<<< Novellák főoldala


Von Kempelen és felfedezése



   Arago[1] mélyreható feljegyzéseit olvasva - hogy a Silliman's Journal[2] összegzéséről, amiben Maury hadnagy[3] részletezi állításait, ne is szóljak - természetesen még nem fordult meg a fejemben, hogy a Von Kempelen felfedezésére vonatkozó utalások hatására tudományos szempontból összefoglaljam e témát. Célom egyszerű: első helyen pár szót szeretnék szólni magáról Von Kempelenről (akivel néhány esztendeje volt szerencsém személyes ismeretséget kötni), mivel minden, ami rá vonatkozik, e pillanatban fontos lehet; második helyen általánosságban és spekulatíve egy pillantást kívánok vetni felfedezésének következményeire.
   Első megfigyeléseim merőben ellenkeznek azzal az általános véleménnyel (ami ilyen esetekben rendszerint kiolvasható az újságokból), ti. hogy ez a felfedezés teljességgel meglepő módon, váratlanul érkezett.
   "Sir Humphrey Davy naplójá"-ra (Cottle and Munroe) hivatkozva, annak 53. és 82. oldalán olvasható, hogy ez a nagy hírű kémikus bár kieszelte a szóban forgó dolgot, semmilyen kísérletet nem végzett azzal kapcsolatban, amit ma már Von Kempelennek tulajdonítanak, aki bár a leghalványabb utalást sem tette rá, de az alapötletet kétségtelenül (ezt tétovázás nélkül állíthatom, s ha kell, bizonyítani is tudom) mindenképpen e "Napló"-nak köszönheti. Habár egy kissé tudományos, úgy érzem, mindenképpen idéznem kell két passzust a "Napló"-ból Sir Humphrey egyenleteivel együtt. [Mivel a szükséges algebrai szimbólumokkal nem rendelkezünk, s a "Napló"-! sem leltük fel az Athenaeum Könyvtárban, Mr. Poe kéziratának e kis szakaszát kihagyjuk. A szerkesztő.]
   A Courier and Enquirer cikkei, amik azóta más újságokat is megjártak, s amik a találmányt a Maine államba, Brunswickba való Mr. Kissamnak tulajdonítják, bevallom, számomra több szempontból is apokrifnek tűnnek, bár sem lehetetlen, sem nagyon valószínűtlen dolgot nem állítanak. A részletekbe nem kell belemennem. A véleményemet elsősorban a cikk hangnemére alapozom. Nem tűnik igaznak. Akik tényekről beszélnek, azok sosem ügyelnek oly kínosan a dátumra és a helyre, mint azt Mr. Kissam teszi. Azonkívül, ha Mr. Kissam valóban az általa megjelölt időpontban - közel nyolc éve - jutott a felfedezésre, lehetséges-e, hogy egyáltalán nem tett azonnali lépéseket, hogy learassa a babérokat, amikor még a legegyügyűbb fajankó is tudja, micsoda előnyökhöz juthatott volna általa nemcsak ő, de az egész emberiség? Teljességgel hihetetlen előttem, hogy ha bármely közönséges ember jut e felfedezés birtokába, oly gyerekes módon viselkedik, ahogyan Mr. Kissam bevallottan tette. Egyáltalán, ki ez a Mr. Kissam? És a Courier and Enquirer cikkének a célja vajon nem egy mesterséges vita keltése volt-e? Be kell vallani, ennek az egésznek amolyan beugratás-íze van. Szerény véleményem szerint igen kevés hihető van benne, és ha tapasztalataim alapján nem tudnám, hogy a tudósok még a saját érdeklődési körükön belül is mennyire rászedhetők, alaposan meglepődtem volna azon, hogy egy olyan kitűnő kémikus, mint Draper professzor, ilyen komoly hangnemben száll vitába Mr. Kissam (vagy talán Mr. Quizzem?) állításaival.
