájának perigeuma[24] felé tart - más szavakkal a legrövidebb úton halad a holdpálya földhöz legközelebb eső pontja felé. A Hold maga közvetlenül a fejem felett volt, ezért nem láthattam. Kemény és hosszan tartó munka a levegő cseréje.
Április 15. A Földön már a kontinensek és a tengerek körvonalait sem tudom kivenni. Tizenkét órakor ismét hallottam azt a megdöbbentő hangot, ami már korábban is megijesztett. Ezúttal azonban percekig tartott, és egyre hangosabbá vált. Végül, mialatt megdöbbenten és a félelemtől megmerevedve álltam, s nem tudtam, mi okozza a jelenséget, a gondola rendkívüli módon remegni kezdett, és egy gigantikus és lángoló tömeg, aminek az anyagát nem tudtam megállapítani, ezer vihar robajával dübörgött el a ballon mellett. Amint a félelmem és a meglepetésem valamelyest enyhült, némi gondolkodás után úgy véltem, hogy ez valami nagyobb vulkáni szilánk volt, ami arról a világról lövellt fel, amely felé gyors iramban közeledem, és minden valószínűséggel ugyanabból az anyagféleségből van, amit a földön is megtalálni, s amit jobb híján meteorikus kőzetnek neveznek.
Április 16. Ma, amennyire tudtam, az oldalsó ablakokon sorban megpróbáltam felfelé kémlelni, és nagy örömömre a ballon kerületén kívül körben mindenütt megpillantottam a Hold korongjának egy kis szeletét. Izgalmam leírhatatlan volt, mert kevés kétségem maradt afelől, hogy veszélyes utam a végéhez közeledik. Eközben a légsűrítővel végzett munka oly sok időmet kötötte le, hogy pihenésre alig jutott pár percem. Az alvás szóba sem jöhetett. Szinte belebetegedtem, az egész testem reszketett a kimerültségtől. Lehetetlen, hogy az emberi test az ilyen körülményeket huzamosabb ideig elviselje. Ez idő tájt már rövid időközökben száguldott el mellettem egy-egy meteorikus kődarab, és e jelenség gyakorisága aggodalommal töltött el.
Április 17. Ez a reggel új korszakot nyitott az utazásomban. Emlékeztem arra, hogy a tizenharmadik napon a Föld huszonöt fokos szögben látszott. A tizennegyediken ez még jobban lecsökkent, s a tizenötödiken is figyelemre méltó csökkenést tapasztaltam, és a tizenhatodik napon az éjszaka visszavonultával már hét fok tizenöt percnél nem mértem többet. Ma pedig, a tizenhetedik napon, amikor rövid és nyugtalan szunyókálásomból felébredtem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy az alattam látható bolygófelszín csodálatos módon méretében megnövekedett, s nem kevesebb mint harminckilenc fokos látszólagos szögátmérő alatt látszott. Megdöbbentem! Nincs szó, amivel pontosan vissza tudnám adni azt a végtelen és abszolút félelmet és megdöbbenést, amely megszállt, és amelytől szinte teljesen megsemmisültem. A térdem reszketett, a fogaim vacogtak, a hajam az égnek állt! "A ballonom szétrobbant!" Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. "Ballonom biztosan szétszakadt! Zuhanok - végtelen sebességgel és megállíthatatlanul zuhanok!" A rendkívül gyorsan megtett távolságból arra következtettem, hogy mintegy tíz perc múlva érem el a Föld felszínét és a teljes megsemmisülést. De végül visszatértek a reflexeim. Megnyugodván elgondolkodtam, és kételkedni kezdtem. Ez lehetetlenség. Ilyen gyorsan nem zuhanhatok. Azonkívül habár nyilvánvalóan az alattam elterülő felszín felé közeledtem, az olyan sebességgel történt, amit nem tudok összeegyeztetni korábbi sebességemmel. Ez a megfigyelés hivatott lecsillapítani az agyamban dúló zűrzavart, aminek köszönhetően végül a helyes megvilágításban láttam a dolgokat. A rémület annyira megbénította az érzékeimet, hogy nem vettem észre az irdatlan nagy különbséget az alattam elterülő felszín és az anyabolygóm felszíne között. Ez utóbbi valójában a fejem felett volt, s teljesen elrejtette előlem a ballon, míg a Hold - maga a Hold, teljes pompájában - odalent, a lábam alatt terült el.
A kábulat és meglepetés okozta, hogy ez a különös helyváltoztatás az egész utazás talán legkevésbé hihető eseményének tűnhetett előttem. Mert a helyváltoztatás önmagában nemcsak hogy természetes és elkerülhetetlen volt, de régóta előre látott esemény is, lévén olyan körülmény, aminek feltétlenül be kell következnie, amikor az utam során a bolygó vonzását legyőzi egy égitest vonzása - vagy még pontosabban, amikor a ballonra ható gravitáció nagyobb a Hold irányában, mint a Földében. Mély álomból és rendkívüli módon megzavart érzékekkel ébredtem ahhoz, hogy magyarázatot találjak a különös jelenségre, amit valójában előre sejtettem, csak nem ebben a pillanatban. Maga a megfordulás természetesen könnyedén és fokozatosan ment végbe, és egyáltalán nem biztos, hogy ha ébren vagyok az idő alatt, belülről észreveszem az átfordulást - hogy úgy mondjam, érzek-e valamilyen belső rendellenességet akár a szervezetemben, akár a felszerelésemben.
Szinte teljesen szükségtelen mondanom, hogy mihelyt elmúlt a félelmem, amely megbénította agyam minden bugyrát, teljes figyelmemet a Hold felszínének alapos megfigyelésére irányítottam. Mint egy térkép, úgy terült el alattam, és habár a távolságát nem tudtam megbecsülni, a felszíni egyenetlenségeket meglepő és megmagyarázhatatlan módon tisztán láttam. Az óceánok és tengerek, a folyók és tavak, és egyáltalán bármilyen víz hiánya első pillantásra megdöbbentett, akárcsak a geológiai állapota. Mégis különös módon megfigyelhettem nagy kiterjedésű területeket, amik határozottan üledékesnek látszottak, jóllehet a félteke nagy részét számtalan kerek, kúpos, vulkáni hegy borította, ami sokkal inkább látszott mesterségesnek, mint természetes kitüremkedésnek. Közöttük a legnagyobb sem érte el a három és háromnegyed mérföldes magasságot; de a Campi Phlegraei vulkáni környékének térképe sokkal többet elárul Excellenciátoknak, mint az én alkalmatlan leírásom, bár helyesnek tartom. Legnagyobb részük lepusztult állapotban volt, s ez félelmetes módon bizonyította előttem, milyen irdatlan erővel bírnak azok az alábecsült meteorikus kövek, amik pillanatnyilag éppen felfelé tartóan zúgtak el a ballonom mellett.
Április 18. Ma úgy találtam, hogy a Hold látható felszíne hatalmas mértékben megnövekedett, s az ereszkedésem sebessége kezdett aggodalommal eltölteni. Amikor a holdutazás ötletét fontolgattam, komoly kalkulációkat végeztem arra vonatkozóan, hogy a közvetlen közelében és a felszínén a tömegéhez viszonyítva ritkább levegőben mennyire lehetséges az élet; jóllehet ennek ellenkezőjét állító elméletekkel is találkoztam, sőt olyannal is, amely határozottan tagadta a Hold atmoszférájának létezését. De mindamellett, amit Encke tanulmányaiból megtudtam az üstökösökről és a zodiákus fényről, véleményemet a lilienthali Mr. Schroeter bizonyos megfigyelései is megerősítették. Mr. Schroeter két és fél napos korában figyelte meg a Holdat, közvetlenül naplemente után, mielőtt a sötét fele még nem látszott, s megfigyeléseit azután is folytatta, hogy a nap láthatóvá vált. Mielőtt a sötét félteke kivilágosodott, a holdsarló két csúcsa látszólag rendkívül fényes toldalékban végződött, ahogyan a nap sugara rávetült. Nem sokkal azután az egész sötét rész kivilágosodott. A holdsarló félkörének végén a meghosszabbodást véleményem szerint az okozta, hogy a nap sugarait a Hold atmoszférája megtörte. Azt is kiszámoltam, hogy a légkör vastagsága (amely több fényt enged át a sötét oldalra, mint amennyi a Földre lejut, amikor a Hold úgy 32 fok alatt áll) mintegy 1356 párizsi láb lehet. Ebből arra következtettem, hogy a legnagyobb magasság, ahol még megtörik a napfény, 5376 láb. E témában kialakult ötleteimet a Filozófiai Feljegyzések nyolcvankettedik kötetének egyik passzusa is megerősítette, amely azt állította, hogy a Jupiter holdjainak együttállásakor a harmadik egy vagy két másodperc időeltolódással válik láthatatlanná, míg a negyedik a bolygó korongjának pereménél tűnik el.[25]
Az atmoszféra általam elképzelt sűrűségéből adódó ellenállása, jobban mondva fenntartó képessége miatt természetesen a végső leereszkedéstől függ a biztonságom. Akkor, ha bebizonyosodik, hogy tévedtem, annak az lesz a következménye, és egyben a kalandom fináléja, hogy atomjaimra hullok szét a bolygó rögös felszínén. És minden okom megvan rá, hogy féljek. A Holdtól való távolságom viszonylag jelentéktelen, míg a légsűrítőre fordított munka egyáltalán nem csökkent, annak pedig semmi jelét nem láttam, hogy a légkör sűrűsége növekedne.