   De térjünk vissza Sir Humphrey Davy "Naplójá"-hoz. Ez a pamflet nem a nagyközönség számára íródott, mert akinek valaha is volt köze az írómesterséghez, az szívesen veszi a legkisebb stílusbéli javító szándékot is. A 13. oldal közepe táján például, a nitrogén monoxiddal végzett kísérleteiről szólva ezt írja: "Alig fél perc múltán a légzés fokozatosan megszűnt, s azt azzal analóg izomrángások követték." Hogy az a légzés nem "szűnt meg", az nem csupán a további szövegrészekből derül ki, hanem a "követték" többes számú igealakból is. A mondat kétségkívül így volna helyes: "Alig fél perc múltán a légzés folytatódott, de a fájdalom[érzés] fokozatosan megszűnt, s azt azzal analóg izomrángások [érzetei] követték." Száz hasonló példa bizonyítja, hogy a kéziratot nemtörődöm módon publikálták, s az valószínűleg a szerző saját használatra szánt jegyzetfüzete lehetett; a pamflet alapos tanulmányozása pedig minden gondolkodó embert meggyőzhet állításaim igazáról. Tény, hogy Sir Humphrey Davy volt a földön az utolsó ember, aki tudományos témában kompromittálta magát. Nemcsak hogy gyűlölte a sarlatanizmust, de morbid módon tartott mindentől, ami akár csak látszatra is empirikus, így aztán jóllehet teljesen tisztában volt azzal, hogy a szóban forgó kérdésben a helyes utat járja, azt sosem mondta ki, mert minden pillanatban készen állt a gyakorlati bizonyításra. Hiszem, hogy utolsó perceiben ezt szánalmasnak ítélte, de azt is sejthette, hogy óhaja, miszerint ezt a "Napló"-t (ami tele volt téves elméletekkel) égessék el, teljesítetlen marad, mint ahogyan úgy is lett. Azt mondtam, "óhaja", mert a naplót is azon iratok közé sorolta, amiknek elrendelte az elégetését, efelől nincsenek kétségeim. Habár a jó vagy a rossz szerencse folytán elkerülte a lángokat, ma már csak töredékeiben van meg. Mert az idézett passzusok és az azokhoz hasonlók adták Von Kempelennek a tippet, ezt a legkisebb mértékben sem kétlem, de ismétlem, azt még fontolóra kell venni, hogy ez a jelentős (minden körülmények között jelentős) felfedezés szolgálja-e vagy sem az emberiséget. Azt, hogy Von Kempelennek és közvetlen barátainak mily gazdagságot hozhat mindez, ostobaság volna egy percig is kétségbe vonni. Ők aligha olyan gyengék, hogy ne realizálják időben a belső értékeit.
   A The Home Journal-ban Von Kempelenről megjelent rövid beszámolóban, amelyet azóta más újságok is lemásoltak, az eredeti német szöveghez képest számos félreértelmezés található, ami minden bizonnyal a fordító hibájaként róható fel, aki a cikket valószínűleg a presburgi Schnellpost-ból vehetett át. A "viele" szót nyilván félreértette (mint az gyakorta megesik), és a "lieden"-t is valószínűleg "bánat"-nak fordította, holott a "szenvedés" volna a helyénvaló, de ez csak az én feltételezésem.
   Von Kempelen mindazonáltal semmi esetre sem "mizantróp", legalábbis megjelenését tekintve nem lehet az. Bár vele való ismeretségem véletlenszerű volt, azt sem állíthatom, hogy egyáltalán nem ismertem azelőtt; de hogy láthattam és beszélhettem egy ilyen rendkívül népszerű emberrel, aki nemsokára még népszerűbb lesz, az nem csekélység.
   A The Literary World határozottan állítja, hogy presburgi illetőségű (a The Home Journal szerint ez téves), én pedig örömmel jelenthetem, mivel az ő saját szájából hallottam, hogy Uticában, New York Államban született, bár a szülei valóban Presburgból származnak, úgy hiszem. A családnak valamilyen módon kapcsolata van az önműködő sakkjátékos atyjának, M'elzelnek a családjával. [Ha nem tévedünk, a sakkozógép feltalálójának is Kempelen, Von Kempelen vagy valami hasonló a neve. A szerkesztő.] Von Kempelen külsőre alacsony, testes ember, hatalmas kék szeme, szőke haja és szakálla, széles, de kellemes ívű szája, hibátlan fogsora, és azt hiszem, római orra van. Az egyik lába valamilyen módon sérült. Őszinte tekintetű, kellemes modorú, s ebben nincs semmi mesterkéltség. Mindent összevetve a külseje, a beszéde, a mozdulatai olyanok, mint bármely mizantrópé, akivel valaha találkoztam. Úgy hat évvel ezelőtt egy héten át vendég-társak voltunk az Earl's Hotelben, Providence-ben, Rhode Islanden; és ha jól emlékszem, néhányszor beszélgettünk, összesen talán három vagy négy óra hosszat. Mindennapos dolgokról csevegtünk, és semmi olyasmi nem hangzott el, amiből következtetni tudtam volna tudományos tehetségére. Előbb hagyta el a szállodát, mint én, New Yorkba igyekezett, onnan Bremenbe. Ez utóbbi város volt az, ahol nyilvánosságra hozták a nagy felfedezést; pontosabban e helyütt feltételezték először, hogy ő a felfedező. Ez minden, amit a ma már a halhatatlan Von Kempelenről személyesen tudok, mégis úgy vélem, ezek a csekély részletek is érdeklődésre tarthatnak számot.