Április 19. Ma reggel kilenc körül a legnagyobb örömömre a Hold felszíne elképesztően közelre került, s aggodalmam is izgalommá változott, amikor a légsűrítőm a légkör változásának jeleit mutatta. Tíz órakor jó okom volt azt hinni, hogy a sűrűség számottevően nőtt. Tizenegykor már alig volt dolgom a felszereléssel, s tizenkettőkor némi tétovázás után elkezdtem lecsavarni a szorítógyűrűt, s amikor nem tapasztaltam ennek kellemetlen következményeit, végül felnyitottam az elasztikus kamrát, s eloldoztam a gondola körül. Ahogyan előre gondoltam, görcs és fejfájás volt az eredménye az elsietett és veszélyes kísérletnek. De elhatároztam, hogy ezt és más, a légzéssel kapcsolatos problémákat, amik egyáltalán nem voltak annyira veszélyesek, hogy az életemet fenyegessék, tőlem telhetően elviselem, annál is inkább, mert mihelyt a Hold légkörének sűrűbb rétegébe érek, megszabadulok tőlük. A leereszkedés mindenesetre végtelenül zabolátlannak bizonyult; s hamarosan riasztóan biztossá vált, hogy nem a remélt, a bolygó tömegével arányos sűrűségű atmoszférába érkezem meg, mert rosszul becsültem meg a sűrűséget, ami még a felszín közelében sem lesz alkalmas ahhoz, hogy megtartsa a gondolámban felhalmozott hatalmas súlyt. Úgy kellene lennie, mint a földön, ahol a testre ható mindenkori gravitáció az atmoszférikus sűrűségtől függ. Hogy itt nem ez a helyzet, arra a hirtelen ereszkedésem a legjobb bizonyíték, s hogy miért nem, azt csak a geológiai egyenetlenségekkel lehet magyarázni, amiket fentebb említettem. Mindenesetre már közel jártam a planétához, és egyre féktelenebb sebességgel közeledtem hozzá. Emiatt egy percet sem késlekedve kidobtam először a ballasztokat, majd a vizeshordócskákat, a légsűrítő berendezést, a gumi zsákot, végül pedig minden mást, amit a gondolában találtam. De mindennek semmi eredménye nem lett. Még mindig borzalmas sebességet éreztem, pedig már csak fél mérföldnyire voltam a felszíntől. Végső lehetőségként kidobáltam a felöltőmet, a cipőmet, a kalapomat, és levágtam magát a gondolát, ami önmagában nem volt nagy súlyú. Ezek után két kézzel a kötélzetbe kapaszkodtam. Eközben alig maradt időm arra, hogy a felszínt megfigyeljem, pedig az egész tájat sűrűn tarkázták apró kis lakóházak, s hamarosan egy fantasztikus kis városka és egy csúf kis emberkékből álló hatalmas tömeg közepén találtam magam. Egyetlen hang nélkül álltak ott, semmi készséget nem mutattak arra, hogy segítsenek nekem, csak álltak csípőre tett kézzel, mint egy rakás idióta, és groteszk módon vigyorogtak, s a szemük sarkából a ballonomat figyelték. Megvetően elfordultam tőlük, és felpillantottam a Földre, amit nemrég hagytam el, s talán mindörökre. Hatalmas, tompa fényű rézpajzsnak láttam, úgy két fok átmérőjű lehetett, s mozdulatlanul lebegett a fejem felett, egyik peremét vakítóan csillogó aranyfény szegélyezte. Szárazföldnek, víznek nyoma sem látszott rajta, csak itt-ott fedte, s a trópusi, egyenlítői zónáit övezte felhőréteg.
Ilyenformán, talán Excellenciátok örömére is, annyi aggodalom és annyi páratlan megmenekülés után, a Rotterdam elhagyása utáni tizenkilencedik napon végül biztonságban megérkeztem utam, egy földi ember által valaha is elképzelt, felvállalt és bevégzett, kétségtelenül rendkívüli utazásom végcéljához. De a kalandjaim még arra várnak, hogy elmeséljem őket. És valóban, Excellenciátok elképzelhetik, hogy öt évet eltöltvén egy planétán, amely nemcsak hogy a jellemvonásait tekintve igen érdekes, de kétszeresen is az, lévén hogy olyan égitest, amely közeli kapcsolatban áll egy emberek által lakott bolygóval. Mint a Csillagászok Állami Kollégiumának tagja, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az út, amely ilyen szerencsés véget ért, sokkal fontosabb esemény, mint annak részletei. Nos hát, ez a helyzet. Sok minden - nagyon sok minden van, amiről nagy örömmel beszámolhatok. Sok mondanivalóm van a bolygó klímáját illetően: a meleg és a hideg csodálatos váltakozásáról, a két hétig tartó egyenletes és égető napsugárzásról, és még többet tudnék mesélni az azt követő sarki hidegről, a páratartalom in vacuo[26] párolgásból adódó változásáról a nap sugárzásának különböző szakában, a folyóvizek különféle változó zónáiról, magukról az emberekről, a szokásaikról, politikai szervezeteikről, különleges fizikai felépítésükről, csúfságukról, a különös atmoszféra miatt elcsökevényesedett fülükről, a beszéd hiányáról és szükségtelenségéről, a beszédet helyettesítő egyszerű, interkommunikációs metódusukról, arról a semmihez nem hasonlítható kapcsolatról, amely minden egyedet összeköt a Föld valamely egyedével - hasonlóan a bolygó és a holdja közötti kapcsolathoz, amelytől az egyik égitest lakóinak élete és sorsa összekapcsolódik a másik égitest lakóiéval, és mindenekfelett, talán Excellenciátok örömére, azokról a sötét és rejtélyes misztériumokról, amelyek a Hold külső régióit övezik - azokat a régiókat, amelyek a Hold saját tengelye körüli forgásának és a Föld körüli sziderikus[27] forgásának csodálatos egybeesésének köszönhetően sosem fordultak, és Isten kegyelméből sosem fognak a Föld felé fordulni, hogy az ember a távcsövével szemügyre vehesse őket. Minderről - és még nagyon sok mindenről - részletesen szeretnék beszámolni. De hogy rövid legyek, ezért ellenszolgáltatást várok. Rendkívüli módon vágyakozom vissza a családomhoz, a házamba; és a további részemről adandó információk fejében - figyelembe véve, hogy hatalmamban áll számos fizikai és metafizikai jelenségre magyarázattal szolgálni - nyomatékosan kérem tiszteletre méltó testületüket, hogy eszközöljék ki a bűnbocsánatot a bűnömre, amit Rotterdamból való elindulásomkor a három hitelező megölésével elkövettem. Jelen beszámolómnak ez volt a célja. A hírvivő, a Hold egyik lakója, aki fölött hatalmam van, s akit megfelelően elláttam instrukciókkal, meg fogja várni Excellenciátok válaszát, a szóban forgó bocsánatukat, amit remélem, megkapok.
Maradok tisztelettel Excellenciátok alázatos szolgája,
HANS PFAALL"
Befejezvén a különleges dokumentum figyelmes felolvasását, Rubadub professzor - úgy mondják - végtelen meglepetésében a kövezetre ejtette a pipáját, Mynheer Superbus Von Underduk pedig elfeledkezvén magáról és méltóságáról, levéve szemüvegét a zsebébe dugta, majd meglepetésében és csodálatában háromszor megfordult a sarkán a tengelye körül. A döntés nem volt kétséges - a bocsánat megadatott. Végezetül egy cifra káromkodás után Rubadub professzor, majd a hírneves Von Underduk is, karonfogva tudóstársát, egyetlen szó nélkül a legrövidebb úton elindult hazafelé, hogy megeméssze a hallottakat. A polgármester házának ajtajához érve a professzor felvetette, hogy mivel a hírnök eltűnt - nyilván halálra rémült a vad külsejű rotterdami polgároktól -, a bocsánatnak nem sok haszna van, lévén hogy ilyen irdatlan távolságra az üzenetet csak egy holdbéli teremtés képes eljuttatni. Ezen állításnak az igazságát a polgármester megerősítette, s ezzel a dolognak vége is volt. Nem úgy a pletykáknak és találgatásoknak. A levelet közzétették, ami számos mendemondát és véleményt szült. Néhány okoskodó azzal tette nevetségessé magát, hogy az egészet beugratásnak minősítette. De az ilyesfajta emberek beugratása, azt hiszem, minden bizonnyal meghaladja a felfogóképességüket. Én nem tudtam elképzelni, mi mondatta ki velük ezt a véleményt. Nézzük, mit állítottak:
Először. Néhány rotterdami mókamester különös ellenszenvet táplál a polgármester és a csillagászok iránt.
Másodszor. A szomszédos Bruges városából eltűnt egy fura kis mutatványos törpe, akinek valamilyen vétség miatt mindkét fülét tőből levágták.
Harmadszor. Az újságpapír, amiből a ballon készült, holland újságpapír volt, aminek következtében a ballon nem készülhetett a Holdon. Piszkos papírok voltak - nagyon piszkosak -, és Gluck, a nyomdász megesküdött, hogy Rotterdamban nyomták őket.
Negyedszer. Hans Pfaall egy részeges bűnöző, és a három lusta férfiút, akit a hitelezőinek írt le, pár napja látták az egyik külvárosi pálinkamérésben, miután tele zsebbel visszatértek tengerentúli útjukról.
Végezetül. Van egy általánosan elfogadott, vagy inkább elfogadható vélemény, mely szerint Rotterdam város Asztronómiai Testülete, akárcsak a világ többi testülete - nem is szólva csak úgy általában a csillagászokról és testületekről - egy jottányit sem jobb, nagyobb és bölcsebb, mint amilyennek lennie kell.