   Nem kérdéses, mennyi csodálatos pletyka kel szárnyra egy-egy találmány nyomán, aminek annyi hitele van, mint az Aladdin lámpájáról szóló mesének; és mégis, ilyen esetben, mint például a kaliforniai felfedezések esetében is, nyilvánvaló, hogy az igazság olykor különösebb lehet, mint a fikció. A következő anekdota olyannyira hiteles, hogy el kell fogadnunk igaznak.
   Von Kempelen nem élt túlságosan jól bremeni tartózkodása idején, s mint ismeretes, gyakran jelentéktelen összegekért vállalt többletmunkát. Amikor a Gutsmuth & Co.-nál történt hamisítás tartotta lázban a várost, a gyanú Von Kempelenre terelődött, mert éppen akkor vásárolt egy kis házat a Gasperitch Lane-en, és amikor kihallgatták, nem árulta el, honnan van a pénze. Végül letartóztatták, de nem tudtak rábizonyítani semmit, és szabadon engedték. A rendőrség mindazonáltal megfigyelés alatt tartotta, s így derült fény arra, hogy rendszeresen elhagyja az otthonát, mindig ugyanazon az útvonalon távozik, és mindegyik őt követő rendőrt a "Dondergat" néven ismert sikátor-labirintus közelében rázza le. Végül a kitartásnak köszönhetően követni tudták egészen a Flatzplatz nevű utca egyik régi, hétemeletes házának padlásszobájáig, ahol rajtaütöttek, mert azt remélték, hamisítás közben érhetik tetten. A nagyfokú zavarodottságból, amit a rendőrök előtt tanúsított, nem maradt kétség a bűnössége felől. Miután megbilincselték, átkutatták a szobáját meg a többi szobát is, mert azt hitték, az egész manzárdot bérli. Belépve a szobába, ahol elkapták, egy tízszer nyolc lábnyi kamrát találtak, ahol valamilyen kémiai apparátus volt felállítva, de aminek a rendeltetését nem ismerték. A helyiség sarkában egy apró kályhában tűz égett, felette két olvasztótégely, ami csővel volt összekötve. Az egyikben olvadt ólom, aminek a szintje azonban nem érte el a cső nyílását, de közel volt az edény pereméhez. A másik tégelyben valamilyen folyadék volt, ami a nyomozók beléptekor sűrű párát bocsátott ki. Elmondták, hogy Von Kempelen éppen két kézzel szorongatta az egyik tégelyt, (mint később kiderült, olyan kesztyű segítségével, amelyet azbesztből készítettek), s a tartalmát a fapadlóra öntötte. Ekkor bilincselték meg, s mielőtt átkutatták volna a helyiséget, megmotozták, de nem találtak mást, mint a felöltője zsebében egy papírdobozt, ami a későbbi vizsgálatok tanúsága szerint antimont és valamilyen ismeretlen anyagot tartalmazott közel, de nem egészen egyenlő mennyiségben. Az ismeretlen anyag elemzésére tett minden kísérlet kudarcot vallott, de kétségtelen, hogy előbb-utóbb analizálni tudják majd.
   A szobácskát a foglyukkal együtt elhagyva a rendőrök egy sor előszobán haladtak át, amiben nem volt semmi, azután a kémikus hálószobájába jutottak. Itt felforgatták az összes fiókot és minden dobozt, de nem találtak semmit, csak néhány jelentéktelen papirost, meg pár érmét ezüstből, aranyból. Végül belestek az ágy alá, és ott egy hatalmas, szőrös bőrből készült koffert találtak, amin se pánt, se heveder, se zárszerkezet nem volt, s aminek a teteje hanyagul keresztben feküdt a ládán. Amikor megpróbálták kihúzni az ágy alól, együttes erővel (hárman voltak, mind megtermett, erős férfiak) sem tudták egy hüvelyknyire sem megmozdítani. Még jobban meglepődtek, amikor az egyikük bemászott az ágy alá, és a kofferbe lesve azt mondta:
   - Nem csoda, ha nem mozdul - színültig van rézhulladékkal.