MEGJEGYZÉS. Az igazat megvallva a legkisebb hasonlóság sincs a fenti vázlatos csekélység és Mr. Locke nagyrabecsült "Holdbéli történet"-e között, bár mindkettő jellegzetessége a beugratás (jóllehet az egyik az évődés hangján szól, a másik nyíltan őszinte), és mindegyik beugratás ugyanazzal a dologgal kapcsolatos, a Holddal - s mi több, mindkettő hihetően igyekszik tálalni a tudományos részleteket. A "Hans Pfaall" szerzője mintegy önvédelemből szükségesnek tartja kijelenteni, hogy ez a jeu d'esprit[28] mintegy három héttel korábban jelent meg a Southern Literary Messenger-ben, mielőtt Mr. L. írásának közlése a New York Sun-ban elkezdődött. Elképzelve a hasonlóságot, ami talán nem is létezik, néhány New York-i lap átvette a "Hans Pfaall"-t, és az egyik írójában a másikat vélvén felismerni, "Hold-beugratás"-nak nevezte el.
Minél több embert csap be ez a "Hold-beugratás", annál inkább készek elfogadni a tényt, hogy senki nem lett becsapva. Hadd nyújtsak egy kis szórakozást, és mutassam meg a történet azon sajátosságait, amelyek szükségesek voltak mesém valós karakterének megteremtéséhez. Jóllehet ebben a zseniális fikció gazdag képzeletről árulkodik, én sokkal inkább a tényeknek és az általános analógiának szenteltem gondos figyelmet. Hogy az olvasókat, ha időlegesen is, de félrevezette, az csupán azt bizonyítja, mennyire nyilvánvaló az asztrológiai természetű ismereteik hiányossága.
A Hold távolsága a Földtől kerek számban kifejezve 240000 mérföld. Ha meg akarunk bizonyosodni afelől, hogy egy nagyítólencse milyen közel képes hozni egy égitestet (vagy bármilyen távoli tárgyat), a távolságot el kell osztanunk a nagyítás mértékével, más szóval a lencse űrön való áthatoló-képességével. Mr. L. lencséje 42000-szeres nagyításra volt képes. Ezzel elosztva a 240000 ezret (a Hold valóságos távolságát), öt egész és ötheted mérföldet kapunk. Ilyen távolságból egyetlen állatot sem lehet megpillantani, még kevésbé a történetben szereplő apró lényeket. Mr. L. arról beszél, hogy Sir John Herschel virágokat (pipacsmezőket, stb.) látott, és még az apró madarak szemének formáját és sárga színét is meg tudta figyelni. A közelmúltban ő is megállapította, hogy a lencse nem tesz láthatóvá tizennyolc hüvelykes átmérőjűnél kisebb tárgyakat; de még erre is azt mondom, hogy annak a lencsének igen erősnek kell lennie. Mellékesen azt is meg kell jegyeznem, hogy ez a csodálatos lencse állítólag Messrs. Hartley és Grant műhelyében készült, Dumbartonban. Messrs. H. és G. cége több esztendővel azelőtt megszűnt, hogy a beugratás nyilvánosságra került.
A könyv formátumú kiadás 13. oldalán a bölényszerű lények szeme fölötti "bozontos szemöldök"-ről szólva a szerző azt mondja: "Dr. Herschel éles elmével rögtön arra gondolt, hogy ez amolyan helyi jellegzetesség, és arra szolgál, hogy az állat szemét megóvja a Hold felénk eső oldalán rendszeresen előforduló végletes fény-árnyék változásoktól". Csakhogy ez nem tekinthető "éles elméjű" megfigyelésnek. Az égitest felénk eső oldalán élő lények sosem tapasztalják a sötétséget, ezért indokolatlan "végletes változások"-at emlegetni. Napfény hiányában a Föld szolgáltat elegendő fényt ahhoz az évi tizenhárom felhőtlen teliholdhoz.
A topográfia, még ha hűségesen igyekszik is másolni Blunt Lunáris Térképét, ellentmond annak és minden más térképnek, ráadásul még önmagában is ellentmondásos. Az égtájak is megfejthetetlen módon össze vannak keverve, a szerző teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a Hold térképén az égtájak iránya nem egyezik meg a földiével; ott a kelet balra van, stb.
A hangzatos nevektől, mint Mare Nubium, Mare Tranquilitatis, Mare Foecundatis stb. félrevezetve, Mr. L. óceánokat és nagy vizeket feltételezve megy bele a részletekbe, jóllehet nincs semmiféle csillagászati megfigyelés arra vonatkozóan, hogy ilyesmik léteznének ott. Ha megfigyeljük a fény és árnyék határát (akár a fogyó hold sarlóján, akár a növő hold púpján), láthatjuk, hogy ahol ez a határvonal sötét területeket metsz, a vonal csipkézetté válik; ha ott víz volna, a vonal egyenletesnek látszana.
Az ember-denevérek szárnyának leírása a 21. oldalon szó szerint másolja Peter Wilkinsnek a repülő szigetlakók szárnyáról szóló leírását. Pusztán ez a tény is elegendő gyanakvásra ad okot.
A 23. oldalon a következőket találjuk: "Micsoda bámulatos hatást gyakorolhat a mi tizenháromszor nagyobb bolygónk erre az égitestre, az idő méhében szunnyadó embrióra!" Ez mind szép, de nincs olyan csillagász, aki ilyen megjegyzést tenne, különösen egy tudományos folyóirat hasábjain; lévén, hogy a Föld a fenti értelemben nem tizenháromszor, hanem negyvenkilencszer nagyobb a Holdnál. A következő oldalakon bevezetésként egy a Szaturnuszon tett felfedezésekről szóló beszámolóhoz egy sor észrevételt olvashatunk, de ezek filozófiai színvonala egy iskolai dolgozat szintjén áll - és mindez az Edinburgh Journal of Science lapjain!
De van egy pont, ami különösképpen leleplezi a fikciót. Képzeljük el, milyen hatást gyakorol ránk az, amikor a Hold felszínén állatokat pillantunk meg; mi ragadná meg először a figyelmünket? Biztosan nem az alakjuk, a méretük vagy más figyelemre méltó különlegességük, hanem sokkal inkább a helyzetük. Hogy például fejjel lefelé, lábbal felfelé járnak, mint a légy a mennyezeten. Egy igazi megfigyelő meglepetésében felkiált (pedig előzőleg már tájékozódott), amikor megpillantja példátlan helyzetüket; a fiktív megfigyelő erről említést sem tesz, hanem a lények egész testének alakjáról kezd el beszélni, még akkor is, ha csak a fejüket látja!
Végezetül azt is meg kell jegyezni, hogy az ember-denevérek mérete, és különösképpen az ereje (például repülő-képességük a Hold ritka légkörében - már ha egyáltalán van neki) a többi, állatra és növényre jellemző vonásokkal együtt általában az e témákban előforduló jellegzetességekkel analógok, s ezen analógiák általában meggyőzőek. Talán szükségtelen hozzátenni, hogy a cikk elején "a mesterséges fénynek a fókusztávolságra gyakorolt hatásával" stb. stb. kapcsolatos, Herschelnek és Brewsternek tulajdonított ötlet a képekben gazdag, üres szószaporítás irodalmi kategóriájába tartozik.
A csillagok közötti optikai megfigyelésnek igen valóságos és szigorú határai vannak, amiknek a természetét szükséges megérteni. Ha valóban csak arra volna szükség, hogy nagyobb lencsét öntsünk, annak az emberi zsenialitás nem szabna határt, bármikor elkészíthetjük a szükséges nagyságú lencsét. Csakhogy sajnálatos módon a lencse méretének növelésével arányosan és annak következményeként, csökken az űrön való áthatolóképessége, mivel a tárgyról visszaverődő fény szétszóródik, ezáltal csökken a fényerő. Erre pedig az ember nem ismer gyógyírt, mert egy tárgy annyira látható, amennyi fény róla eltávozik, akár a sajátja az, akár visszavert. Így csupán a "mesterséges" fény segíthet Mr. Lockénak, amit azonban nem a "látvány fókuszpontjára" kell vetnie, hanem a megfigyelt tárgyra: a Holdra. Könnyű kiszámítani, hogy ha a csillag kisugárzott fénye ugyanolyan mértékben szóródik szét, mint amilyen mértékben az összes csillag természetes fénye holdtalan éjszakákon, akkor a csillag minden gyakorlati célból láthatatlanná válik.
A később Angliában épített Earl of Ross teleszkóp speculuma[29] 4071 négyzethüvelyknyi fényvisszaverő felülettel rendelkezett, míg Herschel teleszkópja csupán 1811 négyzethüvelyknyivel. Az Earl of Ross lencséje hat láb átmérőjű, a pereménél öt és fél hüvelyk, a közepén öt hüvelyk vastag volt. A súlya három tonna. Fókusztávolsága 50 láb.
Később olvastam egy zseniális kis könyvecskét, aminek a címoldalán ez állt: "L'Homme dans la lvne, ou le Voyage Chimerique fait au Monde de la Lvne, nouuellement decouuert par Dominique Gonzales, Aduanturier Espagnol, autremét dit le Courier volant. Mis en notre langve par J. B. D. A. Paris, chez François Piot, pres la Fontaine de Saint Benoist. Et chez J. Goignard, au premier pilier de la grand' salle du Palais, Proche les Consultations, MDCXLVII" pp. 176.
Az író kijelenti, hogy azt a könyvet angolból fordította, s hogy azt egy bizonyos Mr. D'Avisson (Davidson?) írta, bár ez a kijelentés igen kétértelmű. "I'en ai eu - mondja - l'original de Monsieur D'Avisson, medicin de mieux versez qui soient aujourd'hui dans la conoissance des Belles Lettres, et sur tout de la Philosophie Naturelle. Je lui ai cette obligation entre les autres, de m'auoir non seulement mis en main ce Livre en anglois, mais encore le Manuscrit du Sieur Thomas D'Anan, gentilhomme Eccossois recommandable pour sa vertu, sur la version duquel j'advoue que j'ay tiré le plan de la mienne."