   Lábát a falnak támasztva, vállát a koffernak vetve minden erejével tolni kezdte, miközben a társai kintről húzták, így kicsúszott az ágy alól, és végre megvizsgálhatták a tartalmát. A benne talált réz apró, sima darabkákból állt, nagyságukra nézve a borsótól a pénzérméig, de a formájuk szabálytalan volt, jóllehet többnyire lapos, mindent összevetve "igen hasonlatos az ólomhoz, amit olvadt állapotban a földre cseppentenek, s az ott megdermed." A rendőrök közül senki nem gondolt arra, hogy ez az anyag más is lehet, mint réz. Az, hogy arany is lehetett, persze meg sem fordult az agyukban; ugyan kinek is támadna ilyen vad ötlete? Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor másnap egész Bremenben elterjedt, hogy a "rengeteg réz", amit becsületesen elszállítottak a rendőrségre, és még egy apró darabkát sem vágtak zsebre belőle, nemcsak hogy arany - igazi arany -, de messze finomabb, mint amit pénzveréshez használnak, abszolút tiszta, szűz, a legkevesebb szennyezőanyagtól is mentes arany!
   Nem szükséges részleteznem Von Kempelen vallomását, mert annak minden részlete ismeretes a nyilvánosság előtt. Hogy valójában arra jött rá, hogy a bölcsek kövének illúzióját elméletben és gyakorlatban, ha nem is szó szerint, épelméjű ember nem vonhatja kétségbe. Arago természetesen alapos megfontolás után mondta ki véleményét, de ő sem csalhatatlan; és amit az akadémiai jelentésében a bizmut-ról mond, az csak cum grano salis igaz.
   Az a szimpla igazság, hogy mindeddig az elemzés hibás volt, és amíg Von Kempelen nem döntött úgy, hogy nyilvánosságra hozza a rejtély megfejtését, több mint nyilvánvaló volt, hogy az anyag évekig megőrzi a status quo-ját. De mégis őszintén ki kell jelentenünk: tiszta arany tetszés szerint előállítható, mégpedig ólomból, bizonyos más anyagok segítségével, természetes állapotban és bármilyen mennyiségben, de ismeretlen folyamatok révén.
   A felfedezés következményeként természetesen azonnal megindultak a vizsgálódások, bár néhány gondolkodó egyéniség vonakodott különösebb érdeklődést mutatni általában az arany iránt, mégpedig a kaliforniai kísérletek miatt. Ebből mi csupán egyetlen következtetést vonhatunk le: Von Kempelen módszerének elemzése nem időszerű. Bár sokakat távol tartott a kaliforniai kalandtól az a feltételezés, hogy az arany hamarosan el fogja veszíteni az értékét, mégpedig az ottani bányák bősége miatt, mások addig ügyeskedtek, hogy még a kétes értékű lelőhelyeket is felkutatták, de most Von Kempelen felfedezésének közzététele után vajon milyen spekulációkba fognak az emigránsok, vagy azok, akik már a bányavidéken vannak? Mert Kempelen felfedezése azt jelenti, hogy a feldolgozáson túl az arany előbb-utóbb (mert Von Kempelen nyilván nem tudja sokáig titokban tartani a titkát) nem fog többet érni az ólomnál, de mindenképpen olcsóbb lesz az ezüstnél. Valóban nagyon nehéz megjósolni e felfedezés összes következményét, de egy dolgot bizton állíthatunk: a felfedezés hat hónappal ezelőtt történt bejelentése máris érezteti az anyagi hatásait Kalifornia településeiben.
   Európában mostanáig annyi történt, hogy az ólom ára kétszáz, az ezüsté pedig mintegy huszonöt százalékkal szökött fel.



Nemes Ernő fordítása


[1] Dominique François Arago (1786-1852), a Párizsi Obszervatórium igazgatója, és a Francia Tudományos Társaság örökös titkára.
[2] Benjamin Silliman (1779-1864), a lémia és a természettudományok professzora a Yale egyetemen, az American Journal of Science and Arts alapító-szerkesztője.
[3] Matthew Fontaine Maury (1806-1873), 1842-től a Washingtoni Térkép- és Levéltár feje. Az ő szerkesztésében jelent meg 1847-ben a Wind and Current Chart of the North Atlantic (Észak-atlanti szelek és áramlatok atlasza).


<<< Novellák főoldala