Néhány jelentéktelen, Gil Blas stílusában elkövetett kalandocska után, amik az első oldalakon olvashatók, a szerző rátér, hogy egy tengeri utazás során a legénység egy néger szolgával egyetemben megszabadul tőle, és kirakja Szent Ilona szigetére. Hogy könnyebben jussanak élelemhez, szétválnak, és amíg csak lehet, külön élnek. Madarakat idomítanak, így a teherhordó szerepét galambok töltik be. A madarak rövidesen megtanulják, hogyan kell terhet szállítani, s ez a teher egyre súlyosabb lesz. Az íróban felmerül az ötlet, hogy sok-sok madarat összeköt, mégpedig azzal a céllal, hogy felemeljék őt. Ennek érdekében egy szerkezetet is kiagyal, amit kellő részletességgel le is ír, s amit egy metszeten be is mutat. Ezen megpillanthatjuk Signor Gonzalest, aki fidres-fodros parókában egy seprűnyélre igen emlékeztető szerkezeten ül, amit a farkukra kötött zsinórok segítségével egy sereg vadhattyú (ganzas) emel a magasba.
A Signor elbeszélésének legfontosabb része egy olyan dologra vonatkozik, ami fölött az olvasó egészen a könyv végéig elsiklik. A ganzasok nem Szent Ilona lakói, hanem a Holdé. A madaraknak az a szokásuk, hogy egy-egy csoportjuk évente a Földre vándorol. A megfelelő időben természetesen hazatérnek, s a szerző egy napon, amikor kisebb útra akar velük menni, váratlanul felemelkedik, és rövid időn belül megérkezik egy égitestre. Itt több más furcsaság mellett azt tapasztalja, hogy az emberek végtelen boldogságban élnek: nincsenek törvényeik; fájdalom nélkül halnak meg; tíz és harminc láb közötti magasságúak; ötezer évig élnek; továbbá van egy Irdonozur nevű császáruk; képesek hatvan láb magasra felugrani, ahol - mivel már nem hat rájuk a gravitáció - legyezők segítségével röpdösnek.
Nem tudom megállni, hogy ne mutassak be egy példát a kötet filozófiájára.
"El kell mondanom - mondja Signor Gonzales -, miféle hely az, ahol találtam magam. A felhők a lábam alatt voltak, vagy ha úgy jobban tetszik, a lábam és a talaj között voltak szétszórva. Ami a csillagokat illeti, mivel ahol én voltam, ott sosincs éjszaka, mindig ugyanolyannak látszottak: nem voltak fényesek, mint rendesen, hanem sápadtak, majdnem mint a reggeli hold. Némelyikük mégis fényesebb volt, de ezek tízszer nagyobbnak látszottak (amennyire meg tudtam becsülni), mint ahogyan azt a Földről látni. A Hold, amely két napon át volt teli, irdatlan nagysággal rendelkezett.
Nem szabad elfelejtenem megemlíteni, hogy a csillagok az égitestnek csak azon az oldalán látszottak, amely a Hold felé fordult, és minél közelebb voltak, annál nagyobbnak láttam őket. Azt is el kell mondanom, hogy akár kellemes, akár viharos idő volt, én mindig közvetlenül a Hold és a Föld között tartózkodtam. Erről két módon szerezhettem bizonyosságot: egyrészt mert a madaraim mindig egyenes vonalban repültek, másrészt valahányszor megálltunk pihenni, akaratlanul is a Föld körül mozogtunk. Elfogadtam Copernicus elméletét, mely szerint a Föld sosem szűnik meg keletről nyugat felé forogni, csakhogy ezt nem az ekvinokciális pólusok, közismertebb nevén a sarkok körül, hanem a zodiákus pólus körül teszi. Ezt a kérdést ehelyütt javaslom alaposabban kifejteni, lévén van alkalmam felfrissíteni mindazt, amit Salamancában az asztrológiáról megtanultam, de mostanra elfelejtettem."
Mindazonáltal a kiemelt részek melléfogások, és a könyvnek nyilvánvaló szándéka, hogy a kor asztronómiai elméleteinek naivitást tükröző részleteivel hívja fel magára a figyelmet. Az egyik ilyen feltételezés, hogy a "gravitációs erő" a Föld felszínétől csak rövid távolságig hat, s emiatt találja utazónk úgy, hogy akaratlanul is a Föld körül mozog, stb.
Akadnak más "holdutazások" is, de egyikük sem kitűnőbb az előbbinél. Bergeracé egyenesen értelmetlen. Az American Quarterly Review harmadik kötetében találhatunk egy alaposan kidolgozott kritikát egy bizonyos, a kérdéses témában tett "utazás"-ról, egy olyan kritikát, amiről nehéz nyilatkozni, mert egyszerre demonstrálja a könyv ostobaságait és a kritikusnak az asztronómia terén tanúsított abszolút tudatlanságát. Elfelejtettem a könyv címét, de az utazás sokkal szánalmasabb, mint ami Signor Gonzales barátunk ganzasokkal megtett útja. A hős leás a földbe, ahol egy olyan fémet talál, amit történetesen erősen vonz a Hold. Egy alkalmas ládikába zárja, és amikor elvágja a földhöz rögzítő kötelékeket, vele együtt felrepül az égitestre. A "Thomas O'Rourke repülése" már nem ennyire megvetendő olvasmány, ezt németre is lefordították. Thomas, a hős valójában egy ír főnemes erdőkerülője, akinek a hóbortjairól szól a történet. A "repülés" egy sas hátán történik meg, és a Bantry Bay melletti magas Hungry Hillről indul.
Ezekben a különféle brossúrákban a cél mindig szatirikus, és a szándéka a lunáris szokások leírása és összevetése a mieinkkel. Az utazás leírására vonatkozóan semmiféle hihetőségre nem törekszenek. Úgy tűnik, a szerzők egyike sem rendelkezik asztronómiai ismeretekkel. A "Hans Pfaall"-ban az volt a szándékom, hogy (amennyire a téma szeszélyes természete megengedi) a valószerűség érdekében a Föld és a Hold közötti utazás leírásakor alkalmazzam a tudományos elveket.
Nemes Ernő fordítása
[1] A név egybecseng a fall (zuhanás), a phallus (fallosz), és a fail (kimerül) szavakkal. Betűzni legalább négyféleképpen lehet: Phaal, Pfaall, Phaall és Pfaall. A Phaal-t megfordítva a név újabb variánsát kapjuk: laugh (nevetés; kiejtése: laf)
[2] szójátékra épül: az angol foolscap egyaránt jelent bohócsapkát, csörgősapkát és fogalmazó/kockás/vonalzott papírt.
[3] Nem valami dalról van szó, hanem egy angol közmondásról: That's all my eye, and Betty Martin.
[4] azaz vrouw: asszony (holland)
[5] egyensúlyát (latin) [r]
[6] copf, hajfonat [r]
[7] szilárd talaj (latin) [r]
[8] levél, üzenet (latin) [r]
[9] nitrogén
[10] raktár (francia) [r]
[11] nehezék; a léggömb nehezéke, amelyet az emelkedés érdekében kidobnak [r]
[12] kence, lenolaj [r]
[13] segédek (hadsegédek) [r]
[14] észak-amerikai indiánok pépszerű masszává gyúrt, és szárítva tartósított húsétele [r]
[15] ecuadori vulkán, 5803 méter (19344 láb) magas.
[16] hitük, meggyőződésük [r]
[17] A zodiákus fény valószínűleg ugyanaz, amit őseink Trabesnek neveztek. Emicant Trabes quos docos vocant. - Plinius. (Poe jegyzete)
[18] A Hans Pfaall első kiadása óta úgy tapasztaltam, hogy Mr. Green, a Nassau-ballon megszállottja más későbbi aeronautákkal együtt tagadja Humboldt e vonatkozásban tett kijelentéseit, és csökkenő kényelmetlenségekről beszél - pontosan egybehangzóan az itt hangoztatott teóriával. (Poe jegyzete)
[19] visszavágás (francia) [r]
[20] stratum [r]
[21] sebészeti érelszorító eszköz (francia) [r]
[22] tetőpont; az égboltnak épp fölöttünk lévő legmagasabb pontja [r]
[23] tömegesen (francia) [r]
[24] földközel; a Hold pályájának a Föld középpontjához legközelebb eső pontja [r]
[25] Hevelius leírja, hogy több esetben úgy találta, hogy tökéletesen tiszta égbolt esetében, amikor a hatos és hetes fényrendű csillagok is tisztán láthatóak voltak, s a Hold is ugyanolyan magasan és ugyanabban az irányban tartózkodott, s még a távcső is ugyanaz volt, a Hold foltjait nem mindig ugyanolyan fényesnek látta. A megfigyelés körülményeiből következően nyilvánvaló, hogy a jelenség oka nem a légkörünkben, nem a távcsőben, nem a Holdban vagy a megfigyelő szemében keresendő, hanem abban, hogy valaminek (légkörnek?) lennie kell a Holdon. Cassini folyamatosan megfigyelte a Szaturnuszt, a Jupitert és az állócsillagokat, s amikor azok a Hold takarásába kerültek, alakjuk kerekről oválisra változott, míg más égitestek takarásába jutva nem változtatták az alakjukat. Emiatt azt feltételezte, hogy a Hold felszínét időnként sűrűbb anyag veszi körül, ami megtöri a csillagok fényét. (Poe jegyzete)
[26] légüres térben (latin) [r]
[27] csillagászati [r]
[28] szellemi torna, szellemeskedés ("a szellem játéka") (francia) [r]
[29] speculum = tükör (latin) [r]
<<< Novellák főoldala